Kedves Rendtársak!
Gaudium et Spes! Öröm és remény mindnyájatoknak! A jubileumi év kezdetén küldjük nektek ezt a levelet, amelynek célja kettős: örömet kíván ébreszteni bennetek, valamint igazi evangéliumi döntések meghozatalához kíván segítséget nyújtani. Csak akkor tudunk ugyanis igazán örvendezni, ha örömünk bibliai forrásból fakad, és saját konkrét, jelen helyzetünkben tudjuk azt megélni.
A Szentatya arra biztat minden krisztushívőt, hogy ez a szent év legyen a kiengesztelődés és reménységünk felmutatásának időszaka. Azt szeretnénk, hogy rendünk számára is ez az év a kegyelem, az evangéliumi örvendezés ideje legyen.
Levelünkben pusztán néhány ötletet, javaslatot adunk, hogyan élhetnénk meg, ill. hogyan kellene megélnünk ezt az évet, hogy valóban az öröm forrása legyen számunkra.
A jubileum kifejezés a héber jóbel szóból származik. Ez egyfajta kürtöt jelent, amelyet akkor fújtak meg, amikor Izrael népének jelezni akarták a szent év kezdetét: „Fújd meg a harsonát az egész országban!” (Lev 25,9) Ennek hétszer hét év letelte után, vagyis minden ötvenedik évben kellett megtörténnie: „Ez az ötvenedik esztendő legyen jubileumi szentév számotokra!” (Lev 25,10) Miért szent? És minek az örvendezés? Számtalan oka van ennek. Ha ezeket megismerjük, megértjük miért volt ekkor nagy öröm a zsidók, elsősorban a szegények között. Íme erről egy bibliai szakasz:
E szöveget olvasva megértjük a jubileumi év igazi jelentését és az öröm okát. Abban az évben ugyanis a földeket pihentetni kellett; az eredeti birtokosok visszakapták a más tulajdonába került földjeiket és házukat; a rabszolgákat szabadon engedték, a tartozásokat elengedték. Bizonyos értelemben abba az eredeti, kezdeti állapotba került minden, amikor Isten mindent jónak teremtett, az embert pedig saját képére és hasonlatosságára.
Ezek az előírások abból a mély meggyőződésből fakadtak, hogy a föld Istené, és senki emberfia nem veheti teljesen birtokába, nem maradhat kevesek kezén, nem állhat fenn olyan állapot, amely az embereket szegényekre és gazdagokra osztja (vö. Lev 25,23k). A zsidók, akiket Isten kiszabadított Egyiptomból, nem lehettek semmilyen emberi hatalom alá vetett rabszolgák. Ha senkit sem lehetett örökre megfosztani birtokától, még kevésbé lehetett szabadságától. Nagyon világos volt a szociális kötelezettség, az igazságosság, az egyenlőség, a javak egyenlő elosztásának követelménye, valamint a felhívás a valódi megtérésre, Isten törvényeinek teljesítésére.
Ugyanez fejeződik ki abban a részben, amelyet Izajástól olvas fel Jézus a názáreti zsinagógában: „Az Úr Lelke van rajtam, mert fölkent engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak látást, hogy felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje” (Lk 4,18-19). És ezzel fejezi be a felolvasást: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok.” (Lk 4,21)
Amikor Kalazancius Rómában élt, két jubileumi év is volt: 1600-ban és 1625-ben. Az 1650-es jubileumot már nem élte meg, két évvel korábban meghalt. 1600-ból nem maradtak ránk levelei, így nem tudjuk, hogyan töltötte azt az évet. Viszont van egy nagyon szép tanúvallomásunk P. Berrotól. Kalazancius krízist élt át hivatását illetően, s ekkor – éppen az 1600-as esztendőben – hoz egy egész életét meghatározó döntést. Azoknak az ágrólszakadt római gyerekeknek szenteli életét, akik elrabolták a szívét. P. Berro beszéli el:
Az 1600-as jubileumi évben tehát Kalazancius a döntés örömét élte át: egész életét a szegény gyerekeknek szentelheti. Micsoda szép megünneplése a szentévnek az, ha valaki önmagát az elhagyott gyerekek és fiatalok kulturális, erkölcsi és társadalmi felemelkedéséért szenteli végérvényesen!
Az 1625-ös esztendőről is csak kevés információnk van Kalazancius levelezéséből. A jubileum kezdete után rögtön, december 28-án üdvözli P. Canancát: „Szép jubileumi évet!” (CP 279). Többször biztatja a rendtagokat, hogy használják fel jól a jubileumot (vö. EP 282, 317, 318, 326), azt is tanácsolja, hogy végezzenek életgyónást (vö. EP 317, 318). Tájékoztat bennünket, hogy nagyon sokan érkeznek Rómába a szent év megünneplésére (vö. 317), ő maga pedig zarándoklatot szervez Frascatiból Rómába Szent Mihály arkangyal napjára (vö. 320, 326). Leveleiből többet nem tudunk.
Most szeretnénk megjelölni tíz dolgot, amely jellemezhetné rendtartományi, közösségi vagy személyes tapasztalatotokat. Minthogy a jubileum az Úr kegyelmi esztendeje örömének kifejezése, úgy mutatjuk be ezeket, mint örömtapasztalatokat.
A jubileum egyértelműen kapcsolatban áll a szociális igazságossággal. Sok más témához is kapcsolódik – amelyekre a következőkben még kitérünk –, mégis ezt tesszük az első helyre, hogy ne adjunk félreértésekre lehetőséget abban a tekintetben, hogyan kellene a piarista rendnek ezt a jubileumot megünnepelnie. Az egész világra vonatkozóan érvényes, hogy „kegyetlen században” élünk. Mekkora egyenlőtlenségek vannak észak és dél, szegény és gazdag országok között?! Hozhatnánk adatokat és statisztikákat, de bennünket itt az érdekel, hogy minket, piaristákat ez hogyan érint.
Nos tartozások közöttünk is lehetnek: az egyes rendtartományok között, vagy szegény embereknek lehetnek tartozásaik rendházainknak vagy iskoláinknak. Ha az adósságok elengedése hozzátartozik a bibliai jubileumi évhez, nem kellene ezt az elengedést nekünk is megtennünk? Ez lehetne teljes vagy részleges; minden rendtartománynak és háznak magának kellene megvizsgálnia, kik az adósai, és kik felé ő a hitelező. Tudjuk jól, senkinek sincs felesleges pénze. Ismerjük az egyes provinciák többé-kevésbé súlyos problémáit. Viszont az Úr kegyelmi esztendejének nem az az üzenete számunkra, hogy a fölöslegünkből adjunk! Le kell mondanunk olyan pénzekről is, amelyek járnak nekünk, és amelyek visszafizetése jól jönne a kasszánkba. A jubileumi év örvendezése nem maradhat pusztán spirituális síkon, nem merülhet ki eléggé költséges zarándoklatok szervezésében. Azt a pénzt, amelybe ezek kerülnek, talán érdemesebb lenne a rászorulóknak adni. Bizony meg kell fontolni, hogy melyik az előnyösebb: szervezni egy költséges zarándoklatot vagy ünnepséget, amely számunkra lelki örömet nyújt, vagy pedig a szegényeknek adni azt a pénzt, akik bizony örülnének neki. Talán hasznos lenne, ha újra elolvasnánk Konstitúcióink Szegénységünk című hatodik fejezetét, amelyben konkrét útmutatásokat találhatunk az itt felvetett témához.
Láttuk, hogy a jubileumi év minden ember, a rabszolgák és szűkölködők felszabadulását jelentette. E tekintetben újabb lehetőség nyílik, hogy a piarista rendben örömmel ünnepeljük az Úr kegyelmi esztendejét. Nem tudnánk konkrét gesztusokat tenni? Szolgálatunkkal azok felé a szegények felé fordulni, akiket eddig nem vettünk figyelembe? Igaz, hogy Kalazancius 1597 őszén a Santa Doroteában nyitotta meg iskoláját, viszont az 1600-as szentévben Róma központjába helyezte át, mert „ott nagyobb volt a szegénység”: Ezt ő jól tudta, hiszen úgy ismerte Rómát, mint a tenyerét: hat-hét éven keresztül Róma minden részét bejárta még a Tizenkét Apostolról nevezett Testvériség tagjaként. Az 1600-as jubileumi évben mondta, ahogyan elmeséli P. Berro, hogy most már a világ minden kincséért sem hagyna fel a szegény gyerekek nevelés által történő megváltásának szolgálatától.
Nem ezt mondja a Tonti bíboroshoz intézett emlékiratában, amikor az iskola szolgálatáról beszél? Az iskola ugyanis segíti a szegényeket, „akik tökéletesíteni és nemesíteni tudják önmagukat és hazájukat azzal, hogy vezető állásokat és méltóságokat töltenek be itt a földön”.
Három éve, amikor azt ünnepeltük, hogy négyszáz évvel ezelőtt nyitotta meg Kalazancius a Santa Dorotea-i iskolát, azt a felhívást intéztük hozzátok, hogy konkrét, „doroteai” gesztusokat hajtsatok végre. Most, a jubileumi év alkalmával, újra kérjük a rendtartományokat, hogy tegyétek meg ezt a gesztust, ha még nem tettétek meg, ha pedig már léptetek ebben az irányban, kérjük, növeljétek ezt a nyitottságot azok felé a szegények felé, akiket kellőképpen nem vesznek figyelembe. Nem lenne ez olyan jel, amely az Úr kegyelmi esztendejének elérkeztére utal? „... hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást.” (Lk 4,18) Mi másnak kellene lennie piarista szolgálatunknak? Vajon a kegyelem esztendeje lesz ez számunkra, ha nem történik meg a szegények materiális, kulturális és spirituális megváltása és felszabadítása? – E témához elolvashatjuk, mit mondanak Konstitúcióink a nyolcadik fejezetben (Szolgálatunk az egyházban).
Mindegyik provinciának megvan a maga története, annak fény- és árnyoldalai. Minél hosszabb egy intézmény története, annál több az árnyoldala is. Jelenleg vannak olyan provinciák, amelyek története egészen alapító szent atyánkig nyúlik vissza, amelyeknek azonban – különféle okokból – most nincsenek, vagy szinte nincsenek hivatásaik. Elképzelhető, hogy eljön az idő, amikor már nincs több emberi remény, de elhalad az Úr angyala, és egy jobb jövendőt ígér arra az időre, amikor újra elhalad (Sára már áldott állapotban lesz). Ma még viszont nem ez a helyzet, és semmi sem utal arra, hogy változhat.
Vannak ezzel szemben olyan provinciák, amelyek fiatalabbak és nagyobb a képességük, hogy friss hajtásokat fakasszanak. Oly sok fiatal jelentkezik hozzájuk, és olyan gyorsasággal, hogy azon veszik észre magukat, nem tudják már befogadni őket, nincs elég pénzük, és gondot jelent, hogyan gondoskodjanak ezekről az új hivatásokról.
Ha többé-kevésbé így állnak a dolgok, azok az idősebb családok, amelyek hosszabb hagyománnyal rendelkeznek és egykoron virágzó tartományoknak bizonyultak, nem tudnának segíteni, megosztva javaikat, hogy a fiatalabb, de népesebb családok virágozhassanak és elláthassák a hozzájuk jelentkezőket? Az ő hivatásaik pedig végeredményben a rend egészét gazdagítják, nemcsak saját provinciájukat.
Fontos, hogy nagyobb távlatokban gondolkodjunk, és nyissuk meg a szívünket! Hány meg hány nagyszülő van, aki boldog, amikor növekedő unokáit látja! Melyik nagyszülő nem örül, amikor látja, hogy unokája kitűnik valamiben? Nem lehetne hasonló módon hozzájárulni az egész rend növekedéséhez? A segítségnyújtásnak sokféle formája lehetséges (pl. ösztöndíjak stb.).
Születtek már konkrét, ilyen jellegű javaslatok az utóbbi provinciai káptalanokon. Vannak provinciák, amelyek konkrét segítséget kérnek, hogy eltarthassák sok növendéküket. A provinciák közötti együttműködésre látunk itt nagy lehetőséget és égető szükséget. (Érdemes lenne elolvasni az 1985-ös generálisi káptalannak a Suggerimenti sulla politica economica dell'Ordine című dokumentumát.)
A jubileumi év a megtérés éve, bűnbánatot kell, hogy magával hozzon. A bűnbánatnak pedig bocsánatkéréshez kell, hogy vezessen. Attól kell bocsánatot kérnünk, akinek ártottunk. Itt viszont tudatunkba kell idéznünk a „test” bibliai fogalmát, amelynek mi, piaristák tagjai vagyunk. Rendünknek több évszázados múltja van. Vajon nem adtunk ki egy évkönyvet (Annuario) öregdiákjainkról? Sokan közülük már a múlté, mégis a mieinknek tartjuk őket, mert iskoláinkba jártak. A piarista rendet egyszerre alkotja a múlt, a jelen és a – reméljük ígéretes – jövő. Ebben a „kegyelmi esztendőben” vajon nincs-e itt a kedvező alkalom, hogy alázatosan bocsánatot kérjünk, valahányszor nem feleltünk meg Kalazancius karizmájának, és nem tudtunk vagy nem akartunk annak megfelelően dolgozni? Bocsánatot kell kérnünk azoktól a gyerekektől és fiataloktól, akiket nem neveltünk kellőképpen a pietásra és a tudományokra. Bocsánatot kellene kérnünk, valahányszor nevelésünk nem volt felszabadító diákjaink számára abból a szociális, erkölcsi vagy kulturális rabságból, amelyben voltak, vagy emberségükben nem növeltük őket. Bocsánatot kell kérni, valahányszor rosszul teljesítettük a ránk bízott feladatot. Bocsánatot kell kérni, valahányszor nem tudtunk alkalmazkodni diákjaink gondolkodásmódjához és életéhez. Bocsánatot kell kérni, amiért azokat szolgáltuk, akiket nem kellett volna, és nem szolgáltuk azokat, akiket kellett volna. Bocsánatot kell kérni, valahányszor megfeledkeztünk a legkisebb gyermekekről, vagy kiszorítottuk a szegényeket, vagy nem szenteltük magunkat nekik úgy, ahogyan Kalazancius akarta. Bocsánatot kell kérni azért, amiért életünkkel nem tettünk olyan tanúságot a fiatalok előtt, amilyet Kalazancius akart: hogy legyünk „Isten Anyja Szegény Szerzetesei”. Hasznos lenne elolvasnunk Konstitúciónk első fejezetét a kalazanciusi küldetésről, abból is elsősorban a Kalazancius „Előszavából” vett pontokat.
A jubileumi év azért is kegyelmi esztendő, mert arra serkent bennünket, hogy visszatérjünk a köztünk, piaristák közötti teljes, nagylelkű szeretethez. Nemcsak a múltat kell vizsgálnunk. Viszonylag könnyű bocsánatot kérni azért, amit a „test”, a rend vagy a közösség egésze követett el. Fel vagyunk azonban arra is szólítva, hogy bocsánatot kérjünk mindazért, amit mi magunk követtünk el személyesen, sőt arra is, hogy tudjunk megbocsátani másoknak teljes szívünkből. Hogyne sebeznénk meg egymást – akaratlanul is –, amikor reggeltől estig együtt élünk és dolgozunk? A közösségi élet öröm forrása, de ez nem jelenti azt, hogy ugyanakkor ne lenne erőfeszítés, elkötelezettség és harc is. Anélkül, hogy akarnánk, súrlódások vannak köztünk, és sebeket ejtünk egymáson. Olykor pedig – és itt jól megmutatkozik a mi gyönge, bűnös természetünk – képtelenek vagyunk felejteni, megbocsátani. Sok esetben ezek a sebek nem gyógyulnak be, sőt elmérgesednek. Miért nem nyitjuk meg szívünket, és miért nem bocsátunk meg másoknak, ahogyan mások is megbocsátanak nekünk? Hiszen mindannyian az irgalmas Istenhez akarunk hasonlóak lenni, hiszen ő nekünk még sokkal többet megbocsát, és igazából megbocsát! Követelhetem testvéremtől azt a száz dénárt, amikor nekem az én Istenem tízezer talentumot engedett el? Követelhetem magamnak azt, amiről úgy gondolom, hogy jár nekem, amikor Isten elengedett nekem mindent, amit tőlem nem kapott meg, s ezt úgy, hogy nem érdemeltem meg? A jubileumi évnek a közösségben egy megújult életet kellene teremtenie, hogy higgyük és megéljük azt az új szeretetet, amelyet az Úr ad nekünk, aki meg tudja újítani közösségünk tagjainak a kapcsolatát. A szentév közösségeinkben új kezdetet kell, hogy jelentsen, mert hiszen megbocsátunk egymásnak úgy, ahogyan Isten megbocsát nekünk. És Isten megbocsátásának öröme a mi megbocsátásunk örömének a forrása.
Megérné újra elővenni Jean Vanier-nek a „Közösség – A megbocsátás és az ünnep helye” című könyvét, amely segít nekünk e téren, de elmélkedhetünk Konstitúciónk harmadik fejezetéről is, amely közösségi életünket taglalja.
Mélységes öröm járhat át bennünket azért is, mert Krisztusban, az ő kegyelmével és erejével mindannyian megújulunk lélekben. A szentév valódi megtérést és változtatást hoz magával. A változtatásnak elsősorban életünk lényegét kell érintenie, amely nem más, mint a Jézus-követés. Azért választottuk a szerzetes életet, mert Jézust akarjuk követni, az ő kegyelmével azon vagyunk, hogy magunkban újraéljük azt az életmódot, amelyet ő folytatott itt a földön. Éretten, igaz realizmussal igyekszünk nyomába szegődni. Bármerre is vezet bennünket, őrültségnek tűnő, hatalmas bátorsággal kövessük Őt! Kerüljön, amibe kerül! Számunkra is és minden keresztény számára is érvényes az, amit II. János Pál pápa mond: „Krisztus tegnap, ma és holnap”. Ő hivatásunk tegnapja, hűségünk jelene és halálig tartó bizalmunk mindigje.
Mindez azt kívánja tőlünk, hogy napról napra változzunk. Lehetségese azonban még változni? Lehetséges-e megtérni? Nem lehet, hogy már nincs bennünk remény, és csak kételkedünk? „In spem contra spem” – mondta Kalazancius. Isteni reménnyel emberi reménytelenségünkkel szemben! Ez a jubileumi év azt az üzenetet hordozza, hogy újítsuk meg elszántságunkat Jézus követésében. Törjük össze mindazt, ami bennünk megrögzült üresség vagy hamisság, amelyben elrejtőzünk és elmenekülünk Jézus elől. Vizsgáljuk meg szívünket, és ismerjük fel Jézus akaratát velünk kapcsolatban. Hányszor összetévesztjük az ő szavát annyi más szóval, az ő szeretetét a mi saját szeretetkapcsolatainkkal, az ő isteni forrását a mi pocsolyáinkkal!
Ajánljuk elolvasásra a Konstitúciók 2. és 4. fejezetét (Krisztuskövetésünk; Imádságos közösségünk)
Önmagunkkal való kiengesztelődés: fontos, hogy mostani önmagunkkal történjék. Ki kell engesztelődnöm azzal, aki most vagyok, azzal, akivé mára lettem. Életünkhöz tartoznak ütközetek, kapott sebek, elmenekülések és hős vállalkozások. Volt úgy, hogy akartunk, de nem tudtunk; volt, amikor lehetőségünk volt, de nem akartunk. Szívünkből ki kell vetnünk a bűnt, a megalkuvásokat, és mindannyiunknak ki kell engesztelődnie, meg kell békülnie mostani önmagával, különben sohasem lesz képes befogadni azt a békességet, amelyet Urunk nyújt nekünk. Olyan békével ajándékoz meg, amely nem akar elmenekülni mindattól, ami múltunkat meghatározza, hanem az Úr irgalmának és szeretetének megtapasztalásává teszi.
Ki kell engesztelődnünk a múltunkkal, saját élettörténetünkkel, amelyben észre kell tudnunk venni Isten jelenlétét. Saját történelmünk is üdvtörténet, vagyis az Úr kegyelmének és megnyilatkozásának történelme.
Ennek a kiengesztelődésnek örömre kell gyújtania szívünket, mivel meg tudjuk találni Istent életünk nehéz helyzeteiben is. Ö jelen volt a boldog és szomorú, a sikerekkel vagy hibákkal teljes, a győzelmeket elkönyvelő vagy vereségeket elismerő, a kegyelemmel átjárt vagy bűnökkel terhes időszakokban. A legeslegvégén azonban meggyőződéssel kell vallanunk a Gyermek Jézusról nevezett Terézzel együtt, hogy „minden kegyelem”. Igen, minden kegyelem volt életünkben!
A jövőnkkel is ki kell engesztelődnünk, amely nem más, mint az Úr akaratának szenvedélyes keresése. Ha nem tesszük meg azt, amit kér, vajon mit használ olyasmin munkálkodni, amit nem kíván? Ha nem teljesítjük az ő akaratát, mit csinálunk akkor, amikor saját akaratunkat követjük? Ha az ő útjai nem adnak nekünk békét, milyen béke az, amelyet saját elképzeléseinket követve találunk?
A jubileumot mint a kegyelem esztendejét személyesen megünnepelni azt jelenti, hogy kiengesztelődünk önmagunk jelenével, múltjával és jövőjével. Ajánljuk elolvasásra Reguláink 205-210. pontjait a folyamatos képzésről, valamint a Vita consecrata enciklika 69-71. pontjait.
Új korszak kezdődik. Új történelmet kezdünk. Észrevesszük-e azt az új ajándékot, amelyet az Úr ad a megszentelt életet élőknek: a világi hívek részesedését a megszentelt élet intézményeinek karizmájában? Mi, piaristák az Úr szeretetét ismerjük fel ebben. Kegyelmi esemény ez, amelyben megtisztulnak saját elképzeléseink, és megnyílunk egy számunkra még szinte teljesen ismeretlen jövő felé. De tudjuk, hogy Isten jelen lesz ebben a jövőben. Tudjuk, arra hív bennünket, hogy induljunk el ezen az új úton. Kalazancius karizmájának megvalósítási lehetőségei szemmel láthatóan nagyon megszaporodtak, s mindez az egyház és a világ szolgálatára. Nyilvánvaló, hogy még nem látjuk világosan, merre vezet bennünket az Úr, nem tudjuk, hányszor fogunk még elbotlani, az azonban biztos, hogy Ő „provokál” bennünket, hajt bennünket előre, biztat, hogy ne féljünk, merjünk elindulni, tegyünk lépéseket, legyünk tudatában, hogy az ő ereje hajt, az ő szava vezet bennünket, az ő kívánságai azok, amelyeket szeretnénk felismerni és megvalósítani.
Vajon nem kellene felhasználnunk ezt a jubileumi évet arra, hogy e téren egy bátor és biztos lépést tegyünk előre? Kérjük az Urat, hogy kísérjen és erősítsen meg bennünket!
E témában lásd a Vita consecrata enciklika 54-56. pontjait, valamint az 1997-es generálisi káptalan Világiak a piarista iskolában című dokumentumát.
Most újra felhangzik Jézus felhívása hozzánk: „Menjetek és tegyétek tanítványommá mind a népeket!” Krisztus szeretne minél több embert elérni, szeretne minél többhöz elérkezni. Jézust jobban meg kellene ismerniük azoknak, akik már ismerik; szeretniük kellene azoknak, akik ugyan már ismerik, mégis távol élnek Tőle; azoknak pedig, akik nem hallották az örömhírt, meg kellene ismerniük Őt. „A nevelés által evangelizálni” – ez a mi utunk-módunk Jézus örömhírének megismertetésére. És ennek az örömhírnek el kell érnie minél több népet és nemzetet. Az utóbbi évtizedekben rendünk felismerte a Lélek indítását, és igyekezett a piarista karizma jelenlétét új földrajzi területeken is biztosítani. Lépjünk most ebbe a jubileumi évbe azzal a szilárd elhatározással, hogy növeljük jelenlétünket új helyeken, azért, hogy egyre többen legyenek azok a szegények, akik nevelést kapnak a pietásban és tudományokban, akiket táplálunk a hit és kultúra kenyerével! Nem tudnánk növelni valamiképpen jelenlétünket a missziókban? Nem ez a kedvező alkalom, hogy olyan helyeken is meggyökereztessük a piarista munkát, ahol eddig nem voltunk jelen? Minden rendtartománynak fel kell tennie magának ezt a kérdést.
Elolvasásra az 1997-es káptalan Hitvallásunk és Küldetésünk című dokumentumait ajánljuk.
Az előző kilenc pontban átfogó szempontokat említettünk, amelyek egész gondolkodásmódunkat és magatartásunkat érintik. Ebben a tizedik pontban pedig néhány olyan konkrét ötletet sorolunk fel, amelyet az egyes provinciák, rendházak vagy iskolák valósíthatnának meg.
Kedves Rendtársak! Elétek tártuk azokat a gondolatokat, amelyek a jubileumi év kezdetekor megfogalmazódtak bennünk. A béke és vigasztalás Istene, a provokáció és bátorság Istene, az irgalom és jóság Istene, a félelem nélküli elszántság Istene segítsen bennünket abban, hogy valóban, lelkünk mélyéig megéljük ezt a szentévet: konkrét, kézzelfogható és értékes gesztusokkal, tettekkel, amelyek arról tanúskodnak azok előtt, akik látnak bennünket, hogy ez a 2000-es esztendő valóban kegyelmi esztendő, az örvendezés esztendeje a piaristák számára.
1999. december 25-én, a 2000. évi Nagy Jubileum kezdetén
Szeretettel:
a Generálisi Kongregáció
