1624 márciusának végén VIII. Orbán pápa elrendelte Róma minden temploma, zárdája, kolostora és kegyhelye általános vizitációját. E vizitáció a Lateráni Szent János-bazilikával kezdődött ugyanennek az évnek a közepén, és 1632 májusában ért véget. 335 templom, kolostor, zárda és különféle egyházi intézmény működését vizsgálták felül. A San Pantaleo-templom, a hozzá kapcsolódó rendház és szerzetes közösség vizitációjára 1625. október 27-én került sor. Ekkor 28 szerzetes lakott itt, a Quirinale dombon elhelyezkedő noviciátusban 28 novícius élt. A vizitáció iratai szerint a San Pantaleo-ház piarista iskolájába kilencszáz gyerek járt, a Vatikánhoz közeli Borgo-negyedbe további kétszáz.
A vizitáció minden bizonnyal a korábbiakhoz hasonlóan zajlott volna, és inkább a templomot, mint a szerzetes közösséget érintette volna, s még kevésbé irányult a piarista rend egészére és annak problémáira, hiszen a rend a Püspöki és Szerzetesi Kongregáció hatáskörébe tartozott. Hogy a dolgok mégsem ennek megfelelően történtek, az P. Paolo Ottonellinek köszönhető, aki akkor generálisi asszisztens volt a rendben. Személyes, nem leplezett csalódottságtól vezérelvén, amiért a generális – noha asszisztense és tanácsadója neki – nem sokra tartja őt, nem úgy, mint P. Melchiorre Alacchit, 1625 közepén levélben kérte a pápától a San Pantaleo és a noviciátus szerzetes közösségének különleges vizitációját, a noviciátusban a novíciusok magisztere ugyanis P. Melchiorre Alacchi volt. P. Ottonelli nem átallotta kérvényében megnevezni, hogy szerinte kik legyenek a vizitátorok: Mons. Seneca és a kapucinus P. Ferretti, akik akkortájt nem voltak a hivatalos vizitátorok között, csak 1626 áprilisában kapták meg kinevezésüket.
A pápa Mons. Antonio Senecát bízta meg a vizitáció végrehajtásával. P. Ottonelli sietett tájékoztatni őt a rendház és a rend helyzetéről, és ebben az az őszinte buzgalom vezérelte, hogy elejét vegye mindannak, ami szemében visszaélésnek vagy az előírások áthágásának tűnt. A vizitátor felkérte, hogy írásban is rögzítse észrevételeit, és P. Ottonelli 1625. augusztus 5-én Mons. Seneca palotájában szerkesztett egy memoriálét. Az egész egy vádirat a generális atya ellen, amelynek P. Alacchi befeketítése a célja. A vádpontok a következők:
1) A teljes szegénység kötelezővé teszi, hogy a rend egyedül alamizsnából éljen, ám a generális atya újabb alapítást tervez Tonti bíboros hagyatékából. Elfogadja néhány üzletként működő helység bérét. Elfogadott egy házat telekkel együtt, ahol növényeket termeltek, és a terményeket el is adták. A templomban selyemből és aranyból készült miseruhákat használnak, ami ellenkezik a Konstitúciókkal. Tervbe vették egy romos ház megvételét Frascatiban, pontos lejárat szerint fizetendő részletre, s a szerződési bréve az atyák kiközösítését írja elő, ha nem fizetnek időben.
2) A generális asszisztenseinek Rómában kellene tartózkodniuk, hogy segítséget és tanácsot adhassanak a generális atyának, ám ő távol tartja őket. Egyikük (P. Ottonelli) Rómába jött a jubileumi szentév megünneplésére, ám a generális nem beszéli meg vele sem az aktuális, sem az egyéb fontos ügyeket, mivel abszolutista uralkodó módjára mindent egymaga akar intézni, mintha alattvalói, rendtársai és asszisztensei mind csak rabszolgái volnának.
3) Mindezek ellenére a generális atya hagyja, hogy P. Alacchi, egy szicíliai, akit a kapucinusok – mivel állítólag ördögtől megszállott volt – annak idején kiraktak a noviciátusból, szemtelen módon uralkodjon rajta. Amikor pedig piarista novícius volt, sohasem fogadott szót elöljáróinak, és sok mindent megengedett magának…[1]
Természetesen nem lehet azt állítani, hogy ezek a vádak minden alapot nélkülöznek, de ebben az előadásban, minden magyarázat nélkül, ami megvilágítaná a generális atya cselekvésének indítékait, nem egyéb e felsorolás, mint méltatlan rágalmazás, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a rend generálisi asszisztensétől származik. Úgy tűnik azonban, hogy Ottonelli csakhamar megbánta tettét, mert Kalazancius a következőket írja Frascatiba szeptember 17-én: „P. Paolo [Ottonelli] tegnap este térden állva kért bocsánatot, elismerte gőgjét és elkövetett hibáját.” Egy másik levelében, amelyet szeptember 20-án írt, a következőről számol be szűkszavúan: „P. Paolo elment a Scala kolostorba lelkigyakorlatot végezni.”[2]
A vizitátorok egy hónappal később jelentek meg a San Pantaleo házban. Mons. Senecát két másik egyházi méltóság kísérte. Október 27-én este Kalazancius a következőket jegyezte fel: „Ma reggel lezajlott a főpapi vizitáció, ám csak hárman voltak. […] Mindenkit megvizsgáltak a rendházban, de csak igen röviden.”[3] Valóban igen rövidre fogott lehetett az egyes szerzetesekkel folytatott beszélgetés, hiszen huszonnyolcan laktak a rendházban, s egy délelőtt leforgása alatt valamennyiükkel végeztek amellett, hogy részletesen felmérték a templom és az iskola állapotát is. A vizitáció dokumentumaiban a problémák hosszú és részletes lajstroma arra utal, hogy P. Ottonelli fent idézett feljelentése mellett a látogatás előtt vagy után talán mások is panaszkodtak szóban, akiknek részrehajlása és pontatlansága hozzájárult ahhoz, hogy rossz színben tűnjön fel a generális atya és a rend. Mindezzel együtt úgy tűnik, Kalazancius meglehetősen elégedett volt a vizitációval, négy nappal később ugyanis így írt: „Beszéltem Mons. Senecával a vizitáció után, amelynek során maga a monsignore és mindenki más igen elégedettnek mutatkozott, mert sem megosztottságot, sem zavart nem talált az egyes személyek vizsgálatakor, […] sem olyasmit, amit át kellene alakítanunk rendünkben. […] Ugyanő, Mons. Seneca azt is mondotta, hogy szerzetesrendünk nem lehetne jobb, mint amilyen jelenleg, és hogy igen fontos a szigorú szegénység, az egyszerű öltözködés, valamint az, hogy a kis gyerekeknek viseljük gondját, és semmiképpen se foglalkozzunk hithirdetéssel és gyóntatással, mint más rendekben teszik. Azt kérte, hogy beszélgessek majd el vele máskor is, hogy lássuk azokat a problémákat, amelyek a jövőben megzavarhatják művünk fejlődését; mindezt azért, hogy e vizitáció alkalmából intézményünk megerősítést nyerjen egy apostoli bulla által.”[4]
Minden bizonnyal később is folytak megbeszélések, mivel Kalazancius a következőket írta P. Alacchinak az év végén: „[Mons. Seneca] aggodalmai között, amelyek miatt úgy gondolja, hogy rendünk fejlődése meginoghatna, szerepel az is, hogy túl sok házat vállalunk fel, ezek ellátására pedig olyan személyeket kell alkalmaznunk, akik még nem készültek fel a tanító munkára. Azt mondta ezért nekem, hogy az ő engedélyük nélkül ne vállaljunk új alapításokat, hanem azon legyünk, hogy jó szerzeteseket készítsünk fel. […] Ezenkívül még más olyan dolgokra is figyelmeztetett, amelyek véleménye szerint a mű ellanyhulásához vezethetnek, s megkérdezett, tudok-e még más, hasonló veszélyről, amelyet a bullába bele kellene venni. Én még ötöt mondtam, aminek ő felette örült […].”[5]
A két idézett levélben Kalazancius azt állította, hogy Mons. Seneca felhívta figyelmét néhány kézzelfogható veszélyre a szabályzat megtartását illetően. Azt is elmondta, hogy ő maga is jelzett öt veszélyt az ellanyhulásra, aminek a főpap „felette örült”. Minthogy a rendet nem Mons. Seneca, hanem Kalazancius ismerte alaposan, úgy képzelhetjük, hogy kettejük beszélgetése során nem Mons. Seneca, hanem Kalazancius határozta meg ezeket a pontokat. Ezért kérhette a monsignore, hogy Kalazancius fektesse le ezeket írásban is – egy memoriále formájában –, amit Kalazancius meg is tett. Kalazancius öt pontja és az az öt pont, amelyet – talán alázatból – Mons. Senecának tulajdonított az említett két levelében, teljesen megegyezik, ez pedig megerősíti feltételezésünket. Az említett memoriáléban a következőket kérte Kalazancius: „A mondott szerzetesrend igen nagy hasznára lesz a keresztény társadalomnak, de csak akkor, ha apostoli lelkületű és kikezdhetetlen erényű személy áll az élén. Ezért arra kérjük Méltóságodat, segítsen megelőzni és megfékezni minden olyan veszélyt, amely a jövőben a rend ellanyhulásához vezethetne, s így mindig megmaradjon kezdeti lendülete és gyakorlata. A legfőbb okok, amelyek a jövőben a rend ellanyhulásához vezethetnének: 1) a szent szegénység megtartásának elhanyagolása; 2) a jól öltözöttség és jó cipő iránti vágy, a rendnek pedig mindenkor az önmegtagadásra kell törekednie; 3) túl sok alapítás elvállalása, ha nincsen elég szerzetes ezek ellátására; 4) a kicsiny, „szent kereszt osztálybeli” gyerekek felvételének elutasítása; 5) az, ha a szerzetesek magasabb tudományokat szeretnének tanítani, s ha lektorok, gyóntatók, hitszónokok akarnak lenni, mint más rendek tagjai.”[6]
Ez az öt pont – a második kivételével, amely az első pontosítása volt – a rendalapító legalapvetőbb gondolatai közül való, amelyeket unos-untalan ismételt leveleiben. Kalazancius leghőbb vágya az volt, hogy egy újabb pápai bulla erősítse meg az intézményt, külön hangsúllyal szólva az általa kifejtett öt pontról. Ami a harmadik pontot illeti, bár szerette volna látni rendjének elterjedését a világ minden részében, és bár valóban folytonosan érkeztek hozzá kérések újabb alapításokra, megértette, hogy nem teljesítheti azokat, mert nincsen elegendő kellően felkészült szerzetese. Ugyanakkor nehéz volt számára ezeket a kéréseket rendre elutasítani. Ez volt az oka, hogy 1627 májusában a következő kéréssel fordult a pápához: „A Kegyes Iskolák Rendjének érdekében, amelyet a nagy szükség miatt nyomatékosan kívánnak számos városban és településen, nagyon fontos volna, hogy Szentséged kétéves időtartamra megparancsolja, hogy a nevezett rend ne fogadhasson el újabb alapításokat, hogy ezen idő alatt megfelelően képzett szerzeteseket készíthessen fel, akik fogadalommal vállalják, hogy kellő tökéletességgel e tevékenységnek szentelik magukat.” E kérés a Szerzetesi Kongregációnál meghallgatásra talált, s az ügyben 1627. május 21-én ki is adott egy határozatot.[7]
Mons. Seneca és Kalazancius arról beszéltek, hogy a rendnek megerősítésre volna szüksége egy pápai bulla formájában, amely a rend megmaradása érdekében tartalmazná ezeket az alapvető szempontokat. Ez az elképzelés a piaristák körében olyannyira beszédtéma lehetett, hogy P. Casani, aki ekkor a generális asszisztense volt, egy emlékeztetőt juttatott el a vizitátorokhoz, amelyben figyelmükbe ajánlott a bullába beveendő pontokat. Lehet azonban, hogy P. Casani kezdeményezése teljesen egyéni volt, és Kalazancius nem is tudott róla, hiszen néhány helyen a rendalapító által írt Konstitúciók javítását szeretné, és olyan elképzelésekkel áll elő, amelyeket már egykor előadott a Konstitúciókhoz készített tervezetében, a Pusilli gregis idea [A kisded nyáj eszméje] című írásában. Ezt annak idején félretették, mert a luccai atyák elutasították szolgálatuk gyökeres átalakítását. Mindenesetre P. Casani világos emlékeztetője nem tartalmaz egyes személyek ellen irányuló kritikát vagy vádat, csupán személyes elképzeléseit fejti ki benne. Lényegében alaposabb teológiai-filozófiai képzést szeretne a rendben meghonosítani, és azt szeretné elérni, hogy ezeket a tárgyakat ne tanítsák a tanulmányi házakon kívül. Azt kéri, hogy a rend vesse ki kebeléből azokat, akik eretnekségbe vagy más súlyos vétekbe estek. Azt kívánja, hogy a lelkipásztori munka a gyerekekre korlátozódjék, és hogy a lelkipásztorkodás csak mellékes célja lehessen a rendnek, mindig alárendelve a tanulók szükségleteinek. Azt is szeretné, hogy a rend semmiféle ingatlan tulajdonnal ne rendelkezhessék, sem rendházzal, sem templommal, sem bármiféle lakhellyel. Részletekbe menően szeretné szabályozni a miseöltözéket, amely a szegénység hangsúlyozására is szolgálna. A szerzetesek kinyomtatásra kerülő művein csak annyit lehetne véleménye szerint feltüntetni, hogy a szerző piarista. Mindenkinek a nevében és aláírásában mindig szerepelne a „szegény” megjelölés, és a rend minden tagja klerikus volna, következésképpen tonzúrát és birétumot viselne. Végül kiközösítés terhe mellett tiltaná meg a pénz puszta megérintését is.[8] A vizitátorok egyetlen pontot sem vettek figyelembe ezek közül, P. Casani mégis elérte Kalazanciusnál, hogy az utolsó kettőt elfogadja és előírja a rendben. P. Casani önmagára nézve kötelezőnek tekintette az ezek előtti pontot is, úgyhogy élete végéig „Péter, a szegény”-ként (Pietro povero) írta alá a nevét.
Kalazancius átnyújtott Mons. Senecának egy másik iratot is, amelyben röviden leírta a piarista szerzetesek életmódját. Ennek rövid összefoglalása a következő: Először a szerzetesek tevékenységi körét írja le, és elmondja, hány órát töltenek az iskolában a gyerekek között. Ezután szól azokról a korlátozásokról, amelyek a szerzetesekre vonatkoznak, vagyis a legteljesebb szegénységről, amely kizárja ingatlan vagyon birtoklását. Kalazancius ugyanakkor siet hozzáfűzni, hogy a szerzetesek alamizsnából élnek, akár önként ajánlják azt fel nekik, akár kéregetéssel szerzik a betakarítás idején, amikor készleteket halmoznak fel egész évre, hogy ne kelljen emiatt megszakítani a tanítást napról napra. A piarista szerzetesek reverendát viselnek, mint minden más pap, ám ez a ruha igen olcsó anyagból készül; gyapjúinget hordanak, és mezítláb járnak szandálban. Szalmazsákon alszanak, és rendelkeznek kellő számú takaróval, de lepedőjük nincs. Hét órát tölthetnek ágyban. Az asztalnál használnak szalvétát, de terítőt nem, és csak annyit esznek, amennyi éppen elég, és csak azt, amit a környék szegényei is esznek. Húst vasárnap, kedden és csütörtökön fogyaszthatnak, míg szerdán és pénteken böjtölnek. Hétfőn, szerdán és pénteken fegyelmi gyakorlatokat végeznek, péntekenként pedig közös bűnvallomást (capitulum culparum) tesznek. Vasárnap kapja meg ki-ki az önmegtartóztatási feladatokat a következő hétre. A szerzetesek minden nap kora reggel együtt töltenek egy órát csendes imádságban. Ebéd előtt lelkiismeret-vizsgálatot tartanak, ebéd után elimádkozzák a loretói litániát és az „öt zsoltár koszorújá”-t, vacsora előtt újabb fél óra elmélkedés következik, lefekvés előtt pedig elmondják a mindenszentek litániáját, majd lelkiismeret-vizsgálatot tartanak.[9] Kétségkívül igen szigorú életmódról van tehát szó, amely az idő múlásával enyhült.
Az a benyomása az embernek, hogy a Mons. Senecával folytatott beszélgetések Kalazanciusban az ügy jó kimenetelében való bizalmat erősítették. Mégsem mondhatjuk el, hogy a vizitáció iratainak tartalma tetszett volna neki. Közvetlenül nem is láthatta ezeket, csak a határozatokat ismerte meg, s ezek is meglehetős késéssel jutottak el hozzá. Nem lehet eléggé fájlalnunk, hogy a Róma városában meglátogatott 335 vizitációs helyszín közül egyedül a San Pantaleo-templomra és a Kegyes Iskolákra vonatkozó iratok vizsgálnak ilyen részletességgel személyi kérdéseket és egy szerzetesrend belső életével kapcsolatos gondokat, s mindezekről szokatlanul rideg hangnemben tárgyalnak. Az is kiérezhető belőlük, hogy a vizitátorok rágalmakat és hamis vádakat is meghallgattak, amelyek egyes dolgokat és helyzeteket eléggé rossz színben tűntettek fel. Most elhagyva a templomra vonatkozó részeket, vizsgáljuk meg, mit is mond e dokumentum a rendről.
E vádak közül egyetlen egy, a negyedik származott P. Ottonellitől, a többi máshonnan jöhetett. Csak a hatodik, a nyolcadik és a kilencedik nem került szóba Mons. Seneca és Kalazancius megbeszélésein.
Hosszú hónapok teltek el, míg megérkeztek a vizitáció határozatai. Ezen idő alatt, 1626. február 18-án meghalt P. Ottonelli, s ugyanennek az évnek az augusztusában elhunyt Mons. Seneca is. Tudjuk, hogy a vizitáció iratai többszöri elhalasztás után csak júniusban készültek el. Nincsen tudomásunk arról, hogy ezek megszerkesztésében része volt-e Mons. Senecának, aki már az év elejétől betegeskedett. Mindezt még egy súlyos tévedés is tetézte: az iratokat a San Pantaleo ai Monti templomba küldték, ahol a bazilita szerzetesek laktak. Bizonyára még más is közrejátszhatott, hogy csak 1628. szeptember 10-én érkeztek meg az iratok Kalazancius kezébe. Ekkorra már három esztendő telt el a vizitáció óta, és számos dolog meg is változott.
A határozat 17 pontot sorol fel, amelyből az első tíz a templomra vonatkozik, és nem különösebben jelentős. A következő tíz azonban határozott utasításokat tartalmaz a fenti kilenc észrevétellel kapcsolatban. Ez elsősorban azt jelentette, hogy Mons. Seneca és Kalazancius megbeszélései semmi eredménnyel sem jártak. Valamennyi utasítás olyan problémára irányult, amely nem a vizitátorok kizárólagos hatáskörébe, hanem a Szabályozott Papok Kongregációjához tartozott. Nem hiányoztak a generális atya kiközösítésére, illetve felfüggesztésére vonatkozó fenyegetések sem, amennyiben a kapott utasításokat nem hajtja végre. Az egyik legkétesebb utasítás a dokumentum negyedik pontjára hivatkozott, amelynek alapja Ottonelli atya rágalma volt. Elrendelte, hogy a generális atya két héten belül számoljon be a vizitációt végző kongregáció előtt, hogy vezetésének első nyolc esztendejében miért nem tartottak egyetemes vagy részleges káptalant, és előírta azt is, hogy nyújtsa be azon személyek listáját, akik legalkalmasabbak a rend vezetésére. Különösen fontos a dokumentum hatodik pontjára vonatkozó utasítás, amely elrendelte, hogy a pápa és a kongregáció engedélye nélkül sem a generális, sem más elöljáró ne alapítson házat „Rómán kívül”.[11]
A vizitáció határozatait a San Pantaleo ház oratóriumában olvasták fel, az egész közösség jelenlétében. P. Berro beszámol arról, hogy Kalazancius miként reagált rögtön: „Ha a pápa ezzel a vizitációval, megismervén gyengeségeimet, gályarabságba küldene, azt az Úr különös kegyelmeként fogadnám, és boldog volnék, hogy ebben az életben szenvedhetek azért, amiért a túlvilágon kellene szenvednem.”[12] Minden kétséget kizárólag őszintén mondta ezt, mert elismerte, hogy minden vádpontban volt valami igazság. Ugyanakkor a rend generálisaként az volt a kötelessége, hogy védekezzék, és válaszoljon a feltett kérdésekre. Ezt meg is tette, és a lehető legrövidebben kitért valamennyi pontra:
„A 11. ponthoz: Azok a tanárok, akik humán ismereteket és retorikát oktatnak, maguk is tanulták azt, mielőtt tanították volna. A 12. ponthoz: Időközben gondoskodtunk már egy atyáról, aki felkészíti a tanítókat. A 13. ponthoz: Nem fog senki sem beöltözni, ha nem felel meg a Konstitúciók előírásainak. A 14. ponthoz: A Kegyes Iskolákhoz tartozó atyák nem tanítanak magasabb tudományokat, minthogy az ellenkeznék intézményünkkel. A 15. ponthoz: A generális kérte a Szentatyát, rendelje el, hogy két éven át sehol se lehessen kegyes iskolát nyitni, amit a pápa meg is tett, s ezen idő alatt megfelelő szerzeteseket nevelünk. A 16. ponthoz: A szegény gyerekeket hat-hét éves korban vesszük fel az iskolába az alapok megtanulására, és nem kisebb korukban, mert akkor még nem tudnak tanulni, és másokat is csak zavarnak. Ami a betegeket illeti: ők mindent megkapnak, amit az orvos rendel, sőt még azon felül is, és megfelelő ellátást és gondoskodást is kapnak. A 17. ponthoz: Ami az egyetemes káptalant illeti, azt a rend fennállásának hatodik évében, 1627-ben megtartottuk az 1622-ben jóváhagyott Konstitúciók rendelkezéseinek megfelelően. Az első egyetemes káptalan után 1630-ra meghirdettük a másodikat. Ebből világos, hogy a Reform Szent Kongregációját rosszul tájékoztatták e részlettel kapcsolatban.
A generálisnak sohasem volt laikus a titkára. […]”[13]
Kalazancius ehhez a meglehetősen kemény hangú válaszhoz – ahogyan azt kérték tőle – csatolta azoknak a személyeknek a listáját, akik megítélése szerint alkalmasak vezető beosztás ellátására. A felsorolt nevek a következők: Casani, Castelli, Graziani, Tencani, Pizzardo, Baldi, Busdraghi, Bianchi, Vitali és Galletti. A felsorolást a következő szavakkal zárja: „[…] a generális biztosítja, hogy e személyek nálánál alkalmasabbak és megfelelőbbek.”[14]
Kalazancius nem elégedett meg azzal, hogy az illetékes kongregációnak elküldte válaszát, hanem felkereste Róma kormányzójának helyettesét is, aki a vizitáció bírája és titkára volt, hogy kifejtse előtte, milyen akadályokba ütközik a kapott határozat végrehajtása. A helyettes kormányzó azt mondta neki, hogy „nem előírásokról, hanem csak intelmekről” van szó. Egy bizonyos: lett légyen szó akár előírásokról, akár figyelmeztetésről, első ízben fordult elő, hogy a generális figyelmét felhívták egy sor problémára, amelyekre oda kellett figyelnie, és megoldást kellett találnia. Voltak ezek között súlyosabbak és kevésbé súlyosak, amelyek végigkísérték Kalazancius egész életét, és újra meg újra felbukkantak a vizitációk alkalmával meg a későbbi egyetemes káptalanokon. Sajnálkozva is szólhatnánk a vizitáció túlzásba vitt beavatkozásról a rend belső ügyeibe, az utasítások nyelvezetéről vagy azokról a vádaskodásokról és túlzásokról, amelyekre egyes megkérdezettek ragadtatták magukat. El kell ismernünk azonban, hogy a rend állapotáról és néhány problémájáról, amelyek a továbbiakban is fennálltak, pontos felmérés készült. Ezért tárgyaltuk ekkora súllyal az 1625-ös apostoli vizitációt.
A később is megmaradt problémák a következők: tanulmányi ház szükségessége, ahol megfelelő ideig rendszeres felkészítésben részesülnek a jövendő nevelők; a hivatások megválogatása; az iskola mint kizárólagos tevékenység; új alapítások folyamatos kérése; Kalazancius hajlama arra, hogy egymaga irányítsa a rendet, nem kérve segítséget hivatalos munkatársaitól, érvényesítve hatalmát tartományfőnökökön és házfőnökökön. Mindazonáltal nem akarjuk úgy beállítani a helyzetet, mintha Kalazancius egymaga felelne mindezért. Nemegyszer a körülmények kényszerítő hatására cselekedett, sokszor nem is tehetett másként. Gyakran panaszkodott mások által – még elöljárók által is – elkövetett visszaélések miatt, ő pedig tehetetlen volt. Másrészt el kell ismernünk, hogy Kalazancius tekintélyelvű volt, megszokta, hogy parancsoljon és utasítson. Tény, hogy a Santa Dorotea iskolájának megalapításától egészen addig, amíg le nem teszik generálisi tisztéből, egymaga vezette „művét” anélkül, hogy bármikor megszabadult volna a vezetéstől és a felelősségtől. Azt is látnunk kell, hogy Kalazanciust a maga korában az abszolutizmus levegője vette körül mind a világi társadalomban, mind egyházi körökben. A szerzetesrendek vezetése inkább monarchista, s nem demokratikus stílusra emlékeztetett. Végül azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Kalazancius környezetében középszerű személyiségek voltak; azt a kevés embert pedig, akiknek kezdeményezőkészsége és vezetési képessége ezt lehetővé tette, azt tartományról tartományra, rendházról rendházra küldte különböző megbízatásokkal generálisi asszisztensként, tartományfőnökként, vizitátorként, házfőnökként, és arra is felhatalmazta őket, hogy új házakat nyissanak, hiszen ő maga előrehaladott kora miatt már nemigen tehetett hosszú utazásokat. E személyek, akikben megbízott, a felelősségteljes feladatok miatt természetesen nem maradhattak Rómában, nyugton a generális mellett, aki következésképpen kénytelen volt egyedül intézkedni mindenben. Ezért vádolták meg hát, hogy despota, abszolút uralkodó, rabszolgatartó, zsarnok stb.
Kalazancius felindulás nélkül viselte ezeket a vádaskodásokat, akár szerzeteseitől, akár kívülről érkeztek, mint például a szentszéki utasítások. A legnagyobb elkeseredések idején, a sötét napokon azzal vigasztalódott, hogy bejárta a legkisebb diákoknak, kedvenceinek tantermeit, hogy megtanítsa nekik a keresztvetést és talán kibetűzni egy nevet: M-á-r-i-a.
