1646. április 1-jén a következőket írta Kalazanciusnak Velencéből Don Miguel Jiménez Barber, a rendalapító atya barátja és hűséges csodálója: „A rossz hír gyorsan terjed. Egész Velence hangos attól a rossz döntéstől, amelyet Tisztelendőséged rendjével kapcsolatban hoztak. Minden újság erről beszél, vagyis arról, hogy a pápa megparancsolta: ne öltözzék be több novícius, és a szerzetesek az ordináriusnak legyenek alárendelve. A nyilvános hirdetmények azt is közlik, hogy mindezt a jó jezsuita atyák akarták, akiknek ambíciói ellen nálunk nem kevesen morgolódnak.”[1]
Tehát még ha nem is voltak Velencében piarista szerzetesek, a hír oda is eljutott. Ez pedig megerősíti a jezsuiták ellen felhozott vádakat, amelyekről maga a rendalapító is beszél leveleiben: „Ezt a gyönyörű eredményt érte hát el hároméves vizitációja során az igen tiszteletre méltó P. Pietrasanta, s ezzel minden bizonnyal teljesítette sok jezsuita atya vágyát, akik Németországban és Lengyelországban nyilvánosan azt hirdették, hogy nemsokára feloszlatják rendünket. Tisztelendőséged öntsön lelket valamennyi fogadalmasba, hogy amíg lesznek fogadalmat tett szerzetesek, addig a rend nem hull szét, és én reménykedem, hogy nemsokára még feltámadhat, sőt jobb állapotban, mint amilyenben azelőtt volt. Lesz, aki szívén viseli, hogy ezt az ügyet sikerre vigye. Addig is Tisztelendőséged kérje az atyákat, hogy mindnyájan együtt imádkozzanak Istenhez a tisztelendő jezsuita atyákért, akik számunkra ezt a zavart okozták, és rossz hírünket keltették.”[2] Mekkora lelki nagyságról tesz tanúbizonyságot ez az ember, aki szánakozva felfedi ugyan, milyen rosszat kapott, de képes ehhez hozzáfűzni az evangéliumi parancsot: „Imádkozzatok üldözőitekért!” (Mt 5,44) Egy másik levelében ezt írja Rómából: „Itt azt beszélik, hogy mindez a jezsuita atyák műve volt, hiszen már jó ideje számos tartományban megmondták szerzeteseinknek, hogy a Kegyes Iskolák Rendjét nemsokára feloszlatják. Az Úr adja meg mindenkinek szent kegyelmét, nekünk pedig a türelmet és szentséges akaratának elfogadását.”[3]
A Szentszék mindazonáltal azon fáradozott, hogy e gyanúsítgatásoknak elejét vegye, bár ezekkel mindenki egyetértett, főként ott, ahol léteztek piarista iskolák. Erre következtethetünk abból a levélből is, amelyet a vatikáni államtitkár a lengyelországi nunciusnak küldött: „Teljességgel félrevezető azt hinni, hogy a Kegyes Iskolák dolgában Mons. Albizzi és a jezsuita atyák tájékoztatásait követtük volna. […] És ugyanolyan bizonyos az is, hogy a jezsuita atyák még gondolatban sem járultak hozzá a mondott atyák elleni ügyhöz.”[4]
A szegény rendalapító kifejezetten amiatt panaszkodott, hogy a gyászos intézkedés végül is a szegényekre, a népre jár rossz következményekkel. Nem értette, hogyan lehet lerombolni egy ilyen művet, amelyet Európa-szerte oly nagyra becsülnek: „Imádkozzon az Úrhoz, hogy segítse meg a szegények ügyét!” „Azzal, hogy rendünket megtartja, az Úr a szegények szolgálatát segíti.” „Imádkozzunk mindnyájan, hogy minden a mindenható Isten nagyobb dicsőségére és felebarátainknak, elsősorban a szegényeknek nagyobb hasznára váljék.” „Nem tudom felfogni, hogy egy ilyen hasznos intézményt, amelyet Európa-szerte kívánnak, és még az eretnekek is dicsérnek, hogyan lehet emberi rosszindulatból ilyen könnyedén megsemmisíteni. Amíg csak lélek lesz bennem, remélem, hogy újra meglátom korábbi voltában.” „Addig is imádkozzunk az Úrhoz, hogy a Mindenható Fölség pótolja azt, ami az emberekből hiányzik, és legyünk szilárdak a reménységben, hogy az áldott Isten nem engedi meg egy ilyen, Európa-szerte keresett rend elpusztítását.” „Noha ellenlábasaink nagy és hatalmas emberek, mi azért bízhatunk az isteni jóságban, hogy nem fogja megengedni egy olyan rend széthullását, amelyet három pápa is jóváhagyott, és egész Európa, még az eretnekek is dicsérnek. Isten tudja, ezek mit fognak szólni, ha meglátják a kinyomtatott pápai brévét. Itt Rómában mindenki együtt érez velünk, de senki sem akar erről elsőként tárgyalni a Szentatyával.”[5]
A bréve nyilvánosságra hozatala előtt Kalazancius erősen bízott abban, hogy rendjét nem fogják eltörölni. Miután meghallgatta a leiratot, reménye már hősiesnek mondható, hiszen minden emberi reménykedés ellenére bízott abban, hogy a rend fel fog támadni, méghozzá teljesebb életre, mint azelőtt. A pápai bizottság döntéseire való várakozás hosszú évei alatt vakon hitte, hogy a rend végül meg fog maradni. Ez a bizakodás megmaradt Kalazanciusban mindaddig, amíg meg nem ismerte a brévét. Erre következtethetünk egy 1646. januári leveléből: „Egyesek azt állítják, hogy rendünket egyszerű fogadalmas kongregációvá fogják lefokozni, vagyis olyan társulattá, amely az ordinárius joghatósága alá tartozik, és nem taníthatunk majd latin nyelvet. Ezt a hírt olyanok terjesztik, akik rendünk megsemmisítését szeretnék. Bizonyos, hogy nagy és hatalmas ellenlábasaink vannak, de mi azért bízunk abban, hogy a rend fenn fog maradni.”[6] Egy februári levélben is ezt állítja: „Bizonyosra vesszük, hogy a rendet nem fogják feloszlatni, amint azt ellenfeleink szeretnék és igyekeztek elintézni.” „Jóllehet egyesek gonosz dolgokat vetítenek előre, az áldott Istenben reménykedem, hogy rendünk megmarad, sőt még nagyobbra növekedhet felebarátaink javára.”[7] Március 3-án még ezt írja: „Bízom abban, hogy bármit tettek is eddig és tesznek majd még ellenségeink, mindez elmúlik Isten segedelmével, és az igazság kerekedik felül az irigységgel szemben. Ezért Tisztelendőséged bizakodjon – mint mindazok, akik rendünket szeretik –, hogy kétségkívül még fényesebb állapotba is visszatérhet, mint annak előtte.”[8] Március 18-án a lesújtó hírt a következő, reménységgel teli szavakkal adja tovább: „Végre megszületett a bréve, amely rendünk teljes megsemmisítését jelenti, ám én bízom benne, hogy minél jobban meggyötrik, Isten annál inkább fel fogja magasztalni.”[9]
Ezek nem puszta szófordulatok, amelyekkel Kalazancius reménységet akart önteni másokba, s még kevésbé lehet azt állítani, hogy a pápai döntés nyomán a bizakodás helyét a tétlen belenyugvás vette volna át. A döntést hősies engedelmességgel tudomásul vette, de bensőleg meg volt győződve arról, hogy mindent meg kell tenni, ami emberileg lehetséges, hogy a pápa felülvizsgálja intézkedéseit, és megváltoztassa döntését. Kalazancius e cél elérésének érdekében a diplomácia valamennyi eszközét igénybe vette. Számtalan levél érkezett tehát Rómába a lengyel és toszkán udvarból, a nápolyi, szicíliai, szardíniai spanyol alkirályságból, Eleonóra császárnőtől s a császárság nagy uraitól, amelyben a csehországi és morvaországi piarista rendházakról szóltak. Mindnyájan ugyanazt kérték: állítsák vissza a Kegyes Iskolák Rendjét korábbi állapotába. Különösen jelentős volt a lengyel király személyes elkötelezettsége, valamint a lengyel nemességé is, élén Jerzy Ossolinski herceg kancellárral, a királyság egész képviselőtestületéé (Lengyelország valamennyi püspökének és a nemesség képviselőinek aláírásával). X. Ince mégis megingathatatlan maradt. 1647. augusztus 7-én a lengyel király kérésére bréve formájában válaszolt a pápa, amelyben kinyilvánította: „Ugyanakkor, minthogy az ügyet igazságosan tárgyaltuk és zártuk le, nincs helye újabb határozatnak.”[10] Ennek ellenére a király római küldötte, Mons. Roncalli továbbra is kitartott az ügy mellett olyannyira, hogy ezzel a pápa haragját is magára vonta. Panziroli bíboros államtitkár újfent hangsúlyozta a varsói nunciusnak 1648 júliusában: „minthogy az ügyet lezártuk, nincs rá ok, hogy tovább beszéljünk róla.”[11] Ezért hiábavalónak bizonyult a remény, hogy X. Ince pápasága alatt visszaállítják a rendet.
Mégis volt két súlyos probléma, amely a rend helyreállítását célzó diplomáciai kampány kudarca ellenére megoldódott. Az első az új Konstitúciók készítésének megakadályozása volt. Úgy látszik, Mons. Albizzi ennek összeállítását nem másra, mint P. Cherubinire bízta. Erről maga Kalazancius panaszkodott már 1646 júniusában: P. Stefano „azzal kérkedik, hogy Őszentségétől parancsa van rendünk új Konstitúcióinak megalkotására. Feltételezzük, hogy a megbízatást az inkvizíció elöljárójától kapta. Gondolja el Tisztelendőséged, milyen szabályzat állhat így össze, amelyről még az is hírlik, hogy még július előtt pápai bréve fogja kihirdetni.”[12] Szeptember 8-ra el is készült a mű, ám a bizottság tagjai még nem írták alá, amint erről Kalazancius beszámol: „Várják az új Konstitúciókat, amely tele van ostobaságokkal, rendünk java ellen szólnak. Eddig már látta néhány főpap, de egyikük sem volt hajlandó aláírni és jóváhagyni, egyedül csak P. Pietrasanta.”[13] P. Caputi ezzel szemben Visszaemlékezéseiben azt írja, hogy Ginetti bíboros kivételével – aki megtagadta – a bizottság valamennyi tagja aláírta a Konstitúciókat. P. Caputi azt is hozzáfűzi, hogy a mondott bíboros dolgozószobájában tartotta a Konstitúciók aláírt példányát, és Kalanzacius kérésére megígérte, hogy az ki nem kerül onnan, és senki sem fogja látni.[14]
A második súlyos probléma a novíciusok felvételével volt kapcsolatos. Ebben az ügyben 1648 januárjától kezdve Mons. Albizzi hajlott a pápai bréve idevágó passzusának jóindulatú értelmezésére, és megengedte, hogy végezhetnek újabb beöltöztetéseket, ahogyan megtudjuk ezt Kalazanciustól egy 10-én kelt leveléből: „A két előző levélben nem számoltam be erről abban a reményben, hogy megtudom az elöljáró Monsignore akaratát, aki tegnapelőtt közölte két atyánkkal, hogy nincs számunkra megtiltva a beöltöztetés, szabad ezt tennünk, ám fogadalomra nem bocsáthatunk senkit Őszentsége külön engedélye nélkül.”[15] Amint látszik ebből, a Kegyes Iskolák sorsa továbbra is a mindenható monsignore, a Szent Inkvizíció elöljárója kezében volt. Ez az engedmény, a jóindulat jele volt az utolsó reménysugár, amely még éltethette az idős rendalapító hősies reményét.
Az elgyötört rendalapító ellenségei sorra meghaltak, és az a drámaiság, amely utolsó napjaikat kísérte, annyira eltér attól a békés, boldog nyugodtságtól, amely Kalazancius halálát jellemezte, hogy önkéntelenül is eszünkbe jut Lactantiusnak A keresztényüldözők halála című híres könyve, amely a római császárokról és az ősegyház vértanúiról szól. P. Mario Sozzi 1643 novemberében halt meg, leprától lepetten és kívül-belül attól a gyógyfolyadéktól égve, amelyet ápolására használtak. Néhány hónappal korábban, 1643 augusztusában halt meg rákban Muzzarelli, Sozzi védelmezője, a firenzei inkvizítor. 1647 májusában operálták meg P. Pietrasantát húgykőbetegséggel, amelytől 1642-től kezdve szenvedett, s bár a műtét sikeres volt, a műtétet követő fájdalmai azonban nem engedték aludni. Ópiumot adtak neki, hogy álomra hajthassa fejét, többé azonban nem ébredt fel álmából, holtan találták ágyában. Végül P. Cherubinit is 1647 utolsó hónapjaiban, Sozzihoz hasonlóan, utolérte a lepra, és 1648. január 9-én, negyvennyolc éves korában a Colleggio Nazarenóban meghalt. Halála előtt nyilvánosan kért bocsánatot a szent rendalapítótól, aki meghatódva biztosította őt bocsánatáról, ezután pedig megáldozott, majd felvette a betegek kenetét.
A Pietrasanta és Cherubini elhalálozása közötti időszakban azonban történt még egy haláleset, amely azonban kedves volt Isten előtt és az emberek szemében: 1647. október 17-én meghalt P. Pietro Casani. Kalazancius így közölte halálhírét: „Mivel élete folyamán oly nagyon jámborul élt, úgy tetszett az áldott Istennek, hogy […] szentként haljon meg. Testét a templomba vittük, s egész pénteken folyt a nép végeláthatatlan tiszteletadása. A kegyelmekről, amelyekben egyesek részesültek, most egyelőre nem beszélek, pusztán csak annyit, hogy a tisztelgők hatalmas áradata miatt kénytelenek voltunk holttestét a házba vinni.”[16] Mintha ez a beszámoló magának a szent rendalapítónak a temetéséről készült volna!
1648 júliusának közepén a szent öreg elment a rendházból, hogy teljes búcsút nyerjen meglátogatván a ma már nem létező San Salvatore-templomot, amely a San Luigi dei Francesi-templom mellett állt. Hazafelé jövet megbotlott egy kőben, és felsebezte meztelen lábát. Két ember támogatásával sikerült hazaérnie, de többé már nem tudott kimenni az utcára. Augusztus elsején mondta utolsó szentmiséjét, amely után rögtön rosszul lett és ágyba feküdt. Másnap vasárnap volt, és mivel nem akarta kockáztatni, hogy misézés közben rosszul legyen, a gyerekek miséjén vett részt, és P. Vincenzo Berro kezéből vette magához az eucharisztiát. Ez volt utolsó nyilvános megjelenése. Ezt a jelenetet örökítette meg a Kalazancius utolsó szentáldozása című híres festményén Goya.
Azon a vasárnapon nagyon rosszul érezte magát. Különböző időpontokban három orvost is hívtak hozzá. Megítélésük szerint az öregkor tünetei jöttek elő, ezzel szemben Kalazancius azt állította, hogy az orvosok nem ismerik igazi betegségét: a mája volt beteg, állandóan ettől szenvedett. A fájdalom csökkentésére friss vízbe merített kőlapocskát használt, amelyet a fájó részre helyezett. „Az orvosok – mondta – nem ismerik az én valódi bajomat. Amikor az Úr valakit elszólít magához az égbe, nem engedi, hogy az orvosok felismerjék igazi betegségét, hogy ne találják meg a megfelelő gyógyírt. Lázam van, éget a szomjúság, de Isten szeretetéért, amennyire tudom, megtagadom magamtól a vizet, hogy képes legyek elfogadni az ő isteni akaratát.”[17]
Betegsége egyre súlyosbodott. 11-én az orvosok megköpölyözték, ám azonnal kirázta a hideg, s a legrosszabbtól kellett tartani. Másnap hajnalban kérte, hogy áldoztassák meg, amit a házfőnök, P. Juan García del Castillo meg is tett P. Berro, P. Caputi és P. Morelli jelenlétében. P. Caputi elbeszéli, hogy amikor bejött a házfőnök, kezében az eucharisztiával, Kalazancius nem tudta visszatartani felkiáltását: „Ez az igazság ítélőszéke!” Két évvel korábban, 1646-ban közkézen forgott egy irat, amely vádakat és rágalmakat tartalmazott tíz pontban, s az első ezek közül így hangzott: „Ő maga [Kalazancius] romlásunknak az oka.” Annak, aki megküldte Kalazanciusnak ezt az iratot, így válaszolt: „Mindenkinek egy szóval felelek: nemsokára viszontlátjuk egymást Krisztus ítélőszéke előtt, ahol megmutatkozik és kiderül a tiszta igazság, és mindenkit tettei alapján fognak megítélni.”[18] Most, halálos ágyán bizalommal idézte elméjébe az ítélőszéket, amely előtt meg kell jelennie… P. Caputi így folytatja: „Bocsánatot kérvén mindazoktól, akiket valaha megsértett, igen megindító buzdításokba fogott, telve emlékekkel és tanácsokkal. Beszélt a szent alázatról, a munkában tanúsítandó türelemről, a testvéri szeretetről, és – "legkedvesebb fiainak" nevezvén – megáldotta a jelenlevőket és a távollevőket, a rómaiakat és a többi rendházbelieket. Mindenkinek, aki megbántotta őt, szívből megbocsátott, és őket is "szeretett fiainak" nevezte. És ahogy a mi könnyeink megindultak az irányunkban mutatott gyengédség és szeretet láttán, úgy az övéi is: szinte zokogni kezdett, mintha "szeretett fiai" iránt érzett valamennyi érzése a szemein keresztül akart volna kifejeződni.”[19]
Augusztus 15-én, a Szűzanya Mennybevételének ünnepén Kalazancius ismét szeretett volna megáldozni. Minthogy a reggeli imádság idején vitték be hozzá az oltáriszentséget, az egész közösség jelen volt. „Ekkor Kalazancius lesütött szemmel és igen nagy alázattal újabb, az előzőtől eltérő, szép beszédet intézett hozzánk. Figyelmünkbe ajánlotta az erényeket, főként az iskolai munkát és a rendünk iránti szeretetet, hogy valódi testvérként egyek legyünk, mert ilyen módon semmitől sem kell tartanunk, még ha elszabadulna is a pokol.”[20]
A számos jelenet és anekdota között, amelyet hű életrajzírói, P. Berro és P. Caputi feljegyeztek, van kettő, amelyek megmutatják a haldokló Kalazancius szilárd ragaszkodását a katolikus hithez. Számos barátja közül az angol Tom Cocchetti is meglátogatta ezekben a napokban, akit Kalazancius igen nagyra becsült. Cocchettinek volt egy ekkorra már halott piarista fia. Valaha az angol királyi udvarban volt szolga, és a beteg figyelmébe ajánlott egy gyógyszert a légzést megnehezítő váladék ellen. Amikor azonban Cocchetti hozzátette, hogy a receptet I. Jakab angol király találta fel, akit személyesen szolgált, Kalazancius energikusan visszautasította, mondván, hogy nem akar enyhületet olyan gyógyszer révén, amelyet eretnek fedezett föl. A másik epizód ennél hétköznapibb, de mélyebb, szimbolikus jelentéssel. Két vagy három nappal halála előtt Kalazancius hivatott két szerzetest, P. Berrót és P. Fedelét, és azt kérte tőlük: „Tegyétek meg nekem szeretetből, hogy elmentek a Vatikánba, szereztek számomra búcsút, megcsókoljátok helyettem Szent Péter szobrának lábát, kértek tőle áldást rám, hogy kiesdje számomra bűneim bocsánatát az Úrtól. Aztán végezzetek még más áhítatot is, amit csak jónak láttok. Ezután menjetek el Cecchini bíboros kamarásához, és kérjétek meg, hogy szerezzen számomra a Szentatyától teljes búcsút és áldást in articulo mortis.”[21] A sok megaláztatás ellenére, amelyet a Szentszék részéről elszenvedett, Kalazancius szívében nem volt sértődöttség, és úgy akart meghalni, mint a római anyaszentegyház hű fia: a pápa apostoli áldásának vigaszával.
Minthogy mindig is nagy tisztelője volt Borromeo Szent Károlynak és Néri Szent Fülöpnek, azt kérte Kalazancius halála előtt, hogy hozzák el számára Szent Károly cingulusát, és Szent Fülöp birétumát, hogy ezeket egy pillanatig magán viselhesse. Teljesítették kívánságát. Augusztus 23-án vasárnap reggel kérte a szent útravalót, estefelé pedig azt, hogy szolgáltassák ki neki az utolsó kenetet. P. García, a házfőnök szolgáltatta ki neki a szentségeket az egész közösség jelenlétében.
Élete utolsó éjszakáin számos, kétségkívül csodálatos esemény történt Kalazancius szegényes szobájának négy csupasz fala között. Külön említést érdemel két természetfeletti jelenés. Az elsőt eskü alatt P. Francesco Castelli és P. Camillo Scassellati erősítette meg, akik azt közvetlenül Kalazanciustól hallották. Ugyancsak tudott róla P. Berro és P. Caputi, akik Kalazancius bizalmasai voltak. P. Castelli így vallott: „Úgy vélem, hogy a Szent Szűz iránti bizalom erényéhez tartozik az, amit saját szájából hallottam élete utolsó napjaiban, amikor már súlyos betegen ágyban feküdt, néhány nappal halála előtt. Elmentem meglátogatni őt, és így szóltam hozzá: "Atyám, attól félek, hogy rossz lépésre készül, el akar hagyni bennünket. Én nagyon félek ettől." Így válaszolt nekem: "Isten kezében vagyunk. A Mindenható azt teszi, amit jónak tart." Én azt feleltem: "Mindenesetre Atyaságod csakis talpára eshet!” Erre suttogva, bizalmasan ezt mondta: "Igen, a Szent Szűz megmondta, hogy örüljek és semmitől se tartsak." Meglepett ez a kijelentése, és megkérdeztem, hogy még egyszer halljam: "Hogy mondta, Atyám? Miként állnak a dolgok?" És ő ismét elmondta lassan: "A Hegyek Madonnája azt mondta nekem, hogy örüljek és ne tartsak semmitől." Azért kérdeztem újra, hogy hallja a másik atya is, aki ott volt (P. Scassellati). Később megtudtam, hogy Isten Szolgája nagy tisztelője volt a Hegyek Madonnájának.”[22] (Van Rómában, Augustus császár fóruma mögött, a „hegyekről” [ai Monti] elnevezett városnegyedben egy ilyen titulusú templom.)
A második jelenésben – amelyről P. Berro számolt be – Kalazanciust meglátogatta valamennyi addig elhunyt piarista. Voltak, akik álltak; voltak, akik ültek. Amikor eljött hozzá látogatóba kedves barátja, Costantino Palamolla barnabita atya, Kalazancius elbeszélte neki látomását, és megkérdezte, vajon mit jelenthet a különböző testhelyzet, vagyis hogy egyesek álltak, mások pedig ültek. P. Palamolla azt kérdezte tőle, melyik csoportban volt Glicerio Landriani apát, s a szent azt felelte neki, hogy ő is ült. Ebből arra következtettek, hogy az ülő szerzetesek már az örök boldogságba jutottak, az állók még nem. A beszélgetésnél jelen voltak P. García és P. Berro. Ez utóbbi hozzáfűzi még a következőket: „Ekkor én kimentem a szobából, és mást nem hallottam. Ekkor azt mondta [Kalazancius] Don Costantinónak, hogy egy szerzetes hiányzott. Amikor később megkérdeztem, ki hiányzott, nem akart felelni.”[23]
És elérkezett a vég. Az 1648. augusztus 24-ről 25-re virradó éjszaka P. Vincenzo Berro és P. Angelo Morelli virrasztott Kalazancius mellett. Már elmúlt éjfél, amikor úgy látták, hogy halálán van. Míg P. Berro – amint ezt ő maga beszéli el – elkezdte a lélekajánlás imáját, P. Morelli a csengővel egybehívta a közösséget. „Átadtam a stólát és a szertartáskönyvet P. Castigliának mint a ház elöljárójának. Ő folytatta az imádságot, amelyet valamennyien követtek. Hallották, hogy tiszteletreméltó atyánk is mondja a feleleteket. Jobb karját felemelte, mintegy áldásra, s ebben a pillanatban, anélkül hogy megmozdult volna, vagy kínt szenvedett volna, vagy ajkai eltorzultak volna, az égbe szállt, miközben háromszor kimondta: Jézus, Jézus, Jézus. Fél hat volt ekkor. Teste szépen, élő formájához hasonlóan maradt, arca nem sápadt el, és ajkain édes mosoly ült. […] Valamennyiünket egyedülálló és mély öröm járt át, amely szinte elragadott bennünket érzékeinkből, és olyan derűsek voltunk, mintha ünnepelnénk, nem pedig gyászolnánk. Ahelyett, hogy lesújtott volna bennünket a helyzethez illő fájdalom, közös és mindenre kiterjedő örömöt éreztünk. Ilyen állapotunkban hallottuk, hogy a La Sapienza harangja a háromnegyed hatot üti [jelenlegi időszámítás szerint ez hajnali háromnegyed kettőt jelent].”[24]
Néhány nap múlva töltötte volna be Kalazancius kilencvenegyedik életévét.
Augusztus 25-én, Szent Bertalan ünnepe lévén, tanítási szünet volt a piarista iskolában, s így a diákok nem mentek iskolába. A kora reggeli órákban gondosan előkészítették a holttestet, amelyet a belső oratóriumban ravataloztak fel. Itt mondták el – zárt ajtók mellett – a halotti zsolozsmát és misét. E szertartások után gipszből elkészítették az elhunyt halotti maszkját, ami hozzájárult ahhoz, hogy a szent ikonográfiája változatlan maradt az évszázadok során. Kora délután hívtak három orvost és egy szakértőt – valamennyien barátok és ismerősök –, hogy végezzék el a boncolást és a holttest kiürítését; ez utóbbi egyfajta durva balzsamozással volt egyenértékű. Nyelvét, máját és lépét agyagedényekbe helyezték, szívét egy üvegedénybe. Mindezt egy tölgyfa ládikóba csukták, amelyet három kulccsal lezártak. Abba a szobába helyezték, ahol addig a szent lakott, és utána már senki más. Amikor egy évszázaddal később, 1748. augusztus 2-án felnyitották ezt a ládikát – fel kellett feszíteni, mert a kulcsok elvesztek –, a belső szerveket a romlástól megőrzött állapotban találták. E maradványokat 1752-ben értékes ereklyetartóba helyezték, amelyben a mai napig láthatók és tisztelhetők.
A boncolás végeztével a holttestet ismét felöltöztették, és továbbra is ugyanabban az oratóriumban hagyták felravatalozva. Másnapig nem akarták nyilvánosságra hozni a hírt, csak a Rómához közeli iskolákat és a római rendházak felett őrködő Ginetti bíborost tájékoztatták.
Másnap, 26-án reggel nyolc órakor a holttestet átszállították a belső oratóriumból a templomba. A gyászmenet mély csöndben lépett ki a Piazza de' Massimire, majd a Massimi tér felőli kapun keresztül vonult a templomba. A ravatal láttán egy ötéves gyerek önkéntelenül felkiáltott: „A szent, a szent, a szent!” Ez mint valami reggeli trombita kezdte ébreszteni az emberek lelkesedését. A templom harangjait nem húzták meg, mert valaki figyelmeztette a szerzeteseket, hogy a braccianói herceg igen beteg, és esetleg zavarhatná a dolog. A holttestet szerény ravatalra helyezték, és megkezdődött a temetés. A templom csaknem üres volt.
A diákok nem tudták, mi történt, de ahogy megérkeztek a San Pantaleo ház iskolájába, megmondták nekik, hogy elmaradnak az órák, mert meghalt József atya. Valószínűleg ők voltak azok – ezernél is többen –, akik hazaérvén Róma különböző városnegyedeibe, elterjesztették a Kegyes Iskolák szent alapítójának halálhírét. A kora reggeli órákban történt az is, hogy egy egyszerű asszony, akinek egyik karja folytonosan fájt, József atya szentségében bízva – egészséges karjával segítve a rosszat – megérintette a holttest lábát. Megdöbbenve tapasztalta, hogy mozog a beteg karja, kezét tudja nyitni-csukni, úgyhogy kiáltozni kezdett: „Csoda, csoda!” Hangja visszhangzott a templomban, a téren, a környező utcákban, egész Rómában. A következő órák során egyre nőtt azok száma, akik meg akarták nézni a holttestet. A templomban már nem fért el a sok ember. Csakhamar megérkeztek a pápai udvar püspökei és monsignoréi, a nagykövetek és hercegek, a római nemesség tagjai, de főként a sok egyszerű ember. A templomhoz csatlakozó két kis tér tömve volt szegényekkel, akik órákat is vártak, csak hogy beléphessenek a templomba, láthassák és megérinthessék a holttestet. A nemesség és a pápai udvar hintóinak forgolódása csak tovább fokozta a felfordulást. A templomban közben a tömeg fellökte a ravatal körüli padokat. Hogy valamelyest rendet teremtsenek a hömpölygő tömegben, melyben hirtelen kitört a szent lelkesedés, megérkezett a pápai őrség néhány korzikai katonája. Így bevihették a holttestet a szentélybe, ahol jobban lehetett védelmezni. De hasztalan volt ez is: a diófa áldoztatórács engedett a nyomásnak, s a tömeg behatolt a klauzúrába is. A holttest védelmére a svájci gárdából kellett kirendelni egy csapatot.
A nap folyamán legalább nyolc csodás gyógyulás történt, egyik-másik nagy feltűnést keltve. Ez csak növelte az emberek lázas izgatottságát: mindenáron ereklyéhez akartak jutni. Így tűnt el a halott birétuma, manipulusa, darabok a kazulájából, az albájából és a reverendájából, sőt még a hajából és a lába körméből is. Dél felé nagy nehezen sikerült becsukni a templom kapuit, a holttestet visszavitték az oratóriumba, és újra felöltöztették. Délután azonban ismét le kellett vinni a templomba, mert a nép kitartóan követelte. Késő éjszakáig végeláthatatlan sorokban zarándokoltak a ravatalhoz. Estefelé, amikor már kezdett besötétedni, P. Caravita, a híres és népszerű jezsuita, akire nagy hatást gyakorolt a nép lelkesedése – amely már egy valódi apoteózis formáját öltötte –, a tömeg előtt megtartotta az első, rögtönzött dicsőítő beszédet Kalazanciusról.
Kalazanciusnak ez az ösztönös, természetes felmagasztalása, amelyet nyilvánvaló gyógyulások kísértek, fejtörést okozhatott a San Pantaleo-ház közössége számára, minthogy a Kegyes Iskolák Rendje pillanatnyilag szét volt verve, és a szegény rendalapító hivatalosan hitelét vesztetten halt meg, a halála utáni megdicsőülés szálka lehetett a római kúria szemében. Ezért az atyák úgy döntöttek, minél hamarabb eltemetik a holttestet, mihelyt sikerül bezárniuk a templom kapuit. Ez meg is történt 27-én hajnalban, még mielőtt újra kezdődhetett volna a hívek jámbor felvonulása. A Kalazancius előtti tisztelgés azonban sírjánál is folytatódott.
X. Ince pápasága alatt minden kísérlet hiábavalónak bizonyult a rend visszaállítására. 1651-ben ugyan megcsillant egy halvány reménysugár: államtitkárrá és bíborossá nevezték ki Mons. Fabio Chigit, aki számos éve szoros barátságban állt P. Carlo Mazzeivel, a San Pantaleo-ház kiváló piarista latintanárával. De ő is csak homályos ígéreteket tett, és sem ő, sem más bíborosok, akikhez a lengyel udvar kérvényeivel fordult, nem gondolták, hogy ajánlatos volna a pápánál előhozni az ügyet. A Szentatyának ugyanis formálisan vissza kellett volna vonnia rendelkezését, s ezt a Pamfili családbeli pápától nem lehetett elvárni.
X. Ince halálakor, 1655-ben Chigi bíborost választották pápává VII. Sándor néven. Nagy elégtételt jelentett ez a piaristáknak, mert nagy reményeket tápláltak az iránt, hogy pápaként megteszi azt, amit államtitkárként még nem mert. Ez így is lett, bár ígéretei és jóindulata kinyilvánítása mellett eleinte igen tartott attól, hogy egy olyan gesztus, amely egy visszavonulással ér fel, tönkreteheti a Szentszék jó hírét. A piaristák ismét a diplomácia eszközeihez nyúltak, hogy a pápát rábírják a döntésre. A lengyel, a toszkán és a spanyol udvar leveleket küldözgetett azoknak a különböző bíborosoknak és monsignoréknak, akiknek szava jelenthetett valamit, s magának a pápának is, hogy elérjék a kívánt célt.
Végül VII. Sándor úgy döntött, hogy a kérdést Mons. Fagnanira bízza. Minthogy azonban közismert volt, hogy ennek a főpapnak nem áll szándékában az Ince-féle bréve rendelkezéseit megsemmisíteni, mindenáron azt igyekeztek elérni, hogy az ügy Mons. Farnese és Mons. Rospigliosi (a majdani IX. Kelemen pápa) kezébe kerüljön. Valamennyi diplomáciai erőfeszítés erre irányult, és sikerült elérni az óhajtott célt. A pápa az ügyet Mons. Farnesére bízta, aki kidolgozott egy tervet, amelyet benyújtottak az erre a célra alakított pápai bizottságnak. Nagyon meglepődtek a piaristák, amikor e bizottság tagjai között Albizzi nevét is olvasták, aki nem régen kapta meg a bíborosi kalapot. Egy számos piaristából álló csoport felkereste őt, hogy gratuláljon neki. A találkozó igen szívélyes volt. A bíboros beszélt a hosszú és kellemetlen perről, amelynek végeredménye a rend lefokozása lett, kifejezésre juttatta nagyrabecsülését a rend és a rendalapító iránt, s beszédéhez hozzáfűzte még a következő jelentőségteljes vallomást is: „Ha egyesek kellemetlenkedése nem veszélyeztette volna jó híremet, X. Ince brévéje sohasem látott volna napvilágot.”[25] Ez magyarázkodásnak is beillett, de egyben annak a burkolt beismerését is jelentette, hogy a maga hírneve többet nyomott a latban, mint a rend fennmaradása és az ártatlan rendalapító híre.
A pápai bizottság egyetlen egyszer ülésezett, 1655. október 1-jén, és a pápa tapintatból úgy intézte, hogy ezen ne legyen jelen Albizzi bíboros, akinek erre az időpontra más, fontos megbízatást adott. A Mons. Farnese által előkészített tervet a bizottság elfogadta. Udvariasságból azután bemutatták a tervet Albizzi bíborosnak is, aki helybenhagyta, miként Mons. Rospigliosi is, aki ekkor már államtitkár volt.
A közbejött bonyodalmak miatt a pápai bréve végleges formájának összeállítása és a dokumentum nyilvánosságra hozatala késett, és végül csak 1656. január 26-án írta alá a pápa. Március 12-én Ginetti bíboros megjelent a piaristák oratóriumában, ahol tíz évvel korábban a lefokozó bullát olvasták fel, s a közösség színe előtt felolvastatta azt a brévét, amely révén a Kegyes Iskolák ismét egyszerű fogadalmas kongregáció lett, saját elöljárókkal, bár bizonyos szempontból még alárendelve a helyi püspököknek. A rend megkapta a kolduló rendek valamennyi előjogát, mint egykor, s ismét lett bíboros protektora Ginetti bíboros személyében. Az utolsó bíboros protektor Cesarini bíboros volt, aki 1644 januárjában meghalt. Valójában azonban 1642 augusztusa óta, amikor a Szent Inkvizíció kivonta a rendet az ő joghatósága alól, a Kegyes Iskoláknak nem volt bíboros protektora, éppen azokban az években, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Ebben az időszakban éppen Ginetti bíboros volt az, aki – amennyire lehetett – bíboros protektorként lépett fel, bár nem volt kinevezése.
Bizony nagy kegy volt, hogy megengedték a Kegyes Iskolák számára, hogy ismét egyszerű fogadalmas kongregációként létezhessenek. A pápai bréve azonban számos korlátozást tartalmazott, amelyek lassították a normális életritmust. A megmaradt problémákra igyekeztek ilyen-olyan részleges megoldást találni, ám a Chigi-pápa nem akarta megengedni a rend teljes helyreállítását, mert úgy tűnt számára, hogy nem bölcs dolog teljesen megsemmisítenie az X. Ince-féle brévét.
VII. Sándor 1667 májusában bekövetkezett halála után Rospigliosi bíboros lett a pápa, aki a IX. Kelemen nevet választotta. Megválasztását a piaristák kitörő örömmel fogadták. 1637-ben ő volt a rend egyetemes káptalanjának elnöke, és nagy csodálója volt a rendalapító életszentségének, akinek 1637-től barátja és jótevője is lett. Ezenfelül már elődje pápasága alatt kifejezte abbéli szándékát, hogy támogatja a rend teljes helyreállítását.
Az új pápához benyújtott első kérvények csak a VII. Sándor-féle bréve korlátozásainak enyhítését tűzték ki célul. Az a jóindulat, amellyel ezeket fogadta a Szentatya, bátorságot öntött a generálisba, P. Cosimo Chiarába, aki erre formálisan kérte a rend teljes visszaállítását. A javaslatot a pápa elfogadta, és a kérdést a Püspöki és Szerzetesi Kongregációra bízta. Ennek ellenére számos hónap telt el, és úgy tűnt, a Kegyes Iskolák ügye valahol elakadt az egyéb akták és problémák között. Hogy kimozdítsák a dolgot a holtpontról, ismét a diplomácia útjait vették igénybe. Ez alkalommal a toszkán udvar tett lépéseket, s a piaristákkal egyetértésben elérte, hogy IX. Kelemen különbizottságot hozzon létre a pápai udvar három, toszkán származású főpapjából. A bizottság – tipikusan kuriális okfejtéssel – kimutatta, hogy X. Ince brévéje érvénytelen bizonyos jogi, formális hiányosságok miatt. Következésképpen érvénytelen az ezt módosító VII. Sándor-féle irat is, amely alapján a Kegyes Iskolák ismét egyszerű fogadalmas kongregáció lett. Így tehát – érvényes pápai iratot keresvén, amelyen a Kegyes Iskolák működése alapulhat – vissza kellett menni a XV. Gergely-féle, 1621. november 18-i brévéig, amely a piaristákat ünnepélyes fogadalmas szerzetesrendnek ismerte el. Minthogy az okok, amelyek alapján XV. Gergely elismerte a rendet, még fennálltak, ezt a brévét lehetett és kellett megerősíteni. X. Ince és VII. Sándor brévéit viszont meg kellett semmisíteni.
A különbizottság javaslatát a pápa kifejezett kívánságának megfelelően benyújtották a Püspöki és Szerzetesi Kongregációnak, és végleges formájában 1669. október 4-én hagyták jóvá. Megszerkesztették az erre vonatkozó pápai brévét, amelyre október 21-én került rá a pápa aláírása. A következő szombaton, október 26-án a bíboros vikárius titkára felolvasta az iratot a San Pantaleo-ház történelmi szerepet játszó belső oratóriumában. IX. Kelemen igen elégedett volt, amiért „pápasága során feltámasztott egy halott rendet”, miként ezt P. Caputi feljegyezte.
Kalazancius minden bizonnyal örvendezett az égben, mivel ez az esemény emlékének és ártatlanságának újabb megdicsőülését jelentette.
Szinte vakmerőségnek tűnt olyan ember boldoggá és szentté avatási perét kezdeményezni, aki éppen csak két éve halt meg a Szentszék kegyéből kiesve, egy gyakorlatilag feloszlatott szerzetesrend generálisi tisztéből letéve. Olyan személyről volt szó, aki számtalan nehézséggel dacolva ötven éven keresztül harcolt „műve” védelmében, és akiről úgy látszott, halála után is folytatni kívánja az ellenséges erőkkel való szembenézést. A temetésekor történt felmagasztaltatás és a számtalan neki tulajdonított csoda mégis arra indította a San Pantaleo ház közösségéhez tartozó atyákat, hogy elindítsák a boldoggá avatási folyamatot, kezdve annak számtalan szakasza közül az elsőn, amelyet „de non cultu”-nak neveztek. Ginetti bíboros ugyanolyan szívesen hozzájárult a dologhoz, mint X. Ince pápa. Az első per egy hónapot vett igénybe az 1650-es szentév kezdetén. Ezzel sikeresen megtették az első lépést.
Ezután megkezdték az erényekkel és csodákkal kapcsolatos rendes pert. Ennek során összegyűjtötték azoknak a személyeknek esküvel megerősített nyilatkozatát, akik személyesen ismerték Kalazanciust. A 34 tanú kihallgatása 1651 májusától 1653 októberéig tartott. Ezzel a X. Ince pápasága alatt zajló rendes perek befejeződtek. E kötelező lépések megtétele után az ügyet 1667-ben benyújtották a Rítuskongregációhoz, s itt megkezdődtek az „apostoli perek”. Ezek közül a két első per, amely az erényekről általában és részleteiben volt hivatva ítélkezni, 1669-től 1692-ig tartott, és kiegészítette az információknak a rendes perek során megkezdett egybegyűjtését. Ezeken az adatokon alapult azután az erények hősies gyakorlásának elemzése és megvitatása, amelyet nem lehetett korábban elkezdeni, mint „Isten szolgája” halála után ötven évvel. Mindezt meg is tették.
E hosszú folyamatban részt vett Prospero Lambertini, eleinte mint különleges védőügyvéd, azután mint a promotor iustitiae helyettese, végül mint promotor iustitiae, akit más néven az „ördög ügyvédjének” is szoktak nevezni. Amikor bíboros lett, szavazatát adta a Rítuskongregációban, majd pedig – miután XIV. Benedek néven pápává választották – ő volt az, aki boldoggá avathatta Kalazanciust.
Lambertini kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy a per legérzékenyebb pontját a rendalapító és a rend által elviselt szenvedések jelentik. A Szentszék által Kalazancius és a rend ellen foganatosított intézkedések valóban olyan súlyosak voltak, hogy azokból következnie kellett volna vétkes voltának. Minthogy nem volt olyan hivatalos dokumentum, amely igazolta volna, hogy a Szentszék – elismervén Kalazancius ártatlanságát – felmentette és visszahelyezte volna generálisi tisztébe, úgy tűnt, nincs lehetőség arra, hogy boldoggá avatását keresztülvigyék. A felmerült nehézségek miatt „az ügy posztulátorai ezerszer arra gondoltak már, hogy feladják a dolgot”, amint ezt maga Lambertini írta.[26]
Mit sem értek Kalazancius levelei, sem a kortársak tanúvallomásai, akik azt állították, hogy a pápai bizottság a harmadik ülésen az idős generálist visszahelyezte tisztébe, a valóságban ugyanis e visszahelyezés soha nem történt meg. Feltétlenül szükséges volt tehát megtalálni e bizottság iratait. A két krónikástól, P. Berrótól és P. Caputitól tudjuk, hogy Mons. Albizzi, amikor meggyőződött Kalazancius ártatlanságáról, az ügyre vonatkozó valamennyi iratot átadta a San Pantaleo házban lakó atyáknak. Ezek között kellett lennie a bizottság iratainak is, hiszen ő volt e bizottság titkára. Igen ám, de a rendalapító halála után néhány évvel ezt a fontos dokumentációt szándékosan elégették.
E kedvezőtlen tények ellenére Lambertini bíboros maga fogott hozzá, hogy nyilvános és magánjellegű levéltárakban kutasson ezen értékes iratok után. 1717-ben végül rábukkant egy másolatra Francesco Paolucci bíboros személyes iratai között, aki monsignore korában szintén tagja volt az említett bizottságnak. Ezzel a legfőbb probléma megoldódott. Volt azonban még néhány másodlagos kérdés és bonyodalom, amelyek hátráltatták az ügy folyását, egészen 1728-ig, amikor XIII. Benedek pápa jóváhagyta az erények hősies gyakorlását kimondó dokumentumot.
Ezután újabb húsz esztendő telt el, amely alatt kétségbeejtő lassúsággal a csodákat vizsgálták sorra. Csak 1748 májusára végeztek a megfelelő számú csoda elismerésével. Ekkor már csak néhány hónap volt hátra „Isten szolgája” halálának századik évfordulójáig, amelyet méltóképpen, boldoggá avatásával szándékoztak megünnepelni. Az utolsó formalitások teljesítése után, augusztus 18-án a vatikáni Szent Péter-bazilikában XIV. Benedek pápa a legteljesebb ünnepélyességgel megtartotta a boldoggá avatási szertartást. Ugyanennek a pápának a külön engedélyével a Kegyes Iskolák alapítójának szobrát 1755-ben elhelyezték a Szent Péter-bazilikában, bár Kalazancius ekkor még csak boldoggá volt avatva, és az addigi szokások szerint csak a szentté avatott rendalapítók kaptak helyet a szoborfülkékben.
Ezután szabályszerűen folytatódott a szentté avatáshoz szükséges csodákkal kapcsolatos per. Szentté avatását XIII. Kelemen végezte 1767. július 16-án. Kalazancius alakja ekkor jelent meg másodízben Bernini pompás glóriájában. A krónikások elbeszélik, hogy azon az estén különleges fáklyákkal világították ki a Szent Péter-bazilika kupoláját, homlokzatát és oszlopsorát: ez volt a végső apoteózis, a végleges megdicsőülés és felmagasztalás.
A legutolsó dicső címet XII. Piusz pápától kapta Kalazancius, mégpedig 1948-ban, halála háromszázadik, boldoggá avatásának kétszázadik évfordulóján, amikor Kalazanciust „a világ összes keresztény népiskoláinak égi pártfogójává” nyilvánította.
+ + +
Ma, 2000-ben, négyszáz esztendő elteltével, a piarista rend, amelynek dicsőséges és nyomorúságos korszakai is voltak történelme során, de talán többször élvezett védelmet és megbecsülést, mint kellett üldöztetést szenvednie, nos ez a rend még mindig él, és azért él, hogy folytassa alapítójának művét, négy földrészen, 34 nemzet körében, 233 rendházban, 1500 szerzetessel.
A piarista renden kívül tíz másik szerzeteskongregáció vallja és tiszteli patrónusának és védelmezőjének Kalazanci Szent Józsefet. Az ő karizmája szerint élnek, az ő lelkisége szerint, az ő lelkületével tanítanak és nevelnek.
És ami a legfontosabb: a civilizált világ valamennyi nemzete úgy tartja, hogy az államnak kötelessége ingyenes népiskolát biztosítani valamennyi gyermek számára, mindenfajta megkülönböztetés nélkül. Az ENSZ közgyűlése pedig 1989-ben elfogadta a Gyerekek jogairól szóló egyezményt, amely kimondja: „Mivel az emberiség kötelessége, hogy a gyerekeknek megadjon minden jót, amit csak adhat, […] a gyermeknek joga van arra, hogy ingyenes és kötelező nevelésben részesüljön, legalábbis elemi szinten.”
A nevelés szóhoz – az egyház fiai számára – a keresztény jelzőt hozzáillesztve, ennek az eszmének szentelte életét és művét Kalazanci Szent József, a Kegyes Iskolák Rendjének alapítója.
1. EGC, IX, 220. o.
2. EGC, VIII, 4337. levél.
3. Uo. 4347. levél.
4. EphCal 1 (1959) 11.
5. EGC, VIII, 4354., 4347., 4324., 4341., 4348., 4366. levelek.
6. Uo. 4327. levél.
7. Uo. 4333., 4335. levelek.
8. Uo. 4336. levél.
9. Uo. 4345. levél.
10. RevCal 12 (1957) 345.
11. EphCal 5–6 (1958) 113.
12. EGC, VIII, 4386. levél.
13. Uo. 4001. levél.
14. EphCal 4–5 (1972) 155–156.; kiadva in AnalCal 50 (1983) 644–681.
15. EGC, VIII, 4522. levél.
16. EGC, VIII, 4497–4500. levelek. Pietro Casanit II. János Pál pápa 1995. október 1-én boldoggá avatta.
17. Bau, BC, 1166. o.
18. EGC, VIII, 4400. levél.
19. Bau, BC, 1167. o.
20. Uo. 1168. o.
21. Uo. 1171. o.
22. Uo. 1179. o.
23. Uo. 1190. o.
24. Uo.
25. AnalCal 40 (1978) 553., 12. lábjegyzet.
26. S. Giner, idézett mű, 248. o.
