Az urgeli egyházmegye Katalónia egyik legszegényebb egyházi területe volt. Egyházi kerületekre (Oficialatos) volt felosztva. Ezek közül némelyik átmenetileg nemesi birtoknak is számított. Az élükön álló egyházi megbízottak (oficiales) teljes jogú polgári és büntetőjogi hatalommal rendelkeztek, és közvetlenül a püspöktől vagy a káptalantól függtek.
A klérus és a hívők keresztény élete ebben az időszakban nem sokban tért el más spanyol területekétől. A trentói zsinat éppen ekkor kezdte éreztetni hatását. Voltak visszaélések és javításra váró rossz szokások, hallatták szavukat a reformátorok, és mint mindig, reformtörekvéseik igazolására most is nagyon sötéten festették le a helyzetet. A század végén egy levélben, amelyet a jezsuita atyák írtak generálisuknak annak érdekében, hogy Seoban kollégiumot alapíthassanak, ezt olvashatjuk: „Ezen a földön a nép számára nagyon fontos a nevelés és a tanítás, mert rettentően tudatlanok, és legalább annyira rászorulnak az oktatásra, mint az indiánok. Kevés az olyan plébános közöttük, aki megfelelően el tudná látni hívei lelki gondozását. […] Az ottani klérus nagy szabadosságban él, és ahelyett, hogy segítségükre lennének az emberek, sokszor szembeszegülnek pásztoraikkal…”[1] Amikor José Calasanz Urgelbe érkezik, a püspöki szék még nincs betöltve, ezért a káptalan, majd később Capilla püspök is azzal igyekeznek a reformszellemet elősegíteni, hogy gyakori lelkipásztori látogatásokat szerveznek. Ezekben fog majd fontos szerepet betölteni Kalazancius is.
Kétségtelen, hogy a káptalannak és az egész urgeli egyházmegyének a banditizmus volt a legnagyobb gondja. Nem csak ezen a vidéken fordult ez elő, de itt nagyon nehezítette a helyzetet az, hogy közel voltak a Pireneusok és Franciaország, a hegyes vidék úttalan útjai mellett a rablók könnyen el tudtak rejtőzni. Az pedig csak tetézte a bajt, hogy a határon hugenották és luteránusok is átszivárogtak, és összefogtak a vidék banditáival. Különösen abban az időben, amikor a püspöki szék nem volt betöltve, a törvényes rend hiánya miatt a rablóbandák vérszemet kaptak. Kalazancius éppen ebben az időszakban érkezett Urgelbe. A káptalan titkáraként 1587 májusa és 1588 áprilisa között egész sor levelet intézett a katalán alkirályhoz, amelyek közül tíz a mai napig megvan. Ezekben közvetlen beavatkozást sürgetett, de eredménytelenül. Ezekből a levelekből megismerhetjük a vidéken uralkodó félelmet és a tragikus helyzetet.[2] Lássunk néhány részletet az eredetileg katalán nyelvű szövegből: „El vagyunk keseredve a földünkön kialakult anarchia miatt. Látjuk az utakon kiontott vért, nem tudjuk elfelejteni annak a két embernek a halálát, akiket két nappal ezelőtt Felséged birodalmában, királyi országúton lefejeztek, nem sokkal azután, hogy városunkból elmentek […].” „Mindeddig nem találtuk meg a megfelelő megoldást, pedig ezek a megrögzött gonosztevők nem hagynak föl szörnyű kegyetlenkedéseikkel. Meggyilkolják, felnégyelik az utak mentén az embereket, községeinkben ugyanezt teszik. Az utakon nem lehet biztonságosan közlekedni, mert fosztogatók kezébe kerülünk. Ott tartunk, hogy elvesztettük biztonságunkat saját földünkön. A franciák a katolikus hit ellenségei, és addig merészkednek, hogy templomainkat is kirabolják, mint ahogy azt megtették legutóbb Andorrában, a Legméltóságosabb Oltáriszentség nélkül hagyva a várost…” „Városunk püspök nélkül van, senki sincs, aki igazságot szolgáltatna, pedig óriási szükség lenne rá, hogy kiűzzük a gonosztevőket, és megszűnjék a rettegés…” „Excellenciás uram biztos lehet afelől, és bizonyára az is, hogy az útonállók gonoszsága sokkal nagyobb annál, mint ahogyan azt leveleimben leírtam…” „Fontolja meg a bennünket fenyegető nagy veszélyt, és gondoljon arra, mi minden történhetett volna már velünk, ha a havazás el nem zárta volna a hágókat, mert most csak ez jelent számunkra védelmet. Gondoljon arra, hogy az emberek mennyit szenvednek a falvakban és az utakon, mert a rablóbandák jól tudják, hogy nincs lehetőségünk fegyveres ellenállásra…” „...és hogy még mindig nem kaptuk meg az orvoslást, amit Nagyságod kezétől várunk igaz ügyünk szolgálatára, igen nagy szükségünkben. Egyikük-másikuk arcátlansága már igen nagy: néhány nappal ezelőtt például 20–30 luteránus átjött Franciaországból egy bizonyos Plometa nevű ember vezetésével. Csatlakozott hozzájuk pár rabló és erőszakos alak, a városra támadtak, mire néhányan az egyháziak közül kénytelenek voltak fegyvert fogni Isten becsületének védelmében. A csetepatéban, amely déltől estig tartott, városunkból egy ember meghalt, az ellenség táborában is volt egy halott, néhány sebesültet pedig magukkal vittek…”
Az utolsó idézett levél 1588 áprilisából való. Éppen egy évvel ezelőtt, amikor Kalazancius Urgelbe érkezett, a kanonokoknak muskétákat osztottak ki, és ő mint a káptalan titkára a következő feljegyzést készítette: „Emlékeztető a muskétákról, amelyeket a kanonok uraknak adtak át 1587. április 13-án.” Ebben olvashatjuk: „Calasanz: egy muskéta, puskaportartó és puskaportüsző táska nélkül.” Ezeket két évig magánál tartotta, erre utal egy másik megjegyzés: „1589. január 27-én Calasanz a káptalan részére visszaszolgáltatott két muskétát: a magáét és Rostollét, a puskaportartókkal és puskaporos tüszőkkel együtt.”[3]
Ilyen állapotokat talált a fiatal Kalazancius, amikor elhagyta Peralta vidékét, a kemény télben átkelt a két Nougera folyón és a Serge felső folyása mentén, és – életében talán az első alkalommal – megérkezett Seo de Urgelbe.
1586. december 8-án meghalt Hugo Ambrosio de Moncada szerzetes püspök, aki José Calasanzot Sanahújában a téli püspöki palotában pappá szentelte. Ezzel az urgeli püspöki szék megüresedett. Kalazancius egy-két hónappal ezután érkezett meg Urgelbe. Egy korabeli jegyzőkönyv feljegyzése szerint 1587. március 24-én felvette fizetését mint káptalani titkár és szertartásmester. Ezeket a funkciókat február 12. óta töltötte be. Egy másik adat ugyanebből a könyvből kiegészíti az elsőt: 1589. február 7-én kapott utoljára fizetést a január 27-ig végzett munkájáért, ekkor ugyanis „elbúcsúzott”.[4] Ezekből következik tehát, hogy két éven át mint káptalani titkár és szertartásmester működött.
Mint titkárnak a káptalani iratokat kellett megszerkesztenie, hivatalos leveleket kellett írnia a káptalan nevében, a számlákat és más hasonló iratokat kellett összeállítania. Az általa írt lapok azt mutatják, hogy igen szép írása volt, nem úgy, mint az őt megelőző és követő titkárokénak. Jóval később, Rómában még tovább tökéletesítette kézírását, amikor írni és olvasni tanította a kicsinyeket, és ismételten kérte rendtársait is, hogy tanuljanak meg szépen írni, mint ahogy ő is megtanult: „Sok elfoglaltságom között is mindig nagy súlyt fektettem arra – mondta – hogy megtanuljak olyan tökéletesen írni, hogy a mieinket is taníthassam.”[5]
Mint szertartásmesternek a liturgikus funkciók irányításán túl az is feladata volt, hogy a helyi hagyományokat és liturgikus szokásokat a trentói zsinat reformjához igazítsa, különösen az V. Piusz pápa által kiadott rendeletek értelmében. Liturgikus ténykedései között emlékezetes maradt azoknak az ünnepélyes könyörgéseknek és körmeneteknek a megszervezése, amelyeket II. Fülöp 1588. márciusában rendelt el Spanyolország minden templomában a „Legyőzhetetlen Armada” győzelme alkalmából.
Kalazancius atyánk egész életében nagy tisztelettel és megbecsüléssel viseltetett a liturgikus szertartások iránt. Rendjének Konstitúcióiban egy teljes fejezetet szentel a szertartásoknak és a liturgia méltó végzésének. Így kezdi: „Az illik az egyház méltóságához, hogy az oltár szolgálatára hivatottak tökéletesen ismerjék az istentiszteleti cselekményeket és szertartásokat.”[6] További jele a liturgia iránti tiszteletének, hogy amikor meghalt, a szobájában talált néhány könyv közül az egyik Giovanni Stefano Durando szertartástan könyve volt.[7]
Kalazancius 1587 júniusától 1589 áprilisáig Antoni Janer kereskedő házában lakott. A kereskedő két fennmaradt gazdasági könyve egész sor érdekes adatot tartalmaz, mert Kalazancius nemcsak mint tanú szerepel üzleti ügyekben, hanem megtalálható személyes kiadásainak folyószámlája is. A kereskedő gyakorta fűz megjegyzéseket ahhoz, hogy Kalazancius kinek adott alamizsnát, merre utazott, milyen személyekkel állt kapcsolatban stb. Tőle tudjuk azt is, hogy attól a naptól kezdve, hogy nála megszállt, egészen 1590-ig – eddig az évig tart a kézirat – volt Kalazanciusnak egy szolgája, aki végül szintén pap lett, és akinek valószínűleg Kalazancius szerzett javadalmat. A neve Jaime Juan Coromines volt. Megtudjuk még e kéziratból, hogy utazásaihoz Kalazancius néha tarisznyákat vásárolt, öszvért bérelt stb.
Urgel püspökének végül Andrés Capillát nevezték ki, aki előbb jezsuita (1553–1569), majd karthauzi szerzetes volt (1569–1588). A püspöki széket azonban nem tudta azonnal elfoglalni, mert II. Fülöp rábízta az Ágoston-rendi kanonokok és a valladolidi kongregációtól nem függő bencések vizitációját. Capilla ezért prokurátornak és az egyházmegye általános helynökének kinevezte Don Antonio de Gallart y de Mongay szintén valenciai származású tarragonai kanonokot, aki hivatalát 1588 áprilisában vette át. Múltak a hónapok, és novemberben Kalazancius levelet írt a káptalan nevében a püspökhöz, amelyben sürgeti, hogy minél hamarább foglalja el püspöki székét, „mivel a mostani nagyon kegyetlen időkben az isteni könyörület egy ilyen tehetséges és kiváló embert adott nekünk, ezért arra kérjük, hogy könyörüljön rajtunk és minél előbb jöjjön, vigyázzon a nyájára, miránk, akik nyomorúságban élünk, hiszen nemcsak a városok, hanem az egész megye és az utak is rablóbandák kezében vannak, folyik az emberi vér, és a szerencsétlenek már nem uraik sem otthonaiknak sem asszonyaiknak. A gaszkonok és más útonálló rablók papokat tartanak fogságban, hogy váltságdíjat kapjanak értük. A város tele van menekült papokkal, akik elhagyták állomáshelyeiket, hogy meg ne öljék őket vagy rabságba ne kerüljenek.”[8] Egy hónap múlva Andrés Capilla püspök ünnepélyesen bevonult Urgelbe.
Mielőtt Capilla püspök megérkezett volna, pontosan november 12-én kinevezték Kalazanciust a Pireneusok hegyei között eldugott két kis falu, Claverol és Ortoneda plébánosává. Olyan egyházi javadalmak voltak ezek, amelyek nem jártak a helyben lakás kötelezettségével. Ezért Kalazancius kinevezett egy vikáriust, hogy a hívekről gondoskodjék, de ő maga is szívén viselte a két falu sorsát, és időnként ellátogatott oda. Valószínű, hogy káptalani szolgálataiért nem kapott elegendő juttatást, ezért toldotta azt meg Gallart általános helynök ezzel a javadalommal. Valószínűleg ugyancsak ő ajánlotta Capilla püspöknek, hogy hívja meg Kalazanciust familiárisai közé. Ő meg is hívta. Capilla 1588. december 24-én érkezett Urgelbe, és a következő év január 27-én Kalazancius lemond a káptalani titkárságról és a székesegyházi szertartásmesterségről. Február 3-án már a püspök familiárisa.[9] Lehetséges, hogy kinevezése megelőzte tisztségeiről való lemondását.
Továbbra is Janer kereskedő házában élt, aki őt feljegyzéseiben „secretario y mayordomo de Monseñor Rmo”-nak nevezi. Csak áprilisban költözött át Kalazancius a püspöki palotába, ahol három karthauzi szerzetes is volt, akikkel a püspök – természetesen ellátva püspöki teendőit – a karthauzi regula szerint szerzetesi közösségben élt. Kalazancius is együtt élt velük, csakúgy, mint annak idején a barbastrói püspöki palotában Urríes püspökkel és a domonkosokkal. Megint alkalma nyílt megismerni a szerzeteséletet, ezúttal a kemény, szigorú karthauzi regula szerintit.
Kalazancius nem sokáig maradt a püspöki palotában Capilla püspökkel és a karthauziakkal, mert már június 28-án kinevezést kapott Don Pedro Gervás de las Eras-szal együtt a trempi egyházkerület vizitációjára. Két nappal később Kalazancius és püspöke már meg is érkeztek a nevezett helységbe és a következő nap, 1589. július 1-jén Kalazanciust kinevezték egyházi megbízottnak (oficial eclesiástico).
Abban az időben Tremp ideiglenesen püspöki nemesi birtok volt, és ezért Kalazanciusnak az egyházi és polgári igazságszolgáltatást is kellett gyakorolnia. Mivel a püspök jelen volt, valószínűleg ő irányította a hivatalos beiktatási ünnepséget, átadva az új megbízottnak a teljes egyházi és polgári hatalmat. Egy 1695-ből származó okmány leírja, hogyan zajlott le Trempben egy ilyen beiktatás. Ha kis különbségekkel is, de az 1589-es ünnepség nem sokban különbözhetett az itt leírtaktól. Kalazancius, miután megesküdött „Isten Urunkra és a négy Szent Evangéliumra, hogy birtokba veszi és megőrzi azokat a kiváltságokat, szokásokat és hagyományokat,…amelyeket Tremp város szülöttei és az ott lakók birtokolnak és amelyeknek haszonélvezői,…majd a Nagybecsű Clavero konzul úr jobb kezénél fogva bevezette a konzulok padjába és jobbjára ültette, átadott neki egy pár kesztyűt annak jeléül, hogy átvette a polgári büntetőjog alsó és felső szintű méltóságát, és végül – annak érzékeltetésére, hogy birtokolja… a hatalmat – egy hüvelyébe dugott kardot nyújtott át, amelyet ő hüvelyéből kirántott, és amellyel aztán a levegőben kereszt alakban suhintott, miközben háromszor ezt mondta: Én, a legkiválóbb és legtiszteletreméltóbb urgeli püspök általános helynöke és egyházi megbízottja… birtokba veszem… Tremp városát, az alsó és felső fokú igazságszolgáltatást, a büntetőjogot… minden más joggal együtt, amelyek az igen kiváló és tiszteletreméltó urgeli püspököt illetnek Tremp városában.”[10]
Kétségtelenül szokatlan kép ez Kalazanciusról: kivont karddal vagdalkozik, miközben átveszi a teljes büntetőjogi hatalmat, mint ahogy az is szokatlan és meglepő számunkra, hogy puskát hord a hugenották és banditák ellen. Nem egyedülálló, hanem nagyon is jellemző részletek ezek a pireneusi egyházmegyében eltöltött lelkipásztori munka idejéből.
Tremp városa 1521-ben mintegy száz házból állt, és Kalazancius idejében sem lehetett ennél lényegesen nagyobb. Csodálatosan szép káptalani templomának 1595-ben hét kanonokja és ugyanennyi egyházi javadalmazottja volt, és hatvanhat plébánia tartozott hozzá. Odatartozott még egy a falakon kívül lévő domonkos konvent, amelyben 1535 óta írni-olvasni és grammatikára tanították a tartomány gyermekeit. Az iskolát Schola Christinek hívták. Nagyon valószínű, hogy Kalazancius hivatali minőségében meglátogatta ezt az iskolát, és jó barátságban volt a domonkos szerzetesekkel régebbi protektorára, a szintén domonkos Urríes püspökre emlékezve.
A trempi egyházi megbízott a trempi egyházkerületben egyúttal a püspök általános helynöke is volt. Ilyen minőségében írt alá egy okmányt Kalazancius Talarnban 1589. szeptember 18-án.[11] A régebbi életrajzírók tévesen azt vélték, hogy Kalazancius az egész egyházmegye általános helynöke volt.
Tremp városának pártfogója a káptalani templomban tisztelt valldeflors-i Szent Szűz volt. A róla elnevezett testvérületbe Kalazancius 1589. szeptember 25-én iratkozott be. Capilla püspök megbecsülése jeléül 1590. szeptember 22-én papszentelést végzett a káptalani templomban. A felszenteltek közül ketten Peralta de la Salból származtak: Jaime Huguet és Gaspar Salas; Francisco Motes pedig Pont de Claverolból. Ez utóbbi sokkal később, már öregkorában, 1648-ban így emlékezett vissza Kalazanciusra: „Tizennégy-tizenöt éves koromban ismertem meg. Sokszor láttam és visszaemlékszem, hogy jó barátságban volt édesapámmal. Mintha most is látnám: tiszteletet parancsoló a megjelenése, magas termetű, barna szakállú, hosszúkás, fehér arcú ember volt…”[12] 1590 őszén Kalazancius 33 éves volt.
Lépjünk vissza abba az időbe, amikor még csak alig egy év telt el Moncada püspök halála óta (1586. december 8.), és még szó sem volt helyettesítéséről. Az egyházmegye szükségletei arra késztették a kanonokokat, hogy lelkipásztori látogatásokra induljanak, felosztva maguk között az egyházi kerületeket. Az idős Rafael Gomis fődiakónusnak jutott Tremp, Balaguer, Guissona, Agramunt, Sanahúja, Oliana és Pons. Kísérőként magával vitte a fiatal káptalani titkárt, José Calasanzot. 1587. november 23-án érkeztek meg Peralta de la Salba, amely Balaguer körzetébe tartozott. Itt néhány okmányt írtak alá – a peraltai és más környékbeli plébánosok kérésére – a szentmisék számának csökkentéséről. A lelkipásztori vizitáció negyven napig tartott anélkül, hogy valamennyi plébániát végig tudták volna látogatni. Kalazancius jelentős tapasztalatokra tehetett szert e látogatás során: itt ismerhette meg a püspöki kúria világából kilépve – igaz ugyan, hogy titkári minőségben – a plébániák mindennapjait, a plébánosok és a hívek életét.
Az új püspök, Capilla úgy gondolta, hogy akkor tudja leginkább előmozdítani a trentói zsinat reformját, ha folytatja a kanonokok által elkezdett lelkipásztori látogatásokat. Ezért nevezte ki a trempi egyházkerületben vizitátornak José Calasanzot és Pedro Gervás de las Eras kanonokot, amint ezt már az előző fejezetben láttuk. A püspök azonnal Trempbe indult Kalazancius kíséretében, akit három nap múlva kinevezett egyházi megbízottnak. Egy évvel később, 1590. május 5-én – valószínűleg mivel meg volt elégedve munkájukkal – a püspök a vizitátorok hatáskörét kiterjesztette más egyházi kerületekre is (Sort, Tirvia és Cardós). Nem volt szükség arra, hogy együtt dolgozzanak, ezért a könnyebbség kedvéért felosztották egymás között a plébániákat.
Ez a munka feltehetően lehetőséget adott Kalazanciusnak, hogy alaposabban megismerje a hívek és a papság életét, hogy teljes személyi felelősséggel – megértéssel, tanácsadással, büntetve vagy megbocsátva – munkálkodjon gondjaik megoldásán. Bejárta a Pireneusok tájait, ahol szakadékokkal szabdalt a vidék és veszélyesek az utak, ahol mindig rettegnie kellett a rablóbandáktól és útonállóktól, hegynek fel és völgynek le, érezve a napok és az órák terhét, de egyúttal azt a megelégedettséget is, hogy olyan papi munkát végezhet, amely régen a székesegyházi káptalannak és a püspöknek volt fenntartva.
A trempi szolgálatban eltöltött idő gazdag anekdotákban. Kalazancius öregkorában nagy nosztalgiával mesélte el ifjúsága eseményeit rendtársainak Rómában, akik mindig kíváncsiak voltak spanyolországi életére. Halála után sokan emlékeztek vissza – néha pontatlanul – a „szent öreg” történeteire abból a korból, amikor egyházi megbízott volt Trempben, Urgel földjén.
Catalucci „Breve notizia”-jában írja, hogy amikor Kalazancius trempi vikárius volt, „mindig kifogástalanul viselkedett, példát mutatott, és szorgalmazta, hogy a klérus nagy fegyelemben éljen, a papok ne járjanak vendégeskedni világiakhoz, hanem tisztességesen maguk között találják meg a pihenést és felüdülést. Nézeteltéréseiket nagy bölcsességgel rendezte el”.[13] P. Berro visszaemlékezik, hogy „egy alkalommal két feldúlt pap keresett jogorvoslást nála [Kalazanciusnál] valamilyen pénzügyi nézeteltérés miatt. Írásban kérte tőlük a nézeteltérés indoklását, majd úgy ítélkezett, hogy mindaddig, amíg nem egyeznek meg, nem léphetnek ki az épületből. Erre már másnap reggel teljes egyetértést mutatva előálltak a megoldással. József ekkor atyailag megfeddte őket, hazaküldte mindkettőt, és még az igazságszolgáltatásért járó díjat sem fizettette meg velük.[14] Catalucci így folytatja visszaemlékezéseit: „Kalazancius a Pireneusok hegyes vidékén a klérus tagjai között elvilágiasodott személyeket talált, akik semmibe vették az egyházi törvényeket. Ezért kiközösítéssel fenyegette meg őket, és megparancsolta, hogy a vikáriusok jelentsék fel nála a bűnösöket. Ez az intézkedése a nép és a klérus körében nagy ellenkezést váltott ki, még arról is beszéltek, hogy meg fogják ölni. Látták azonban, hogy rendelkezései Isten nagyobb dicsőségét szolgálják, így végül is lecsillapodtak. Majd pedig jóakaratuk jeléül a közösségek nagy mennyiségű sajttal ajándékozták meg, ezzel is kimutatván hálájukat. Bevallották azt is, hogy eddig nem ismerték fel saját javukat és papi méltóságuk nagyságát.”[15]
Szinte mindegyik életrajzíró megemlíti az alábbi esetet. Egy alkalommal a Pireneusokban egy szerencsétlen emberrel akadt össze, akinek túlterhelt szamara kátyúba ragadt, és sehogyan sem sikerült onnan kievickélnie. Sem ütlegelés, sem ordítozás, sem káromkodás nem segített. Kalazancius megállt és odaküldte szolgáját, hogy segítse ki a kétségbeesett ember szamarát. De kettejük együttes erőfeszítése is hasztalan volt. Erre Kalazancius leszállt a lováról, levette reverendáját, faágakat tett az ingoványra, majd az állat hasa alá nyúlt, fölemelte és kivitte a biztos talajra. A csodálkozástól teljesen elképedt parasztembernek a fiatal pap nagy nyugalommal elmagyarázta, hogy káromkodással nem lehet kihúzni a szamarat a mocsárból. Azután mindegyikük ment tovább a maga útján.
Nézzünk egy másik történetet hatalmas testi erejéről! Egy alkalommal halászokat látott, akik vastag kötelekkel sem tudták kihúzni csónakjukat a partra. Kalazancius odament, megfogta a kötelet és minden segítség nélkül partra húzta a csónakot. Bizonyos, hogy ez az eset nem a tengerparton történt, hanem a Noguera Pallaresa folyónál, amelyen gyakran szállítottak fatörzseket tutajon. De az is lehet, hogy az eset Trempnél történt, ott, ahol ugyanez a folyó belép a városba. Volt ugyanis itt egy híd, amely 1589-ben összeomlott, és azon a helyen a két part között csónakokat húztak át kötéllel.
Még egy hasonló témájú történet: egy alkalommal, amikor Tremp környékén járt, találkozott néhány pappal, akik azzal szórakoztak, hogy ki tud közülük messzebbre hajítani egy rudat. A vizitátor fogta a rudat, és messzebbre dobta, mint bármelyikük. A győzelem jogán azután néhány miatyánkot rótt ki rájuk.
Kétségkívül azonban a „leányrablás” esete okozta a legtöbb fejtörést az életrajzíróknak, amelyet P. Scassellati, a szentté avatási per tanúja így foglal össze: „Az urgeli püspök elrendelte, hogy két család tagjai – akik egy leányrablási ügy miatt ellenségekké váltak – béküljenek ki egymással. Miután ezt senkinek sem sikerült elérnie, ő felkereste és nagy szeretettel megbékítette őket.”[16] Más tanúk és életrajzírók aztán kiszínezték ezt a történetet, és hozzátoldották, hogy az eset magas barcelonai körök családjaiban történt. Amikor pedig mindez a király tudomására jutott, felkérte az urgeli püspököt, hogy járjon el ebben a kényes ügyben, „mert esetleg még egész Spanyolországot is lángba boríthatja”. A püspök erre megbízta vikáriusát, José Calasanzot, aki „a tél derekán havon és sáron átkelve éppen akkor érkezett a helyszínre, amikor az ellenfelek fegyveres csatarendbe fejlődve már-már megtámadták egymást”. Kalazancius természetesen „jött, látott és győzött”, és „sikerült megakadályoznia az összecsapást, majd később a teljes békét is meg tudta teremteni.”[17] Hát ez bizony kalandfilmbe illő történet! Persze, ha az eset Barcelonában zajlott, és híre a madridi udvarig is eljutott, akkor igencsak furcsa, hogy a király Urgel püspökéhez és nem a barcelonai püspökhöz fordul; de még furcsább, hogy a püspök egy ilyen kényes ügyet egy fiatal hivatalnokra bíz, akit Barcelonában nem is ismertek, azonkívül éppen Rómába készül. Hozzá kell azonban még tennünk, hogy Capilla püspök abban az időben tényleg Barcelonában tartózkodott. Persze az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy ez az eset valahol a Pireneusok hegyei közötti kis faluban történhetett egy olyan alkalommal, amikor Kalazancius éppen ott járt lelkipásztori látogatáson. Az is lehet, hogy a püspök nem is értesült az eseményekről.
Ezek az epizódok Kalazancius atyánk életéből teljesen hitelesek, hiszen maga mesélte el őket öregkorában rendtársainak, akik hallani akarták spanyolországi ifjúkori élményeit. A trempi események élénken éltek Kalazancius emlékezetében, mivel egyházi megbízott volt ott, ha csak rövid ideig is. 1666-ban Don Jaime Galí, egy trempi pap úgy nyilatkozott a római piaristáknak, hogy városában „az egész nép nagy tisztelettel viseltetik a Tisztelendő Atya iránt, és még az egyházi megbízott korából származó aláírásait is nagy áhítattal csókolják meg […]”.[18]
Teljesen érthető, hogy Kalazancius életrajzírói már spanyolországi működésében keresni kezdték a jövendő pedagógus hivatásának csíráit. Láttuk, hogy Kalazancius a barbastrói püspöki palotában „tanársegédként” (ayudante de estudios) nevelte az apródokat. Urgelben találtak két iratot, amelyekből azt gondolták, hogy Kalazancius mint fiatal pap tanítóként is működött. Az egyik ilyen irat a városi tanács 1586. augusztus 25-én kelt aktája, amelyben azt találjuk, hogy tanítót keresnek a város tanulói részére. Egyesek úgy vélték, hogy ezért ment Kalazancius Urgelbe; más iratok azonban néven nevezik az új tanítót, aki nem Kalazancius. Egy másik sejtés Janer kereskedő feljegyzéseiből eredt, mert a kereskedő házában egy fiú is megszállt, akit írni és számolni tanítottak. Ki más is lehetett volna tanítója, mint a vele egy házban lakó Kalazancius? Lehet, hogy így volt, de egyáltalán nem biztos.
Ha Kalazancius tanári és nevelői hivatásának gyökereit keressük, sokkal inkább megtalálhatjuk ezt két személy, Capilla püspök és Pedro Gervás de las Eras kanonok rá gyakorolt hatásában. Mindketten egyetértettek abban, hogy egyházmegyéjük helységeinek reformját azzal lehetne legjobban elősegíteni, ha egyházi iskolákat alapítanak. Már 1587-ben, Tremp, Sort, Tirvia és Cardós lelkipásztori látogatása előtt Gervás de las Eras kanonok ezt javasolta az Aragóniai Tanácsnak: „hogy az áhított célt elérhessük, a legalkalmasabb lenne két iskola alapítása: az egyik Graus helységben, a Ribagorça hercegségének területén. Ezt a jezsuita atyákra kellene bízni, […] a másik Areny-ben lehetne [ez volt a kanonok szülőfaluja]… kármelita vezetés alatt.”[19] Az aragón legfelső tanács elfogadta a javaslatot, és II. Fülöp is jóváhagyta a tervet.
A következő évben nevezték ki Andrés Capillát Urgel püspökévé, és mint tudjuk, hivatalát személyesen csak karácsonykor vette át. Az ezutáni, 1589-es esztendő elejétől kérni kezdte a jezsuitákat, hogy városában alapítsanak iskolát. A tárgyalások azonban nagyon elhúzódtak, annak ellenére, hogy Capilla maga is 16 évig jezsuita volt és szerzetestársai továbbra is nagyra értékelték személyét. 1599-ben végre létrejött az urgeli iskola, amelyet a jezsuiták „Szent András Iskolának” (de San Andrés) neveztek el – tiszteletből az alapító és jótevő iránt. Még az iskola alapítása előtt Capilla a trentói zsinat szellemében nyitott egy szemináriumot is 1592-ben, amelynek vezetését szintén a jezsuitákra bízta.
Amikor a fenti két intézmény elkezdte működését, Kalazancius már Rómában volt. Igen nagy kár, hogy végül is nem tudott két igen közeli barátja, Capilla püspök és Gervás de las Eras kanonok nevelési törekvéseiben ténylegesen részt venni. Kalazancius azonban öreg korában valamiképpen utalt arra, hogy hivatásának csírái már ekkor jelentkeztek. Padre Caputi, Kalazancius fáradhatatlan és bizalmas barátja a következőket írja Visszaemlékezéseiben (Memorie): „A Kegyes Iskolák alapításának motívumait keresve méltó dolog megemlékezni [Kalazancius] látomásáról abból az időből, amikor még az urgeli püspök általános helynöke volt. Ezt ő maga többször is elmondta nekem, mert mindig ismerni akartuk életét, és állandóan kérdezgettük és kértük, hogy meséljen. Egy éjszaka úgy tűnt neki, hogy Rómában van, és egy csoport gyereknek prédikál, akik mintha angyalok lettek volna. Arra tanította őket, hogyan kell keresztény módon élni, majd megáldotta és hazakísérte őket házukig, miközben mintha angyalok csatlakoztak volna hozzá hazakísérni a gyerekeket. Nem sokat törődött a látomással, fantáziálásnak képzelte, és a következő reggelen arra gondolt, hogy butaság az egész, hiszen sohasem akart Rómába menni. Néhány héttel később azonban egy belső hangot kezdett hallani, amely ezt mondta neki: József, menj Rómába! Menj Rómába, József!”[20]
Még egy utolsó részlet: Janer kereskedő könyvében találunk egy feljegyzést 1589. február 6-i keltezéssel, amelyben azt olvashatjuk, hogy Kalazancius, mint a „mayordomo de Mons. Rmo”, pénzt kér tőle kölcsön anyag vásárlására, hogy az apródoknak (pajes) harisnyát csináltasson. Tehát az urgeli püspöki palotában is voltak apródok, mint Barbastróban. Vajon Kalazancius volt-e ezeknek a gyerekeknek a tanítója? Ha az lehetett Barbastróban mint Urríes familiárisa, miért ne lehetett volna Urgelben is az mint Capilla püspök familiárisa?
Olvastuk a leírást „József álmáról” és a belső hangról, amely így szólt: „Menj Rómába!”. Caputi körülbelül 1672-ben írhatta le ezt. Azonban már 1652-ben P. Francesco Castelli, Kalazancius közvetlen munkatársa azt állította – igaz, hogy szűkszavúbban –, hogy ezt személyesen „az Atyától [Kalazanciustól] hallotta vagy olyanoktól, akiknek ő maga mesélte el”. Leírja, hogy „az Atya még Spanyolországban, miután pappá szentelték, egy belső hangot hallott, amely azt mondta neki: Menj Rómába! Ez a hang sokszor elismételte ezt a felhívást. Az Atya elgondolkodott ezen és azt mondta magában: Nincsenek ilyen szándékaim. Mit csinálnék én Rómában?”[21] Az életrajzírók nagy meghatódottsággal említik ezeket a természetfeletti hangokat mint a jövendő hivatás előjeleit. Nem kell mindenáron megkérdőjeleznünk valódiságukat. Isten üzenetei azonban sokkal hétköznapibb úton szoktak érkezni. Valószínű, így volt ez José Calasanz esetében is.
Don Francisco Motes, aki Kalazancius egyházi megbízottsága idején a trempi káptalani templomban kapta meg a tonzúrát, 73 éves korában úgy emlékezett vissza, hogy amikor Kalazancius elindult és elbúcsúzott tőlük, kijelentette, hogy „azért szándékozik Rómába menni, hogy megbízásához illő (sic!) egyházi méltóságot nyerjen el… majd egy-két év múlva azt hallottam, hogy saját országában kért is valamilyen javadalmat, amelyet meg is kapott volna talán, de a pereskedés nem az ő javára dőlt el, és mivel látta, hogy az Isten őt nagyobb dolgokra hívja, lemondott róla, és elhatározta, hogy teljes szívvel Istennek szenteli magát.”[22] Motes jól emlékezett, csakugyan ez volt Kalazancius római útjának egyik indítéka, csak amikor már ott volt, Isten más irányt szabott életének. Lehetséges, hogy Kalazancius római útjához az elsődleges indíték egy „ad limina” látogatás volt püspöke képviseletében, hiszen azokban az években II. Fülöp megtiltotta a püspököknek, hogy saját maguk utazzanak Rómába. Utazásának másik motívuma pedig az lehetett, hogy felváltsa az urgeli püspöki prokurátort, elődjét, Rafael Durán kanonokot.
Nem tudjuk pontosan, mikor határozta el római utazását, de nem lehetett hirtelen döntés, hiszen hónapokkal utazása előtt elkezdett lemondani megbízatásairól. Francisco Motes – aki akkoriban 14–15 éves lehetett – emlékezett vissza arra, hogy mit meséltek neki otthonában Kalazancius római útjáról és arról, miként mondott le claveroli plébániájáról: „a claveroli plébániát javadalmaival együtt Señor Jaime Segur de Valmitjanának adta át, fenntartva magának tizenhét és fél escudót. Ebből alapítványt tett, hogy a község szegényeinek alamizsnát osszanak belőle a plébánia két nagy ünnepén, húsvétkor és pünkösdkor, rendelkezése szerint.”[23] 1591. szeptember 6-án Kalazancius jegyző előtt valóban aláírt egy iratot, amelyben alapítványt (opera pia) tesz a halála utáni időre Ortoneda és Claverol szegényei számára. Amikor lemond a plébánia jövedelmeiről Jaime Segur javára, fenntart a maga számára ebből 17 librát és 10 sueldót, amíg él. Halála után ez az összeg arra szolgál majd, hogy minden évben búzát vásároljanak rajta és kiosszák az említett falvak szegényei között. 1618-ban, amikor fogadalmat tett a Kegyes Iskolák általa alapított rendjében, le kellett mondania minden vagyonáról, ezért írt a Montes családnak, hogy úgy intézkedjenek alapítványával, mintha meghalt volna. 1620-ban megismételte ugyanezeket a rendelkezéseit Ortoneda és Claverol plébánosának is.[24] 1833-ig minden rendelkezése szerint történt.
Hasonlóképpen le kellett mondania trempi egyházi megbízotti funkciójáról és javadalmáról. Nem tudjuk, mikor mondott le monzóni javadalmáról, amelyet szubdiakónussá szentelésekor kapott, bár ennek meg kellett történnie Rómába utazása előtt, mert abban az időben, amikor folyamatban volt kellemetlen peres ügye a barbastrói kanonokság megszerzése érdekében, nem tesznek említést róla, amíg például a fragai javadalmat megemlítik, amelyet Rómában kapott 1593-ban.
Szomorú kötelessége volt, hogy elbúcsúzzon szeretteitől. Ezért Benabarréba utazott, ahol Juana nevű testvére élt családjával. Majd lement Peralta de la Salba, hogy láthassa Maríát és Magdalenát. Az életrajzírók egyöntetűen állítják, hogy amikor szülőfalujában tartózkodott, felosztotta örökségét testvérei között, a szegényeknek is juttatott, és magának is fenntartott egy részt. Valószínű, hogy így történt. Mindenesetre sem atyai örökségének felosztása, sem a búcsúzkodás nem lehetett drámai hangú, hiszen nem akart véglegesen elutazni. Úgy gondolta, hogy nemsokára visszatér. De akkor még sem ő, sem leánytestvérei nem gondoltak arra, hogy soha többé nem látják viszont egymást.
Spanyolország elhagyása előtt volt még egy feladata: meg kellett szereznie a teológiai doktorátust. Amíg Spanyolországban tartózkodott, egyetlen iraton sem szerepel ez a címe. 1590 májusában „a szent teológia professzora” jelzővel illetik, júliusban pedig „a szent teológia bakkalaureusa” címmel. Az első iratot, amelyen már a „szent teológia doktora” címet viseli, Rómában találjuk 1592. február 27-i dátummal. Urgelben 1591. december 3-i az utolsó aláírása. Tehát a két dátum közötti időben kellett megszereznie a doktorátust. De hol?
Az életrajzírók bizonyítékok nélkül felsorolnak számos egyetemet és főiskolát. Beszélnek a jezsuiták Collegio Romanojáról, az Alcála de Henares-i és a léridai egyetemről, a domonkosok trempi Schola Christi kollégiumáról. De az összes feltevés között a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy Barcelonában szerezte meg a doktorátust. Don Francisco Motes úgy emlékezett, hogy miután Kalazancius lemondott a claveroli plébániáról, „Rómába indult és Barcelonába tanulmányi okokból”. Ez azt sugallja, hogy barcelonai tartózkodása alatt – mielőtt hajóra szállt volna Róma felé – az egyetemen letette azokat a vizsgákat, amelyek hiányoztak doktori címéhez. Az is elképzelhető azonban, hogy nem a barcelonai egyetemen szerezte meg a doktorátust, hanem a jezsuiták által vezetett „Colegio de Belén” falai között. Kézenfekvő ez a feltevés is, hiszen Kalazancius a teológiát Valenciában és Alcalában is a jezsuitáknál tanulta, és ezeken a helyeken adhattak doktori címet. E mellett szól az is, hogy Capilla püspök, aki maga is jezsuita volt előzőleg, és a Colegio de Belénnel igen jó kapcsolatai voltak, közbenjárhatott érdekében, mert 1592 január-februárjában éppen Barcelonában tartózkodott, ahol azt a tartományi zsinatot fejezte be, amely két hónappal azelőtt kezdődött Tarragonában. És végül az sem lehetetlen, hogy a tarragonai egyetemen kapta meg Kalazancius a doktori fokozatot Capilla ajánlására, aki éppen ott tartózkodott az említett zsinat miatt. De az is lehet, hogy Don Antonio Gallart volt a közbenjáró, aki abban az időben még mindig székesegyházi kanonok volt. Bárhogyan is volt, biztos és kétségbevonhatatlan, hogy amikor Kalazancius Rómába érkezett, már teológiai doktor volt, és megelégedéssel írta alá így leveleit.
1592. február 2-án nagy ünnepélyességgel szentelték fel az új montserrati bazilikát. Az ünnepségen sokan részt vettek a tarragonai zsinat tagjai közül, hiszen a zsinatot Barcelonában fejezték be. Bizonyos, hogy José Calasanz is elkísérte Capilla püspököt a hegyi kolostorba, és az utazás alatt elmesélte neki szép és fájdalmas emlékeit abból az időből, amikor Don Gaspar Juan de la Figuera vizitátor társaságában hosszú ideig ott tartózkodott. Visszatérve Barcelonába a kikötőben hajóra szállt, és tudjuk, hogy 1592. február 27-én megérkezett Rómába. Azzal a reménnyel utazott el Spanyolországból, hogy hamarosan visszatér. Akkor még nem tudta, hogy Rómából nem fog visszatérni, és soha többé nem látja majd szülőföldjét.
1. Urgellia 2 (1979) 384–385.
2. P. Pujol i Tubau, Sant Josep de Calassanç Oficial del Capítol d'Urgell (1587–1589), Barcelona, 1921, 70–79. o.
3. Ibid., 16. o.
4. Ibid., 15. o.
5. EGC, VII, 3673. levél.
6. Const, Első rész, VIII. fejezet, 66. pont.
7. De ritibus Ecclesiae Catholicae libri tres, Tip. Vaticana, 1591.
8. P. Pujol i Tubau, op. cit., 79. o.
9. Ibid., 15. és 83. o.
10. AnalCal 4 (1960) 280–281.
11. Ibid., 337. o.
12. Bau, BC, 174. o.
13. Ibid., 176–177. o.
14. Ibid., 181. o.
15. Ibid., 180. o.
16. Ibid., 193. o.
17. Ibid., 194. o.
18. AnalCal 4 (1960) 286.
19. Ibid., 342. o.
20. Bau, BC, 198. o.
21. Ibid., 196. o.
22. Ibid., 174. o.
23. Ibid., 182. o.
24. EGC, II, 16* és 45. levelek.
