A már említett 1627-es egyetemes káptalan október 27-ei ülésén a következő határozat született: „Ami a klerikusi fejfedő viselését illeti, a dolgozó testvéreknek megengedjük, hogy amennyiben erre alkalmasak, tonzúrát viseljenek, s ezentúl klerikus munkatársnak [Chierici operarii] neveztessenek. Ezen engedménnyel is – ha a tartományfőnök jónak látja – csak az olvasás, az írás és a számolás tanításában vehetnek részt és semmi másban. Ha pedig valamely klerikus munkatárs jelentős kihágást követne el, botrányosan viselkedne, akkor végezzen el minden evilági gyakorlatot, amelyet az engedelmesség fogadalma alatt rá szabnak, és ipso facto legyen megfosztva a fenti engedményektől.”[1] Ezzel a határozattal a Kegyes Iskolák Rendjén belül létrejött a szerzetesek egy harmadik kategóriája, a papok és a dolgozó testvérek között félúton. Klerikusoknak számítottak a tonzúra és a klerikus fejfedő viselése miatt, ám nem számíthattak arra, hogy más egyházi rendekben részesüljenek úgy, mint a papságra készülő klerikusok; továbbra is a dolgozó testvérek szintjén maradtak, az ezekre háruló feladatokkal együtt. Csak az elemi osztályokban taníthattak, amelyek a legnépesebbek és – a rend karizmájának megfelelően – a legjellegzetesebbek voltak, de nem kellett latint és grammatikát tanulniuk, amelyek mint felsőbb tantárgyak a papokra és a papságra készülő klerikusokra tartoztak.
A Kegyes Iskolák kezdete óta a rátermettebb dolgozó testvéreket az alsóbb osztályokban alkalmazták, mivel nem volt kellő számú tanító, ugyanakkor pedig nőttön-nőtt a gyerekek, az osztályok, az új alapítások száma. Az alsóbb osztályokban szerény felkészültséggel is lehetett tanítani, hiszen itt az olvasást, az írást és a számolást sajátították el a diákok. Tény, hogy a dolgozó testvérek mellett klerikusok is tanítottak ezekben az osztályokban. Ők általában fiatalabbak voltak, és nagyobb tisztelet övezte őket, mivel tonzúrát és papi fejfedőt viseltek. Ezek az apró különbségek a dolgozó testvérek és a klerikusok között rossz érzés, féltékenység és panaszkodás forrásává váltak a dolgozó testvérek körében. Ezért a genovai és a nápolyi rendtartományban, amelyek Castelli, illetve Casani atya irányítása alatt állottak, kezdték megengedni a dolgozó testvéreknek is a tonzúra és a papi fejfedő viselését. Ezzel kapcsolatban a következőket vetette papírra Kalazancius egy 1628. január 7-én kelt levelében: „Ami a testvérek fejfedő-viselését illeti, helyesnek tűnik számomra, hogy akik arra alkalmasak, vegyék fel az első tonzúrát, és viseljék a papi fejfedőt, s nevezzék őket kisebb klerikusoknak, jelezve, hogy több rendet nem fognak felvenni, csak az első tonzúrát, és grammatikát sem fognak tanulni. Így nevük, a kisebb klerikusok, illik az Isten Anyjáról nevezett Szegény Klerikus elnevezéshez, amint ez már szokássá is vált Genovában és Nápolyban.”[2] Valójában három hónappal az egyetemes káptalan összeülése előtt a genovai tartományfőnök már bevezette ezt az újítást. Ez 1627 júliusában történhetett, amint erre Kalazanciusnak az egyik savonai piaristához írt leveléből következtethetünk: „A testvérek nagyobb egysége érdekében elrendelte, hogy a világi testvérek hordják a papi fejfedőt, noha nem akarnak továbblépni az első tonzúránál.”[3]
Úgy tűnik, a kezdeményezés P. Casanitól ered, aki 1616-tól kezdve, amikor Pusilli gregis idea című Konstitúció-tervezetét megírta a Luccai Kongregáció reformja érdekében, a szerzetesek három fajtáját különböztette meg: a) papok és papságra készülő klerikusok; b) „iskolában foglalkoztatott testvérek, akiknek feladata az olvasás, írás, számolás, éneklés, festés és faragás oktatása az iskolában…”; c) dolgozó testvérek.[4] Bizonyos, hogy akkor, amikor Konstitúcióit megírta, P. Casani még nem nevezte klerikusoknak a második csoporthoz tartozókat, és nem tervezte számukra sem a tonzúra, sem a papi fejfedő bevezetését. A rákövetkező évek során azonban, az 1625-ös apostoli vizitáció közeledtével, abban a memoriáléban, amelyet a vizitátorok számára készített, azt kérte, hogy „minden rendtársunknak, így azoknak is, akik a magasabb rendeket nem fogják felvenni, minthogy közülük választatnak ki a tanítók, a klérushoz kell tartoznia, s ezért megilleti őket a tonzúra és a papi fejfedő”.[5] Nincs tehát min csodálkoznunk, hogy P. Casani Nápolyban, P. Castelli pedig Ligúriában bevezette ezt az újítást. Az sem meglepő, hogy ők ketten, akik a generális asszisztensei voltak, rávették Kalazanciust és az 1627. októberi egyetemes káptalan részvevőit, hogy hirdessék ki ezt a „forradalmi” határozatot.
A szándék jó volt, ám előre nem látott következményeket vont maga után. Az intézkedés, amelynek célja éppen az volt, hogy segítsen megőrizni az egyetértést, a békét, a kölcsönös tiszteletet, és hogy elősegítse a testvériség érzését, végül széthúzás, nyugtalanság és gyűlölködés forrása lett. Kétségkívül hozzájárult annak a nagy viharnak a megszületéséhez is, amely csaknem egyszer s mindenkorra eltemette a Kegyes Iskolákat. Kalazancius, aki a végsőkig bízott az emberek jóságában, a következőket írta: „Soha sem volt szándékomban, hogy laikusokat beöltöztessek Rendünkben. Ebben az esetben szerzetes testvérek beöltözéséről volt szó. Ezek közül egyesek a világi és ház körüli munkáinkban segédkeznének, mások az iskolai munkában; ki-ki a maga tehetségének megfelelően. Mindenkinek testvérként és társként kell fogadnia őket, nem szolgaként vagy rabszolgaként. Ezért intézkedtünk úgy, hogy lehetőség szerint mindenben hasonlatosak legyenek a papokhoz és a klerikusokhoz, hiszen jól tudjuk, hogy ez a külső egyformaság a szerzetesek között a testvéri egyetértés, az egység és szeretet forrása lehet.”[6]
Az 1627-es rendelkezés meghatározta, hogy csak azok a testvérek részesülhetnek tonzúrában és papi fejfedőben, „akiket a tartományfőnök atyák arra érdemesnek találnak”. A genovai és nápolyi tartományfőnökök, P. Castelli és P. Casani, akik az egész eljárást kezdeményezték, meglehetősen nagyvonalúak és elnézőek lehettek azokkal szemben, akiket a tonzúrára érdemesnek találtak, mivel a generális atya keserű szavakkal panaszkodott e gyakorlatra, amint erről P. Berro beszámol: „Amint egyik éjjel a szobájába mentem […] tiszteletreméltó Rendalapítónk e keserű szavakban tört ki: "X. Y. atya Genovában és X. Y. atya Nápolyban szétzüllesztik a Rendemet." (A neveket tiszteletből nem említhetem – veti közbe P. Berro –, de ő mindkét személyt megnevezte). Én pedig így válaszoltam neki: "Hogyhogy, atyám?" Ő pedig így válaszolt: "Azzal, hogy a testvéreknek odaadják a papi fejfedőt".”[7] Ugyanez a felszínes nagylelkűség jellemezte P. Casanit akkor is, amikor novíciusokat vett fel anélkül, hogy alaposan megvizsgálta volna őket. Ezt igen gyakran szemére vetette Kalazancius, aki a következőket írta: „Figyelmeztesse a tartományfőnök atyát, hogy nagy körültekintéssel járjon el a novíciusok beöltöztetésekor, s azok legyenek korban kellően érettek.” „[…] az Atyának nem lett volna szabad ilyen könnyedén és hamar beöltöztetnie hasonló alakokat, hiszen ha csak egy kevéssel is alaposabban vizsgálja meg őket, jobban kiismerhette volna, mifélék.” „Ismét megírtam, hogy legyen óvatos a beöltöztetésben, mert azok közül, akik tavaly ide kerültek, nem egyet el kell majd küldenem, mert nincsen meg bennük a kellő alázat.”[8]
A jelentkezők megválogatása, ami a tartományfőnökök feladatául volt szabva, a problémának csak az egyik oldala volt. Egy új helyzet állt ezzel elő: a papi fejfedő és a tonzúra előrelépést jelentett megbecsülésben azon testvérek számára, akik már nem a kétkezi munkát végezték, hanem fazék, söprű és alamizsnás zsák helyett krétát és táblát kaptak. A dolgozó testvérek többségében e lehetőség felébresztette az ambíciót, hogy klerikus munkatárssá váljanak. Egyébiránt vajmi kevés kellett a kánoni előírások szerint is a tonzúra elnyeréséhez. Nem csoda, ha oly sokan akarták elnyerni a tonzúrát a dolgozó testvérek közül. Az engedélyt elég könnyen meg is kaphatták, amint erre a rendalapító 1632. május 27-én kelt leveléből következtethetünk: „Ami a papi fejfedő viselését illeti, örülök neki, hogy minden testvérünk megkaphatja, aki alkalmas az első tonzúra viselésére, csak ne gondolják, hogy továbbléphetnek. Így ugyanis majd senki sem mondhatja, hogy több nálunk a testvér, mint a klerikus, mert hiszen igen kevés társunkról fognak úgy ítélni, hogy nem alkalmas az első tonzúra viselésére.”[9]
Mindazonáltal az elégedetlenség nem maradt meg e korlátok között. Akik a tonzúrát viselhették, most már a papságot is szerették volna elnyerni. Úgy tűnt számukra, nem igazságos, hogy korlátozzák törekvéseiket. Valójában ugyanolyan klerikusnak tartották magukat, mint a többiek: ugyanúgy tanítottak az iskolában, mint amazok, ugyanazt a szerzetesi fogadalmat tették le. A fogadalomtétel szövege pedig egyforma volt mindenki számára, nem tett különbséget klerikusok és testvérek között; szerepelt benne ugyanúgy a negyedik fogadalom is, amely a gyerekek tanítására vonatkozott. A tiltakozás minden rendtartományban nagy volt, ezért a generális és asszisztensei tüzetesen megvizsgálták a kérdést, és az 1636. április 30-án hozott rendeletükkel lehetővé tették „minden rendünkhöz tartozó klerikus munkatársnak, hogy felvegyék az egyházi rendeket, köztük a papi rendet is, ha előzetesen megvizsgálták és alkalmasnak találták őket a római examinátorok”.[10] A nagyobb biztonság kedvéért VIII. Orbán pápától kérték e határozat jóváhagyását, amit ő meg is tett egy pápai bréve formájában ugyanezen év augusztus 19-én. E brévéhez azonban a pápa egy feltételt is fűzött: „[…] hacsak a mondott klerikus munkatársak nem voltak valaha a konverzusok [laikusok] állapotában, és ilyenekként nem végeztek laikusokhoz illő feladatokat.”[11] Ez a megszorítás bonyolultabbá tette a kérdést, mivel a klerikusságra pályázók java része éppen a konverzusok közül került ki, olyannyira, hogy az az 1627-es dekrétum, amely létrehozta csoportjukat, ki is kötötte, hogy nem utasíthatnak vissza semmi olyan házimunkát vagy feladatot, amely a testvérek feladatkörébe tartozik.
Kalazancius szándéka az volt, hogy a papságot csak keveseknek teszi elérhetővé, ám a testvérek között egyre erősebb lett a vágy, hogy tanulhassanak és elnyerhessék a papság szentségét. Így azután az egyszerű dolgozó testvérek is nyugtalanul készültek, hogy beléphessenek a klerikus munkatársak közé, míg ez utóbbiak sem nyugodhattak. Tanulták a grammatikát, a latint és minden más szükséges dolgot, hogy tovább léphessenek előre, és papok lehessenek. Ennek következményeképpen sok rendházban nem volt már senki, aki a házimunkát elvégezze, vagy mert nem volt rá idejük, vagy mert egyenesen megvetetették ezeket, gondolván, hogy ez csak a „laikusokhoz” illik. Ezért panaszkodott azután a generális, aki, miközben leleplezte ezt a magatartásformát, nagy alázatról tett tanúbizonyságot: „Ami a tányérok mosogatását illeti, nemcsak ezt végeztem én is, aki nem kevesebbet fáradok, mint az iskolában bárki, hanem kenyeret is jártam koldulni nagy zsákkal Róma-szerte, meg a diákokat is kísértem haza. Most is készen vagyok ezeket megtenni.”.[12] Ennek kapcsán a genovai tartományfőnök a következőket tudatja vele: „Nálunk, amióta a novícius, Francesco testvér elment, rá kellett bíznom a konyhát egy papra meg a refektóriumból még valakire – arra pedig nem tudom rászánni magamat, hogy a mondott testvérek közül parancsoljam meg ezt valamelyiknek, mert rögvest azt állítanák, hogy csak azért tettem, hogy ne hagyjam őket tanulni.”[13] A zavar minden bizonnyal igen mély lehetett, ha számba vesszük, hogy az 1637-es egyetemes káptalanon benyújtott számadatok szerint a Kegyes Iskolák Rendjében ekkor 124 pap volt, 159 munkatárs, akik közt egyszerű testvérek és klerikus munkatársak is voltak, s rajtuk kívül még 79 klerikus és 70 novícius.
Észre kell vennünk, hogy az egyet nem értésnek van egy másik oldala is: a papok és a klerikusok nem nézték jó szemmel a testvérek tömeges előléptetését, mert így a saját szerzett előjogaikat érezték veszélyben, hiszen velük egy szintre kerültek.
Már olyannyira felborult minden, hogy az 1637-es egyetemes káptalan azt a javaslatot tette, töröljék el a szerzetesek harmadik kategóriáját, vagyis a klerikus munkatársakét, ezentúl javasolta annak törvényben való kimondását, hogy csakis papok és klerikusok taníthatnak iskolákban. A prelátusok, akik a káptalanon elnököltek, elutasították ezeket a javaslatokat, viszont felfüggesztették a jóváhagyó pápai brévét, amely engedélyezte a klerikus munkatársak pappá szentelését. Az érdekeltek természetesen „fellebbeztek” ezen utóbbi döntés ellen, és hangsúlyozták, hogy ők valódi klerikusok, s így nem lehet már tőlük megtagadni a papságot. Azt is követelték, hogy tekintsék klerikusnak mindazokat, akik huszonegy éves koruk előtt tettek fogadalmat, vagy pedig tekintsék semmisnek fogadalomtételüket, mert ez volt az előírt korhatár a testvérek esetében. E követelések megoldása érdekében pápai bizottságot állítottak fel. E bizottság 1638-ban kimondta, hogy minden fogadalom érvényes, és úgy döntött, hogy mindenkit klerikusnak kell tekinteni, aki huszonegy éves kora előtt tett fogadalmat, ám senki mást nem lehet annak tartani.
Ennek ellenére nem csitultak a kedélyek: most azok a szerzetesek, akik huszonegy éves koruk után tették le a fogadalmat, azt állították, hogy ők valódi klerikusok, és a tanításra vonatkozó fogadalom is köti őket. Egy újabb pápai bizottság, amelyet Cesarini bíboros vezetett, kidolgozott egy fogadalmi formulát a testvérek számára, amely különbözött a klerikusokétól, s ebben a testvéreknek kifejezetten ígéretet kellett tenniük, hogy lemondanak a tonzúráról és a papi fejfedőről, s a szöveg nem említette a tanításra fogadalmát. Ugyanez a bizottság azt is kimondta, hogy klerikusnak kell tekinteni mindazokat, akik megkapták a tonzúrát, még akkor is, ha huszonegy éves koruk után tettek fogadalmat. A rendalapító, az asszisztensek és az egyetemes káptalanok kérelmezték, hogy a generálisnak joga legyen kizárni a lázadozókat és bajkeverőket (amint ez a Konstitúciókban állt). Végül VIII. Orbán pápa úgy határozott, hogy ezeket a személyeket lehet kötelezni a rend elhagyására és más szerzetesrendhez való csatlakozásra, még akkor is, ha ez utóbbi kevésbé szigorú.
Ez utóbbi intézkedések ellenére az ellenkezők továbbra is békétlenséget szítottak és zavart keltettek mindenütt, az 1643-as apostoli vizitáció során is, ennek pedig tragikus következményei lettek.
P. Mario Sozzi Kalazancius életében olyan szerepet játszott, mint a filmekben „a gonosz” szereplő. A szentek életében mindig akad valaki, aki segíti őket a szentség felé vezető úton, elvezeti őket a keserűség szakadékába, hogy azután az utókor ellenszenvét és ítéletét vonja magára. Ez pontosan áll arra a négy személyre, akik Kalazancius élettörténetének utolsó fejezeteiben léptek színre: P. Sozzi és P. Cherubini piaristák, P. Pietrasanta jezsuita és Mons. Albizzi. Közöttük is az első hely P. Sozzit illeti meg, s talán ez az oka, hogy a történetírók egész életét sötét színekkel festették le. Valójában azonban azt kell mondanunk, hogy második firenzei tartózkodásának időszakáig, amelyet 1639 novemberében kezdett meg, nem lehetett megvetést érdemlő szerzetes. 22 éves korában vették fel a nápolyi noviciátusba, és öltötte magára a piarista rendi ruhát, már papként. Piarista szolgálatát Nápoly, Róma, Palermo, Poli és Frascati iskoláiban végezte, szinte kizárólag lelkipásztori minőségben és sohasem a tanítás területén. A rendalapító bizonyára nagyra becsülte, hiszen kinevezte az 1637-es Egyetemes Káptalant előkészítő vizitáció, valamint a Genovába, Narniban, Messinában és Nápolyban megtartott tartományi káptalanok titkárává, s e kinevezés ellen senki nem emelt panaszt.
Amikor 1639 novemberében Firenzébe érkezett, itt is folytatta szokásos lelkipásztori tevékenységét a piarista templomban. Itt történt, hogy szerencséjére vagy talán éppen balszerencséjére, a gyóntatószékben megismert egy sikamlós esetet, amit ő maga „Faustina bűneiként” emlegetett. Az illető egy gazdag firenzei özvegyasszony volt, teljes nevén Faustina Mainardi, aki leányokat fogadott házába, hogy nevelje őket saját költségén. A ház gyóntatója és lelkivezetője Don Pandolfo Ricasoli, a székesegyház egyik kanonokja volt. A mű, amit a tiszta szeretet jegyében kezdtek el, a későbbiekben prostitúciós vállalkozássá fajult, amelynek fő nyertesei Faustina és Pandolfo lettek. P. Sozzi meggyőzte a bűnbánó nőt, hogy a szennyes történetet adja elő még egyszer, a gyóntatószéken kívül is, és úgy intézte, hogy ez alkalommal két elrejtőzött tanú is végighallgassa az elbeszélést. P. Sozzi ezután a tanúkkal együtt felkereste Firenze inkvizítorát, P. Giovanni Muzzarelli konventuális ferences atyát, hogy bejelentse az esetet. A botrányos esetről azután természetesen tájékoztatták Mons. Franceso Albizzit, a római Szent Inkvizíció elnökét. Az ügyből szabályos per kerekedett a két vádlott ellen.
Ily módon lett P. Sozzi szinte váratlanul egyfajta hős, a közerkölcs és az igaz hit védelmezője a firenzei és római inkvizíció szemében. Hirtelen elért sikere kapcsán elkezdte magasan hordani az orrát a közösségben. A szerzetesek között visszatetszést keltett folytonosan fenyegető magatartása, amellyel mindenütt az inkvizíciónak jelentendő ügyeket szimatolt. Saját házfőnökét is feljelentette, s az inkvizítor atya meg is jelent egy napon bejelentés nélkül a piarista templomban. Tekintet nélkül a körülményekre, a házfőnököt kiszólította a gyóntatószékből, leszidta a jelenlévők szeme láttára, és megtiltotta neki a további gyóntatást. Erre a házfőnök, mivel alapos gyanúja volt, hogy szerzetesi szobáját P. Sozzi valóságos éléskamrává alakította, kitakaríttatta a helységet. Az ott talált édességeket és finom falatokat szétosztotta a közösség tagjainak. P. Sozzi természetesen futott az inkvizítorhoz, hogy panaszt tegyen az eset miatt.
1640 farsangján fiatal szerzetesek egy durva tréfát találtak ki. Egy idős és hiszékeny atyával elhitették, hogy a toszkán nagyherceg közbenjárására a generális atya kinevezte őt tartományfőnökké, és arról is meggyőzték, hogy kinevezését még a hivatalos hírüladás előtt illő volna megünnepelni. Az idős atyának sikerült előteremtenie egy kis pénzt az ünnepségre, a tréfa kieszelői ünnepélyes meghívókat fogalmaztak, amelyek latin kifejezésektől hemzsegtek, s az is szerepelt benne, hogy „a refektóriumban mindenki tartozik megjelenni hatalmas étvággyal, kiátkozás terhe mellett”. P. Sozzi, aki részt vett az ünnepségen, nem vesztegette sokáig az időt, jelentette az esetet az inkvizíciónál, mivel úgy gondolta, hogy rendtársai a Szent Inkvizícióból űznek gúnyt, amikor a megjelenésre és a kiátkozásra célozgatnak. Az inkvizítor, láss csodát, olyannyira komolyan vette a dolgot, hogy kánonjogi pert kezdett a tiszteletlenség feltételezett kiagyalói ellen. Ez aztán az egész közösségben megdöbbenést és szégyenérzetet váltott ki, mert így a közösség eretnekség gyanújába keveredett az inkvizíció előtt.
A rendházban a légkör elviselhetetlenné vált, s a panaszok eljutottak a generális atya füléig, aki azt parancsolta P. Mario Sozzinak, hogy hagyja el Firenzét, és költözzön át Narniba. Ő azonban ahelyett, hogy elfoglalta volna a generális által kijelölt állomáshelyét, Rómába ment. P. Muzzarelli és Mons. Albizzi ajánlóleveleivel azt bizonygatta, hogy Firenzében kell maradnia a Faustina ellen folyó per miatt. Mons. Albizzi, akit meggyőztek a firenzei inkvizítor érvei, megparancsolta P. Mariónak, hogy térjen vissza Firenzébe, és a Szent Inkvizíció védelme alá helyezte. Ezzel egy időben a generális atyával is tudatta határozatát, és arra intette, hogy ne háborgassa P. Mariót.
Az a fenyegető és kiállhatatlan modor, ahogyan P. Sozzi a firenzei közösségbe visszatért, még a korábbinál is elviselhetetlenebbé tette jelenlétét. Egy év múlva újabb vihar keletkezett körülötte, ismét farsang idején. A közösség házfőnökének távollétében az ebéd előtt egy másik atya intonálta az áldás és a hálaadás imáját. Nem tudjuk, miért, talán az új hang vagy a használt tónus, esetleg valami más apróság tette, hogy az imádság alatt egy kis nevetés hallatszott. Valamelyik jelenlévő számon kérte a nevetés okát, mire egy másik atya ezzel a tréfával vágott vissza: „Talán már az is a Szent Inkvizíció elé tartozik, ha valaki nevet a refektóriumban?” P. Sozzi úgy értette, hogy ez a mondat rosszindulatú célzás az ő irányában, és úgy felfortyant, mintha parázsba lépett volna. Súlyos szavak röpködtek a levegőben. P. Settimi igyekezett közbeavatkozni, hogy lecsendesítse P. Sozzit, mire ez lekevert neki egy irdatlan pofont. P. Settimi kővé meredt, majd karba tett kézzel így szólt: „Mindnyájan tanúim vagytok: P. Mario ki van átkozva!” (Ez volt ugyanis a büntetés, amelyet a kánonjog azokra szabott, akik megütöttek egy papot.) Válaszképpen P. Sozzi megpróbálta másodszor is megütni őt, de ekkor egy másik rendtárs állt közéjük, és hatalmas ütést mért az okvetetlenkedőre. Amint maga P. Mario Sozzi mondja el: „Életemet megmentendő kényszerültem délnek idején egymagam Firenze tisztelendő inkvizítorához menekülni, mert az arcom úgy elváltozott, hogy nyolc napon át nem is mehettem az emberek közé.”[14]
P. Muzzarelli pert indított a tettesek ellen, s ezt megküldte Rómába. Beidézte őket Barberini bíboros, aki 1641. március 2-án a következőket írta parancsként a firenzei inkvizítornak: „Küldjenek oda új közösséget, hogy P Mario visszatérhessen a rendházba, és senki ne bántsa többé.”[15] Három hét múlva, egy újabb levelében ezt írta: „Értesse meg vele [P. Sozzival], hogy viselkedjék szerényen, és nyomja el tüzes természete indulatait, hogy Szent Kongregációnkra [a Szent Inkvizícióra] szégyent ne hozzon.”[16]
A Rómába idézett személyek között szerepelt P. Clemente Settimi is, ám mivel ugyanebben a hónapban, áprilisban tartották az egyetemes káptalant is, Kalazancius nem kis bátorsággal őt tette meg „toszkán tartományfőnöknek a káptalan idejére”. Annak ellenére adta neki ezt a megbízatást, hogy az inkvizíció vizsgálatot folytatott ellene. Május 11-én P. Settimi a következőket írta Leopoldo de' Medici hercegnek: „Ügyünk ezennel nagy megnyugvásunkra véget ért. A Szent Inkvizíció urai is meggyőződtek róla, hogy csak rendtárs iránti gyűlölködésről van szó és nem az inkvizíció elleni áskálódásról.”[17] Ez már a második olyan per volt, amelyet Rómában a védelmezett P. Sozzi ellenfeleivel szemben folytattak le. A vádlottakat másodízben is felmentették.
P. Sozzinak nyilván igen rosszul esett ez a második kudarc. Ezért kieszelt egy harmadik feljelentést, ezúttal valóban súlyosat. Emlékezzünk rá, hogy a firenzei közösségben voltak azok a szerzetesek, akik a rend legjavát jelentették, mint például Galilei tanítványai: Michelini, Ambrosi, Morelli, Conti, stb. P. Sozzi igazi rosszindulattal olyan memoriálét állított össze, amelyben szinte mindenkit bevádolt, ám legfőképpen P. Michelinit és P. Settimit. Szerinte ők azt vallották, hogy „minden dolog atomokból épül fel, s nem anyagból és formából, amint Arisztotelész s mindenki más állítja, […] s azt is, hogy a Föld mozog és a Nap áll egy helyben, mivel igaznak vélik Galilei úr ezen tanát csakúgy, mint a többit, míg minden más tanítást hamisnak vélnek”. Michelinivel kapcsolatban arról is beszámolt, hogy e tanítás védelmében, „amit ő igaznak tart, noha a Szent Inkvizíció már elítélte, elhagyta a száját az a vélekedés, hogy Őszentsége igazságtalanul járt el, amikor Galilei urat elítélte”.[18] A befeketítés nem is lehetett volna rosszindulatúbb.
Barberini bíboros, aki akkor államtitkár volt, megírta a firenzei inkvizítornak, hogy rendelje a galileánusokat Rómába. A törvényszéken azonban csak P. Settimi jelent meg, mivel P. Ambrosi már Nápolyban szolgált, a többiek pedig elővigyázatosan elhagyták a várost. Barberini bíboros azzal is megbízta P. Muzzarellit, hogy győződjön meg arról, hitelt érdemelnek-e P. Sozzi vádjai a galileánusok ellen. Egyáltalán nem tudjuk, mit gondolt az ügyről a firenzei inkvizítor, és azt sem ismerjük, hogyan járt el a Szent Inkvizíció. Csak azt tudjuk, hogy Toszkána nagyhercege, és fivére, Leopoldo herceg jártak közben a bevádolt P. Settimi érdekében, befolyásos emberek révén igyekeztek kiszabadítani nehéz helyzetéből.
1641. október 20-án a toszkán tartományfőnökké kinevezett P. Giacomo Tocco elfoglalta hivatalát, ám pár nappal később le kellett mondania róla, mert megbetegedett. Elhagyta Firenzét, Carcaréba húzódott vissza, s itt halt meg a következő év júniusában. Így a toszkán tartományfőnöki megbízatás betöltetlen volt. Eközben, 1641. november 28-án lezárult a Faustina és cinkosai elleni bűnper nyilvános ítélethozatallal. A vétkesek életfogytig tartó börtönbüntetést kaptak. Eljött a pillanat, hogy P. Mario Sozzi elnyerje jutalmát a Szent Inkvizíciónak tett szolgálataiért. Ezért november végén vagy december elején Mons. Albizzi azt követelte Kalazanciustól, hogy P. Mariót nevezze ki a toszkán rendtartomány elöljárójává. Mit sem értek ezzel szemben a rendalapító ellenérvei és Cesarini bíborosnak, a rend protektorának és a szentszéki bíróság tagjának fenntartásai: Mons. Albizzi akarata érvényesült. Ugyancsak hasztalannak tűnt továbbra is Rómában tartani P. Settimit, az egyetlen bevádolt galileánust. Feltételezett bűneit a bíróság nem létezőnek vagy lényegtelennek láthatta, hiszen szabadon bocsátották.
E tárgyról december 14-én a következőket írta P. Settimi Leopoldo hercegnek: „Tudomására hoztam Méltóságodnak a történteket, hogy a Szent Inkvizíció miképpen adta át a toszkán tartományfőnökséget a Szent Ferencről nevezett P. Mariónak, viszonzásul, amiért felfedte előttük Faustinát, […] ily módon nyernek becsületet azok, akik az emberek méltatlan tetteit felfedik a bíróság előtt. Nem tekintettek bíboros urunkra [protektorunkra] sem, aki pedig nagyban fáradozott, hogy a mondott atya el ne nyerje ezt a tisztséget. Felsorolta mindazon okokat, amelyek miatt nemhogy tartományfőnök nem lehetne, de még a tömlöcbe vettetéséhez is elegendőek volnának. E javaslatokra a mondott urak azzal válaszoltak (amint tették ezt több ízben nekem is), hogy ők nagyon jól ismerik P. Mariót és tulajdonságait, ám most semmi mást nem lehet tenni, hiszen a Szent Inkvizíciónak nagyon fontos, hogy ez az ember ellenszolgáltatást nyerjen. […] Az elnök úr tudtomra adta, hogy nekem többé nincsen dolgom a Szent Inkvizícióval, s ennek hiteléül egy írást fog nekem adni, amely tanúsítja, hogy nem álltam soha inkvizíciós perben, s ez nekem nagy javamra szolgál majd azoknál, akik gyanakodtak valaha személyem iránt.”[19] Egy ugyanezen a napon kelt levélben Kalazancius P. Apának írt, aki Nápolyban tartózkodott, s ebben beszámolt neki a hírről és további érdekes részletekkel is szolgált: „Tisztelendőségednek tudnia kell, hogy a Szent Inkvizíció Kongregációja, amely nem szokott Őszentsége tudta nélkül határozni, úgy intézkedett, hogy P. Mario térjen vissza Firenzébe, a Kegyes Iskolák Rendjének tartományfőnökeként, s ott maga válogassa meg munkatársait. Én szíves-örömest engedelmeskedtem, és meghagytam mindazoknak, akik szerepeltek P. Mario listáján, hogy mihamarabb menjenek Firenzébe. Mindegyiküknek szigorú engedelmességet parancsolok iránta, hogy ezzel végrehajtsák a Szent Inkvizíció intézkedését.”[20] Az újdonsült tartományfőnök, P. Mario Sozzi ekkor harminchárom éves volt. A rendben mindenütt nagy megrökönyödéssel fogadták a kinevezés hírét. Ma sem lehet igazolni az inkvizíciónak ezt a lépését, amellyel a rend belügyeibe avatkozva kinevezésére kényszerítette a rendalapítót, amely azután végzetesnek bizonyult mind a rend, mind a generális atya számára. Ám mivel az első lépés megtörtént, a többi már ebből következett, a Szent Inkvizíció becsületét megmentendő…
P. Sozzi, aki az inkvizíció védőszárnyai alatt tudhatta magát, tartományában gátlás nélkül kezdett intézkedni. Megmagyarázhatatlan mohósággal kérte a generálistól, hogy küldje el neki valamennyi szerzetest, akit ő alkalmasnak gondol megújulási terveinek megvalósításához. A legkevésbé sem vett tudomást arról, hogy ezzel milyen kárt okoz a többi rendháznak és rendtartománynak. A szegény rendalapító pedig arra kényszerült, hogy folyamatosan bocsánatot kérjen szerzeteseitől, amikor arra kérte őket, hogy menjenek Firenzébe, és ott engedelmeskedjenek P. Mariónak. Példaképpen szolgáljon, ahogyan egy Anconában lakó piaristához ír: „Minthogy P. Mariónak igen nagy a hatalma a Szent Inkvizíció urainál, úgy tűnik, semmiben nem mondhatok neki ellent, főként, ha a dolog a toszkán tartományt érinti. […] Felszólítottak, hogy mindenképpen tegyek eleget neki, ha P. Mario hivat valakit, és Tisztelendőséged nagyon jól tudja, hogy milyen pontosan kell engedelmeskedni ennek a Bíróságnak.”[21] P. Mariónak ezt írja: „Törekedni fogok arra, hogy teljesítsem, amit Tisztelendőséged kíván, mivel ezt parancsolta nekem a Szent Inkvizíció, s ha e Bíróságnak én engedelmeskedem, akkor nem járhatok el tévesen, hanem helyes úton járok. A dolgok kimenetelét pedig az isteni jóságra hagyom.”[22] „Nagyon kérem, vegye tekintetbe, milyen kárt okoz azzal, ha a szükséges személyeket kivonom a rendházakból. Ugyanakkor kész vagyok teljesíteni mindazt, amit az elnök úr parancsol.”[23] És a következő levél, megható részletekkel: „Ami P. Domenico Antoniót illeti, távozásával itt vége a szegény gyerekek iskolájának, akik azzal a kevés zenével, amit nála elsajátíthattak, megkeresték a kenyerüket. Elküldöm őt, noha hatalmas vágya volt, hogy előbb Nápolyba menjen, hogy ott idős és beteg édesanyját meglátogassa. Ezt nem engedélyeztem, hanem megparancsoltam, hogy induljon azonnal Firenzébe. Ugyanakkor az egyetemes káptalan határozatának értelmében más iskolában nem lehet zenét tanítani, csak a római házban.”[24]
Annak ellenére, hogy ilyen tág körből szervezte össze szerzeteseit, a rendtartomány általános ellenállást tanúsított P. Marióval szemben. Mindinkább nőtt az ellenérzés és szembeszegülés. Minthogy Pisa városában a piarista rendházat 1641-ben a generálissal történt megállapodás keretében a nagyherceg alapította, nem ismerték el maguk felett P. Sozzi joghatóságát, hanem közvetlenül a rend generálisától kívántak függeni. Fanano, Pieve di Cento és Guglia rendházai csak nagy nehezen fogadták P. Sozzi látogatását, sőt eljutottak a szembeszegülésig: magukat „Lombardiai Rendtartománynak” nyilvánították, saját tartományfőnököt választottak maguknak, és ügyük védelmezését három prokurátorra bízták. Egyiküknek az lett volna a feladata, hogy az ügyet Rómában magával a generálissal és a bíboros protektorral beszélje meg. A szent rendalapító mindent megtett, hogy megbékítse a lázadozókat. Mindenkinek írt, hogy figyelmeztessen az engedelmességre és alárendeltségre P. Sozzi és a Szent Inkvizíció iránt. A bíboros protektor a toszkán nagyhercegi udvarnál járt közben, hogy a szembeszegülőket jobb belátásra térítse. Erről a következőképpen írt a nagyhercegnek Toszkána római nagykövete: „Őeminenciája ismételten nagy kitartással kéri Nagyméltóságodtól, hogy e szegény sarutlan szerzetesek iránti szokott kegyelmével segítse elő javukat azzal, hogy az engedelmességre inti őket.”[25] Kalazancius magatartása vitán felül hősies volt, amikor szerzeteseitől engedelmességet kért P. Sozzi és a Szent Inkvizíció iránt. Mégis voltak olyan párthívei a gyűlölt és kitagadott tartományfőnöknek, akik rosszindulatúan olyan rágalmakat terjesztettek, mintha a generális atya állna a toszkánok lázadozása hátterében. Kétségkívül P. Sozzi maga volt ezeknek az álhíreknek a kitalálója. A rendalapító kikelt e lejárató rágalomhadjárat ellen. Ennek közvetlen tanúságtételét olvashatjuk egy Firenzébe írott levelében, amely levelezésének legkeményebb hangú lapjai közé tartozik. „Ami azt a velejéig hamis és méltatlan hírverést illeti velem kapcsolatban, amit egy rágalmazó eszelt ki ellenem, miszerint én azt kívánnám, hogy ott nyugtalanság uralkodjék rendtársaink között, s így megmutatkozzék, hogy P. Mario nem alkalmas tartományfőnöknek, nos, erre azt válaszolom: én azt kívánom, hogy mindenki egy szívvel és lélekkel szolgáljon az Úrnak, és állítom, hogy P. Mario megfelel a rá kiosztott feladatnak. Ha ez így van, az nekem is hasznomra és dicséretemre szolgál, míg ellenkezője káromra volna. Azt gondolni, hogy én e szerzeteseket a rend testéről levágott tagoknak tartom, mintha nem is léteznének, s hogy aki nem lázad P. Mario ellen, annak én szemrehányást teszek – hogy Tisztelendőséged ezt nem csupán elhiszi, de le is írja, ez számomra méltatlan dolognak tűnik, mivel sem Tisztelendőséged, sem senki más soha nem látott bennem ehhez hasonló dolgokat, csakis az ellenkezőjét.”[26]
P. Sozzi számára keserű tapasztalatot jelenthetett e hónapokban a rendtartomány végiglátogatása. A pisai rendház, s az a három település, amelyek „Lombardiai Rendtartomány” címén önállósították magukat, olyannyira elkeserítették, hogy elvesztette reményét, hogy bármit is elérhet Toszkánában maradva. Így Rómába ment, hogy a maga módján megoldást keressen.
P. Caputi, a krónikás beszámol arról, hogy Cesarini bíboros, a rend bíboros protektora „megparancsolta P. Giuseppének [Kalazanciusnak], hogy küldje el Rómából a Szent Ferencről nevezett P. Mariót, mivel sok méltatlanságot követett el vele szemben, nem tartja magát a rendi szabályokhoz, és magával a bíborossal szemben is ki tudja, miket szólott”.[27] Ez még 1639-ben történt, amikor Firenzébe küldték, a galileánus piaristák közösségébe. Nem sokkal ezután P. Sozzi felfedte Faustina ügyét. Amikor P. Sozzit toszkán tartományfőnöknek nevezték ki, Cesarini bíboros komoly érveket hozott fel a döntéssel szemben, amint ezt P. Settimitől tudjuk. Amikor 1642. július közepén P. Sozzi megérkezett Rómába, hogy elnyomja alattvalói lázadását, találkozót kért Cesarini bíboros protektortól, hogy közbeavatkozását kérje. Egy másik krónikás, P. Bianchi azonban arról számol be, hogy „P. Mario fondorlatai többek között a rend bíboros protektorát is felbőszítették, aki ezért nem kívánta őt fogadni, az ismételt kérelem ellenére sem”.[28]
E visszautasítás hatására türelmetlenségében P. Sozzi fenyegető kijelentéseket tett a bíboros ellen. Többek között azt állította és bizonygatta, hogy olyan iratok birtokában van, amelyek árthatnak jó hírének. E fenyegetésekről a bíboros is tudomást szerzett, aki úgy döntött, hogy átvizsgáltatja a szobát, amelyben P. Sozzi lakott a San Pantaleo-házban. Kalazancius, aki előre látta a házkutatás káros következményeit, igyekezett lebeszélni erről a bíborost, ám ő nem hajlott a jó szóra, és 1642. augusztus 7-én parancsot adott Corona grófnak a házkutatás végrehajtására. Amikor a gróf a San Pantaleo-házba érkezett, a templom sekrestyéjében hét szerzetes jelenlétében felszólította P. Mariót Cesarini bíboros nevében, hogy adjon át neki minden iratot, amely nála van. Ezután felment a szobájába, és tüzetesen átvizsgálta. Semmi érdekeset nem talált: az egyetlen dokumentum, amely az inkvizíciót érinthette, a lázadó pisai rendház adminisztratív jellegű beszámolója volt, amelyen szerepelt a helyi inkvizítor aláírása. Corona gróf ezután megparancsolta P. Mariónak, hogy kiközösítés terhe mellett ne hagyja el a házat.
Ez estefelé történt. P. Sozzi két barátja, P. Stefano Cherubini és P. Glicerio Ceruti azt tanácsolták neki, hogy mihamarabb tájékoztassa az esetről Mons. Albizzit. Ekkor P. Sozzi egy rövid levelet írt az inkvizíció elnökének, amelyben beszámolt arról, hogy a generális atya és asszisztensei parancsára átkutatták a szobáját, és az inkvizíció tulajdonát képező dokumentumokat foglaltak le. A rágalom nem is lehetett volna súlyosabb. Mons. Albizzi mindent elhitt, egy percig sem kételkedett P. Sozzi őszinteségében. A következő nap reggelén jelentette a történteket Francesco Barberini bíborosnak, aki, felháborodva az inkvizíciót ért támadáson, beszámolt a dologról VIII. Orbán pápának. A pápa haragja természetesen a feltételezett felelősökre csapott le: felháborodott hangon megparancsolta Mons. Albizzinek, hogy tartóztassa le, zárja börtönbe és példás módon büntesse meg őket, mert megbocsáthatatlan merészségről és sértésről van szó az inkvizíció dicső római törvényszéke ellen.
Mons. Albizzi zsandárokat küldött, hogy vegyék körül a San Pantaleo-házat és a templomot. Ezután ő maga is odahajtatott hintóján, s a templomon keresztül a sekrestyébe ment. Itt kérlelhetetlen hangon azonnal azt kérdezte, hogy merre található a generális atya. A „szent öreg” ott ült egy széken. Amikor meghallotta, hogy utána érdeklődnek, felállt. Tiszteletteljesen közeledett a monsignoréhoz, aki azonban minden előzetes magyarázat nélkül csak a hivatalos formulával szólt hozzá: „Ön a Szent Inkvizíció foglya!” Utána a generálisi kúria többi tagja után érdeklődött, s azt a választ kapta, hogy a házban csak három asszisztens tartózkodik, akik közül az egyik ágyban fekvő beteg; a negyedik a noviciátusban található, a titkár pedig éppen misézik, éppen befejezte a szentlecke felolvasását. A monsignore visszahivatta őt is a templomból a sekrestyébe, levétette vele a miseruhát. Eközben megérkeztek az asszisztensek. Valamennyiüknek az inkvizíció palotájába kellett menniük: a generális atyának, Kalazanci Józsefnek; a két asszisztensnek, vagyis P. Casaninak és P. Juan Garcíának, valamint a titkárnak, P. Giacomo Bandoninak. Mindannyian foglyok voltak. Sem a krónikások, Berro, Caputi és Bianchi, akiktől az eset elbeszélését ismerjük, sem a boldoggá avatási per tanúi nem tesznek említést arról, hogy Mons. Albizzi valamiképpen megindokolta volna a letartóztatást, vagy hogy a letartóztatottak magyarázatot kértek volna.
Ez az augusztus 8-a éppen pénteki napra esett, s az ekkor 85 éves Kalazancius hosszú életének legdrámaibb péntekje volt. Hasonlatos volt ahhoz a péntekhez, amikor Krisztus kereszttel a vállán végigjárta a keresztutat. Ez a gondolat forgott a „szent öreg” fejében, amikor társaival kilépett a templom kapuján, amint ezt el is mondta P. Girolamónak: „Isten szolgája elmondta neki, hogy az úton Krisztus Urunknak a Kálváriára vezető fájdalmas keresztútjáról elmélkedett.”[29]
Nem törekedtek arra, hogy kevésbé kínossá tegyék a tiszteletre méltó öregember megaláztatását és szégyenét, akit városszerte úgy ismertek, mint egy szerzetesrend megalapítóját, s mint aki miatt napról napra megteltek az utcák olyan gyerekekkel, akik a kegyes iskolába siettek. Meg lehetett volna várni az alkonyati órát, vagy a méltatlan kísérettel kevésbé forgalmas utcákon is végig lehetett volna őket vezettetni. Egy szegényes kocsit is értük küldhettek volna, hogy elrejtsék őket a kíváncsiskodók elől. Szó sem volt erről. A méltatlan menet végighaladt a Pasquino téren, a Governo Vecchio utcán, a Banchi utcán, az Angyalhídon. A Borgo kis utcáin keresztül eljutott a Szent Inkvizíció palotájához. Akkor ez volt a legforgalmasabb útvonal, amelyet „pápai útvonalnak” hívtak, mert összekötötte a Vatikánt a Lateráni Szent János-bazilikával. A kellemetlenséget csak fokozta, hogy dél körül járt az idő, a forró augusztusi napsütésben a „bűnösök” gyalog, fedetlen fővel haladtak, a zsandárok gyűrűjében, s mögöttük haladt a monsignore és kísérete hintója.
Amint a csoport megérkezett a Szent Inkvizíció épületéhez, Mons. Albizzi visszavonult ebédelni, majd lepihent, míg a letartóztatottakat egy teremben hagyták, akik még mindig arra vártak, hogy valaki megmagyarázza nekik a letartóztatás okát. A krónikások elbeszélik, hogy a „szent öreg” egy padon ülve elaludt, mint akinek teljesen rendben van a lelkiismerete. P. Berrótól azt is tudjuk, hogy P. Sozzi egy palota ablakából, mely erre az útra nézett, alig leplezett elégedettséggel nézte végig a menetet. Ugyancsak P. Berro volt az, aki a szomorú menetet e szavakkal írta le: „A Szent Alázat Diadala haladt végig az utcán, a járókelők csodálatától és döbbenetétől övezve.”[30]
Késő délután ismét feltűnt Mons. Albizzi, aki ezekkel a szavakkal fordult a „tettesekhez”: „Innen ki nem mentek, amíg P. Mario vissza nem kapja a tegnap délután elvett iratokat.” A vádlottak mentegetőztek és elmondták, hogy semmi közük sincsen a házkutatáshoz. Szavaik nyilvánvalóan nem voltak elégségesek ahhoz, hogy elérjék felmentésüket. Írásba kellett foglalniuk érveiket, és Cesarini bíboroshoz kellett fordulniuk levélben: „A Kegyes Iskolák Rendjének generálisa és asszisztensei, akiket P. Mario hamis vádja alapján (miszerint erőszakkal elértük iratai átkutatását) a Szent Inkvizícióba kísértek s számos órán keresztül ott tartottak, alázattal kérik Eminenciádat, hogy mivel nincsen rá más mód, hogy a vád hamis voltát a Szent Kongregáció előtt bizonyítsuk, méltóztassék az igazságot feltárni”. A bíboros ugyanazon a papírlapon a következő nyilatkozatot tette: „A fenti személyek sohasem kérték maguk vagy más személyek által a mondott házkutatást. Cesarini bíboros.”[31]
Amikor elolvasta Cesarini bíboros nyilatkozatát, Mons. Albizzi valóban zavarba jött. Hatalmas félreértés történt az ő részéről, de éppúgy tévedett Barberini bíboros és a pápa is. Az lett volna a természetes, ha az igazságosság érdekében, evangéliumi alázatból és szeretetből a mindenható monsignore bocsánatot kér a megalázott és kiéheztetett ártatlanoktól, haragját pedig a rosszindulatú rágalmazó, Mario Sozzi ellen fordítja. Szó sem volt azonban erről. P. Mariónak a haja szála sem görbült, sőt – ez szinte hihetetlen – tovább ívelt a pályája felfelé. Cesarini bíboros viszont valódi úriemberként viselkedett: a generális atya és rendtársai rendelkezésére bocsátotta személyes hintóját, hogy a szegények ezzel juthassanak haza, ugyanazon az útvonalon, amelyen néhány órával azelőtt letartóztatva és fogdmegek között haladtak végig. A krónikások még hozzáteszik, hogy a szent rendalapító könyörgött, hogy más úton haladjanak, és hogy függönyözzék le a kocsi ablakait, de ebben nem hallgattak rá.
Mons. Albizzi válasza nem váratott magára. Az ő vállait nyomta a Szent Inkvizíció hihetetlen súlya, amelynek becsületét neki kellett megvédenie, de ebben az esetben a sajátját igyekezett megmenteni, amelyen saját tévedése miatt esett folt, és amelyet Cesarini bíboros nagylelkű tette is megsebzett. Így azután gonosz módon arra ítélte áldozatait, hogy két hétig maradjanak a San Pantaleo-házban, s onnan semmilyen okból ne léphessenek ki.
1. Postitio, 564. o.
2. EP, III, 762. levél.
3. Uo. 649. levél.
4. Positio, 540. o.
5. Uo. 516. o.
6. Uo. 541. o.
7. Bau, BC, 717. o.
8. EGC, IV, 1315. levél; III, 797. levél; IV, 1160. levél.
9. EGC, V, 1793. levél.
10. EGC, IX, 108. o.
11. Uo. 109. o.
12. EGC, VI, 2757. levél.
13. Bau, BC, 713. o.
14. Eph Cal 12 (1963) 401.
15. L. Picanyol, Le Scuole Pie…, 135. o.
16. Uo. 136. o.
17. Uo. 137. o.
18. Uo. 141–143. o.
19. Uo. 147–148. o.
20. EGC, VIII, 3824. levél.
21. Uo. 3966. levél.
22. Uo. 3969. levél.
23. Uo. 3980. levél.
24. Uo. 3999. levél.
25. L. Picanyol, idézett mű, 158. o.
26. EGC, VIII, 4028. levél.
27. Positio, 1136. o.
28. Uo.
29. Bau, BC, 921. o.
30. Uo. 915. o.
31. S. Giner, El proceso…, 211. o., 88. lábjegyzet.
