AGLAES HANGJA:
Ki életem napfénye voltál, Kit Isten adott és az oltár,
Karon-ülő kicsi fiú:
Isten veled, Isten veled,
Anyák szerelme szomorú!
EUFEMIANUS HANGJA:
Ki térdeimen lovagoltál,
Fiúk közt legerősebb voltál,
Ifjak közt legszebb dalia:
Isten veled, Isten veled,
Vénült apáknak nincs fia.
ADRIATICA HANGJA:
Lelked lelkemre ragyogtad
S kivirágzott bennem a lélek.
S én melege lettem mosolyodnak
És benned, életem, élek.
Mélységeidnek boldog betege,
Mennyei lángod-földi melege,
Istenben is tied örökre,
Utólszor itt, köszöntelek:
Isten veled, Isten veled,
És veled én is, mindörökre,
Halk-mosolyú másik-feled.
GLAUCUS HANGJA:
Kettős kútfeje életemnek:
Megnyitottad a fényt szememnek
És kis szívemnek magadat.
Isten veled, Isten veled,
Búcsúzik árva kisfiad.
MINDEN:
Isten veled, Isten veled!
ALEXIUS
(megírta levelét. Összehajtja és a kezében fogja. Mozdulatlanul ül kereveten).
(A zene kissé játssza még, nagyon halkan, az előbbi motívumokat, aztán észrevétlenül diadalmas tónusba kezd átolvadni, amely egyre erősödik. A következőket lágy, de mégis határozott kürtszó kíséri.)
ANGYALOK KARA:
A magasságok énekelnek,
A boldog karok új testvérre várnak.
Vonjatok kaput, fejedelmek,
Táruljatok föl, örök kapuszárnyak!
I. FÉLKAR:
Boldog Férfiú, aki el nem csábult
A tündér világ tüzes telijétül.
II. FÉLKAR:
Háromszor boldog, aki- el nem kábult
Forgatag lelke sodró erejétül.
I. FÉLKAR:
Százszorta boldog, aki megtagadta
Az istenadta jót az Istenért,
II. FÉLKAR:
És százezerszer, aki odaadta,
Istennek adta édes mindenét.
EGÉSZ KAR:
Táruljatok föl, örök kapuszárnyak,
A boldog karok új testvérre várnak.
I. FÉLKAR:
Aki mindenét az Istennek adja,
Visszakap mindent: egy helyébe ezret.
II. FÉLKAR:
Mert bőkezű a viszonzásnak
Atyja És nem engedi, hogy lekötelezzed.
I. FÉLKAR:
Hív szolga volt ő nagyban és kicsinyben,
Az Úr igéjét Forgatta szívében.
II. FÉLKAR:
Kitágította szívét az Úristen
És bemegyen Urának örömébe.
EGÉSZ KAR:
Vonjatok kaput, fejedelmek!
A magasságok énekelnek.
(A levegőben rózsaszínű fény kezd derengeni.)
URASÁGOK KARA:
Foszlatja fáradt rabmezét az Óra,
Új szél ragadja rongyát tétova.
És ráköszönt a boldog virradóra
Az Időtlenség zengő csarnoka.
HATALMASSÁGOK KARA:
A Porta tárva, szétpattant a zár,
Számára nincsen várás és határ.
Alatta és felette a Titoknak
Minden tüzek a Boldoghoz lobognak.
ERŐSSÉGEK KARA:
Jertek mindnyájan, öleljétek át
A Végtelenség várományosát.
(A rózsaszintű fényben víziószerű alakok jelennek meg.)
AGLAES:
Enyém, enyém vagy, én virágom!
Anyád vagyok! Anyád vagyok!
EUFEMIANUS:
Fiam, reményem, napvilágom,
Minden fiak közt legnagyobb!
ADRIATICA:
Most el nem hagysz többé soha.
Örökre a tied vagyok.
GLAUCUS:
Már nem lesz hozzám mostoha,
S én mindig nálad maradok.
ZARÁNDOK:
A Mindenben minden neked ragyog!
NEMES IFJAK (kezet nyújtanak):
Vezess bennünket. Legkülönb vagy köztünk.
Parancsolj, büszkén követünk.
TESTŐRÖK CSAPATA (feszesen felsorakozik):
Lándzsát ragadtunk, kardot felöveztünk, Vár a mezón szép seregünk.
(Távolról halk induló hallatszik, amely egyre közeledik. Végre felsorakozik egy beláthatatlan nagy, csillogó páncélú sereg.)
VEZÉR (koronát tesz elébe):
Minden hatalom a tied.
Császár! Uram! Köszöntelek.
TÜNDÉRKÉK
(csillámló köntösben - az egyik fehér, a másik rózsaszín, a harmadik kék - mindegyik embernagyságú virágszálat tart a kezében, az első liliomot, a második rózsát, a harmadik egy ismeretlen kék virágot.
Eléje suhannak, leteszik a virágot és körüllebegik).
A FEHÉR TÜNDÉR:
Tündérkéje a szerelemnek,
Én boldogan köszöntelek.
A RÓZSASZÍN TÜNDÉR:
És kisfia a szerelemnek.
A halk öröm virága: vedd!
A KÉK TÜNDÉR:
Testvérkéje a szerelemnek,
Vagyok a zsongó képzelet.
A HÁROM TÜNDÉR:
Tündérkéi a szerelemnek,
Köszöntünk, édes, tégedet.
KOLDUSOK
(akik az edesszai piacon szerepéltek, ugyanolyan rongyokban és mégis megdicsőülten):
Az Istennek örökre hála,
Mert kegyelmet nyertünk ma nála:
Hisz itt maradsz köztünk, velünk,
Atyánk, barátunk, mesterünk.
A FALUSI PAP ÉS A FIATAL PAP:
Minden népek az Urat áldják
És vigadozzon ének,
Mivelhogy láttuk koronáját
Az Isten emberének.
ASPASIA, A KORMÁNYZÓ LEÁNYA,
A TÉPETTRUHÁJÚ LEÁNY:
Nap a virágnak harmatot,
Énnekem könnyet ő adott.
És szép a könny és szomorú,
Könnyekből kél a koszorú.
És élet kél a könnyeken.
Az Istent adta ő nekem:
Békén elé most elhozom
Én boldogságos bánatom.
És köszönöm, te jó, neked:
Magadat és a könnyeket.
ANGYALOK KARA:
Táruljatok fel, örök kapuszárnyak!
A boldog karok új testvérre várnak.
(A megdicsőült alakok serege özönli körül Alexiust.)
I. MEGDICSŐÜLT (odalép):
Mózes vagyok. Jöjj, megtanítalak
Az Úr arcára nézni szemmel!
II. MEGDICSŐÜLT:
Ami történik nap és hold alatt,
Megismertetlek minden rejtelemmel.
Izaiásnak hív az ember engem.
III. MEGDICSŐÜLT:
És én király voltam Jeruzsálemben,
Most királyoknál királyabb vagyok.
Jöjj, megtanítlak énekelni,
Mert kedvesek az Úrnak a dalok
IV. MEGDICSŐÜLT:
Mikor a Nap megért a földre kelni,
Előtte jártam a nagy virradatban:
A Jordán partján, akit megmutattam,
Jöjj, megmutatom a Bárányt neked.
V. MEGDICSŐÜLT:
Én megmutatom, hogy a nemzetek
A Jó Pásztorhoz hogy sóhajtanak.
VI. MEGDICSŐÜLT:
Keblén pihenni megtanítalak
És megnyitom szabadult két szemednek
Az eljövendök súlyos titkait.
VII. MEGDICSŐÜLT:
Jöjj, Gábrielnek hívnak, a követnek,
Én megnyitom előtted ajtait
Az Isten boldog paradicsomának,
Ahol a Szűz és szerettei járnak.
VIII. MEGDICSŐÜLT:
Siessünk hozzá, én József vagyok.
ZÚGÁS:
Ölelni vágynak a boldog karok.
FEJEDELMEK KARA:
Vonjatok kaput fejedelmek,
A magasságok énekelnek.
A BOLD. SZŰZ HANGJA (rózsaszínű felhőből):
A lét Elsőszülöttje,
Ki méhemben lakott,
Akarta mindörökre:
A küszöb én vagyok.
Anyád vagyok, szeretlek,
Hisz Ő hagyott nekem.
Jöjj, én Hozzá vezetlek.
Szeressük, gyermekem!
FEJEDELMEK KARA:
Hallgassatok el fejedelmek,
Némuljatok, ti zengő kapuszárnyak:
A Belső Titkok énekelnek,
Virrad a végső, végtelen Vasárnap.
(Minden elvész egy nagy, kápráztató, szinte fájón fehér tündöklésben.)
ARKANGYALOK KARA (a fény mélyéből):
Szűnjék csilláma minden lett sugárnak,
Az Ősi Játék most némuljon el.
Ti földi párák és ti égi árnyak,
Sápadjatok: hull, hull a nagy lepel!
Az élő Kútfő vizei buzognak,
A lettlen Fény vár és a Látomás.
A Minta vár, okfője minden oknak.
Hív szolga, jöjj, hív szolga, láss!
KERUBOK KARA:
Sötét zűrével kelt a vak világ,
Erői ezre önmagára szédült.
És elsimult az összevisszaság
A mozdulatlan Mozgató kezétől.
És mindenek a Kéztől rezgenek,
És minden Rendek egy Igét idéznek,
És Őbelőle élnek mindenek.
Választott, jöjj, egy újja légy a Kéznek!
SZERÁFOK KARA:
Isten gyűrűse, jöjj, siess a nászra,
A Jegyes vár, győzelmes nyugtalan.
Hogy szépségét szépséged koronázza,
Érted sóhajt a zengő létfolyam.
Lobogva forr a lét ős vére benned,
Mámoros ajkad végtelent lehel.
S a Szépség - boldog keblén elpihenned
Most mindörökre magához ölel.
(Végtelen csend. Zene és fényesség elhalt. Az erkélyen alig derengő halvány fehérségben egy fehérköntösű FÉRFI áll és fogja a mozdulatlan Alexius kezét. A fényesség Alexius feje körül most
nem látszik.)
(Néhány pillanat múlva a derengés is elhal és a szín egészen sötét. Kívülről élesen, metszőn lélekharang hallatszik.)
(Szünet.)
(A lélekharang egyre szól, egyre erősebben. Alexius teste a kereveten fekszik és lassan fehéren fényleni kezd; amint a harangszó erősödik, az ő fényessége is egyre ragyogóbbá válik. Végre a harangszó fokozatosan átmegy sok száz harangnak diadalmas csengésébe a test pedig másvilági fényben tündököl. Ez a fény egy csillámló széles sugárkévében felülről omlik alá és csak a testet világítja meg.)
SZÓZAT A MAGASSÁGBÓL:
Hozzátok el Istennek emberét!
(A harangzúgás egyre tart.)
GLAUCUS (magánkívül rohan be):
Alexius! Alexius! Atyám!
(Meglátja a testet, földre veti magát a szökőkútnál és a medence szélére borulva csendesen sír.)
SZÓZAT:
Hozzátok el Istennek emberét,
Eufemianus házából a koldust,
Az Isten emberét hozzátok el!
(Adriatica lélegzetét vesztve fut be, kézen húzza maga után a nehezebben siető Aglaes; Eufemianus botjával lelkendezve botorkál utánuk. - Adriatica megáll és mereven, szótlanul nézi Alexius
testét. - Aglaes sírva áll. - Eufemianus kezét tördeli.) (Emberek özönlenek mindenfelől a színre.)
SZÓZAT:
Hozzátok el Istennek emberét.
Hozzátok el az egyházba a szentet!
HANGOK:
Itt van a szent! - Hogy fénylik a ruhája! -
Isten szava szólalt meg városunkban!
Boldog Bizánc! - A császár! - A Szentatya!
A Krisztus helytartója jön!
(Jön a Császár és kísérete; a PÁPA fényes papi kísérettel, egyházi díszben, tiarával, bottal. - A császár és a pápa fölmennek az erkélyre, udvari emberek hordágyat visznek utánuk. A pápa és a császár gyengéden ráteszik a testet és lehozzák a szín közepére.
Az egész jelenet alatt:)
PAPOK ÉNEKE (150. zsoltár):
Alleluja
Szentjeiben dicsérjük az Urat,
Dicsérjétek az ég erősségében.
Dicsérjétek csodatetteiért,
Dicsérjétek nagysága telijében.
Dicsérjétek a zengő harsonán,
Dicsérjétek hárfán és citerán.
Dicsérjétek a táncdalok szavával,
És húrokon és fuvolák dalával.
Zengessünk neki cintányérokat
És búgó-üstök ujjongása áldja,
Minden lélek dicsérje az Urat.
Alleluja.
ADRIATICA (reszketve):
Írás van a kezében!
EUFEMIANUS:
Istenem!
(Bizonytalanul a halotthoz lép és ki akarja venni kezéből a levelet. A halott ujjai nem engedik. Eufemianus csüggedten visszalép.)
GLAUCUS
(Aglaeshez ugrik és kezénél fogra odahúzza. A halott Aglaesnek sem adja oda a levelet).
CSÁSZÁR (szintén hiába próbálja).
PÁPA (odamegy):
Fiacskám! Isten szentje! Hogyha úgy
Akarja Isten... (Visszalép). Másé a levél.
ADRIATICA (aki eddig mozdulatlanul állt, most reszketve, magán kívül odasuhan a testhez):
Alexius! Én vagyok itt!
(Alexius arca mosolyog, ujjai szétnyílnak és Adriatica félig önkívületben érte nyúl. Elveszi a levelet és gépiesen átnyújtja az odasiető Glaucusnak.)
GLAUCUS (felbontja és olvassa a levelet):
Alexius, szerelmes hitvesének
És test szerint való szülőinek,
Utolsó csókját és Isten kegyelmét.
AGLAES (fölkiált):
Alexius!
EUFEMIANUS:
Fiam!
ADRIATICA (halkan):
Én mindenem!
GLAUCUS (olvas):
Én édeseim, utolsó szavammal
Esengem szívetek bocsánatát.
Én rossz voltam hozzátok. Mind-egész
Életemben csak bánatot szereztem
És gyötrelmet tinéktek. Mindenestül
Megvetéstekre vagyok érdemes.
De bocsássatok meg nekem, az én
Bús szívemért, az én gyötrelmemért,
Amit magamban hordtam szüntelen,
Míg távol jártam tőletek. Az Isten
Úgy akarta, hogy így legyen. Nagyon,
Igen nagyon szerettem és azért
Kellett feláldoztatnom. És ti is
Részt vettetek velem az áldozatban.
És azért vagytok áldottak velem.
Nekem hét évet engedett az Isten
Edesszában, a templom csarnokában,
Nélkületek és magam nélkül,
Szeretetben, könnyben és áldozatban
És az ő napszámában. És ma, hét
Esztendő múlva megengedte, hogy,
Édesatyám a házába fogadjon
Mint koldust és élhessek ismeretlen
Atyám, anyám és hitvesem előtt,
Magam házában koldusmódra és
Gyalázatúl lennem az ó nevéért?
Tulajdon szolgáimnak. és azoknak,
Akik az én atyai asztalomnak
Hulladékából élnek. Az Istennek
Dicsőség legyen és hála ezért,
Mert ez az én koronám szebbik ága
És ez az én boldog áldozatom.
És most megint a tietek vagyok
Az Istenben, én szerelmeseim,
Mert most már úgy akarja bőkezű,
Csodálatos nagyságában az Isten,
Hogy juthasson belőlem mindeneknek,
És egyiknek se jusson kevesebb.
De a szívem, a szívem a tiétek,
Én édeseim! Adriaticám,
Az Isten most már örökre kezedbe
Tette a kezemet és soha semmi
El nem veszi belőle mindörökké.
Én édeseim, én szabad vagyok
És boldog, boldog, boldog, oly nagyon,
Hogy csak az Isten tudna szót reá.
Ne sirassatok engem. Ha szerettek,
Csendes örömmel nézzetek utánam.
Én egy órával előre siettem
És várlak a lakóház ajtajában,
Amely örökre egyesit velem.
Várakozzatok. Boldog, aki várja
Csendességben az Isten idejét.
Viszontlátásra, édes jó atyám,
Viszontlátásra, drága egy anyám,
Viszontlátásra, választott virágom,
És dicsőség és szeretet örökre
A szeretet rejtelmes Istenének.
(Glaucus leereszti kezét és a levelet.)
(Néma csend.)
EUFEMIANUS (fölkiált):
Ó boldog én minden atyák között
AGLAES (szomorú mosollyal):
Ő én boldog boldogtalan!
ADRIATICA (csendesen):
Én boldog vagyok, mert ő úgy akarja.
(Csend.)
GLAUCUS (hirtelen térdreesik a holttest előtt):
Szent Alexius, könyörögj érettünk!
NÉP:
Szent Alexius, könyörögj érettünk!
(A pápa és a császár némán fölveszik a testet, a menet hangtalanul körmenetté alakul és indul kifelé. Lassan, csendben mindenki elvonul, csak Aglaes és Adriatica nem mozdulnak.)
(Szünet.)
ADRIATICA (Aglaeshez lép és a vállára hajtja a fejét):
Anyám!
AGLAES (magához öleli és hangtalanul sírni kezd).
EGY HANG KÍVÜL:
Látok!
MÁSIK HANG KÍVÜL:
Én hallok!
HARMADIK HANG:
Ép vagyok!
NEGYEDIK HANG:
Csoda!
HALK ZÚGÁS KÍVÜLRŐL:
Csoda! Csoda!
ADRIATICA:
És mi is, mi is boldogok vagyunk!
(A két asszony egymás kezét fogva és csendesen sírva elindul a többiek után.)
(Kívül a zúgás egyre erősödik, míg végre átmegy a TE DEUM diadalmas, mindent betöltő harsogásába.)
(Függöny.)