(Erdő, Eufemianus birtokán.)
(Császár, Eufemianus, kíséret.)
CSÁSZÁR:
Szeretlek, szolgám, Eufemianus.
Nincs vendéglátó a birodalomban.
Nálad különb. Lakoma remek volt.
csodaszép az a gyémántos kehely.
A műtárgyakhoz értek egy kevéssé,
De ilyet még nem láttam.
EUFEMIANUS (mély meghajlással):
Jó uram,
Az a kehely családom ősi kincse;
Szerény kastélyom szemefénye eddig,
E perctől, uram, immár a tied.
CSÁSZÁR (nevet):
Hohó! te kissé gyors vagy, jó barát!
Nagylelkűséged túlnő mindenen!
Vigyáznom kell, már látom, ezután
Minden szavamra: még kifosztalak.
Igaz! Régóta feltűnt már nekem:
Nem látom fiadat magam körül.
Az udvart, amint látszik, nem nagyon
Keresi.
EUFEMIANUS:
Légy elnéző, jó uram,
Oly tisztelettel néz rád, mint a napra
A kis bimbó. De az ő lelke más,
Mint másoké; ő más, mint mi vagyunk.
Az emberek közt nincsen öröme,
A csenddel és a magánnyal társalog
Legörömestebb. És ha szólok hozzá,
Rám néz és elnéz a szeme fölöttem
És szól hozzám, a szavamra felel,
De amit mond, nem nekem mondja.
Ki tudja, kinek gallja a szavát,
És ki tudja, kihez beszél?
CSÁSZÁR:
Valóban,
Alexius nem olyan, mint a többi!
Az ifjakat szeretem udvaromnál,
Izmos tavasznak friss leheletét
Mosolyogják rám. De Alexius,
Ha ottan áll a többi közt, a trónnál,
Máshol bolyong a lelke akkor is.
Beteg talán? Csak nem rontotta meg
Valaki a szemével? Félni kell
Az ilyenektől, mert hatalmasok
Nagyon a rosszra.
EUFEMIANUS:
Kegyes vagy, uram.
CSÁSZÁR:
Szeretem látni személyesen körül.
Egy fejjel magasabb a többinél,
És egyenesebb valamennyinél.
Ritkán beszél, de súlya van, ha szól,
Ránézni és hallgatni kellemes.
Legyen rá gondod, hogy el ne maradjon
A mai vadászatról. Mondd neki,
Hogy illik hozzá e férfi-mulatság.
És mondd meg neki, hogy ha nem szeretném
Úgy, mint szeretem s nem volna tied
A birodalom legjobb asztala,
Akár felségsértésnek is vehetném,
Hogy így kerül.
EUFEMIANUS:
Légy elnéző, uram,
Alexius itt lesz hamarosan.
Nem is tudom, hol késik oly sokáig?
CSÁSZÁR:
Jöjjön hozzám, ha megjön. Akarom,
Hogy velem legyen. Az ő karja mellett
Biztonságban van a császár személye.
De várnak már a meghajszolt vadak,
Foglalja el hát ki-ki a helyét.
Előre, urak! Jó vadászszerencsét!
(Elmennek).
EUFEMIANUS (egy szolgához):
Eredj, hamar, keresd föl a fiam,
És mondd neki, hogy jöjjön sebesen,
A császár hívja, nem maradhat el.
mondd, hogy tekintse apja ősz haját,
Saját jövőjét, anyja könnyeit,
És engedelmeskedjék,
ALEXIUS (elgondolkozva jön jobbról).
(A szolga Eufemianus intésre elmegy.)
EUFEMIANUS (Alexius elé siet):
Gyermekem,
Hol jársz megint szerencsétlen-magadban
Ezen a nagy napon? Keres a császár!
Mellette légy a lesen, azt akarja.
Érted? A császár rád bízza magát!
ALEXIUS:
Nekem nem jó a császár oldalán.
EUFEMIANUS:
Ezt a napot teneked készítettem:
Az éhes udvart azért etetem,
Azért folyik patakban a borom,
Lakoma, zene, vadászat: ezért!
Teneked gyűjtöm a császár kegyét.
Azt akarom, hogy neked adjon mindent,
Amit csak adhat, teli bő kezekkel.
ALEXIUS:
Mit adhat a császár nekem?
EUFEMIANUS:
Mit adhat?
Ó te szegény, álomkoros fiú,
Hát soha, soha nem nézel körül?
Nem látod, hogy a császár két szemén
Hízik köröttünk minden, ami él!
Ó, én nagyon boldogtalan vagyok!
Az udvar többi fő öregjei
Kézen foghatják a fiaikat
És úgy vezetik ki a nagyvilágba,
És szólnak velük: ,,Fiam néz körül,
Így tégy, emígy ne, hogyha nőni vágysz,
És betölteni apád örökét.
Figyeld a császár szeme-rebbenését
És kedve jártát minden fő nagyoknak,
Ezt mondja ész, ezt a tapasztalás!
Így nősz nagyobbra, mint öreg apád.''
És illik is, hogy a fiú nagyobbra
Nőjön a vén apánál: őneki
Apja tenyere csak lépcső legyen.
De én csak sírva nézhetek reád,
És nincs örömem benned, gyermekem.
Te nem törödöl önmagaddal.
Hát mindegy neked, hogy mi lesz belőled?
Hát nem akarsz nagy lenni?
ALEXIUS:
Istenem,
Ha egy szikráját éreznéd a tűznek,
Mellyel bennem a nagyság vágya tombol,
Ellobbannál egy perc alatt, atyám!
EUFEMIANUS:
Lám, ezt a szót már jobban szeretem.
Mit ér az én életem nélküled
Lásd, gyermekem, amikor még nem éltél,
S anyáddal árván éltük napjainkat,
Reménytelenség özvegy napjait,
Teneked éltünk akkor is csupán.
És amikor a pápa szent szavára
Együgyű szívvel elzarándokoltunk
A csodatévő régi Máriához:
Anyád zokogva leborult a földre
És úgy könyörgött magzatért, szegény:
De én megálltam az oltár előtt
És így szóltam magamban: ,,Istenem,
Könyörülj rajtam, adj nekem fiat,
Ki nagyobb legyen nálam. Mária,
Fiadban boldog, adj nekem fiat''.
És amikor az Úr értünk csodát tett,
És téged adott ősz anyád nekem,
Már tudtam akkor: nem élek hiába,
Lépcső leszek, melyen az én fiam
Elindul egykor a vágyság felé.
Tévedtem! Akkor, vén bolond, azt hittem,
Hogy benned is az én tüzem lobog...
Te más vagy, mint én. De hiába sírok;
Ennen kezemmel ostoroz az ég.
Én bölcseket hivattam udvaromba,
Nehéz aranyon, messze országokból:
Hogy végy magadba deák-tudományt,
Hogy tied legyen a föld bölcsessége.
Én zsámolyt raktam könyvekből neked,
Hogy rájuk állj és légy másnál nagyobb,
Te elbódultál a könyvek lehétől
És megsápad az élet vágya benned,
És lettél, mint az álomkorosok,
Bölcsek, írások, könyvek betege!
ALEXIUS:
Ne bántsd, atyám, a könyveket! A könyv
Igaz barát, jóságos és szelíd.
Ha fáj, ami körötted zúg, a zaj,
Szemed lefogja halkan s átölel
Ezüstös álmok boldog városba.
Énnekem nincsen testvérem, barátom:
Két testvérem van: a könyv és magány.
EUFEMIANUS:
De mit nyersz, jámbor, a könyvek között?
És mit ad neked az üres magány?
ALEXIUS:
Mindent. (sóhajt) Igaz, gyakorta semmit.
Magamat,
Egyebet semmit.
EUFEMIANUS:
Gyermek, térj magadhoz.
A császár adhat mindent! Két kezéből
A nagyság arany kútfeje bugyog.
Hozza eredj, az ő kedvét keresd!
Menj, vár
ALEXIUS:
Mit adhat a császár nekem?
EUFEMIANUS:
Mindent. Hatalmat, kincset, hírnevet!
ALEXIUS:
Szegény császár! Hatalmat ad nekem?
Száz emberen? Ezeren? Millión?
Mi az nekem? tíz csepp az óceánban,
Száz csepp, ezer csepp: - olyan egyre megy!
Aranyat ad, pénzt kincset? Mennyit ad?
Mit veszek rajta? Tán egy birodalmat?
És mekkorát? Mi egy ország nekem?
Az én szomjam a császár el nem oltja.
Mit adhat hát? Mondd, hogy a mindenséget,
A nagy világot, minden telijével,
Mind nekem adja, hogy rajtam kívül
Ne legyen úr a földön: elmegyek
És megcsókolom a lába porát.
De kevesebb, ha egy porszemmel is:
Nem kell.
EUFEMIANUS:
Szegény fiú, lázban beszélsz!
ALEXIUS:
Lázban, de ezt a lázat el nem oltja
Az óceánnak minden hűvössége!
EUFEMIANUS:
Erős vagy, szép vagy, ifjú és okos!
ALEXIUS:
Bíboros rongyok semmiségem!
EUFEMIANUS:
Nagyság jövő előtted!
ALEXIUS:
Ép ez öl meg:
Minden lehetnék, semmi sem leszek.
EUFEMIANUS:
Első vagy az udvar ifjai között.
ALEXIUS:
Hüvelyknyiek közt araszos király!
EUFEMIANUS:
nem értelek, szegény, bódult fiú.
ALEXIUS:
Atyám, hát nem látod, hogy körülöttünk
Minden, de minden olyan törpe!
EUFEMIANUS:
Csak azt látom, hogy beteg vagy, fiam,
És azt tudom, hogy vár reád a császár.
És menned kell hozzá. Parancsolom.
ALEXIUS:
Ne búslakodjál, én atyám, miattam.
Te jó vagy és szeretsz és én szeretlek,
És amit mondasz, örömmel teszem.
Merre a császár?
EUFEMIANUS.:
A vén tölgy alatt,
Az ároknál. Én is megyek helyemre.
Bár vénült fejjel teher e mulatság. (El.)
ALEXIUS:
(egyedül; néhány lépést tesz balra, azután megáll.
Egy tölgyfához támaszkodik. Csend.)
Ó boldogság: egyedül lenni!
(Alexius leül a földre, aztán végigheveredik a füvön.
Egy gyík fut el előtte.)
A GYÍK:
Picike fürge gyík vagyok;
Az életem egy surranás.
Rám tapos egyszer egy óriás
És nyomorultul elhalok.
A HANGYÁK:
Sebesen, ezerek, milliók, szaporán,
Sürögjön a munka, az óra fut ám.
Ki tudja, hová?
Ki tudja, minek?
Ki tudja, hogyan?
Ki tudja, kinek?
Ki tudja, miért?
Sose bánd, sose kérdd:
Ha izzik a munka, roskadhat a váll.
Mindenre felel kegyesen a hálál.
SÁNTA NYÚL (átszalad a színen):
Jaj, merre fussak, jaj, hová legyek?
Mindenfelől véresfogú ebek.
A lomb között kopják villáma gyúl,
Halálig retteg szegény sánta nyúl
AGÁR (a nyulat kergeti):
Megállj, bitang, a füled hadd kapom meg,
A poros bundád hadd marcangolom meg!
Viszlek, viszlek, uram elébe,
Ad érte tán csontot cserébe.
A FŰSZÁL:
Fűnek kövéren nőni kell,
Port és rögöt takarni el,
Hogy büszke lábát rátegye
A tölgyfa, melynek szőnyege.
A BOKROK:
Nagyságos tölgyfa, esdve kérünk,
Hatalmas, ó borítsd fölébünk
Kegyelmes, hűs árnyékodat.
AZ ERDEI VIRÁGOK:
Illatunk hozzuk adóul mi,
Csak engedj némán meglapulni
A biztonságos lomb alatt.
A TÖLGY:
Erdők felett, fejek felett
Zsolozsmát zúgnak nagy szelek.
Lenn hangyatáborok nyüzsögnek;
De állok én, jelnek, öröknek.
Koronás fejjel, magasan.
A SZÉL:
Merednek messze nagy hegyek,
Fölöttük bíbor fellegek,
És végtelenek az egek
A NAP (Alexius homlokára tűz a lombon át):
Magasan, magasan, idefenn,
Lobogón, ragyogón, tüzesen, tüzesen,
Pirosan, melegen, kegyesen, kegyesen,
Egyedül, egyedül, magasan, idefenn.
ALEXIUS (felugrik, szédülten tesz egy pár lépést):
Irgalmas isten, mit akarsz velem?
Miért gyújtottál meg? Mire tartogatsz?
(Megtántorodik és egy fához támaszkodik.)
Leányok (éneke kívül)...
Csendes őszi éjjelen
Alvó erdőn nesztelen
Kis tündérke jár.
És amerre ellebeg,
Sóhajt, sír a rengeteg,
Fázva, félve megremeg
Minden kis fűszál.
Szomorúan énekel
Minden kis virágkehely
S könnyet könnyre ejt.
Lombok zizze jajra váll,
Halvány harmat hulldogál,
Mindent sápadt hűs homály
Szemfedője rejt.
Adriatica, Heléna, leányok (jönnek és
tovább énekelnek):
Sápadt őszi éjjelen
Száll a tündér nesztelen
Némán szerteszét.
Halvány holdfény megremeg
S ő befogja reszketeg
Sok didergő bús beteg
Kis virág szemét.
Alexius (nézi őket; halkan maga elé)...
A gyöngyvirág is énekel.
(Kis szünet.)
A tölgynél
Szebben dalol. Tán igazabbat is.
ADRIATICA:
Alexius, nem gondoltam, hogy itt vagy,
A császár vár. (Néhány lépést tesz. Megáll.)
Jobb nálad lenni.
ADRIATICA:
Menj
És oltalmazd atyámat. Vad az erdő!
Vigyázz atyámra: Vadkan megsebezhet,
Légy résen jól. Őrizzed magadat.
És a császárt is.
ALEXIUS:
Őt nem éri baj.
Te imádkozol érte.
ADRIATICA:
Érted is.
ALEXIUS:
Te jó vagy, Adriatica!
Ha látlak, hallgat minden hang köröttem,
Más nem beszél, csak tiszta két szemed,
S ők mást beszélnek, mint a nagy világ.
Úgy megnő, úgy megszépül néha minden,
De csak amíg a szemeid beszélnek.
Lásd, Adriatica, én bús vagyok,
Ha nem láthatlak.
ADRIATICA (halkan):
Menj, Alexius,
A császár régen vár
ALEXIUS (kis szünet után):
Isten veled! (Kifelé indul.)
ADRIATICA (utána néz, majd felsikolt):
Irgalmas Isten! A császár! Atyám!
Alexius
(egy pillanatra döbbenve megáll, aztán kirohan).
CSÁSZÁR (hangja kívülről):
Jézus! Segítség! Emberek! Alexius!
(Nagy, izgatott várakozás. Kívülről recsegés, lábdobogás,
állati hörgés, birkózás zaja.)
Adriatica
(elájul, a rémült leányok felfogják).
CSÁSZÁR:
(remegve jön a fák közül. Kezében kopjanyél.
Szótlanul a fű roskad, elejti a kopjanyelet.
A kíséret egyenkint futva jön mindenfelől.
Összevissza kiabálnak, a császárhoz rohannak, fölsegítik).
ALEXIUS
(lassan jön a császár után. Kimerülten egy fához támaszkodva,
szótlanul nézi a jelenetet)
UDVARI EMBEREK:
Uram!... Segítség!... Emberek!... A császár!...
CSÁSZÁR (föláll):
Nincs semmi baj. Már jól vagyok.
Elszédültem. Most már erős vagyok.
A vadkan! Úgy tört szét a kopja fája
Rettentő agyarán, akár a forgács.
Egymagam voltam és fegyvertelen,
Elkezdtem futni. Utánam ered,
És üldöz, üldöz makacsul idáig.
Már éreztem torkának rút lehelét,
Szörnyű agyara fülembe csikordult.
Imádkozni akartam. Lerogyok.
Mögöttem hördül rémes horkanás.
Végem! - gondoltam. Hátrafordulok:
A gyilkos állat a földön vonaglik
És fölötte valaki térdel
Villogó késsel, vonagló inakkal,
Szörnyű karokkal: Herkules a hidrán!
Alexius!
Megmenekültem. Angyalt küldött Isten.
EGY UDVARI EMBER:
Az Isten óvja fölkentje fejét.
Vadászok
(bevonszolják a vadkan testét)
CSÁSZÁR (a vadkanra teszi lábát):
Óriás állat! Mennyei hatalmak!
Borzadnom kell, ha arra gondolok,
Mi vár rám, hogyha nincs Alexius.
(Alexiushoz): Fiam!
ALEXIUS:
Fölséges, parancsolj velem.
CSÁSZÁR:
Megmentettél. Tiéd az életem.
Mit adhatok hálám nyomorult jeléül,
(Mert mi az, ami fölér az élettel?
Mit kívánsz tőlem, szólj, fiam?
Alexius (hallgat)
CSÁSZÁR:
Beszélj.
Császár vagyok, mindent megteljesítek,
Amit a szíved kíván.
ALEXIUS (hallgat):
CSÁSZÁR:
Gyermekem,
Bízzál bennem. Hiszen tudod, szeretlek,
És szeretem atyádat. Nincsen nála
Barátom bölcsebb, hívebb, igazabb.
Nézd, megnyitom császári markomat,
Kiöntöm rád kegyelmem telijét.
Szólj és amit szólsz, meglesz, mielőtt
Kimondtad volna teljesen a szót.
Beszélj, mit kérsz?
ALEXIUS:
Uram, a te kegyelmed
Feneketlenebb, mint a Bosporus.
De jóságodban engedd meg nekem,
Hogy meghajtsam a fejemet előtted
S ne kérjek semmit.
CSÁSZÁR:
Gyermekem, légy okos,
És jól meggondolod, mit teszel!
ALEXIUS:
Uram,
Nincsen mit kérnem.
CSÁSZÁR:
Nincsen a szívedben
Valami titkos vágy, amit magadnak
Sem mersz talán megvallani?
(Adriaticára néz, aki már magához tért.) tudod,
Hajlandó vagyok hozzád mindenestül.
Nem kérhetsz oly nagyot, hogy meg ne adjam.
ALEXIUS:
Császár, nem adhatsz olyat énnekem,
Amire vágynék.
UDVARI EMBEREK (egyszerre):
Jól vigyázz, fiú!...
A hatalmast nem jó megbántani.
A jövő int feléd. Eszedre térj!
Ki tudja, lesz-e több ilyen napod!...
CSÁSZÁR:
Alexius, nincsen hozzám szavad?
ALEXIUS:
Nincsen, uram.
CSÁSZÁR:
Nincsen uram.
CSÁSZÁR (Adriaticához):
Leányom, szólj vele,
Mondd meg neki, hogy szereti a császár
És ne tartson merésznek semmi kérést.
ADRIATICA (Alexiushoz megy):
Alexius, a császár azt akarja,
Hogy kérjed tőle azt, amit szeretsz.
Neked akarja adni,
ALEXIUS:
Adriatica,
Ne szólj hozzá, hallgat minden, ha szólsz.
(Megfogja a kezét.)
CSÁSZÁR:
Alexius! Nincs hozzám szavad?
ALEXIUS:
Uram...
EUFEMIANUS (sietve jön):
Uram, császárom, szörnyű hír!
CSÁSZÁR:
A legjobbkor jössz, Eufemianus,
Hallgasd csak...
EUFEMIANUS:
Uram, szörnyű hírt hozok,
Amely fontosabb mindennél.
CSÁSZÁR:
Beszélj!
EUFEMIANUS:
A hadseregtől jött sebes követ,
A csatatérről. A lova kidőlt.
E percben ért kastélyom kapujához,
Ott összeesett a kimerüléstől
És úgy lihegte el, amit hozott.
Ide siettem, hogy tudtodra adjam.
CSÁSZÁR (türelmetlenül):
Mi történt?
EUFEMIANUS:
Uram, Rufinus...
CSÁSZÁR:
Beszélj!
EUFEMIANUS:
Rufinus, fővezéred, jobb kezed...
CSÁSZÁR:
Meghalt?
EUFEMIANUS:
Megölték serege közepében.
S nem tudja senki, hogy ki volt a gyilkos.
CSÁSZÁR:
Hosszú a megvert ellenség keze
És bosszúja kegyetlen.
EUFEMIANUS:
Sátorában,
A győzelmes csata utáni éjjel...
CSÁSZÁR:
És én magam maradtam. Seregem
Vezértelen! Olyan szegény vagyok!
De mindegy. A szerencse megsegíti
Azt, aki félni nem tanult. Hívem,
Jól tettél mindent. Holnap végezünk.
Ne rontsuk el a mát. Nézd a fiad,
Az életem mentette meg a vadkan
Agyarától. Megígértem neki,
Hogy teljesítem, bármit kérjen is.
Nos, Alexius, nincs kérni valód?
Szólj bizalommal?
ALEXIUS (kiegyenesedve):
Azt mondtad, uram
Hogy oly merészet nem kívánhatok,
Hogy meg ne add!
CSÁSZÁR:
Azt mondtam.
EUFEMIANUS (mély meghajlással):
Nagy vagy, uram.
ADRIATICA (egy lépést tesz Alexius felé).
ALEXIUS:
Halld hát uram, hogy mit kívánok tőled.
Add nekem, császár, Rufinus hatalmát,
Állítsd országod legcsúcsára engem,
Magad légy nálam egy fejjel nagyobb.
Kezembe add a dolgok gyeplejét
És a világot én megfékezem
S hódolni hajtom trónod zsámolyához.
Kevesebb ennél semmi énnekem,
Ezt add kezembe, vagy semmit sem adhatsz.
ADRIATICA (Hátrahúzódik. Csend).
EUFEMIANUS (halkan):
Örült vagy s vakmerő, Alexius!
UDVARI EMBEREK (halkan, egymás közt):
Egy gyermek!... Nincs még húsz éves se tán!...
Őrültség... A császár ígérete!...
Hiába... Ej, majd az orrára ütnek...
Mi lesz ebből?...
CSÁSZÁR:
Legyen, Alexius.
Kezedben a szavam és vissza nem veszem.
ALEXIUS:
Császár, tiéd vagyok.
EUFEMIANUS (szédülten):
Fiam! Egyetlenem!
UDVARI EMBEREK:
Hát mégis!... Egy gyerek főhadvezér!
A császár szólt... Sokat tanult... Erős...
CSÁSZÁR:
Ki tudja, tán az ég akarja így.
Tán a te ifjú két inas karod
Veri el rólunk a barbárokat,
És rázza meg a vén Itáliát.
Ki tudja a jövőt? S ki volna balga
Hinni, hogy rajtunk fordul! Isten ujja
Mozdult ez órában talán. Gyerünk!
Ahogy lesz. Úgy lesz. Mindegy. Indulunk
A fővárosba. Máskorra halasztjuk
A mulatságot és a lakomát.
Sok ügy vár rám ama még. Ruffinusom
Kegyetlenül nagy űrt hagyott tátongva.
Gondolkoznom kell. Menjünk, emberek. (Elmegy)
UDVARI EMBEREK
(utána mennek, közben egymás közt beszélgetnek).
ADRIATICA (Hátramarad. Halkan):
Alexius!
ALEXIUS (nem hallja):
Most, most ragyogj rám, égő napsugár!
Most nézzetek rám, koronás fatörzsek.
Most ismerek magamra. (Karjaival nyújtózik)
Ki voltam eddig én?
Egy szürke lárva, törpe földi hernyó.
Most lettem csak igazán önmagammá.
ADRIATICA (félénken):
Alexius! Én vagyok itt!
ALEXIUS (csillogó szemmel):
Valami lesz. Te vén föld, most figyelj:
Rég hordoztál magadon óriást.
Az ős titán-nép rég alszik nagyon.
Figyelj, öreg szülő: valamit most megérsz.
ADRIATICA (szomorúan elmegy a többiek után).
ALEXIUS:
Alkonyodik. Térjetek pihenőre.
Aludj te vén világ, aludj.
Rettentő lesz reggelre ébredésed.
A holnap, a holnap vérpirosan virrad
A nagy hegyek mögött.
Ímhol vagyok,
Itt állok én, piros hajnalmadár,
Eremben tűz, új évezrek tüze.
Ímhol ez a kéz, mely lángot kovácsol,
Ostorokat fon és kardot sajogtat.
Ímhol e láb, amely nyakadra lép,
Vén szolga, vén világ,
Mint Sándor, a Fülöp fia.
Hadseregemhez holnap! Széles szép mezőn
Nagy, szálas, szőke barbárok ezerje.
Bíborpalástos hellén hopliták!
Ezüst páncél és vertarany sisak.
Ki mer fejet emelni szerteszét?
Haha! Ezek a régi légiók!
Ezek a Sándor vén falanxai!
Thermopylaenél Ázsiának
Ezek vetettek ércfalat.
Föl a fegyverrel, hellén férfiak,
Félni Spártában nem ősi szokás!
Fürtösen, pajzsosan, lándzsásan,
Feszes inakkal, ifjak, előre!
Halljátok: Hív a vén Itália!
Kiált a Capitolium a messzeségben.
Még ég a föld, amerre Hannibál
Nagy lába járt előttünk. A kapuk
Még reszketnek Rómában. Föl, fiuk,
Szenátorok lesztek Rómában. Föl, fiuk,
Szenátorok lesztek Rómában mind,
Császárnak teszlek mindegyőtöket,
Mi énnekem a trón? Egy világ kell nekem
Lábaim alá zsámolyul.
A Galliák, Britanniák,
Amerre Caesar hordta sassait,
Amerre zúg a barbár rengeteg:
Egy lépés, egy roham.
És egy lépés Herakles oszlopánál
Az óceán. Egy lépés Afrika,
Az ismeretlen Isis birodalma,
És egy lépés a pún gályák nyomán
A szigetek... a partok... Ázsia.
Szállnak a zászlók Sándor útjain
A csodálatos Babylon felé.
Az Indiák minden rejtelme vár.
Dalol a Halys, a Tigris, a Ganges,
Az egetverő hegyek énekelnek,
Özönnel ég az illat és az áldozat,
Kacag a gyümölcs, izzik az arany.
És Jeruzsálem kebelét kitárja
Az Augustusnak, aki homlokán
Keresztet hord s Krisztust imád.
És keresztvíz ömöljön a világra
És jöjjön el a békeország
A farkas mellett lakozzék a bárány,
Fegyver pihenjen, vétek eljuházzon,
Folyjon folyója szeretetnek
És csókolózzék béke és igazság.
És én legyek az ország sarkköve,
Akit az Isten hívott el királynak;
És Úrnak a világ fölött. (Leül egy fatörzsre.)
(Hosszú csend. Alkonyodik.)
SAS (a magasban kering):
Járom a lég sivatag csendjét,
Mellettem száll a szürkület.
Fönn: húz a szívó végtelenség.
Lenézni: rontó széfület.
Csend van. Hideg van. Nincs tovább.
A magasságok mostohák.
KAKUKK (messze bent az erdőben):
Kakukk, kakukk, az egyre kettő,
Kettőre ti és tízre száz.
És nincsen szám, mely volna meddő,
Sor nincsen, hogy végére láss.
Szám számra tódul szüntelen:
Nincs búsabb, mint a végtelen.
RIGÓ (Alexius feje fölött a fán):
Zöld az erdő, nap meleg.
Mindig is nevettelek,
Bús bolondok!
Mért repülni messze fenn?
Lomb között ha jó nekem,
Hoppot mondok!
ALEXIUS:
Ki mondja meg, mi kínoz engemet?
Egy perce még, szent mámor égetett
És mint Phaéton szálltam, diadallal,
A mindenlátó tűznap szekerén.
Enyém volt minden, én voltam a minden.
És most? - Különös: Olyan messze van
Már mindez tőlem! Férfi nézhet így
Színes kavicsra, mellyel boldogan
Játszott a porban szép gyerekkorában!
Csodálatos! Egy perc! Mi változott?
Amire vágytam: itt van a kezemben.
És én? Oly furcsa mindez most nekem,
Minthogyha hosszú éber éjszakákon.
nem éltem volna százszor régen át.
csak addig szép a vágy, ameddig álom?
A teljesülést első perce már
Megsápasztja az álmok aranyát? (Felugrik.)
Nem akarok magamban lenni most!
Nagy ismerősök, én testvéreim,
Egymásra torló büszke álmaimnak
Látogatói, hősök: jöjjetek!
Most kell parázsló szemetek nekem!
Most kell hajolhatatlan lelketek!
(Alexiusszal szemben, balról, megjelenik a három szomorú király.)
ALEXIUS (egy lépést hátrál):
Kik vagytok, emberek?
I. KIRÁLY:
Xerses vagyok.
II. KIRÁLY
Alexander vagyok.
III. KIRÁLY:
Caesar vagyok.
ALEXIUS:
Eljöttetek! Csodálatos nap ez!
Köszöntelek, ti legnagyobb nagyok!
I. KIRÁLY:
Megállj
Az én uralmam egy a semmivel!
Egy csorda rabnak voltam ostorosa!
És birodalmam hitvány sárgamoly.
Vagy nem dacolt-e szavaimmal a tenger?
Hiába volt hajóim rengetegje,
Hiába vertem láncokat belé:
A szennyes sósvíz szembekacagott
És kigúnyolta rossza hatalmamat.
Egy piszkos tajték meggyalázott!
Ne mondjon nagynak senki engemet!
II. KIRÁLY:
Megvettem Hellászt és Egyiptomot,
Enyém volt Media és India.
És semmi volt a hatalmam: A halál
Szétrúgta minden alkotásomat
És kettétörte tündöklő nevem.
Irigyek voltak rám az istenek:
Én egy Homérost kértem, hogy nevem
Örökké tenné: megtagadtatott.
Achilleus, a gyorsinú suhancot,
Irígylenem kell. Semmi sem vagyok!
III. KIRÁLY
Vad harcosokat bokámhoz igáztam
És lábam Róma nyakán nyugodott.
Mit ér mindez! Egy baráti szívet
Minden hatalmam meg nem győzhetett:
Brutust megnyerni ne voltam erős!
I. KIRÁLY:
Nem érdemes!
II. KIRÁLY:
Hitványság!
III. Király:
Hasztalan!
ALEXIUS:
De mégis! Mégis, Amíg állt a harc,
Míg törtetek előre, fölfelé:
Ez fölséges volt!
I. KIRÁLY:
Egyedül vagyok!
II. KIRÁLY:
Egyedül vagyok!
III. KIRÁLY:
Egyedül vagyok!
ALEXIUS (fájdalmasan felkiált):
Menjetek! Menjetek! (Eltakarja a kezével az arcát.)
(A három király eltűnt. Szünet.)
A REMETE:
(hosszú bő ruhában, nagy ősz szakállal, nagy bottal,
megjelenik jobbról az ösvényen. Lassan jön előre.)
ALEXIUS:
(lehajtott fejjel indul jobbra kifelé az ösvényen).
A REMETE:
Békesség neked, ifjú!
ALEXIUS:
Békesség
Neked is, ősz atyám!
A REMETE:
Alexius,
Hová indulsz?
ALEXIUS:
A császárhoz megyek.
A REMETE:
Mi dolgod van a császárral, fiam?
ALEXIUS:
(mintha egészen magától értetődnék, hogy a remete tudja a nevét és kikérdezi, a legtermészetesebb hangon felel kérdéseire):
A császár vár. Ma fővezére lettem,
És útra készülök, a hadsereghez.
A REMETE:
S aztán?
ALEXIUS:
A légiók élére állok
és kiverem a varbár csőcseléket
Az országból. Megyek Itáliába,
És az elfajult Róma koronákat
A császár trónja lábához teszem.
A REMETE:
És aztán?
ALEXIUS:
Győzelemmel megjövök,
És nőül veszem a császár leányát.
Nagy lesz a hírem és becsületem,
Boldog leszek és gazdag és a császár
Minden kegyelme rajtam.
A REMETE:
Azután?
ALEXIUS:
Aztán sereget állítok magamnak,
Amilyet még nem látott a világ,
és leigázom vele a világot.
A REMETE:
És aztán?
ALEXIUS:
Aztán Augustus leszek,
Világ császára, egyedülvaló
Parancsolója mindeneknek.
A REMETE:
Aztán?
ALEXIUS:
Aztán boldog lesz széles e világ.
És áldani fog minden engemet.
És nagy leszek, mint nem volt senki még.
A REMETE:
És aztán?
ALEXIUS:
Aztán... mindig úgy marad,
Minden... amíg csak élek.
A REMETE:
S azután?
ALEXIUS (növekvő zavarral):
Azután... egyszer eljön az öregség,
Szép és tisztes öregség.
A REMETE:
S azután?
ALEXIUS:
És aztán... aztán... eljön a halál.
A REMETE:
És aztán?
ALEXIUS:
(nem felel: sápadtan hajtja le a fejét. Egyre jobban sötétedik.)
(Hosszú csend)
A REMETE:
Ifjú, békesség neked! (Megfordul és elmegy, amerre jött.)
ALEXIUS (alig hallhatóan):
Békesség! (sokáig némán áll, arcát kezével eltakarva.)
(Hosszú csend.)
IFJAK (jobbról jönnek):
I. IFJÚ:
Jöjj velünk, Alexius,
A császár vár! Együtt a nagy tanács.
ALEXIUS:
(hallgat nem mozdul).
II. IFJÚ:
Tanácsot tart és szükség van reád
Azt üzeni a császár, hogy siess.
ALEXIUS (hallgat):
I. IFJÚ:
Alexius, nem érted a szavam,
A császár hivat! Nem jössz?
ALEXIUS (Halkan):
Nem megyek.
IFJAK (bámulva néznek rá, aztán elmennek).
ALEXIUS (egyedül marad. Egészen sötét van):
(Szünet.)
ALEXIUS (halkan):
Egyedül vagyok! (Hirtelen, fájdalommal): Adriatica!
(Függöny.)