P. Domingo Ruzola, a trasteverei Scala kolostor perjele meghatározó szerepet játszott azokban a nehéz években, amikor Rómában megszületett „a Város Kegyes Iskoláinak tiszteletreméltó Kongregációja”, és a világi kongregáció avagy fogadalom nélküli kegyes társulás formájától eljutott az ünnepélyes fogadalmas szerzetesrend státusig.
P. Ruzola a Kegyes Iskolák iránti szeretetét már azzal is kimutatta, hogy oda irányította Glicerio Landrianit és öt társát, majd utánajárt és megszerezte a San Pantaleo házat, amely azután az iskola végleges székhelye lett. Ruzola 1612 vége felé meggyőzte Benedetto Giustiniani bíborost – akinek gyóntatója és lelkivezetője volt –, hogy vállalja el a Kegyes Iskolák protektorságát az 1609-ben elhunyt Torres bíboros helyett. Giustiniani bíboros protektori minőségében mély nyomot és maradandó emléket hagyott a Kegyes Iskolák történetében.
Mihelyt Giustiniani bíboros elnyerte a protektori kinevezést, azzal a kéréssel fordult a Santa Maria in Portico templom szerzeteseihez, hogy jelöljenek ki maguk közül valakit gyóntatónak a Kegyes Iskolák növendékei számára. Kéréséhez ezt a megjegyzést fűzte: „Az iskola gondja egy napon a ti vállatokat fogja nyomni, mivel a Prefektus atya idős, és ha meghalna, mielőtt gondoskodna művéről, fennállna a feloszlás veszélye.”[1] Ezek az atyák a Luccai Kongregációhoz tartoztak, mivel Luccából, Toszkána egyik városából eredt a társulat. Alapítójukat, Leonardi Jánost Kalazancius és Giustiniani bíboros egyaránt igen nagyra becsülte. Kalazancius fel is szólalt 1636-ban Leonardi boldoggá avatási perében. Ennek során a következőket mondta: „VIII. Kelemen pápa idejében ismertem meg őt. A Szentatyával szoros kapcsolatot tartott római tartózkodása alatt, egészen haláláig.” Másutt: „Emlékszem rá – folytatódik tanúvallomása –, hogy [VIII. Kelemen] arra választotta ki, hogy elsimítson bizonyos ellentéteket és elvárásokat, amelyek egyes világi nemes urak és a Kegyes Iskolák tanítói között feszültséget okoztak. Működése igen hasznos volt akkor a Kegyes Iskoláknak.”[2] Ez az előzmény a két kongregáció közötti megegyezést készítette elő.
Kalazancius, aki betöltötte ötvenhatodik életévét, érezte, hogy már nem fiatal, és az iskola további sorsa folytonos és komoly aggodalmat jelentett számára. Immár másodízben keresett olyan megszilárdult és megállapodott társulást, amelyre rábízhatja művét. Az iskola megszületésekor arra törekedett, hogy a Keresztény Tanítás Testvérületre bízza, ám ez a kísérlete kudarcba fulladt. E próbálkozása óta tizenkét esztendő telt el, és iskolája tantermeiben immár nyolcvan munkatárs fordult meg, akiknek legnagyobb része – ilyen-olyan indokkal – el is hagyta az intézményt. 1613-ban mindössze tizenegy tag alkotta a Kegyes Iskolák Kongregációját. E tény kevés reményre jogosította fel Kalazanciust, Ruzola atyát és Giustiniani bíborost. Kalazancius előrehaladott kora bizonytalan jövőt sejtetett. Sok töprengés után arra a következtetésre jutottak, hogy beszélni kellene a luccai atyákkal és felajánlani nekik a Kegyes Iskolákat. Giustiniani bíboros ezért személyesen adta elő javaslatát a Santa Maria in Portico-templom szerzeteseinek.
A Luccai Kongregáció legfőbb elöljárója, P. Alessandro Bernardini ekkor éppen Luccában tartózkodott. Amint tudomást szerzett Giustiniani bíboros javaslatáról, tájékoztatta rendtársait, „akiknek – elbeszélése szerint – nagyon tetszett a terv, és egyöntetűen úgy vélekedtek, hogy ezt az alkalmat nem szalaszthatják el. Úgy tűnt számukra, hogy a lehetőséget Isten küldte, hogy a Kongregáció megszabaduljon az iszapból és szolgaságból.”[3] Kalazancius még nagyobb realizmussal fejezte ki magát: „1614-ben a Luccai Kongregáció szerzetesei számba vették, hogy negyven év leforgása alatt a kongregáció létszáma nem emelkedett 40-50 fölé. Nem mutatkozott hát alkalmasabb út arra, hogy a kongregáció szerzetesrenddé válhasson, mint ha egyesül a Kegyes Iskolák intézményével, amelyet az összes között a leghasznosabbnak ítéltek.”[4] A Kegyes Iskolák jó hírneve ugródeszkát jelenthetett tehát a Luccai Kongregáció számára, hogy kánonjogilag magasabb szintre emelkedjen, vagyis ünnepélyes fogadalmas szerzetesrenddé válhasson.
1613 októberének elején Bernardini atya Rómába jött, hogy személyesen tárgyaljon a tervről. A Giustiniani bíborossal és Ruzola atyával folytatott megbeszéléseken világosan kifejtette azokat az indokokat, amelyek részéről a két kongregáció egyesülése mellett szóltak. Közvetlen tanúságot szerezhetünk erről visszaemlékezéseiből: „Tárgyaltunk […] Giustiniano bíborossal és Domenico atyával, és kifejtettük előttük szándékunkat, hogy szabályozott szerzetesrenddé váljunk. Mindenki bátorított bennünket ez iránti szándékunkban, és reményt öntöttek belénk, mert úgy tartották, hogy ez az intézmény [a Kegyes Iskolák] olyan hasznos az Anyaszentegyházban, hogy gondoskodásunk kiváló eszköz lehet szándékunk elérésére. Ugyanezt a tanácsot kaptuk más kiemelkedő, okos főpapoktól és szerzetesektől is, és tudván, hogy e művet [a Kegyes Iskolákat] nagyra tartja a Szentatya, a pápai udvar számos bíborosa és nemes ura, valamint azt is, hogy Itália és külföld számos városa kívánja megjelenését, úgy ítéltük meg, hogy kongregációnk a föld porából, amely hosszú időn keresztül takarta, jó, sőt tökéletes helyre emelkedhet Isten nagyobb szolgálatára.”[5]
Ugyanennek az évnek, 1613-nak a telén a trasteverei Scala kolostorban generálisuk vezetésével és P. Ruzola jelenlétében egybegyűltek a Luccai Kongregáció és a Kegyes Iskolák képviselői, Kalazancius, Landriani és Dragonetti, „akikben együtt volt – amint P. Bernardini írja – a Kegyes Iskolák Kongregációjának teljes tekintélye”.[6] A felek egyetértésre jutottak, és elhatározták, hogy kérvényt írnak a Szentatyának, hogy egyesítse a két kongregációt. Ami az ügyben meglepő, hogy a hangsúly egyedül Kalazancius „idős korán” van, amennyiben ez veszélyeztetheti az iskola sikerét, ugyanakkor nem említik az iratban a munkatársak csekély számát vagy a Luccai Kongregáció papjainak vágyát, hogy társulásuk szerzetesrend rangjára emelkedhessen. Ugyanakkor valóban meglepő Kalazancius „fiatalos lelkesedése”, amellyel az egyesítéstől az iskola elterjedését várja „az egész világon”, miközben még csak egyetlen egy házuk van Rómában. Ezekkel a szavakkal indokolja kérését: „A Kegyes Iskolák prefektusa és a Santa Maria in Portico generálisa Szentséged alázatos szolgáiként terjesztik elő a kérést. A mondott prefektus esztendők hosszú sora alatt megtapasztalta a mondott intézmény nagy hasznát és gyümölcseit, és vágyik arra, hogy a mű állandósulhasson és növekedhessen, nem csupán Róma városában, hanem szerte a világon. Mivel azonban tudja, hogy előrehaladott korú, sokat imádkozott az Úrhoz, több ízben tárgyalt a Scala kolostor perjelével, és végül a Kegyes Iskolák protektorának, kegyelmes és főtisztelendő Giustiniani bíboros jóváhagyásával abban állapodtunk meg a mondott kongregáció generálisával és atyáival, hogy őket bízzuk meg ezen iskola gondjainak viselésével, és egyesítjük társulásukat a Kegyes Iskolákéval…”[7]
A két kongregáció egyesítésének a következő feltételeket szabták: 1) Kalazancius marad haláláig a Kegyes Iskolák prefektusa; a Kegyes Iskolák Kongregációjához tartozók saját szabályzatuk szerint élnek továbbra is, ám a jövőben fölveendő személyek már a Luccai Kongregáció reguláját fogják követni. 2) A szegénységi bizonyítvány, amelyet a plébánosok a piarista iskolába való felvétel végett adtak ki, ezentúl csak a római diákokra kötelező, a városon kívüliekre nem. 3) Mindenütt, ahol piarista iskolát hoznak létre, csak a felebarát és Isten iránti szeretetből fognak tanítani, és sem fizetést, sem bárminemű ellenszolgáltatást nem kérnek. 4) Ettől fogva a Luccai Kongregáció neve „az Istenanya Kongregációja”. Konstitúciója érvényben maradt azoknak a pontoknak a kivételével, amelyeket érint a megállapodás. Különösen annak a pontnak a törlését kérték a Konstitúcióból, amely tiltotta a grammatika és a humán tárgyak oktatását a gyerekeknek.[8]
V. Pál pápa a várva várt brévét 1614. január 14-én írta alá. Az összes hozzá intézett kérésekben engedékenynek mutatkozott, ám elkerült mindenfajta utalást a Rómán kívüli házak alapítására vonatkozólag, pedig erre is kitért a kérvény. A Luccai Kongregáció tagjai hivatalosan ugyanazon hónap 17-én fogadták el a brévét. 21-én P. Pietro Casanit kinevezték a San Pantaleo házban működő piarista iskola rektorává, P. Bernardini pedig február 1-jén Giustiniani bíboros jelenlétében átvette a házat. Ez minden bizonnyal mindenki számára történelmi és boldog nap volt. Az újdonsült rektor – január 25-én édesapjához írott levelében – a következőket mondta egyéb dicséretei mellett: „Mellini bíboros úr szerint, aki a pápa vikáriusa, a piarista iskola talán nem az első számú jótékony intézmény Rómában, de minden bizonnyal a második.” Azt is írta, hogy Giustiniani bíboros megítélése szerint „ebből a műből fog megszületni az Egyház reformja”. Levelét a következő szavakkal zárta: „nagyszerű emberek kellenek e magasztos és főként igen hasznos kezdeményezéshez, nemcsak Rómában, hanem az egész világon.”[9]
Most már optimista volt mindkét fél: a Luccai Kongregációhoz tartozó atyák abban reménykedtek, hogy társulásuk világhírre fog szert tenni a piarista iskola révén, amely oly kedvelt magas vatikáni körökben, és biztosak voltak abban, hogy ezen az úton hamar elérhetik a szerzetesrenddé nyilvánítást. A Kegyes Iskolákhoz tartozó atyák annak örültek, hogy megnőtt a tanárok száma, éppen akkor, amikor hatalmas szükség volt már új erőkre, és bíztak abban, hogy ezzel a lépésükkel a fiatal kongregáció segítségével biztosították a Kegyes Iskolák jövőjét.
P. Casani, az újdonsült rektor február első napjaiban, röviddel kinevezése után néhány klerikussal és laikus testvérrel együtt a San Pantaleo házba költözött. A hónap közepe táján megvettek egy kicsi házat a templom és az iskola között. Az új termek és főként az új szerzetesek jelenléte azt sugallta, hogy ezután nagyobb számban vehetnek fel tanulókat. P. Bernardini megelégedettséggel szólt erről: „Amikor átvettük az iskolát, mintegy 800 diák járt oda, de amikor Rómában elterjedt annak híre, hogy mekkora rend van itt, rövid idő alatt 1200-ra nőtt a számuk. Így már nem volt elegendő számú terem, és a tanítók sem győzték a munkát.”[10] Mindez igaz, ám az újonnan érkezettek közül nem mindenki szentelte magát a tanításnak. Az együttműködés elsősorban lelkipásztori jellegű tevékenységekben merült ki, amint azt maga P. Bernardini is kiemeli: „Több társulatot hoztunk létre a diákokból, korcsoportok szerint, és ünnepnapokon e csoportokban gyakorolták a jámborságot lelkük nagy hasznára.”[11]
1614 nyarán első ízben szerveztek körmenetet Havasboldogasszony ünnepe alkalmából a Santa Maria Maggiore-templomhoz. Ezen körülbelül 800 gyerek vett részt, akik az úton Mária-litániákat és Mária-himnuszokat énekeltek. Nagy esemény volt. Hasonló látványban lehetett részük azoknak is, akik a tanórák végeztével, minden egyes nap délelőtt és délután azt láthatták, hogy a gyerekeket egy-egy tanító sorba állítva vezeti haza. Az volt ezzel a cél, hogy megóvják őket az utca veszedelmeitől, persze nem a forgalom okozta veszélyektől. Nyers realizmussal számolnak be a kor krónikásai, hogy „bűnös emberek, akikkel tele a világ, arra vetemedtek, hogy megkíséreljék őket csúf és alávaló dolgokra rávenni.”[12] Ezt az igen nagy számú szegény és rongyokba öltöztetett gyereket – nyolcszázat vagy ezerkétszázat – az iskola melletti téren gyűjtötték össze, s innen indultak öt rendezett sorban hazafelé. Az öt útvonal bizonyítja, hogy a gyerekek valóban Róma minden részéből jöttek. Az egyik csoport elhaladt a Pantheon előtt és a Trinità dei Montihoz, vagyis a Spagna térre jutott el; egy másik a Campo dei Fiori piactéren keresztül a Trastevere negyed felé vette az irányt; a harmadik a Gesù-templom felé indult és egészen a Santa Maria Maggiore-bazilikáig mentek; a negyedik a Banchi utcán a Szent Péter-bazilika irányába haladt; végül az utolsó a Porta del Popolót és a hasonló nevű teret célozta meg a Scrofa utcán keresztül.
Ez a 1615 júniusában kibontakozó kezdeményezés Glicerio Landriani érdeme. A prefektus atya szívből ajánlotta mindenkinek, s kérte, hogy „mindenki tegye meg szívből, hogy elkíséri a szegénykéket az őrzőangyalokhoz hasonlóan, Krisztus alázatosságával, hisz nagy érdemet szerez ezzel az Úristen előtt”.[13] Glicerio Landriani a trasteverei csoportot vezette, Kalazancius pedig azt, amelyik a Spagna tér felé indult. P. Caputi, a krónikás – talán a szokott kis túlzással – azt állítja, hogy Kalazancius „mindvégig, 1642-ig maga kísérte a gyerekeket”,[14] vagyis 85 éves koráig. P. Caputi és P. Berro egyaránt elmondja visszaemlékezésében, hogy a pápa, amint egy napon a Pantheon terén vagy más nevén Rotonda téren hajtatott keresztül hintóján, találkozott a sorban haladó gyerekekkel, akiket Kalazancius vezetett. Megállíttatta a menetet, magához hívta Kalazanciust, és hosszasan elbeszélgetett vele.
Kalazancius igen fontosnak tartotta ezt a pedagógusi szolgálatot, ezért a Konstitúciókba is belevette.[15] Spanyolország néhány városában a piarista atyák néhány évvel ezelőttig tartották ezt a hagyományt, amely napjainkra, főként a nagy forgalom miatt megszűnt, illetve az iskolabuszok voltak hivatottak ellátni ezt a feladatot.
Ugyanebben az évben, pontosan 1614. március 13-án az arizai őrgróf levelet írt Kalazanciusnak, amelyben arra kérte, hogy néhány szerzetes menjen el „az ő földjén is megalapítani a római piarista iskolát”. Kalazancius többek közt ezt válaszolt neki májusban: „Kérje a Fölséges Istent, alakítsa úgy dolgainkat, hogy Kegyelmed földjén is megalakulhasson ez a szent mű, és én is könyörögni fogok ezzel a több mint 1200 gyerekkel ugyanezért.”[16] Ismereteink szerint ez volt az első alapítási kérelem, amelyet Kalazancius kapott, és éppen szülőföldjéről, Aragóniából érkezett. Kalazancius sokkal később kapott még ugyan alapítási kéréseket egyházmegyéjéből, Urgelből is, és igyekezett is ezeknek eleget tenni, mégis anélkül halt meg, hogy ezek közül bármelyik is megvalósult volna. 1614 márciusa táján Milánóból és Pesciából is érkeztek kérések Kalazanciushoz, hogy ott is alapítsa meg a Kegyes Iskolákat. Kalazancius válasza ugyanaz volt: „ha úgy fog tetszeni az Úrnak, és küldeni fog nekünk embereket, lesz rá mód és hely, ahol dolgozhatnak.”[17] Ekkorra a Kegyes Iskolák már nagy hírnévre tettek szert, és nagy reményeket táplált mindenkiben.
1614-ben a Kegyes Iskolák atyái a gyerekek számára örök használatra megkapták a San Pantaleo-templomot, jóllehet a templom plébánia maradt. A rákövetkező évben megvásároltak két apró házat, amely egyetlen épületegyüttest képezett a templommal és az iskolával. 1616 nyarán sikerült elérni, hogy a gyerekek számára az iskola udvarán egy kút készüljön, ingyen és örökös használatra. Ezt az engedélyt 1979-ig megadták.
Ugyanakkor a dolgok mégsem haladtak jó irányba. A Luccai Kongregáció Egyetemes Gyűlésén, amely a Santa Maria in Portico-templomban zajlott le 1614 októberében, a napirend egyik pontja a Kegyes Iskolák helyzete volt. Minthogy nem rendelkeztek a szükséges adatokkal, kineveztek egy bizottságot, hogy végezzen vizitációt, és tegyen részletes jelentést. Kalazancius, prefektusi minőségében, teremről teremre vezette a bizottság tagjait, és felhívta figyelmüket a legsürgetőbb szükségletekre.
A vizitáló bizottság elsőként is azt mérte fel, hogy a tanulók száma 1015-re süllyedt, jóllehet az előző év májusában már elérte az 1200-at. A visszaesést annak lehet tulajdonítani, hogy a Luccai Kongregáció azon kevés papja, akik tanítóként csatlakoztak az iskolához, nem bírták végig az iskolaévet, s ezért a tanítást az ő diákjaik számára felfüggesztették, mert már nem lehetett őket más csoportokba beosztani. Ennek következtében a tizenegy tanterem közül négybe több mint száz tanuló zsúfolódott – Kalazancius irányelveivel ellentétben. Ő azt vallotta, hogy tantermenként az ideális gyereklétszám nem haladhatja meg az ötven főt. Így hát több mint huszonöt tanítóra és három segítőre volt szükség. A munkát tizenegyen végezték.
E tanév során „sok külső embertől [nem luccaiaktól], de néha a kongregáció tagjaitól is elhangzottak kritikus észrevételek a szegénységgel kapcsolatban, valamint az iskola intézményét illetően”.[18] A tanulók létszámának emelkedése nem csupán a munkát sokszorozta meg, hanem a szerzetesek lakhelyének rovására új tantermeket is létre kellett hozni, úgyhogy több szerzetes arra kényszerült, hogy igen kicsi és kényelmetlen helyen húzza meg magát. Főként a nyári időszakban ezekben a szobákban elviselhetetlen volt a hőség; az élelem többnyire igen silány volt. Nem csoda hát, hogy ebben a helyzetben nem egy tanító megbetegedett. Tudunk arról, hogy két novícius meghalt, egy tanító klerikus pedig betegsége miatt visszavonult Luccába, ahol 1615 elején elhunyt. Ebből a városból valaki azt írta P. Bernardininek, hogy „elborzadva és félelemmel halljuk Rómának csak a nevét is, mivel ott szörnyű betegségek pusztítanak, és halál meg szenvedés volt az osztályrészünk”.[19]
A helyzetet még inkább súlyosbította az a tény, hogy elapadtak az alamizsnaforrások, ráadásul a San Pantaleo házat tartozások terhelték, és sok volt a kiadás: az évi rendszerességgel fizetendő részletek a vásárlás óta, a tanulók számára ingyenesen kiosztott taneszközök (papír, toll, tinta, könyvek stb.), Sarafellini úr fizetése. Pénzbe került ezenkívül a szerzetesközösség és a noviciátus fenntartása is. Ez utóbbit nem sokkal azelőtt hozta létre a Luccai Kongregáció a Trevi negyedben. Ezek együtt óriási összeget tettek ki, amely meghaladta az állandó bevétellel és jövedelemmel nem számoló szegényes költségvetést.
Kalazancius számára ennek a tanévnek a végén a legfőbb gondot a diákok számának érezhető csökkenése mellett az jelentette, hogy a luccai atyák egyre kevésbé működtek közre a szorosan vett iskolai munkában. Minderről tájékoztatta Giustiniani bíborost, aki szeptember végén, az Egyetemes Káptalan vagy Gyűlés közeledtével a luccai atyák figyelmébe ajánlotta, hogy „viseljék szívükön a piarista iskola gondjait”.[20] A vizitátorok által benyújtott jelentés alapján a Gyűlés úgy döntött, hogy növelni kell a San Pantaleo ház szerzeteseinek számát. Három papot, öt klerikust és öt testvért küldtek, P. Casanit pedig megerősítették házfőnöki minőségében. Mindez jelentős erőfeszítést jelentett, noha valószínűleg nem mindenki vett részt az iskolai munkában.
Egyrészt csalódott volt Kalazancius, mert az iskola kevés segítséget kapott a luccai atyáktól, másrészt a luccaiak sem voltak elégedettek, mert nem jutottak el a remélt célhoz, vagyis a hozott erőfeszítések ellenére sem váltak szerzetesrenddé. 1614 során P. Bernardini elérte, hogy minden szerzetese elfogadja a szegénység bizonyos feltételeit, ami elengedhetetlen volt a kongregáció szerzetesrenddé válásához. A szerzetesrenddé emelést nem remélhették ugyanis a szegénységi fogadalom nélkül. Az Egyetemes Gyűlés októberben Giustiniani bíborossal memoriálét küldött a pápának, amelyben kérték, hogy emelje a kongregációt szerzetesrend rangjára. A pápa nem teljesítette a kérést, hivatkozván a zsinati határozatokra, amelyek megtiltották újabb szerzetesrendek létrehozását. E határozatok ellenére a pápa megbízott egy bíborosokból álló bizottságot a Luccai Kongregáció kérésének kivizsgálásával, ám ez a bizottság nemleges döntést hozott. P. Bernardini mégis kitartott kérése mellett, újabb iratokat csatolva az addigiakhoz, de az újabb visszautasítástól tartva taktikát változtatott. Ezúttal csak azt kérelmezte, hogy szerzetesei letehessék az egyszerű szegénységi fogadalmat, és hogy pappá lehessen szentelni őket „a szegénység címén”. A bíborosi bizottság jóváhagyta az újabb kérelmet, de V. Pál pápa úgy határozott, hogy míg a szegénységi fogadalom letételét mindenkinek engedélyezi, a „szegénység címén” történő felszentelést csak négyen kaphatják meg a kongregációból.
Jóllehet a luccaiak így elértek valamit, mégis aggodalmat keltett bennük, hogy a kongregációban kellemetlen különbségtételre adott módot a döntés: egyesek ugyanis szegénység címén, mások viszont vagyonuk címén nyerhettek felszentelést. Ez olyan ok volt, amely semmissé tehette a bréve egész tartalmát. Az ügyet a bizottság bíboros tagjai közvetlenül tisztázhatták volna a pápával, ám egyikük sem vállalkozott rá. Így aztán Kalazancius kapta a feladatot, hogy e kérdésről személyesen tájékoztassa a pápát. Bíztak benne, mivel a pápai udvarban nagy tekintélynek örvendett. Kalazancius elfogadta a megbízatást, és kérte, hogy fogadja a pápa, aki ez idő tájt Frascatiban nyaralt.
V. Pál 1615 szeptemberében magánkihallgatáson fogadta Kalazanciust a Frascati gyönyörű dombjai fölé magasodó Mondragone nyári palotában. A pápával voltaképpen nem a Luccai Kongregáció delegátusa, hanem a Kegyes Iskola prefektusa találkozott itt. Kalazancius előadta a luccai atyák aggodalmait a szegénységről szóló brévével kapcsolatban, de ez csak egy probléma volt a sok közül. Komolyabb és súlyosabb gond nyomasztotta: a Kegyes Iskola létét fenyegetette veszély. A luccai atyák nem tulajdonítottak kellő fontosságot az iskolai tevékenységnek, és Kalazancius, aki tudta, hogy a pápa őszintén érdeklődik az intézmény sorsa iránt, kihasználta a kínálkozó alkalmat, és átnyújtott neki egy előzőleg elkészített memoriálét. A pápa pedig olvasta: „Meg kell vizsgálni, hogy a Kegyes Iskolák tökéletesebb működése szempontjából megfelelő-e, hogy a mondott [luccai] kongregációval egy közös intézményt birtoklunk, vagyis az iskolát; tehát miként tudnák ők gyakorolni eredeti küldetésüket, anélkül, hogy a Kegyes Iskolák intézményét a lanyhulás veszélye fenyegetné.”[21] A javaslat kétségkívül merész volt, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy Kalazancius anélkül nyújtotta be, hogy legalább P. Bernardinit beavatta volna a dologba; Bernardini visszaemlékezéseiben úgy ítélte meg, hogy a kérés „alkalmatlan és ésszerűtlen” volt. Azt azonban ő is látta, hogy „a prefektus atya vélekedését a Kegyes Iskolák iránti olthatatlan buzgóság diktálta: az volt a vágya, hogy az a legteljesebb tökéletességben bontakozzék ki”.[22] Magát a pápát is meglepte dolog, és megkérdezte, miért ne foglalkozhatnának a luccai atyák egyszerre mindkét dologgal, mint ahogy a jezsuita atyák is ezt teszik. Kalazancius valószínűleg kitartott álláspontja mellett – sorolva a nézetét alátámasztó érveket –, ami abból is látszik, hogy a pápa kinevezett egy bizottságot (Giustiniani, Lancelotti és Soana bíborosokat), hogy tanulmányozzák a memoriálét, és tegyenek javaslatot a probléma megoldására.
Néhány nappal ezután, talán azért, hogy felgyorsítsa a bizottság munkáját, Kalazancius egy újabb memoriálét nyújtott be. Ennek két alapgondolata: 1) „Az Istenanyáról elnevezett Kongregáció legfőbb intézménye a Kegyes Iskoláé legyen, így tehát a kongregáció erről kapja nevét, hogy minden más hasonló társulástól megkülönböztessék. És minthogy ez a kongregáció alapvető feladata, kívánatos, hogy legfőbb tagjai ebben foglalatoskodjanak, ha nem is mindannyian tanítással, de legalább lelki jellegű feladatokat ellátásával.” – 2) „A tökéletesség elérése céljából, valamint azért, hogy ezen iskola megjelenhessék nem csupán a katolikusok, hanem a hitetetlenek között is, helyes volna, ha a kongregációhoz tartozó atyák teljes szegénységi fogadalmat tennének, s megelégednének a feltétlenül szükséges dolgokkal, és nem vágyakoznának hasztalanul állandó javak után.”[23] E két pont hallatlanul fontos volt, mert ezen elképzelés szerint alapvetően megváltozhatott volna a kongregáció természete: egyrészt szolgálatának súlypontja a lelkipásztorkodás helyett az iskolai munkára tevődött volna át – annak kulturális és lelki vonatkozásában –; másrészt a teljes szegénység révén a komolyabb szerzetesrendekhez került volna közelebb. Tudnunk kell, hogy Leonardi Szent János, a Luccai Kongregáció alapítója annak idején kifejezetten megtiltotta szerzeteseinek a gyerekek tanítását, és megkövetelte tőlük a tisztaság, az engedelmesség és az állhatatosság fogadalmát, a szegénységi fogadalmat azonban nem.
Kalazancius tájékoztatta P. Bernardinit a megtett lépésekről, aki beszélt tanácsadóival. A hír hamar elterjedt a kongregációban, tiltakozást váltott ki, és elmélyítette a Kegyes Iskolák intézményével szembeni immár nyilvánvaló ellenérzéseket. A Luccai Kongregációhoz tartozó atyák hűek akartak maradni alapítójukhoz, és meg akartak szabadulni az iskolai munkával járó erőfeszítéstől. Csak P. Bernardini és P. Casani volt továbbra is meggyőződve arról, hogy jobb fenntartani a Kegyes Iskolákkal létrehozott egyesülést, s meg is tettek mindent, hogy megmentsék azt.
P. Bernardini több alkalommal találkozott Giustiniani bíborossal és P. Ruzolával. Azt tapasztalta, hogy osztoznak Kalazancius szemléletmódjában. Az egyik ilyen találkozás alkalmával – P. Bernardini elbeszélése szerint – a bíboros a következőket mondta nekik: „Atyák, nektek először el kell döntenetek, hogy a Kegyes Iskola megfelel-e nektek vagy sem. Ha nem, hagyjátok el, és akkor keresünk mást, akire rábízhatjuk. Ha azonban meg akarjátok tartani az iskolát, akkor legfőbb feladatotokká kell tenni az oktatást, és minden házatoknak, amelyeket ezután fogtok alapítani, hordoznia kell a Kegyes Iskolák terhét, főként a szegénységet, és nem számolhat állandó javakkal vagy biztos bevétellel.”[24] Ugyanerre a következtetésre jutott a bíborosi bizottság is, amelynek tagja volt Giustiniani bíboros. Így fogalmazták meg véleményüket: „… a kongregáció legfőbb intézménye a Kegyes Iskolák működtetése legyen, meg lehet azonban szabadon tartani az igehirdetés és gyóntatás feladatát saját templomaikban…”[25] E kijelentések súlyos volta arra indította P. Bernardinit, hogy 1616 elejére egybehívja az Egyetemes Gyűlést.
A gyűlés legfontosabb feladata az volt, hogy olyan megoldást találjon, amely egyaránt tiszteletben tartja a luccai atyák érdekeit, valamint Giustiniani és Kalazancius szempontjait. Ezért – amint P. Bernardini írja – „szükségesnek mutatkozott, hogy több alkalommal találkozzunk a prefektus atyával, hogy olyan írást tudjunk megfogalmazni, amely megfelel neki meg a bíborosnak is, és mégsem töri derékba eredeti kongregációnkat, s nem is veti alá az iskolai feladatnak.”[26] Hosszas és kellemetlen viták után megfogalmaztak egy formulát, amelyet a gyűlés elé tártak, amely jóvá is hagyta azt. Ez azonban sem Kalazanciust, sem Giustiniani bíborost nem nyugtatta meg teljesen, jóllehet a szöveg összhangban volt a bíborosi bizottság ajánlásaival. Attól tartottak ugyanis, hogy az eredeti tevékenység megtartása ürügyül fog szolgálni a luccai atyák számára, hogy távol tartsák magukat az iskolai munkától. A gyűlés április közepén fejezte be munkáját. Amikor a kongregáció tagjai megismerték a megegyezési formulát, a luccai házban és Rómában egyaránt az elégedetlenség hangjai szólaltak meg. A luccaiak tiltakoztak, mert nem akartak iskolákat, és nem akarták vállalni a teljes szegénységgel járó kötelezettségeket.
Az Egyetemes Gyűlés határozata, amely elfogadta a megegyezési formulát, azt a reményt öntötte Kalazanciusba a Luccai Kongregációval kapcsolatban, hogy az valóban támogatni fogja a Kegyes Iskolákat, és azt tekinti legfőbb feladatának. Úgy vélekedett, hogy el fognak csitulni a pillanatnyilag még lángoló indulatok. Ezenfelül még egy feladat várt megoldásra: az elfogadott formula azt is előirányozta, hogy „ki kell dolgozni az új konstitúciót oly módon, hogy érvényben maradjanak a régi konstitúció azon részei, amelyek nem ellentétesek a fenti elvekkel”.[27] P. Casanit bízták meg ennek megfogalmazásával, és ő rövid időn belül meg is szerkesztett egy iratot, amelynek a „Pusilli gregis idea” címet adta.
Világos volt Kalazancius előtt, hogy új kongregáció születik, amely már nem azonos a luccaival, amelyet gyakorlatilag Bernardini atya alapított. Ezért a következőket írta neki levélben Luccába, ahova Bernardini atya, hogy a kedélyeket lecsillapítsa, elutazott: „Minthogy az áldott Úristen tiszteletreméltó Atyaságodat hívta meg az Istenanyáról nevezett Kongregáció elöljárójának, amelynek legelső feladata az Egyházunk számára oly szükséges Kegyes Iskola fenntartása lesz, bízom benne, hogy tisztelendőséged is – mint a régi rendalapító atyák – olyan nagy lélekkel rendelkezik, hogy a kezdetekkor kevés emberrel is nagy dolgokat tud véghezvinni, mert szolgálatát illetően jobban bízik az égi segítségben, mint az emberek tanácsaiban.”[28]
Ha a dolgok így folytatódtak volna tovább, Kalazanciusból nem lett volna semmiféle kongregáció alapítója, bár övé lett volna annak elvitathatatlan érdeme, hogy a Leonardi atya által alapított Luccai Kongregációt átalakította a Kegyes Iskolák kongregációjává. Kalazancius annyira eltökélten igyekezett szilárd jövőt biztosítani iskolájának, hogy majdnem sikerült teljesen átformálnia a Luccai Kongregációt. Ez azonban utópisztikus álomnak bizonyult. A Luccai Kongregációhoz tartozó atyák fellázadtak, és érvényesítették azt a jogukat, hogy továbbra is azok legyenek, akik eredetileg voltak.
A dolgok még rosszabbra fordultak, az ellenvéleményekhez, vitákhoz, tiltakozásokhoz, kritikákhoz újabb aggasztó jelenségek társultak Luccában és Rómában. A luccai atyák elvállalták egyházmegyéjük papi szemináriumának igazgatását, Rómában pedig szerzetesnők gyóntatását. Ezek az elkötelezettségek ellentétben álltak az iskolai tevékenységgel. Néhány San Pantaleo-házban lakó luccai atya nem törődött többet a tanítással, hogy ezzel is kimutassák együttérzésüket azokkal, akik elutasították az iskolai munkát. Ezért aztán új világi tanítókat kellett felfogadni – és számukra fizetést biztosítani –, hogy velük helyettesítsék azokat, akik karba tett kézzel figyelték az iskolát. Ezért még az oratio continuát is, amelynek Kalazancius kiemelkedő jelentőséget tulajdonított, kénytelenek voltak rábízni egy novíciusra, aki alig tudott olvasni. Addig pedig mindig is olyan pap volt ezzel megbízva, aki a leginkább képes volt arra, hogy bevezesse a gyerekeket az imádság és a szentségek gyakorlatába.
A bajoknak még nem volt vége. Giustiniani bíboros, aki fel volt háborodva a történteken, azzal fenyegetőzött, hogy megtagadja pártfogását és személyes támogatását a Kegyes Iskolától. Glicerio Landriani is azt mondta, hogy visszavonja személyes hozzájárulását, és nem hajlandó többé járni a várost alamizsnáért. Ólomsúlyként nehezedett mindez Kalazanciusra. P. Bernardini, aki őszintén amellett kardoskodott, hogy tartsák fenn a Kegyes Iskoláknál vállalt kötelezettségüket, mindent elkövetett, hogy megnyugtassa a kedélyeket, ám a helyzet ennek ellenére ellenőrizhetetlen és kibírhatatlan lett. Kalazancius ezért 1616 végén V. Pálnak átadott egy memoriálét, amelyben feltárta az iskola súlyos helyzetét. Ez az irat a következőképpen fejeződik be: „Rövid időn belül várható, hogy a római Kegyes Iskola szent műve ezen atyák kezébe kerül, akik másképpen gondolkodnak róla, és az iskola vagy teljesen elsorvad, vagy magára hagyják. Azért könyörgöm Szentségedhez, hogy szíveskedjen megparancsolni, hogy legalább is azokat, akik újonnan tesznek fogadalmat, a szegénység címén szenteljék föl, valamint hogy tartsák tiszteletben a bíboros urak által jóváhagyott formulát. A fent mondott atyák pedig vagy fogadják el ezt az iskolát, úgy, ahogyan azt elfogadniuk tartozik, vagy pedig hagyják el, mert nem fognak hiányozni olyan alkalmas személyek, akik ezt az iskolát szorgalmasan és tökéletesen vezetni tudják.”[29] Nem sokkal ezután, vagyis 1617. január utolsó napjaiban P. Bernardini – aki már meggyőződött arról, hogy hiábavaló minden igyekezet a Kegyes Iskola megtartására – egyértelműen azt javasolta Kalazanciusnak, hogy kérjék a pápától a két kongregáció végérvényes szétválasztását.
Kalazancius, mielőtt megtette volna ezt a lépést, fel akarta tárni a helyzetet Giustiniani bíboros és P. Ruzola előtt. A bíboros a korábbi megbeszélések alkalmával már nem egyszer javasolta Kalazanciusnak, hogy forduljon más szerzetekhez, akikre rábízhatja a Kegyes Iskola művét. Később, úgy látszik, mégis megváltoztatta véleményét. P. Casani, a San Pantaleo házfőnöke kinyilvánította, hogy amennyiben a luccai atyák visszavonulnak az iskolai tevékenységtől, ő szeretne a Kegyes Iskolánál maradni. Tudta, hogy vele együtt az iskola mellett maradna néhány klerikus és laikus testvér is. Feltételezhetjük, hogy Casani atya véleménye is kapcsolódott P. Ruzoláéhoz és a pártfogó bíboroséhoz, amikor azt javasolták: a probléma legnyilvánvalóbb megoldása egy új kongregáció létrehozása, amelynek vezetését vitathatatlanul Kalazanciusra kell bízni.
Úgy látszik, nem volt nehéz meggyőzni Kalazanciust e két dologról: új kongregációt kell létrehozni, és neki kell magára vállalnia e kongregáció vezetését. P. Bernardini január végén még azért folytatott megbeszélést Kalazanciussal, hogy javasolja neki a végleges különválasztást, február 15-én pedig már be is nyújtották a pápának a Kegyes Iskolák új Kongregációjának létrehozásáról szóló bréve fogalmazványát. Mindez tizenöt nap leforgása alatt zajlott le. Tény, hogy Kalazancius eddig két ízben kísérelte meg, hogy lemondjon saját műve vezetéséről: először a Keresztény Tanítás Testvérületére, másodszor a Luccai Kongregációra igyekezett rábízni, mindkét alkalommal sikertelenül. Öregnek érezte már magát, és igaza volt, hiszen már csak néhány hónap választotta el hatvanadik életévétől. Nem tudta, hogy több mint harminc évig fog még élni. S ki lett volna nála alkalmasabb arra, hogy tanító közösségének élére álljon, amely szerzetesi kongregációvá vált?
Kalazancius komoly egyetemi tanulmányokat folytatott: elvégezte jogi tanulmányait és megszerezte a teológiai doktorátust. Hosszú tapasztalat állt már mögötte az egyházi hierarchiával való kapcsolattartásban, hiszen közvetlenül ilyen körökben szolgált Spanyolországban papsága első éveiben, Rómába érkezése óta pedig jó viszonyban volt a római kúria legmagasabb tisztségviselőivel: Colonna bíborossal és más bíborosokkal meg kuriális személyiségekkel is, akik kapcsolatban álltak azokkal a testvérületekkel, amelyeknek Kalazancius tagja volt. Amióta Kalazancius létrehozta a Kegyes Iskolák intézményét, számos bíboros, VII. Kelemen és V. Pál pápa előtt is nagy tiszteletnek örvendett. Ténylegesen híres személyiség volt. Szerzetesközösségekkel és szerzetesekkel kapcsolatos tapasztalata sem volt csekély. Már gyerekkorától kezdve ismeretségben állt különböző szerzetesekkel: a trinitárius atyákkal Estadillában, a jezsuitákkal Léridában, Valenciában és Alcalában. Domonkos szerzetesekkel élt közösségben a barbastrói püspöki palotában, és karthauziakkal Seo de Urgelben. Közreműködött a monzóni ágostonosok és a montserrati bencések reformjában. Baráti szálak fűzték a Tizenkét apostol-bazilika ferenceseihez, akiknek lelkiségét mélyen a magáévá tette, főként, amikor tagja lett az Assisi Szent Ferenc Stigmái Testvérületnek is. Meghatározó benyomást gyakoroltak rá a la Scala sarutlan kármelitái, akik barátai, pártfogói, tanácsadói és gyóntatói voltak. Két rendalapítóval állt kapcsolatban, Leonardi Szent Jánossal és Lellisi Szent Kamillal, és talán egy harmadikkal, Néri Szent Fülöppel is, akit őszintén nagyra tartott és csodált. Három évig élt közösségben a luccai atyákkal, és már tizenhat éve munkatársaival a Kegyes Iskolák világi Kongregációjánál, a szerzetesekéhez hasonló életvitel szerint. Ám mindezeken messze túlmutat az a tény, hogy ő volt a Kegyes Iskola atyja.
A legteljesebb szegénységre való törekvése, amely csupán a legszigorúbb szerzetesrendekre jellemző, messze felülmúlja azt a szegénységet, amelyet a szegény gyerekek oktatására szentelt élet megengedhetett volna. Az a törekvése, hogy a Luccai Kongregáció atyáival ezt elfogadtassa, és eredeti szolgálatukat felváltassa a Kegyes Iskolák szolgálatával, elsősorban újítóként, s nem alapítóként állítja őt elénk. A teljes szegénységre irányuló törekvéséhez kapcsolódik Kalazanciusnak az a látomása, amelyről már az első krónikások, valamint a boldoggá avatási per tanúi is beszámolnak, noha a történetek részletei nem egyeznek meg egymással. Egyesek szerint álomban kapta a látomást, mások úgy tudják, egy kicsiny római utcában, ismét mások szerint Szent Ferenc Stigmáinak templomában történt az eset, de arról nem tudnak, hogy pontosan mikor. Íme az a változat, amit esküvel erősített meg P. Silvestro Bellei: „Amikor Rómában a Stigmák templomában járt, egy öregasszony tűnt fel előtte, akinek öltözéke egy egyszerű tépett ing volt, s a templomba érve zokogni kezdett. Isten szolgája kérdőre vonta: "Ki vagy te?" Az asszony pedig így válaszolt: "Én a Szegénység vagyok, s mindenki elűz magától." Ekkor így szólt Isten Szolgája: "Gyere ide hozzám, én befödlek." De amint rá akarta teríteni köpönyegét vagy annak egyik szárnyát, az asszony eltűnt. Mindezt magától József atyától hallottam.”[30] Vannak olyan tanúk is, akik összekeverik ezt a látomását a három leány látomásával, akiket assisi zarándoklata alkalmával látott, és akik a szerzetesi fogadalmakat jelképezték. Van olyan is, aki azt állítja, hogy éppen ezekben az években végezte az assisi zarándoklatot, és ekkor volt ez a látomása, egészen pontosan 1614 nyarán. Semmi sem cáfolja, hogy Kalazancius valóban tett volna egy második zarándokutat is Assisibe, s ekkor volt része ebben a látomásban, hiszen 1599-ben is volt ott látomása. Mégis jobban illeszkedik a két látomás: az assisi három leányé és a szegénységet jelképező öregasszonyé a későbbi időszakba, mert Kalazancius ekkortájt érezte a Kegyes Iskolák Kongregációja megalapításának, következésképpen a szerzetesélet személyes vállalásának szükségességét.
Az idézett, 1616 végén kelt memoriáléban azt kérte Kalazancius a pápától, hogy a Luccai Kongregációhoz tartozó atyák vagy tekintsék legfőbb tevékenységüknek a Kegyes Iskolában kifejtett tevékenységet, vagy hagyjanak fel az egésszel. Amikor ezt követően 1617 januárjának végén P. Bernardini arról tájékoztatta Kalazanciust, hogy jobb lesz a két kongregáció szétválasztását kérniük a pápától, készült egy újabb memoriále. Ez részletezte azoknak a megbeszéléseknek a tartalmát, amelyeket Kalazancius Giustiniani bíborossal, Ruzola atyával és talán Casani atyával folytatott, s amelyek során megszületett az elképzelés, hogy létre kellene hozni a Kegyes Iskolák Kongregációját. E memoriálé kimondja, hogy a luccai atyák teljes mértékben visszautasítják a tanítást mint legfőbb tevékenységet, és nem kívánnak lemondani állandó javak birtoklásáról, stb. Éppen ezért, mivel „előre látható, hogy e kegyes intézmény napról napra hanyatlani fog, és nem sok idő múlva teljesen megsemmisül”, azt kéri a pápától, hogy érvénytelenítse az egyesítési brévét, és „juttassa vissza a Kegyes Iskolát, szabadon és kötelezettségektől menten a már említett Tisztelendő József atyának és társainak, […] és kifejezetten a kegyes iskolák szolgálatára hozzon létre és alapítson egy új szerzetet, amelyet majd úgy neveznek: a Kegyes Iskoláknak, az Istenanya Szegényeinek Páli Kongregációja”.[31]
Ez a memoriále gyakorlatilag az alapító bréve vázlatának is tekinthető, hiszen kibontakoznak benne az új kongregáció legjellegzetesebb vonásai. Szerkesztésekor szem előtt tartották a Luccai Kongregáció Egyetemes Káptalanja által megfogalmazott formulát, amelyet korábban egymás között P. Bernardini és Kalazancius egyeztetett, s amelynek az lett volna a célja, hogy átalakítsa a Luccai Kongregációt. Ebben a memoriáléban természetesen már nem szerepelt, aminek a történtek után nem volt létjogosultsága. Nincsen benne utalás a lelkipásztori szolgálatra, amellyel párhuzamosan akarták megvalósítani a luccaiak az iskolai munkát. Amikor Kalazanciusék engedélyt kértek új konstitúció elkészítésére, már nem is hivatkoztak a luccaiak korábbi konstitúciójára, hiszen egy új kongregáció létrehozásáról van szó. Nem esett szó az állhatatosság fogadalmáról sem, és a szegénységről szólva az iratban a „teljes szegénység” szerepel.
Az ügyintézés igen hamar lezajlott: 1617. február 15-én a pápa jóváhagyta a bréve tervezetét, és március 6-án aláírta a végleges változatot. Ez a bréve, amelynek kezdő szavai „Ad ea per quae”, a Kegyes Iskolák Páli Kongregációja születésének hivatalos időpontja.
A pápa már az első bekezdésben kijelentette: a brévével az a célja, hogy „a szegények tanításának és nevelésének kegyes és dicsérendő műve napról napra terebélyesedjen Isten nagyobb dicsőségére”. Az irat többször hangsúlyozza ezt a gondolatot: „minthogy azt kívánjuk, hogy semmi hátrányt ne szenvedjen a főként szegény gyerekek nevelésével és oktatásával foglalatoskodó kegyes és hasznos kezdeményezés…” Amikor közelebbről meg akarja határozni az új kongregáció célját, így fogalmaz: „Akik e kongregációba belépnek […], azért dolgozzanak és fejtsenek ki minden erőfeszítést, hogy a gyerekeknek megtanítsák a tudományok alapjait, a grammatikát, a számtant és főként a katolikus hit alapjait. Neveljék őket a jó és kegyes szokásokban, és neveljék őket keresztény módon, ingyenesen, ellenszolgáltatás, tiszteletdíj, fizetség nélkül.”[32] V. Pál brévéjében nem jelenik meg az a megszorítás – mint ahogy az azt előkészítő memoriáléban sem –, hogy a Kegyes Iskolák csak szegény gyerekeket taníthatnának, vagyis kizárólag azokat, akik a felvételkor fel tudják mutatni a plébánosok által kiadott szegénységi igazolást. Ez a megszorítás csak abban a megelőző brévében szerepelt, amely kimondta a Luccai Kongregáció és a Kegyes Iskolák egyesítését. Ugyanakkor az „Ad ea per quae” kezdetű bréve egyértelműen kijelenti, hogy a Kegyes Iskolák szerzete a szegény gyerekekért jött létre, és elsősorban velük kell foglalkoznia. Ezzel a pápai brévével tehát a Kegyes Iskolák kapui megnyíltak minden társadalmi osztályból származó gyerek előtt, de az iskola mégis elsődlegesen a szegények felé fordult.
Az alapító brévében ugyancsak szó van a három egyszerű fogadalomról, a „teljes” szegénységről, amely személyes és közösségi szinten is értendő, a kétéves noviciátusról, az iskolákról, amelyeknek ott kell lenniük minden szerzetesház mellett (a noviciátust kivéve) stb. Kalazanciust név szerint megnevezve, a pápa jóváhagyásával az új kongregáció elöljárójává, generálisává teszi az irat, és teljes jogkört ad neki Konstitúciók, Regula és Szabályzatok készítésére, valamint minden szükségesnek ítélt törvény és rendelkezés meghozására.
Nem az alapító brévében, de megadta az engedélyt a pápa egy kérésre, amelyet a memoriálé tartalmazott, hogy tudniillik húsz napon belül csatlakozhasson a Kegyes Iskolákhoz a Luccai Kongregáció bármely tagja. Nem tudjuk, hány szerzetes tette meg ezt a lépést. Az egykorú piarista krónikások közül P. Castelli azt állítja, hogy féltucatnyian voltak, P. Caputi tizenegyről vagy tizenkettőről tud, mások biztosak abban, hogy P. Casanin kívül mindössze két laikus testvér (Fiorentini és Maracci testvér) csatlakozott a Kegyes Iskolákhoz. Kalazancius munkatársai pedig, akik külön csoportot alkotva hűen kitartottak mellette, 1612 szeptemberében még tizenegyen vagy nem sokkal többen lehettek.[33]
Eljött végre a történelmi nagy nap, amikor az újdonsült szerzetesek beöltöztek szerzetesi ruhájukba. Kalazancius így emlékezett vissza erre 1622-ben: „Giustiniani bíboros úr a maga költségén készíttetett el ugyanazon év [1617] március 25-re tizenöt olyan ruhát, amilyet ma is használunk, és saját kápolnájában saját kezűleg öltöztette be József atyát, ő pedig azután a többi tizennégy atyát öltöztette be ugyanazon a napon a Kegyes Iskola oratóriumában.” Ugyanebben az írásban felsorolja a tizennégy nevet is, s e listából látszik, hogy egyedül P. Casani volt felszentelt pap.[34] Kalazanciusnak voltak olyan társai is, akik nem azon a napon öltötték magukra a szerzetesi ruhát, hanem csak hónapok vagy évek múltán. Ilyen volt Glicerio Landriani is, aki ugyanezen év július 2-án öltözött be, Lorenzo Santilli és Scipione Taccioni, akik augusztus 10-én, illetve 15-én öltöztek be, valamint P. Juan García, aki 1631 decemberében öltözött be. Gaspare Dragonetti kánonjogi értelemben sohasem lépett be a kongregációba, noha a közösségben élt, és ott is halt meg.
A szerzetesi ruha azt a „teljes szegénységet” hirdette, amelyet maga a pápai bréve írt elő. A krónikás, P. Berro meglehetősen nyers szavakkal adta meg leírását: „Hosszú, talpig érő fekete reverenda, amelynek csak a felső része nyitott, ezt fagombok zárják le, valamint egy térdig érő köpeny, amely ugyanabból a szinte ijesztően durva fekete anyagból van, mint amelyből a marhák takarója is készül. Mezítláb járnak, zárt cipőben, de néhány nap múlva ezt felváltotta a szandál. Kezdetben nem hordtak inget, de azután az orvosok tanácsára csináltattak durva vászoninget, aztán az idő múlásával gyapjúinget kezdtek hordani.”[35] A ruha és a kármelitákéhoz hasonlatos szandál megválasztásában is P. Domingo Ruzola befolyása érződik. Tőle származott az az ötlet is, hogy a családnév helyett kapjon mindenki szerzetesi nevet. Ez alkalmat adott Kalazanciusnak, hogy ismét kimutassa a Szűzanya iránti tiszteletét. Ettől kezdve „Isten Anyjáról nevezett Józsefnek” hívták. Először a Luccai Kongregációra adta az Istenanya nevét, később a Kegyes Iskolák Kongregációjára, legvégül szerzetesi névként saját maga is ezt a nevet vette föl.
Kalazancius először is novíciusmagisztert nevezett ki. E megbízatásra a legalkalmasabbnak Pietro Casani atyát vélte, aki a többiek közül kitűnt hosszú szerzetesi tapasztalatával, mivel már 23 éve volt a Luccai Kongregáció tagja. Kalazanciuson kívül ő volt a csoport egyetlen papja, és mindenki becsülte jámbor lelkületéért és aszketikus szelleméért, amelyet talán túlzásba is vitt. A választás rá esett. Mindenki, aki magára öltötte a szerzetesi ruhát, novíciusnak számított. A noviciátus székhelyévé a San Pantaleo házat választották, hiszen folytatták az iskolai tevékenységet. Újabb novíciusok érkezésével más helyet kellett keresniük, így béreltek egy házat a Gianicolo dombon, a Salita di Sant'Onofrión. Egy évre rá a noviciátus átköltözött Róma központjába, a Santa Maria in Via-templom közelébe. Itt halt meg szentség hírében Glicerio Landriani, pedig az idős rendalapító utódjául őt szemelte ki. 1619-ben a noviciátus visszaköltözött a Salita di Sant'Onofrióra, s itt maradt 1624-ig, amikor a Quirinale dombra, a Négy Forrás [Quattro Fontane] közelébe került.
Hivatások szép számmal adódtak. Abban a négy évben, amikor még csak Páli Kongregációként működtek a Kegyes Iskolák, és még nem váltak szerzetesrenddé, 153-an kezdték meg a noviciátust, akik közül tizennyolcan papok voltak, hetvenketten klerikusok, hatvanhárman pedig testvérek. Közülük 66 elhagyta a noviciátust, 22 pedig meghalt. A halandóság igen magas volt ebben az időben. Sok külföldi is volt a novíciusok között, de nem mindegyikből lett piarista: a már említett kettő, Tomás Victoria és Juan García del Castillo mellett még volt három spanyol, aztán egy francia. Kettő Lorenából, egy Burgundiából érkezett, egy Valtelinából, egy Bajorországból, három Németországból, egy Portugáliából, egy pedig porosz-germán volt. Sok novícius származott Luccából, ami mintha arra utalna, hogy Casani atya előszeretettel vette fel földijeit.
Az első Rómán kívüli sikeres alapítás Frascatiban történt, 1616 nyarán. A tárgyalásokat maga Kalazancius folytatta, miközben Bernardini atya Luccában tartózkodott, és azon fáradozott, hogy szerzeteseivel elfogadtassa a megegyezési formulát. Luccából levelet intézett Kalazanciushoz, amelyben elítélte Kalazancius kezdeményezését, és arra kérte, hagyjon fel elképzelésével. Kalazancius védte a tervet, hivatkozott V. Pál kifejezett kívánságára, és arra, hogy Frascati, a pápák nyári lakhelye olyan, mint egy „parányi Róma”.
Az alapító brévében a pápa egyelőre megtiltotta, hogy új iskolák létesüljenek Róma húsz mérföldes körzetén kívül, ez a korlátozás azonban csakhamar megszűnt: 1618-ban a pápa elfogadta a Narni városában történt alapítást, amely Giustiniani bíboros családi birtokán feküdt. Ugyanebben az évben történt a mentanai alapítás, ám ez igen rövid életű volt. 1619-ben megnyílt Rómában egy ház a Borgo negyedben, a Szent Péter-bazilika közelében, amely 1639-től kezdve a noviciátus székhelye lett. Ugyanebben az évben, 1619-ben elfogadták a moriconei alapítást és a maglianói szeminárium vezetésének átvételét – ez utóbbi helyen csak egyetlen esztendeig maradtak a piaristák. 1621-ben nyílt meg a ház Norciában (Nursiában), Szent Benedek szülőhelyén, és ekkor valósultak meg az első alapítások a Pápai Állam határain túl: az első Carcaréban, Savona mellett (Ligúriában), a másik Fananóban (Toscanában).
Ezek az alapítások arra kényszerítették Kalazanciust, hogy sokat legyen távol Rómától. Személyesen kellett meggyőződnie mindenütt a dolgok meneteléről, irányt kellett mutatnia, bátorítania kellett, vagy egyszerűen néhány napot vagy hetet együtt tölteni szerzeteseivel. Igen szívesen ment Frascatiba, egyrészt azért, mert ez volt a Rómához legközelebbi ház, de azért is, mert ez volt az első alapítás a városon kívül. Szamárháton utazott, noha ekkor már betöltötte hatvanadik életévét. Kalazancius szerette a szamarakat: ez szigorú szegénységének ferencesi gyengédségét mutatja. A frascati szerzeteseknek ezt írta 1619-ben: „Elküldöm nektek a fekete szamarat, hogy tartsátok magatoknál tíz napig, és lássátok gondját, hogy egy kicsit felüdüljön, mert Isten tudja, hogy itt miként bánnak vele. A fehéret elküldöm a noviciátusba, mert ott jobban fogja érezni magát, mint itt az iskola körül…”[36] Egy másik, 1629-ben kelt levelében ezt írta: „Nem csoda, hogy megdöglött a szamár, mert nem mindenki tudja, hogyan kell bánni az állatokkal. Nem egyszer a gondoskodás hiánya miatt múlnak ki, no meg azért, mert használják ugyan őket, de nem adják meg nekik a kellő élelmet és pihenést…”[37] P. Scasselati a boldoggá avatási perben elmondta, hogy Kalazancius igen jól bánt a szamarakkal, s egyszer Torres bíboros azon érte, hogy egy szamarat csutakolt és fésült. A bíborosnak, aki kérdőre vonta, hogy mit csinál, azt felelte, hogy tanítja az állatok mellé rendelt testvért. A szamarak, amelyeken hosszú utakat tett meg Róma környékén, az isteni gondviselésre és az evangélium bizonyos részeire emlékeztették. Erről a párhuzamról a Konstitúció egyik részlete jut eszünkbe, ahol a következőket mondja az engedelmesség kapcsán: „[A jó szerzetesek] akkor viselkednek Istennek tetsző módon, ha engedik, hogy az isteni gondviselés az elöljárókon keresztül úgy vezesse őket, mint azt a szamarat, amelyen Krisztus Urunk ült virágvasárnap, s amely hagyta magát bárhová vezetni.”[38]
Kalazancius – jóllehet már a hatvanas éveiben járt – szamárháton utazott, mégis fiatalnak érezhette magát a tiszteletreméltó, több mint száz éves Gaspare Dragonettivel szemben, aki nem találta elég kényelmesnek ezt az utazási módot. Ezért Kalazancius szellemes kedvességgel a következőket írta a frascati szerzeteseknek, amikor az idős tanító Rómába érkezett: „Ha kívánja, Gaspare atyáért négylovas hintót fogok küldeni, vagy gyaloghintót, amelyiket jobban szeretné…”[39]
1620 őszén Giustiniani bíboros megbízásából Kalazancius visszavonult a narni házba, hogy megírja a Páli Kongregáció Konstitúcióit. A következő év februárjának közepéig maradt itt, amikor befejezettnek tekintette a munkát. Több mint négy hónapot dolgozott rajta. A régi és újabb életrajzírók azt állítják, hogy a Kegyes Iskolák Rendjének alapítója a Szentlélek és a Legszentebb Szűz Mária sugallatára írta a Konstitúciókat. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy a szentek életében ezek a dolgok bizonyos szempontból sokkal egyszerűbbek, más szempontból viszont jóval fáradságosabbak és összetettebbek. Egyszerűbbek, mert nem kell közvetlenül a Szentlélek sugallatára várni ott, ahol elégséges az emberi képesség. Ugyanakkor összetettebbek, mivel az emberi munka jóval több erőfeszítést igényel, mint a kész dolgok természetfeletti módon történő elfogadása. A Kalazancius által írt Konstitúciók alapos vizsgálata arra enged következtetni, hogy többek közt más szerzetesrendek konstitúcióit is magával vitte Narniba. Ezekből merítette elképzeléseit, ezekből alkotta meg saját Konstitúcióit. Teljes mondatokat is átvett más rendek konstitúcióiból. Alapítónk főbb forrásai a következő rendek szabályzatai lehettek: a jezsuitáké, a Kisebb Szabályozott Papoké (vagy más néven Caracciolini), a teatínusoké és a kapucinusoké. Ezeken kívül merített még a Keresztény Tanítás Testvérületének és a Keresztény Tanítás Kongregációjának konstitúcióiból is. Biztosan felhasználta saját korábbi írásait is, a memoriálékat, a beszámolókat, az összefoglalásokat, a formulákat, valamint azokat a brévéket, amelyek eddig az időpontig hozzájárultak a Kegyes Iskolák világi Társulása arculatának kialakításához. Vagyis Kalazancius ugyanúgy járt el, mint az előtte tevékenykedő rendalapítók, akik maguk is az elődök konstitúcióiból és reguláiból, illetve azokból az aszketikai írásokból merítettek, amelyek a szerzeteséletet ihlették, összeválogatva mindazt, amit a maguk rendje számára hasznosnak ítéltek.
1621. február 17-én a következőket írta Kalazancius Narniból Rómába: „Isten kegyelméből befejeztem a Konstitúciókat, s ha itt lesz a fehér szamár a jó nyereggel és jó átalvetőkkel, nagyböjt első vagy második napján, két vagy három nap múlva, ha jó az idő, felkerekedem az Úr segedelmével.”[40]
V. Pál pápa, a Kegyes Iskolák nagy jótevője január 28-án meghalt. Rövid konklávé során XV. Gergely néven Alessandro Ludovisi bíborost választották pápává. E két esemény azalatt zajlott le, amíg Kalazancius Narniban tartózkodott. Egyrészt fájdalmasan megsiratta nagy pártfogóját, a Borghese családból származó V. Pált, másrészt örülhetett Ludovisi bíboros megválasztásának, akit 1619 októberében éppen Narniban ismert meg. Találkozásuk a következőképpen történt. Azokban a napokban Giustiniani bíboros Loretóból hazafelé tartva a narni piarista rendház vendége volt. A bíborost maga Kalazancius fogadta személyének kijáró nagy tisztelettel. Rómába hazatérve Giustiniani találkozott Ludovisi bíborossal, aki éppen akkor kapta meg a bíborosi kalapot, s azt ajánlotta neki, hogy térjen be ő is vendégként Narniba, a piarista rendházba. Ő meg is fogadta a tanácsot, és igen elégedett volt az ottani vendéglátással.
A bíboros minden bizonnyal hallott már Kalazanciusról és művéről, mivel a firenzei Gian Francesco Fiammelli atya, aki a század első éveiben Kalazancius munkatársaként működött – sőt, azzal büszkélkedett, hogy „a Kegyes Iskolák Kongregációja testvérének” mondta magát –, 1616-ban alapított Bolognában egy, a rómaihoz hasonló társulást, amit el is nevezett „Bolognai Kegyes Iskolák Kongregációjának”. E kongregációnak a reguláját éppen Ludovisi, Bologna akkori érseke hagyta jóvá, aki „az iskola jótékony pártfogója volt”[41]. Joggal gondolhatunk arra, hogy a narni találkozás alkalmával Ludovisi bíboros érdeklődött a római kegyes iskola iránt, Kalazancius pedig mesélt neki a régi időkről, amikor Fiammelli még nagybecsű munkatársa volt.
Kalazancius 1621 februárjának végén tért vissza Rómába fehér szamarán, és „jó átalvetőjében” ott lapult a Konstitúciók kézirata. Időt nem vesztegetve azonnal kihallgatást kért a pápától, hogy tiszteletét tegye. A jóindulatú fogadtatás, amelyben része volt, nem hagyott kétséget afelől, hogy az új pápa ugyanolyan „jóindulatú pártfogója lesz” a római kegyes iskolának, mint amilyen a bolognainak volt. Március közepén Kalazancius benyújtott Giustiniani bíboros által egy memoriálét a pápának, amelyben kérte a Konstitúciók jóváhagyását. E dokumentumban, az egymásba fonódó gondolatok és nevek ügyes játékával azt is kérte – ha nem is teljesen nyíltan –, hogy kongregációját szerzetesrend rangjára emeljék. Úgy fogalmazott, hogy amiképpen a római III. Pál elismerte Jézus Társaságát, amelyet aztán egy bolognai pápa, XIII. Gergely emelt arra a méltóságra, amelyben jelenleg is ragyog, úgy Isten azt akarta, hogy a római V. Pál után, aki jóváhagyta a Kegyes Iskolák Kongregációját, egy másik bolognait, XV. Gergelyt válasszanak pápává, akitől remélhető, „hogy megadja e műnek azt az állandóságot és tökéletességet, amely szükséges, hogy eleget tehessen a világnak, minthogy ez mindenhová hívja és várja”.[42]
Kalazancius memoriáléját továbbították a Püspöki és Szerzetesi Kongregációhoz, amelynek prefektusa ekkor Michelangelo Tonti bíboros volt. Őt „nazareti bíborosnak” is nevezték, mivel első címe „Nazaret érseke” volt. Ez a főpap teljességgel ellenezte új szerzetesrendek létrehozását az 1215. évi IV. lateráni zsinat határozata értelmében. Mégis bekérte a Konstitúciókat, hogy megvizsgálja, ám meg is jegyezte rögtön, hogy szó sem lehet szerzetesrenddé emelésről. Ekkor Kalazancius tollat ragadott, és Tonti bíboros számára írt egy terjedelmes memoriálét, amely igen mély érveket sorakoztat fel, és kimutatja, hogy nem csupán jogos, de szükségszerű is, hogy a Kegyes Iskolákat ünnepélyes fogadalmas szerzetesrend rangjára emeljék. Az írás valódi mestermű, eredeti és gyönyörködtető „költemény” az iskola nevelői feladatáról. Rámutat arra is, hogy ez a mű újdonság az evangelizáció és az egyház reformja terén.
Kalazancius véleménye az volt, hogy a pápák századokon keresztül úgy értelmezték a lateráni zsinatnak ezt a határozatát, hogy csak olyan szerzetesrendek létrehozása tilos, amelyek feleslegesek és hasonlóak a már meglévőkhöz. A pápák ugyanis „jóváhagytak sok más, alapvetően eltérő szolgálatú, Isten egyházában szükséges és sajátos jellegű rendet. Ez utóbbiak közé sorolható a Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Szegényeinek tevékenysége, ez a – mindenkinek: egyháziaknak és laikusoknak, fejedelmeknek és polgároknak általános véleménye szerint – pótolhatatlan és talán legfontosabb szolgálat a megromlott erkölcsök megjavítására; szolgálat, amely a fiatalok jó nevelésében áll. Ettől függ a későbbi felnőtt egész hátralévő életének jósága vagy rosszasága. […] Ez okból nem kétséges, hogy az egyháznak javára és gyarapodására fog válni […] egy valóságos és jó fegyelmű szerzetesrend, vagyis az a jelleg, amelyet már eddig is megkapott annyi más intézmény, noha talán semelyik sem volt ennyire hasznos (szükséges), semelyiket sem helyeselték és igényelték ennyire, és „talán” nélkül – bár hosszú idő telt el – kevésbé sürgették annyira, mint amennyire ebben a rövid időszakban folyton sürgetik a mi szolgálatunkat. Ez tudniillik a legméltóbb, a legnemesebb, a legérdemszerzőbb, a legjótékonyabb, a leghasznosabb, a legszükségesebb, a legtermészetesebb, a legészszerűbb, a legkedvesebb, a kegyelmekben leggazdagabb és legdicsőségesebb szolgálat.”[43] Ezeknek a szuperlatívuszoknak a ritmusa, a dicséretek hosszú egymásutánja mutatja, mennyire lelkesen és szenvedélyesen szerette Kalazancius a tanítás szolgálatát. Ezután egyenként elemzi és megokolja a szuperlatívuszokat jól átgondolt érvekkel, majd sorra veszi azokat az ellenvetéseket, amelyek felmerülhetnek, végül pedig a következőket mondja: „Miután tehát bebizonyítottuk a hasznosságát és szükségességét ennek a műnek, amelynek hatásköre kiterjed minden személyre, állapotra és helyre, minden elemi tudásra és minden megélhetési módra, szoros következményként levonható ebből, hogy állandó jelleggel, szerzetesrendként kell megalapítani, nehogy bármely pillanatban elenyésszen; […] ezt a művet bővíteni és terjeszteni kell; hiszen annyi ember ínsége, vágya és esdeklése igényli.”[44]
Tonti bíboros minden bizonnyal lenyűgözve olvasta a hosszú és gyönyörű memoriálét, hiszen Kalazancius ügyének ellenzőjéből annak lelkes támogatójává vált. Feltétlen támogatása kapóra jött, mivel 1621. március végén meghalt a nagyérdemű Benedetto Giustiniani, a Kegyes Iskolák pártfogó bíborosa. A tárgyalások lassúságát valószínűleg e haláleset okozta.
Augusztus végén a „nazareti bíboros” elérte, hogy a Püspöki és Szerzetesi Kongregáció, amelynek elnöke ő maga volt, jóváhagyja Kegyes Iskolák Kongregációjának ünnepélyes fogadalmas szerzetesrend rangjára történő emelését. A pápa kedvezően fogadta a kongregáció döntését, és 1621. november 18-án aláírta az In supremo Apostolatus kezdetű brévét, amellyel az egyházban létrejött a mindmáig utolsó ünnepélyes fogadalmas szerzetesrend, a Kegyes Iskolák Rendje (vagy más néven Piarista Rend). A következő év január 31-én egy újabb apostoli bréve jóváhagyta a rend Konstitúcióit.
Három hónappal ezután Tonti bíboros súlyosan megbetegedett. Végrendeletében javait a Kegyes Iskolákra hagyta azzal a kikötéssel, hogy nyíljék Rómában egy kollégium az érdemes és tehetséges szegény gyerekek számára – mai szavakkal – ösztöndíjas rendszerben. Úgy írta elő, hogy ezt a csoportot támogassa az alapítvány, és ezekhez csatlakozhassanak más gyerekek is, szegények és gazdagok, nemesek és egyszerű származásúak. A kollégiumot, amely mind a mai napig működik, jótevőjéről Collegio Nazarenónak nevezik, és századokon át Róma egyik legjobb iskolájának számított, és kétségkívül a piarista rend leghíresebb intézménye.
Április 20-án, egy nappal azután, hogy végrendeletét megírta, Tonti bíboros betegágyához hívatta Kalazanciust és négy asszisztensét, Pietro Casani, Viviano Viviani, Francesco Castelli és Paolo Ottonelli atyákat, hogy még neki, a haldokló bíborosnak a kezébe tegyék le ünnepélyes fogadalmukat. Így is történt. Ugyanezen a napon P. Casani a következőket írta: „A mai napon letettük az ünnepélyes fogadalmat a haldokló főtisztelendő Tonti bíboros kezébe. Miután eljöttünk tőle, elmentünk a Santa Maria Maggiore-templomba, ahol Atyánk misét mondott a Szent Szűz oltáránál. A mise után megújítottuk fogadalmunkat.”[45] Kalazancius ezen a módon akarta kifejezni a Szűzanya iránti fiúi tiszteletét, mintegy arany pecséttel zárva le azt a hosszú folyamatot, amelynek során műve világi társulásból a Kegyes Iskoláknak, Isten Anyja Szegény Szabályozott Papjainak Rendje lett.
1. A. Bernardini, Delle cronache della Congregazione dei Chierici Regolari della Madre di Dio, in Positio (257–284. o.), 261. o.
2. Archivum 4 (1978), 280 és 277.
3. A. Bernardini, 1. c.
4. EGC, II, 7b levél.
5. A. Bernardini, idézett mű, 264. o.
6. Uo. 263. o.
7. EphCal 6 (1960) 199, 18. lábjegyzet.
8. Uo. 189. o., 18. és 23. lábjegyzet.
9. EGC, VI, 2716–2717. o.
10. A. Bernardini, idézett mű, 265. o.
11. Uo.
12. Uo. 276. o.
13. Sántha (BAC), 364. o., 5. lábjegyzet.
14. Uo.
15. Const, második rész, 3. fejezet, 116. pont.
16. EGC, VIII, 451. o.
17. EC, VI, 2866. o.
18. A. Bernardini, idézett mű, 269. o.
19. Uo. 270. o.
20. Positio, 156. o.
21. Uo. 205. o.
22. A. Bernardini, idézett mű, 278–279. o.
23. Positio, 206–207. o.
24. A. Bernardini, idézett mű, 281. o.
25. EGC, II, 50. o.
26. A. Bernardini, idézett mű, 281. o.
27. Positio, 241. o.
28. EGC, II, 8. levél.
29. Uo. 50. o.
30. EphCal 9–10 (1959) 337, 11. lábjegyzet.
31. EphCal 6 (1960) 203, 40. lábjegyzet.
32. EC, VI, 3044–3047. o.
33. EphCal 11 (1959) 377.
34. EGC, II, 171–172. o.
35. Adolfo García-Durán, idézett mű, 158. o.
36. EGC, II, 32. levél
37. EGC, IV, 1233. levél.
38. Const, második rész, 2. fejezet, 108. pont.
39. EGC, II, 32. levél.
40. Uo. 72. levél.
41. L. Picanyol, Le Scuole Pie e Galileo Galilei, Roma, 1942, 60. o., 2. lábjegyzet.
42. Adolfo García-Durán, idézett mű, 169–170. o., 750. lábjegyzet.
43. Uo. 170–172. o.
44. Uo. 177. o.
45. EC, II, 504. o.
