Felénk nem volt a láthatár
festői, mint hol fenyő rajzolt
fenséges csipkéket: – a táj
peremén csak pár törött gally volt.
Minálunk csak a bodza ága
borult szégyenlősen virágba,
s tárta szét könnyű tenyerét,
hogy eltakarja szégyenét.

Bodzafa! Szegények növénye!
Álmodott kertjük bús virága!
Gyümölcsösük gyümölcsös ága!
Szomjúságuk szőlőtőkéje!
Sétájuk hajló lugasa!
Szüretjük venyigesora!
Annak, aki bort sose szűrt,
bogyódból volt keserű fürt!

Cselédkertek labdarózsája!
Alvégek tamariszkusza!
Árendás-porták orgonája!
Te szegénysorok ciprusa!
Szalmatetős kunyhók, borházak
lakóinak leándere,
és maszatos, rongyos pulyáknak
fanyar, vad málna-erdeje.

Kiknek szoknyáját nem súrolta
kiskertekben a virág ringva:
– szúrós illatú bokrod volt a
béresasszonyok rozmaringja.
Ujjuk közt leveled morzsolták
templomban, ünnepnapokon.
Ó te megszentelt, megcsúfolt ág,
szemetmaró bazsalikom!

Jaj! Szegények hársfa-teája:
bodzavirág! Ki nem ment patikába,
főzött leved volt gyógyfürdője.
Kis szolgálók, napszámos lányok,
ha szerelmes levelet írtak,
bogyóid leve volt tintájuk,
s könnyük, amit ég hozzá sírtak.

A birtokot akácsorok
s dölyfös jegenyék keretezték:
– a nincstelenek ott keresték
otthonuk, hol te lombosodsz!
Bodzafa! – két világ határán
lombjaid sora volt a mezsgye.
Lobogj, hogy aki messze jár már,
hona határát ne tévessze!