[ Alexius | I. | II. | III. | IV. | V. ]

Sík Sándor:

    IV. Felvonás

    (Eufemianus háza, mint a II. felvonásban.)

    ALEXIUS ÉS GLAUCUS (jönnek jobbról).

    ALEXIUS
    (lassú léptekkel jön előre, megáll, néhány pillanatig nézi a házat, aztán leül a medence szélére és kezébe hajtja a fejét).
    (Csend.)

    GLAUCUS (mellette áll):
    Ez az, Alexius?

    ALEXIUS (némán igent int).

    GLAUCUS:
    Hát itt vagyunk. (Körülnéz.)

    ALEXIUS:
    Glaucusom, úgy fáj a megérkezés!
    Úgy húzott ez a ház a messzeségből
    Mint kis hajót mesék mágneshegye.
    Egy fehérruhás bolondos fiút
    Látok kiszökni a könnyű kapun.
    Nyugtalanul lobog a két szeme
    S egy öleléssel magához ölelné
    A mindenséget. És önnönmaga
    Egy ismeretlen tengerként homálylik
    Türelmetlen szeme előtt.
    Én Istenem! csodálatos idő,
    Mikor még minden érdemes! - Nézd, Glaucusom,
    Ez az a ház! Semmisem változott;
    Ilyen volt mindenestül akkor is.
    Az ajtó, melynek szűk nyílása egykor
    A végtelen világ kapuja volt,
    (Mert a gyermek kifelé keresi
    A végtelent, szegény!)
    A kis medence
    Amelynek hűvös, csillogó vizében
    Órákig leste kisgyerek-szemem
    A boldogságnak surranó, szeszélyes
    Aranyhalait. Ó, ficánkoló
    Aranyhalacska maga is a gyermek
    Hajnalkorának nappíros vízében.
    És ott a tenger! Hányszor lestem arcán
    A távol meseködből fölfehérlő
    Karcsú hajót, a surranó sirályt,
    A napsugárban gyémántvillanással
    Felröppenő halak szökéseit;
    S a delfinek komoly, fehér futását.
    Én és a tenger hű barátok voltunk...
    És itt az erkély... Itt van még ez is.
    És úgy van minden rajta most is, úgy,
    Mint akkor este... Istenem! A gyertya
    Még félig égve tartóján, amint
    Elhagytam. Nézd: az ajtó függönye
    Minthogyha meg se libbent volna még.
    És ott, az erkélyen, a kerevet,
    S a szőnyeg rajta: Bíbor ráncai
    Azóta sem simultak másfelé!
     
    Minden, de minden róla énekel.
    Menekülnöm kellene, Glaucusom,
    Menekülnöm, érzem, a múlt elől.
    Körülölel itt ernyesztőn, puhán
    A régi énem kísértő köde.
    A kísértés hozott ide! A lélek
    Hiába kész, van bennem valami,
    Ami némán föllázad ellenem.
    És jaj annak, akiben lázadás él!
    És ez nem pórok lázadása, nem
    A test rabszolga fölkelése: Azt
    A lélek lándzsás, büszke légiói
    Véres gyönyörrel póráznak kötélre.
    Ez súlyosabb, ez a legsúlyosabb:
    A lélek édes szép tündérhada,
    Az álmok és emlékek angyalarca,
    A szív szelíd hatalma támad itt
    Ártatlan és megszentelt fegyverével.
    A jó kel itt a jobb ellen csatára,
    Az ég ellen az ég-szerette föld.
    Fél-lelkem fél-lelkemre. Glaucusom,
    A legnagyobb, a végső harcom ez.
    De én fél lenni nem tudok!
    Kettőt akarni, félig, nem tudok.
    Meg kell gyilkolnom az egyik felet,
    Vagy elhull mindkettő a másikától.
    Az Isten egy rettentő súlyt rakott
    A lelkemre, hogy húzza, húzza mindig,
    A mély felé, a titkos mély felé,
    És pihenése ne legyen. E súlyt
    Nem téphetem ki lelkemből. A lelkem
    Vele szakadna. Nincsen alkuvás.
    Az én utam világos: Marcona,
    Kegyetlen út, de Őhozzá vezet,
    Aki a minden. Mindent odaadtam,
    Csak te maradtál még nekem magad.
    Én Glaucusom, az Isten nem akarja,
    Hogy legyen valakim. (Halkan.)
    El kell válnunk, fiam.

    GLAUCUS (riadtan néz rá).

    ALEXIUS:
    E hosszú, terhes utazás alatt
    Meggondoltam jól. Ifjú életed
    Nem lehet egy koldus mankója. Nem,
    Énnekem erre nincs jogom. Az Isten
    Ezt megmutatta érthetőn nekem.
    Teneked lenned kell valamivé.

    GLAUCUS (sírva):
    Én nem akarok más lenni, atyám,
    Mint ami vagyok: a te kisfiád!
    Ahol te vagy, ott ellehetek én is.
    Ami neked jó, énnekem is az.

    ALEXIUS:
    Édes, nem tudod, mit beszélsz. Az Isten
    Más-más utat szabott mindenkinek,
    És kinek-kinek el kell mennie,
    Hogy megkeresse a maga ösvényét.
    Nem adatott egy ösvény két embernek,
    Mint nem adatott két lélek. Nekem
    Már megmutatta utamat az Isten,
    Én másfelé már nem fordulhatok.
    De hogy teneked, édes kisfiam,
    Merre kell térned, meg nem mondhatom.
    Magadnak kell az utat megkeresned.
    Felel mindenki és csak egymagáért.

    GLAUCUS:
    Kegyetlen törvény ez nagyon, atyám.
    Mit akarsz hát? Hogy mit tegyek?

    ALEXIUS:
    Fiam,
    Emlékszel arra a nagy úrra még,
    Aki együtt volt az úton velünk,
    Edesszából Bizáncig, aki mindig
    Oly bőkezűn osztogatott aranyt
    A hajósoknak! Téged ő, tudod,
    Nagyon megkedvelt s azt akarta, hogy
    Légy fogadott fiává. Jámbor és
    Bölcs ember ő. Ember leszel az ő
    Házánál, édesem, Isten szerint.
    Akarnám, hogy keresnéd fel.

    GLAUCUS:
    Atyám,
    Én úr legyek s te koldusmódra tengesz?
    Az nem lehet!

    ALEXIUS:
    Fiam, nem tudja senki,
    Hogy mikor üt az óra. Hátha még
    Ma el kell mennem? Glaucusom,
    Én sokáig nem élek, jól tudom.
    Hogyan haljak meg, ha te ittmaradsz
    Koldusul, egyedül? Azt akarod,
    Hogy mikor Isten hív a lakomára,
    Nehéz legyen a szívem? Ne lehessek
    Boldog a legboldogabb pillanatban?
    Ne keserítsd meg a halálomat,
    Édes kis Glaucusom. Eredj, eredj.

    GLAUCUS:
    És hogyha elmegyek most, soha többé
    Ne lássalak?

    ALEXIUS:
    Egyszer, ma még, búcsúzni.

    GLAUCUS:
    Azután soha többé?

    ALEXIUS:
    Soha többé.

    GLAUCUS (megcsókolja a kezét):
    Isten veled.

    ALEXIUS (homlokon csókolja):
    Isten veled, fiam.
    (Glaucus elmegy jobbra.)

    ALEXIUS:
    Most végre ismét egyedül vagyok!
    Olyan sok éve most először újra!
    Ó Istenem, milyen nagyon szeretsz,
    Hogy ennyit kívánsz tőlem! (Kis szünet.)
    Most, Uram,
    Most, most mutasd meg, mit akarsz velem!
    Mit adhatok még? Oly nehéz a szívem.
    Hát van még benne valami, amit
    Neked adhatnék? Az emlékezés?
    A vérnek vágya a szülők után?
    A szerelem? Te adtad a szívembe!
    Hogy téphetem ki? Meneküljek innen?
    A harc elől megfussak kishitűn?
    Menjek? Maradjak? Mi van hátra még?
    Isten, mutasd meg, mit akarsz velem?

    SZOLGA (a II. felvonásbeli; kilép az ajtón):
    Megint egy koldus! Hát ez már örökké
    Így fog itt menni? Nyilván megbolondult
    Az öreg gazdám, amióta elment
    A fiatalabbiknak az esze,
    Hogy világgá ment. (Alexiushoz, gúnyos bókkal.)
    Nagyságos uram, Az Isten hozta nálunk. Hogy-miként
    Szolgál a becses úri egészsége?
    Mert az uramnak nincsen gondja főbb,
    Mint nagyságodnak udvarolni. Tán
    Méltóztatik besétálni a házba?
    Vagy inkább tán kihívjam az urat,
    Hogy itt fogadja hercegségedet,
    Úgy invitálja meg a palotába?
    Mert megteszi, csak egy szóval kívánja
    Főhercegséged. No? Hallgatni tetszik?

    ALEXIUS:
    Mit kívánsz tőlem, jó ember?

    SZOLGA:
    No né!
    Még hogy én mit kívánok? Szentatyám!
    Hát mit kívánnék! Megmondjam? No jó!
    Hát én a pokol legeslegtüzesebb
    Fenekére kívánok minden rongyos,
    Meztelen koldust, akit az uram
    Vén napjaira a házába csődít,
    Mint egy bolond. És itt dédelgeti,
    Akár a princeket szokás. Nekünk meg,
    Úri cseléd létünkre, nyavalyás
    Jött-menteket kell szolgálnunk napestig.
    A mennykő csapna valamennyiökbe,
    Mielőtt ide hozza őket az ördög!

    ALEXIUS:
    Azt mondják, ez a ház Eufemianus
    Úr palotája. Őróla beszélsz?

    SZOLGA:
    Őróla hát! Ki másról? Jól tudod,
    Hiszen hozzája jöttél. Hát hiszen
    Jó helyre jöttél. Itten most urak
    A nyavalyások meg a rongyosok.
    Itt holtig való úrságra fogadnak!
    Hanem csak várj még egy kicsit. Az úr
    Majd erre jön egy kis vártatva. Én
    Be nem eresztlek addig, amíg ő
    Nem parancsolja. Megyek a dolgomra.
    (Indul kifelé. Adriatica és Aglaes megjelennek az erkélyen, egymás mellé ülnek a kerevetre és kézimunkával foglalkoznak. A szolga rájuk mutat.)

    SZOLGA
    Látod az úrnők is ideszorulnak.
    Mert alig van már bent a házban hely.
    Ahol meghúznák magukat. Maholnap
    Az ágyasházukra kerül a sor! (Elmegy)

    ALEXIUS
    (nem figyel rá. Az erkély alatt áll, a két nő számára láthatatlanul)

    ADRIATICA
    (ölébe ejti a munkát és maga elé néz).

    AGLAES
    Megint a gyertyát nézed, gyermekem?

    ADRIATICA (halkan)
    Az ő gyertyáját.

    AGLAES
    Hogyha a tekintet
    Megolvasztaná a viaszt, de régen
    Elolvadt volna már e gyertya!

    ADRIATICA
    Másom
    Nem maradt tőle emlék, jó anyám,
    Csak ez a gyertya.

    AGLAES
    Te szegény leány,
    Nem tudsz felejteni.

    ADRIATICA
    Nem akarok.
    Csak abban élek, hogy emlékezem rá.

    AGLAES
    Emlékezés! Keserves egy falat
    Az élet asztaláról, gyermekem!
    Én jobbat szántam volna teneked.
    Sajnállak, nagyon Adriatica.

    ADRIATICA
    Anyám, engem sajnálni nincs miért!
    Az én életem olyan szép, derült,
    Mint tengerparton kék hegy homloka,
    Mely szomorú szép vággyal eltekint
    Komoly, futó, fehér felhő után.

    AGLAES:
    Mindig csodáltalak, Adriatica,
    Hogy soha semmi lázadás tebenned
    Gyökeret nem vert, hogy olyan szelíd,
    Rendíthetetlen, csendes türelemmel
    Tűrted a sorsod kezdet óta. Én,
    Látod, nem voltam mindig ily türelmes.

    ADRIATCA
    A te szíved nagy tenger, Aglaes,
    Rejtelmekkel és viharokkal teljes,
    Amely ma lágyan, kéken muzsikál,
    Holnap vitorlát tép és mennydörög.
    Az én lelkem nyugalmas hegyi tó:
    Annak képét mosolyogja vissza, aki
    Fölébe hajlott. Őt mosolygom én.
    Mást nem tudok.

    AGLAES:
    Sokáig győztem én is
    Könnyekkel, súlyos édesanya-könnyel.
    De egyszer elfogyott a könnyem és
    Keserű daccal a szívemre zúdult
    Az életem minden keserve. Mért?
    Mért kell nekem könnyek közt elepedni,
    Mikor fiam van, másénál különb!
    Mikor szent anyagőggel mutatnék rá
    S egész világnak kikiáltanám:
    Nézzétek, ő az, ő az én fiam,
    Mindnyájatoknál szebb, nagyobb, különb,
    És az enyém, az én fiam! - De nem,
    Én árva, ülök, mint bús magtalan,
    És a fiamból nem maradt nekem,
    Csak a sírás utána! Hát miért?
    Mit tettem én, hogy így büntet az ég?
    Ilyenkor a kezem ökölbe zúdult,
    És vágyam támadt káromolni Istent.
    Ne vess meg azért, Adriatica,
    Percek voltak ezek csak, keserűk,
    És iszonyúak, telve gyűlölettel
    Magam és minden ellen. Őt is, őt is
    Gyűlöltem néha ilyenkor!

    ADRIATICA (riadtan)
    Anyám!

    AGLAES
    Igen, azt hittem akkor, balga én,
    Hogy gyűlölöm! pedig akkor talán
    Legkétségbeesettebben szerettem.
    Az Isten is, leányom, oly nagyon
    Szeret, hogy végtelen erős szerelme
    Poklot tudott alkotni, örököt,
    Hogy erővel is magához öleljen.
    Ilyen az én szerelmem is. talán
    Gyűlölni tudnám, akit szeretek,
    Csak szeretetből. Ó, nagyon erős,
    Kegyetlenül erős a szeretet!
    (kis szünet.)
    Eh, régen volt! És elrepült ez is.
    Mind kiapadt a könny. És itt ülünk
    Boldogtalan két asszony és sírunk.

    ADRIATICA:
    Én nem vagyok boldogtalan, anyám.
    Emlékezés s várás az életem.
    Széppé teszi szelíd emlékezet,
    És boldoggá a várás.

    AGLAES:
    Várod őt?

    ADRIATICA:
    Szüntelen várom.

    AGLAES:
    Még most is hiszed,
    Hogy visszatér?

    ADRIATICA:
    Tudom, hogy visszatér.
    Talán már holnap! Ó, talán ma még!
    Oly biztos ebben a hitem, anyám,
    Mint abban, hogy az Isten él s szeret.

    AGLAES:
    Boldogok, akik hisznek!

    ADRIATICA:
    Boldogok.

    AGLAES:
    Milyen nagyon erős vagy!

    ADRIATICA:
    Én anyám,
    Alexius menyasszonya vagyok,
    És ne lennék erős?
    (Kis szünet)

    AGLAES:
    És itt ülünk,
    Két árva, bús galamb módjára, csendben
    És várunk.

    ADRIATICA (halkan):
    Várunk.

    AGLAES:
    Ez az életünk.
    (Szünet)

    AGLAES:
    Ki tudja, mostan merre jár?

    ADRIATICA:
    Ki tudja.
    Miféle emberek között?

    AGLAES:
    Ki tudja,
    Hogy megy a dolga?
    (Szünet)

    AGLAES:
    Messze, messze jár.
    Idegenek közt, akik nem becézik
    Anyai kézzel, mint én.

    ADRIATICA:
    Messze jár,
    De szereti mindenki mindenütt.
    Őt nem szeretni nem lehet. - De ő
    Ránk gondol mindig, mindenütt. Csak akkor
    Nem gondol rám, mikor imádkozik.
    Ó, én tudom jól!

    AGLAES:
    Ki ad neki most
    Enni és inni a vadidegenben?
    Szállást ki ad neki?

    ADRIATICA:
    Az emberek
    Teli kezekkel hordják elibé,
    Amijök van. Kincseken lép a lába,
    És szolgák ezre hajladoz előtte.
    Boldog a férfi, aki a kezét
    Foghatja, s megszépül minden leány,
    Ha rápillant. De ő némán megy el
    Közöttük. Semmi nem kell őneki.
    Az Isten kell neki. Az Istené
    És a mienk. És el nem veheti
    Az Istentől és tőlünk semmi már.

    AGLAES:
    Talán országok hevernek előtte
    A porban. Harcos, hadvezér talán,
    Császár talán és homlokán a harcok
    Koszorúját hordozza. Hatalom
    És dicsőség a mindennapi étke,
    A hír teli kürtjét szürcsölik ajkai,
    És mint aranytoronyra néz feléje
    A boldog, döbbent emberek szeme.
    És úgy jön egyszer tündöklőn haza,
    Hogy megtörik fényén a nap szeme,
    És ujjongva borul elé Bizánc.
    Keveset fogni nem tudott soha!

    ADRIATICA (csendesen):
    Tán úgy jön meg, mint koldus, meztelen
    És éhesen és szívében az Isten
    Minden nagysága és szépsége
    Örvénylik és zeng. (Kis szünet.)
    Akkor is,
    Akkor is az enyém marad!
    (Szünet.)

    AGLAES:
    Hét esztendeje ketten így ülünk.
    Hét esztendeje nem tudunk soha
    Másról beszélni, csak őróla mindig.

    ADRIATICA:
    Hét esztendeje másom nincs, csak ő.
    (Kis szünet.)

    AGLAES:
    És hogyha megjön, mit mondasz neki?

    ADRIATICA (leteszi a munkát):
    Anyám! Ha megjön!

    AGLAES:
    Én elébe mennék,
    A nyakába borulnék! És talán
    Így szólnék hozzá:
    ,,Hát így kell visszajönni, rossz fiú?
    Elszökni, éjjel, búcsúzatlanul,
    És elmaradni ennyi ideig!
    Az öregek csak sírjanak! Gonosz!''
    És sírnék is talán. És bevezetném,
    Mert éhes volna és szomjas talán
    És vacsorát készítenék neki,
    És megvetném az ágyát, mint gyerek-
    Korában, hogyha néha elmaradt
    És későn jött a játékból haza.

    ADRIATICA:
    Én itt várnám, amint itt várom őt,
    Mióta elment. Úgy, mint akkor este,
    Egy helyben, egy köntösben, egyazon
    Szívvel és megcsókolnám a kezét
    És így szólnék: Én édes mindenem,
    A jó Isten megáldjon mindenért.
    Azért, hogy elhagytál, mert úgy akartad
    És úgy van jól. És azért, hogy eljöttél
    Kis szolgálódhoz újra. Itt vagyok
    És szeretlek, mint akkor este. Tégy
    Amint a lelked tenned adja, most is.
    (Szünet. Harangszó.)

    AGLAES:
    De itt az óra, Adriatica,
    Amelyben a templomba szoktunk menni,
    Hogy imádkozzunk érte. Elmegyünk
    Ma is.

    ADRIATICA:
    Menjünk, anyám. (Elmennek.)

    ALEXIUS
    (lassan, elmerülten előjön az erkély alól, a medence szélére ül és kezébe hajtja a fejét).

    A HÁZ:
    Várlak. Sebesen fut az óra.

    TENGER:
    Az élet futva fut.

    ARANYHALAK A MEDENCÉBEN:
    Mi csak nevetünk a síróra.

    OSZLOPOK A KAPU ELŐTT:
    Mi meg kinyitjuk a kaput.

    A HÁZ:
    Mióta elment, így maradtam.

    A TETŐ:
    Fölöttem kőd és csend alattam.

    A FAL:
    Azóta bús az árva balkon.

    ABLAK:
    Azóta mindig sír az alkony.

    FÜGGÖNY:
    Szellő azóta lankatag.

    A MEDENCE:
    Hullám azóta hallgatag.

    A GYERTYA:
    Enhamvaimban elfagyottan
    És félig élőn, félig halottan,
    A Félig holtat gyászolom.

    AZ ERKÉLY:
    Én hallgatok és egyre várom.

    AZ ERKÉLYRE NYÍLÓ AJTÓ:
    Reszketve mindennap kitárom
    Elébe zsibbadt két karom.

    A KEREVET:
    A régi köntöst nem vetem le,
    Mert visszavárom bús ölemre,
    Én még ölelni akarom.

    ARANYHALAK:
    Mi csak nevetünk a síróra.

    OSZLOPOK:
    Mi meg kinyitjuk a kaput.

    A HÁZ:
    Várlak. Sebesen fut az óra.

    TENGER:
    Az élet futva fut.
    (Szünet.)

    (Alexius mellett, a medence szélén, megjelenik a Kísértő. Épen olyan a termete, arca, öltözete, mint Alexiusé, csak a nézése más: szúró, átható, gúnyos, nyugtalan. Alexius előtt áll és félig súgva beszél
    hozzá.)

    KÍSÉRTŐ:
    Az élet fut és bolond, aki áll
    Tehetetlenül és bámul utána.
    Ki tudja, meddig mosolyog a nap?
    Meddig dalol a tenger és a rózsák
    Még meddig rózsák arcán, arcodon?
    (Szünet.)
    Te hallgatsz? Aki virágot keres,
    Ne menjen el a virágos mezőn
    Lehunyt szemekkel, mint az alvajáró!
    Álmok virágát keresed!
    Bolond vagy, Édes fiacskám, ha odaadod
    A mának élő illatát a holnap
    Ködképéért. Ki tudja, ott mi van?

    ALEXIUS
    (a Kísértő első szavára összerezzen, aztán mozdulatlanul hallgatja mindvégig):
    Én nem virágot keresek.

    KÍSÉRTŐ (rövid, éles nevetéssel):
    Dehogynem, Ne bolondítsd magadat, kis fiam!
    Mindenki azt keres. Csakhogy az egyik
    Beéri avval, ami a keze
    Ügyében érik, jóllakik a rét
    Rikítóbb szintű, vaskosabb ízével,
    A másiknak regényesebb színekre
    És légiesebb illatokra van
    Étvágya. Egyiknek jó a pipacs,
    A másiknak szomját csak napkeletnek
    Lótusza oltja. S akad olyan is,
    Akit hóbortos álmok megzavartak
    És a magasból vár valami mást,
    Valami furcsa, mennyei virágot.
    És arra teszi rá az életét.
    Kár volna érted. Köd játszik veled.
    Egyszer késő lesz visszatérni! Hátha
    Hiába éltél? Hátha tévedés,
    Önámítás volt minden?

    ALEXIUS:
    Nem vagyok,
    Mint akiknek nincsen reményük. Én
    Megyek, amerre mennem kell. Az Úr
    Szabott elém utat és meg nem állok.

    KÍSÉRTŐ:
    Az Úr! Fiú, ne káromold az Istent.
    Ne leplezd tennen balgaságodat
    Az ő nevével. Balga emberek!
    Így tesztek mindig: Mindig új meg új
    Őrültségek születnek lázbeteg
    Agyvelőtökben és ha megijedtek
    Magatok is már, olyan iszonyú,
    Amit kitaláltatok: Kész a szép,
    A szent ige, melyet a természettelen
    Csinálmány undok homlokára tűztök:
    Az Isten így akarja. Ő türelmes,
    És nem tiltakozik. Nem, nem fiam,
    Az Istennek az tetsző nem lehet,
    Hogy amit ő teremtett, megveted.
    Virágot Isten azért alkotott,
    Tarkának, szépnek, édes illatúnak,
    Hogy élvezzétek égő színeit
    És szívjátok az illatát. Gyümölcsöt
    Nem alkotott elaszni ágain,
    Hanem, hogy aki éhes, leszakassza.
    És éhséget az ételhez, a vízhez
    Szomjúságot nem azért adott nektek,
    Hogy égő nyelvvel nézzetek a forrás
    Kristály kelyhébe és a víz fölött
    Ő szégyenére szomjan vesszetek!
    Hát jó, ti bölcsek, pusztuljatok éhen
    A bőség zengő paradicsomában,
    De legalább ne káromkodjatok,
    És amiket öngyilkos balgasággal
    Kigondoltok: ne fogjátok az Úrra!
    Nem, nem fiam! A te hóbortjaid
    Nem indulnak az Isten útjain.
    Ilyent az hír embertől nem kíván.

    ALEXIUS:
    Igaz, ilyent az Isten nem kíván.
    És menjenek az emberek és éljék
    Az életet, amit a kegyes ég
    Élniök adott. Mind, a többiek.
    De éntőlem az Isten mást akar.

    KISÉRTŐ:
    Ej, ez csak olyan szép beszéd!
    Hiszen ezt Magad sem hiszed mindenestül el.
    De jó: látom, vitázni nem akarsz.
    Beszéljünk másról. Látod ezt az erkélyt!
    Nem facsarja a szíved?

    ALEXIUS (eltakarja az arcát):
    Istenem!

    KÍSÉRTŐ:
    Bírod, bírod még az öngyilkolást?

    ALEXIUS:
    Elég! Elég! Hisz oly szegény a szó!
    Álmatlan lánggal ég a lelkemen.
    Hét véres éve mindez! Mindhiába:
    Tudod, hogy kellett! kellett!
    Rettentő kegyetlen a szeretet.
    És én nem adtam oda a szeretetből
    Egy csöppnyit sem! Megőriztem magamban
    Tisztán, lobogón, alkuvástalan!
    Az Isten ezt akarta énvelem.
    Ezért sodort el messze hidegekbe
    A fészekből. Ez a nehéz titok.
    A fájdalomtól éneklő szívemben
    A szeretet fehér máglyája ég.
    A legnagyobb szeretet az, amely
    A legegészebb áldozatra képes.
    Ezért tudtam a szívemre ölelni
    Mind a világot. Az édesanyám
    Volt minden asszony, aki jött felém.
    És minden férfi az édesapám.
    És minden lányban Adriaticát
    Szerettem. És az apró gyermekek
    Oly bizalommal jöttek az ölembe:
    Az édesapjok karjaiba jöttek.
    Én odaadtam mindent, mindenestül,
    Hogy adhassak mindenkinek Az Isten
    Így végzett rólam! Neki adtam mindent
    És ő az én kezemmel odaadta
    Az embereknek. - Ó, én jól tudom,
    Hogy fájdalmat hagytam nekik
    Magam helyett, hogy gyász az életük.
    És énnekem jobban Fáj mindez, én
    Többet vesztettem! Az ő szenvedésük
    Százszoros lánggal ég a lelkemen!
    De így kellett lennie! Így akarta
    A hívatás rettentő Istene!

    KÍSÉRTŐ:
    Ej, ezt már annyit erősítgeted,
    Hogy még utóbb magad is elhiszed!
    De a szíved máskép beszél! Ha ezt
    Mind azért tetted, mert Isten akarta,
    Valami furcsa hívatás, vagy ilyes,
    Mért Edesszában akkor nem maradtál?

    ALEXIUS:
    Mert nem engedtek Istenhez, magamhoz.
    Az Isten nem akarta, hogy tovább Maradjak ott.

    KÍSÉRTŐ:
    Úgy? És honnan tudod,
    Hogy nem akarta?

    ALEXIUS:
    Mert az emberek
    Eljöttek, hogy királlyá tegyenek.

    KÍSÉRTŐ:
    De hisz az Isten hívott templomába!

    ALEXIUS:
    Nem engem hívott; hozzájuk beszélt.

    KÍSÉRTŐ:
    De Ő akarta, hogy tiszteljenek.

    ALEXIUS:
    Az én részem a szolgálat, nem a
    Dicsőség.

    KÍSÉRTŐ:
    A dicsőségtől futottál?

    ALEXIUS:
    A dicsőségtől és az emberektől.
    Kellett, hogy fussak. Magamért futottam.

    KÍSÉRTŐ:
    Ha magadért futottál, mért hogy épen
    Ide tartottál? A szíved hozott!
    A legigazibb éned szava volt ez!
    Te nem magadért jöttél, édesem,
    De Adriaticáért.

    ALEXIUS:
    Érte is.
    És érettük. Még egyszer legalább,
    Meg kellett látnom őket. A szívem
    Nem bírta már.

    KÍSÉRTŐ:
    És ennyivel beéred?

    ALEXIUS (hallgat).

    KÍSÉRTŐ:
    Mit is tehetnél? Visszamenni újra
    Edesszába, vagy másfelé, megint
    Elkezdeni a régi életet:
    Másoknak élni, meghalni magadnak! -
    Hát érdemes elölről kezdeni
    Valamit, ami elmúlt? Mire jó?
    Megint csak Úgy lesz minden, mint előbb.
    Te nem vagy az, aki kétszer tesz egyet.

    ALEXIUS (hallgat).

    KÍSÉRTŐ:
    Hát itt maradsz és kezded újra ott,
    Ahol hét éve akkor félbehagytad.
    Alexius leszel megint, a hős
    Aki első a császár udvarában.
    Legelső, legszebb, legjobban csodált;
    Az egész ország reménykedve néz rád,
    Aki kezedben tartod a jövőt.

    ALEXIUS (szomorú mosollyal):
    Ó, kísértő, milyen nagyon szegény vagy!
    És milyen koldus a fantáziád!

    KÍSÉRTŐ:
    Akik szeretnek, azok várnak itt.
    Akik hét esztendeje betegek
    A vágytól teutánad. Igazán
    Nem érdemes szaladni semmiért
    Odakívül. De itt, az ősi ház
    Meghitt szobáiban, egy kis család,
    Akik szeretik egymást, - csak ezért
    Érdemes élni! Vár a hitvesed,
    Szívében ott ég szűzen, hófehéren,
    Feléd lobogó ifjú, szép szerelme;
    Nem hervasztotta meg az évek árnya,
    Csak mélyítette, szépítette egyre.
    És édesanyád és atyád mögötte
    Mint gazdag őszön érett, dús gyümölcsfák,
    Mézes gyümölcstől súlyos ág gyanánt
    Tárják elédbe karjuk ölelésre.
    Eredj, adj már boldogságot nekik
    És tanulj meg boldognak lenni köztük.
    Amiket eddig építettél,
    Homokvárak voltak, szegény fiam,
    Méltók a gyermek játékos kezéhez.
    De száll az év és itt a férfiúság,
    A tengeren a viharok dörögnek,
    Hideg van és sötét. A messzeségben
    Egy kis lángocska biztat: ez a gyertya
    Az erkélyen, amely teérted égett
    Hét esztendeje és azóta vár,
    Terád vár. (Megsimogatja.) Itt az óra, kis fiam,
    Eredj, odabent várnak.

    ALEXIUS (alig hallhatóan):
    Átkozott,
    Aki kezét az ekeszarvra tette
    És visszanéz.

    KÍSÉRTŐ:
    Elég a nagy szavakból!
    Az élet hív! Utolszor hív talán!
    Nem hallod édes és meleg szavát?

    ALEXIUS:
    Csak egy szót hallok és az nem meleg
    És nem hangos. De minden eremen
    Lobogva jár át, rettentő rohammal
    Egy más hívás ez! Ó, jól ismerem,
    És megyek is utána! Akarom
    Alkuvás nélkül a mindent.

    KÍSÉRTŐ:
    De hát
    Mit akarsz még? Már mindent odaadtál.
    Mit adhatsz még Istennek? Nincs tovább!
    Van még valamid, amit odaadhatsz?

    ALEXIUS:
    Van: Önmagam még megvagyok. A szívem
    Még fáj nagyon. Még nagyon én vagyok.

    KÍSÉRTŐ:
    Nem értelek.

    ALEXIUS:
    És megvan még ez a
    Marcangoló, szentséges Fájdalom;
    Az énemet még odaadhatom!
    Hogy ne maradjon semmim!
    Akkor, akkor,
    Uram, te csak magad leszel nekem
    Mindenben mindenem.

    KÍSÉRTŐ:
    De édesem...
    Hallgass reám...

    ALEXIUS (lábával dobbant.);
    Én ez vagyok. Csak ez
    És mindenestül. Távozzál, kísértő!
    (A Kísértő eltűnik.)

    ALEXIUS
    (mozdulatlanul áll. A fején e perctől halvány fénykoszorú csillog).

    EUFEMIANUS
    (jobbról jön; teljesen megőszült, görnyedt aggastyán lett belőle, botra támaszkodik. Mikor megpillantja Alexiust, int neki):
    Szegény ember! Az Isten küldte! Várj! (Feléje megy.)

    ALEXIUS
    (mikor apját meglátja, összerezzen, könnyet törül ki szeméből Szótlanul meghajol.)

    EUFEMIANUS (megnézi.)
    Te olyan ismerős vagy... Istenem!
    Ilyen korú lehet most ő is... Úgy
    Hasonlítasz hozzá! Koldus vagy és
    A világot vándorlod. Mért? Talán
    Volt egy fiad s világgá bujdosott
    És azt keresed, mint... Bolond vagyok,
    Hiszen te ő lehetnél!... Istenem,
    Ne nézz őrültnek, jó barátom. Én
    Nem csodálnám, ha az volnék sem. Ezt te
    Nem értheted, de így van. Énnekem
    Volt egy fiam. Már nincsen. Elhagyott.
    Gonosz fiú! Hálátlan gyermek! Én
    Gyakorta megtagadtam! Istenem,
    Ilyen lehetne most a termete,
    Kora, talán az arca is! Azért
    Zavar meg úgy a látásod. Ne bánd!
    Bolondos vén ember vagyok. Nagyon
    Terhemre van az élet. - Mondd, ha volna
    Fiad és elhagyna búcsútalan
    És hét év múlva visszatérne hozzád,
    És lábadhoz borulna: fölemelnéd
    És megbocsátanál neki?

    ALEXIUS:
    Uram,
    Hálátlan és gonosz fiú az ilyen...

    EUFEMIANUS:
    Megállj! Ne többet! Hogy ha jót akarsz
    Tőlem, rosszat ne mondj felőle! Én
    Nem tűröm ezt! Az én fiam derék
    És édes gyermek! Rosszat tenni ő
    Sosem tudott. Ha elment, bizonyára,
    Jó oka volt rá. (Könnyezve.) Én szegény fiam!
    Ki tudja, hol jár? Ki tudja, milyen
    Szüksége volna rám?

    ALEXIUS:
    Kegyes uram, Az elveszett fiad nevére kérlek,
    Légy hozzám irgalommal és fogadj be
    A házadba. Szegény koldus vagyok,
    Hazátlan is. Azt mondották nekem,
    Hogy tenálad a szerencsétlenek
    Irgalmat lelnek.

    EUFEMIANUS:
    A fiam nevére, Azt mondod, jó barátom? Üdvözöllek
    A házamnál! A vendégem leszel
    És jó barátom. Itt maradj, amíg
    Kívánod. Úgy tekintsd szegény, szegény,
    Szomorú házamat, mint magadét.
    (A ház felé.) Hej, szolgák, emberek! Vendége jött
    A háznak!

    I. SZOLGA (visszajön jobbról):
    Uram!

    KÉT MÁS SZOLGA (a házból jön):
    Parancsolj velünk.

    EUFEMIANUS:
    Ez a jó ember itt nálam marad,
    Vendégem lesz, amíg csak jól esik
    Neki és nem parancsol mást. Az egyitek
    Legyen szolgálatára. Vezessétek
    A házba tüstént. Adjatok ruhát
    Neki és készítsetek lakomát
    Számára.

    I. SZOLGA:
    Uram, tele van a ház Szegényeiddel.
    Nincsen már helyünk
    Az új vendég számára.

    EUFEMIANUS (Alexiushoz):
    Várj, barátom,
    Elmegyek és lakóhelyet készítek
    Számodra; kérlek, addig egy kevéssé
    Légy türelemmel. (Bemegy a házba.)

    I. SZOLGA:
    Mámeg!

    II. SZOLGA:
    Újra egy!

    I. SZOLGA:
    Hát már örökké így lesz ez?

    II. SZOLGA:
    Bolond az úr!

    I. SZOLGA:
    Hát üdvözöljük illón legalább! (Gúnyos bókkal):
    Uram, üdvözlégy. Nincs ugyan a ház
    Berendezve méltókép ilyen úrhoz,
    De szolgálatban nem lesz majd hiány.
    Hát üdvözölve légy. (Feltaszítja Alexius állát.)

    II. SZOLGA:
    Ejnye cimborák,
    Ez tán egy álruhás herceg! Talán
    Csak háztűznézni jön a házhoz és
    Az özvegyet akarja feleségül,
    Azért van ilyen parádés ruhában.
    (Megfogja Alexius köntösét és kettéhasítja.)

    III. SZOLGA:
    No persze! Ez talán maga az úr,
    Aki elbujdosott! Köszöntelek,
    Uram, Alexius! (Megrúgja.)

    I. SZOLGA:
    Te! Rongyos! Aztán Nehogy beárulj bennünket az Úrnak!

    II. SZOLGA:
    Azt csak igazán nem kívánhatod,
    Hogy úgy bánjunk veled, mint hercegekkel.

    III. SZOLGA:
    Aztán, ha majd a jó falatokat,
    Amiket ezek a bolondok adnak,
    Elesszük egy kicsit, nehogy panaszkodj!

    II. SZOLGA:
    Kenyeret azért kapsz majd eleget!

    NÉGY IFJÚ (az 1. felvonásbeliek) vadászöltözetben, kopjákkal, kutyákkal jönnek balról.)

    I. IFJÚ:
    No lám, az öreg Eufemianus
    Megint fogott egy rossz koldust magának.

    II. IFJÚ (a szolgákhoz):
    Jó mulatságot, fickók! Legalább
    Nem lopjátok a napot.

    I. SZOLGA:
    Jó uram,
    Bízd ránk: Ellátjuk majd mi a baját.

    III. IFJÚ:
    Nézzétek, milyen furcsa egy dolog:
    Ez a vén koldus olyan ismerős!

    IV. IFJÚ:
    Alexiusnak volt valaha ilyen
    A termete!

    I. IFJÚ:
    Bolond! Alexius
    Hol van azóta! Rég meghalhatott!

    II. IFJÚ
    Megbolondult az is, akár az apja.

    I. IFJÚ (Alexiuszhoz):
    Ejnye, barátom, nem jönnél velünk
    Vadászni? Most már úgyis úri módra
    Fogsz élni itten.

    III. IFJÚ:
    Nézd csak, Paulusom,
    Milyen különösen tud nézni ránk
    Ez a koldus!

    I. IFJÚ:
    No nézd a szemtelent! (A kutyákhoz.)
    Hej, Fürge, Fickó, rajta: kapjatok
    A fickónak combjába egy kicsit.
    Uszítja a kutyákat. A kutyák nekirohannak Alexiusnak és megtépik a ruháját.)

    ALEXIUS (szomorúan nézi az I. ifjút).

    IFJÚ (megzavarodik Alexius tekintete alatt):
    Ej, már nagyon is hosszan mulatunk itt Egy koldus kedvéért. Gyerünk.

    II. IFJÚ:
    Gyerünk.
    (Indulnak.)

    II. IFJÚ (fejét csóválja):
    Különös ember!

    III. IFJÚ:
    Nagyon különös!
    (Elmennek.)

    I. SZOLGA:
    No lám! Hát ő szent hercegsége már
    Megtalálta a hozzája való
    Barátokat! Már meghívták vadászni.

    II. SZOLGA:
    Itt jönnek már a többi urak is
    Az új barátot üdvözölni.
    (Koldusok jönnek a házból.)

    I. SZOLGA (a koldusokhoz):
    Hitvány
    Szemétnép! Már megint kevés,
    Amit az úr ad? Mentek már megint
    Koldulni a piacra!

    I. KOLDUS:
    Hát megyünk!
    Kinek mi köze hozzá!

    II. KOLDUS:
    Eufemianus
    Úr házában mindenki azt teszi,
    Ami jól esik. Az Isten megáldja
    A bolond fiát, aki elszökött,
    Akinek emlékére ezt a jó
    Szokását kitalálta.

    II. SZOLGA:
    Hát urak,
    Megint jött ám egy új vendég.

    I. KOLDUS (végignézi Alexiust):
    Ez az?

    II. SZOLGA:
    Ez ám.

    I. KOLDUS (fintorgatja az arcát):
    Valami sokat nem mutat.

    II. KOLDUS:
    Hát aztán összetartás, cimbora!

    II. KOLDUS:
    Itt az a törvény, hogy megosztozunk
    Mindenen, amit ki-ki kap.

    I. KOLDUS:
    Van ám
    Elég, amit elosszunk. Eufemianus úr,
    Amilyen jó bolond, mindent nekünk ad.

    II. KOLDUS:
    Csak azt kell megtanulni, hogy ha kérsz,
    Az elveszett fia nevére kérd.
    Úgy megkapsz mindent.

    III. KOLDUS:
    Hát mért nem beszélsz?
    Bolond ez, hogy így hallgat?
    Vagy talán Néma?

    I. SZOLGA:
    Nem az! Rátarti egy kicsit!

    I. KOLDUS:
    No, itt majd megtanítjuk. Szép legény,
    Tudd meg, hogy itten én vagyok a ház
    Vendégei közt a legöregebb
    És én parancsolok mindenkinek.
    Hát csak engedelmesség. Hogyha én
    Beszélek, hát az a közvélemény.

    EUFEMIANUS (jön a házból. A szolgákhoz):
    Tele van minden. Nincsen más helyem:
    Vezessétek be az erkélyszobába!
    Ne mondhassa, ki a fiamra kér,
    Hogy meghallgatást nálam nem talált. (Alexiushoz):
    Ott lakj, barátom, ahol a fiam
    Lakott valamikor.

    I. SZOLGA:
    No, gyere, rongyos! (Vezeti.)

    EUFEMIANUS (a 11. szolgához):
    Az úrnőknek mondd meg, hogy indulok
    A templomba. (II. szolga bemegy a házba.)

    I. SZOLGA (az I. koldushoz):
    No, jeles vén barátom, Hát ehhez mit szólsz?

    II. KOLDUS:
    Új úr érkezett.

    III. KOLDUS:
    Hát most már ez az úr lesz itt az úr?

    I. KOLDUS:
    Majd megtanítom egy kicsit, hogy ő ki
    És kik vagyunk mi. (Észrevétlenül végigvág Alexiuson a botjával.)
    Hé, fiatal úr!
    Aztán, amit mondtam, el ne felejtsük!
    (Alexius és a szolgák bemennek a házba. A koldusok jobbra elmennek.)
    (A házból kilép Aglaes és Adriatica. Lassan Eufemianushoz mennek. Alexius megjelenik az erkélyen, mozdulatlanul megáll. Feje körül a fényesség erősebb lett.,)

    EUFEMIANUS (a nőkhöz; az erkélyre mutat):
    Egy új vendég. Az ő nevében.
    (A nők odanéznek.)

    AGLAES (megdöbbenve néz Alexiusra):
    Ez! Minő vendég ez, Eufemianus?

    ADRIATICA (izgatottan siet felé):
    Ő az!

    EUFEMIANUS (szomorúan rázza a fejét):
    Hasonlít hozzá!

    ADRIATICA:
    Ő az!

    EUFEMIANUS:
    El
    Kell mennünk a templomba.

    ADRIATICA:
    Ő az!

    EUFEMIANUS:
    Ej,
    Lányom, hét esztendeje, hogy soha
    Még ezt az órát el nem mulasztottuk.
    Érette kell imádkoznunk.

    AGLAES
    Gyerünk. (indul.)

    ADRIATICA
    (néhány pillanatig mozdulatlanul áll, aztán habozva Aglaes után indul, aki kezénél vonja maga után. Mind elmennek jobbra).
    (Szünet.)

    ALEXIUS (mozdulatlanul áll).

    GLAUCUS (balról jön):
    Alexius,
    Eljöttem utoljára. Megengedted. (Szomorúan):
    Nekem már új atyám van. Így akartad.

    ALEXIUS (nem mozdul.)

    GLAUCUS (meglepetve néz rá,)
    Atyám, mi történt veled?

    ALEXIUS:
    Glaucusom,
    Eljött az óra.

    GLAUCUS:
    A válás órája!
    Keserves óra! De miért, miért?

    ALEXIUS:
    Eljött az óra. Édes kis fiam,
    Én meghalok. Ma este még.

    GLAUCUS (ijedten):
    Atyám!

    ALEXIUS:
    Igen, fiam! Eljött a gyönyörű perc.
    Isten veled, én édes kis fiam.

    GLAUCUS (föl akar rohanni hozzá):
    Atyám, én édes jó atyám!

    ALEXIUS (int):
    Maradj, fiam! Ne jöjj hozzám. Nekem
    Már nem szabad csókolnom tégedet.
    Kis barátom, fiacskám, édesem,
    A jó Isten veled van. (Csókot vet feléje.)
    (Szünet.)

    ALEXIUS (hirtelen):
    Glaucusom!
    Csodálatosan nagy az Isten!
    Halálosan nagy! Mind férgek vagyunk!
    Semmik vagyunk. A létnek gúnya csak,
    [hogy lehelünk!
    Csak annyi érőt érünk, Glaucusom,
    Amennyi fénye visszacsillan rólunk
    Az Istennek. Ami bennünk az Isten:
    Öntudatban és szeretetben!
    Az Istennek az Istent fényleni!
    Istenek vagytok, nem tudjátok? Ó,
    Még nem világlott ki, hogy mik leszünk!
    Rejtvények vagytok még, testvéreim!
    Csillog, csillog messziről a szemembe,
    Valami csillog! A teljesülés!
    Most, most fogom a Végtelent!
    (Alexius feje körül a fényesség még erősebbé lesz: most már szinte kápráztató. E perctől kezdve nem látja többé Glaucust. Mozdulatlanul áll.)

    GLAUCUS (kitörő sírással):
    Alexius,
    Atyám! így hagysz el engemet? (Szünet.)
    Atyám!
    (Szünet, halkan):
    Isten veled. (Egy ideig áll, de megérzi, hogy Alexius nem látja őt. Végre csendesen sírva elmegy balra.)
     
    (Függöny.)


dugo@szepi.hu