,,Én a jó pásztor vagyok'' (Ján. 10.)
A mai evangéliumnak e szavai szinte ujjal mutatnak Szent Istvánra. Ha a szentek az Úr Jézus Krisztus képmásai, akik egyéniségükben az Úr Jézus életének, egyéniségének egy-egy oldalát testesítik meg számunkra, lehet-e Krisztusnak, a jó Pásztornak szebb megtestesülése, mint Szent István, a magyarok jó pásztora? Hiszen ezt a kis nyájat, a magyarság nyáját nemcsak hogy védi, őrzi, legelteti, de ő is terelte össze, ő alapította meg, úgyszólván ő teremtette a maga képmására. Ő a mi jó pásztorunk, aki ismeri övéit. Vajha mi is ismernők őt! Ismerjük meg... Nézzünk az arcába, tanulmányozzuk, hiszen magunkat tanuljuk ismerni rajta; jövendőbeli hivatásunkat ismerjük meg belőle, amelyet ő tűzött elénk. Nézzünk Szent Istvánra, de úgy nézzünk, hogy iparkodjunk megérezni a lelkét. Hatoljunk át a történelmi adatok külsőségein, tapogatózzunk végig a legendák kedves szálain, amelyek a középkor szokása szerint a szent király ismert, megszokott jellemvonásaiból és tipikus erényeiből alakítják ki képét: próbáljuk meglátni azt a Szent Istvánt, aki nem olyan, mint a többiek, mint más szent királyok, akinek külön küldetése és külön mondanivalója volt a mi számunkra: magyar mondanivalója. Azt mondja egy kedves középkori latin himnusz, hogy, ha másféle apostol elvégezhette volna a magyarok megtérítését, akkor nyilván másfélét küldött volna az Isten; de - mondja a himnusz - ,,Sed rebellis gens et fortis, Gens grandis audaciae, Per eundem virum fortis Danda fuit gratiae.'' Dacos nemzet ez, vitéz és bátor, azért ugyanilyen apostolt: dacos, vitéz és bátor apostolt küldött neki az Isten. Igy van. Ha meggondoljuk, hogy ki volt Szent István, hogy nomád és harcos fajból, lovas, nyilas, kardos törzsből, Európa-verő hún vérből származott és még ebből a hősi családból is kimagaslott, megértjük, hogy első tekintetre jobban hasonlíthatott Árpádhoz és Vérbulcsúhoz, semmint a későbbi középkor szentjeihez, és a magyarságnak szükségkép valami ilyet, egy második Árpádot kellett látnia benne.
Már külsejében is törzsökös régi magyar volt. A középkori hagyomány (Laskai Osvát) azt írja, hogy ,,kistermetű, nagylelkű, bátor, harcos, okos ember'' volt. Mintha csak az Attila-leírásokat hallanók! Amikor Hartvik legendájában olvassuk, hogy milyen komoly, komor, higgadt vérmérsékletű ember volt, hogy jóformán sohasem látták mosolyogni, - nem megint a külföldi krónikák Attila-alakja jut eszünkbe? Még a legenda is elmondja róla, hogy szeretett vadászni. Fiához intézett Intelmeiben ő maga írja, hogy életének legnagyobb részét ,,fáradságos harcokban és sokféle nemzetek ellen való háborúban töltötte''. Mindezekből harcos férfiú, bátor hadvezér áll előttünk, Attila utóda, Árpád unokája. Történelmi adatokból ismerjük diadalainak sorozatát. Magunk előtt látjuk, amint 1030-ban hadserege élén vonul be a meghódított Bécsbe. Jellemében is újra meg újra beszédes adatokra bukkanunk keménységére, határozottságára vonatkozólag. Egyszer hatvan bessenyő, akik békés bebocsáttatást kértek az országba, rablótámadásnak esett áldozatul; István pillanatnyi habozás nélkül kivégezteti a vendégjog megsértőit. Amikor felkelnek műve ellen, nem habozik kardhoz nyulni. A Koppányok ellen nem tétovázik háborúba indulni. Véghezviszi amit akar, a nagy, szent művet, ha karddal is, vérrel is, ha boldogsága árán is, de véghezviszi; egészen.
De ez a kemény, vitéz, harcos Árpád-alak mennyire megnemesedik Istvánban! Azokból a lendületes vonásokból, amelyeket a legenda feljegyzett róla, világosan kitűnik, hogy a bűnösökhöz ugyan könyörtelen volt, de a megtérőkhöz feltűnően gyöngéd. Azt mondja a német Thietmár püspök róla: ,,a legyőzöttekhez senki sem volt kegyelmesebb, mint ő''. A lovagiasságnak olyan jeleit adja, amelyek kiáltóan szokatlanok abban a korban. Amikor anyai nagybátyja, Prokuj felkel ellene és a lengyel betörő sereghez pártol, kiveri az országból, de váltságdíj nélkül utána küldi feleségét, ami hallatlan dolog abban az időben. Nem bántja a levert lázadó Ajtony asszonyait sem. Amikor a merénylő, aki halálos ágyán támadt rá, töredelmes vallomást tesz, az összeesküvést megsemmisíti, de a bűnbánóknak megkegyelmez. Nemcsak hatalmának és dicsőségének, hanem jóságának hire is közismert lehetett. Kázmér, az elűzött lengyel király, később két száműzött angol herceg az ő udvarában keres és talál menedéket. Mindezek a vonások már nemcsak a harcos Árpád-fejedelmet mutatják, hanem a lelke mélyéig keresztény, szent középkori királyt. Már fiatal korában, amikor leányt kérni megy Németországba, azt írja róla egy belga krónikás, hogy ,,igazán katolikus ifjú'' volt. A krónika azt mondja róla, hogy ,,mindenkinél keresztényebb király''. A legendák és krónikák lapjairól az erények egész serege elevenedik meg előttünk. Látjuk a szent királyt, aki szívből szeret és tud imádkozni, akinek legnagyobb gyönyörűsége, ha templomokat alapíthat, aki kolostorokban tölti szabad idejét, aki bőkezűségében nem ismer határt; akinek áldott jobbkeze elér mindenhova, ahol nyomorúság van. Megértjük, hogy ez a felséges egyéniség megihlette a középkori legendaírót, és életében mindenütt ott látta az isteni beavatkozást. De talán legnagyobb csoda (a középkori viszonyokra gondolva!) minden csoda közt, hogy ez a dicsőséges, hatalmas fejedelem mennyire alázatos volt. Szent fiához írt Intelmeiben egyenesen azt mondja (ő, a valóban szent király!), hogy fia csak azokat a vonásait kövesse, amelyek keresztény királyhoz méltók. Életírója rámutat, hogy egyetlen kortársa sem tud róla semmiféle rosszat mondani, holott nincs fejedelme a kornak, még a hozzá hasonló térítő királyok között sem, akit sötét bűnök serege nem terhelne a ránk maradt följegyzésekben. Szent Istvánról csak jót tud a történelem.
Ott látjuk őt kora egyházi életének legtisztább, legmélyebb sodrában. Állandóan érintkezik Rómával, onnan kér koronát, sőt egy nagyon valószínű adat szerint harminchárom éves korában maga is járt Rómában. Állandó érintkezést tart fenn a kor egyházának nagy szellemi tűzközpontjával, a clunyi apátsággal, ahonnan a bensőség nagy megújulása kiindult. Odilo clunyi apáthoz követeket küld ajándékkal és imáját kéri maga és országa számára. És hire el lehetett terjedve egész nyugaton, mert Fulbert Chartres-i püspök üdvözletét küldi neki és biztosítja, hogy imádkozik érte. Benne áll a nyugati szellemi műveltségben is. Ismernie kellett a nyugati országok törvényeit, melyeknek alapján a magáéit hozta. Tudjuk, hogy beszélt latinul. Az Intelmekről nem lehet ugyan biztosan tudni, hogy maga írta-e, de bizonyos, hogy része volt bennük, és ezek kora egész keresztény műveltsége részesének bizonyítják. Ennyire keresztény volt! De a keresztény nem törte le benne a magyart. Amikor a keresztény német császár követe át akar vonulni az országon, hogy Bizáncba utazzék, Szent István, mivel azt hiszi, hogy a két császár érintkezése az ő országa ellen szól, elzárja előtte az országhatárt, pedig a követ püspök volt és mint zarándok kért bebocsáttatást. De ugyanígy nem tartja vissza magyar lelke és a magyar vér iránti szeretete sem, mikor keresztény érdekről van szó: véres kézzel fojtja el a kereszténység elleni felkeléseket.
Kereszténységének és magyarságának kétségtelenül legnagyobb ténye: a magyar nemzet megtérítése, a magyar nép nemzetté alakítása. Feltűnő gyorsan, feltűnő könnyen ment ez végbe, - amin nem csodálkozhatunk, ha tudjuk, hogy a magyarok már Szent István előtt évszázadokkal ismerték a kereszténységet, és már kalandozásaik során igen sokan megkeresztelkedtek közülök. Nem csodálkozhatunk azon sem, hogy néhány évszázad alatt már a szentek országa virul fel Magyarországon, amely közel húsz szentet ád a világnak és hittérítőket küld messze keletre. Ime, Szent István műve! De ha ezt a művet a maga teljességében, reánk való minden mély vonatkozásában nézzük, azt kell mondanunk: Szent István nemcsak a magyarokat keresztelte meg; - ő megkeresztelte magát Magyarországot, megkeresztelte a magyarságot. Egy új magyarságot, egy keresztény magyarságot teremtett. Egy új kultúrát, egy keresztény magyar kultúrát alapított meg és ennek az új teremtésnek új célt, új hivatást tűzött ki.
Szent Istvántól ezt tanuljuk meg legelső sorban: a legnagyobbat, amit alkotott: a magyar nemzet hivatását. Ezt a nagy útmutatást, amely ezer éven keresztül világított a magyarság számára. Mi ez a magyar hivatás?
Ez a hivatás mindenekelőtt apostoli hivatás. Mikor a pápa a legenda szerint azt üzeni Szent Istvánnak, hogy ő igazi apostol, szól ez az üzenet Szent Istvánnak, de szól az ő népének is. Hiszen adva volt ez az apostoli hivatás bizonyos értelemben már István előtt is a magyarság részére. Maga az Isten tűzte ki a földrajz és a történelem adottságaiban, amikor ide hozta és ide ültette be a magyarságot. Szent Istváné a nagy érdem, hogy meglátta, felfedezte, megértette ezt a hivatást. Itt van a magyarság, Kelet és Nyugat között, két kultúrának, két kultúrkörnek érintkező és egyben ütköző pontján. Ha nem jött volna Szent István, elmorzsolódott, vagy felszívódott volna a maroknyi magyarság is, vagy a Keletbe, vagy a Nyugatba, mint ahogyan felszívódtak, elmorzsolódtak, eltüntek elődei: húnok, avarok, bessenyők, kúnok. Szent István megállította ezt a keleti végzetet. Új hivatást, apostoli hivatást tűzött ki a magyarság elé: Védelmezze meg a keresztény Nyugatot a Kelet ellenében; de ne csak védje meg, hanem tegye magáévá, alakítsa a maga képére és vigye is el Délre és Keletre a nyugati keresztény műveltség kincseit. A magyarság Szent Istvánban választott Nyugat és Kelet között és fenntartás nélkül a Nyugat, Krisztus, a kereszténység mellé állt. Gyönyörűen kifejezi ezt egy tizenhatodik századbeli magyar, Zay Ferenc, amikor mint királyi követ tárgyal a török Portán, azt mondja neki a Nagyvezér: Miért olyan ostobák a magyarok, miért nem térnek át a török hűségre. ,,Királytok úgysem törődik veletek, a németek jobban gyűlölnek benneteket, mint minket; okosabb lesz, ha mi, magyar és török, a német disznót kétfelől mészároljuk le; most úgyis néki arattok és szüreteltek.'' Erre Zay Ferenc azt feleli: ,,Nem helyes ez a beszéd, mert igaz ugyan, hogy a nyelvek varietása megkülönbözteti a spanyolt, németet, olaszt, franciát, csehet, magyart, de egy és ugyanazon vallás köt össze bennünket, mert mindnyájan ugyanazon Istent hisszük''.
Ime a magyarság tanúbizonysága a Szent István kitűzte hivatás mellett. Hogy a magyarság a kereszténység védőbástyája, ezt már a középkorban is tudták a nemzetek. De ez még csak fele a szentistváni hivatásnak. Védeni valakit valaki ellenében, ez még csak negatívum. A magyarság Szent Istvánban és utódaiban pozitív módon, cselekvő módon fogta fel ezt a hivatást. Nemcsak védelmezi Nyugatot a Kelet ellen, hanem el is viszi a Nyugat áldásait Keletre. Ötszáz éven át teljesítette ezt a küldetést a magyar középkori birodalom, mint nagyhatalom. Amikor azonban eljött a nagy történelmi tragédia, Mohács százada, és megszűnt a magyar hatalom és a magyar önállóság, attól kezdve elsősorban a passzívumra, a védelem szerepére szorult a magyar; attól kezdve tulajdon testével védte a török ellen a Nyugatot. De azért ebből az időből is beszédes adatok mutatják, hogy a keresztény kultúrának Nyugatról Keletre való terjesztését sem felejtették el. Az első románnyelvű szövegek Magyarországon, Biharban keletkeztek. Az első román bibliafordítások az erdélyi fejedelem költségén jelentek meg. Befogadják a magyarok az ország déli részére és Csepel szigetére a török elől menekülő 37.000 szerb családot, patriarchájukkal, Csernovics Arzénnel, és lehetővé teszik, hogy itt előkészítsék az új szerb kultúrát. Ilyen adatok mutatják, hogy nem feledkezett meg hivatásáról a magyarság a nehéz századokban sem.
Nem feledkezett el róla, de mégsem gyakorolhatta igazán: ez ráeszméltet bennünket, hogy az apostoli hivatással vértanúság is jár. Az apostolok vértanúként fejezték be életüket. Aki apostol, annak el kell készülnie, hogy hordoznia kell Krisztus keresztjét. Az apostoli hivatásban a magyarság számára is benne foglaltatik, hogy vértanú népnek kell lennie. Vértanúi helyzete van a világban már külsőleg is: ütközőfelület Kelet és Nyugat között. Kelet sohasem fogja tudni megérteni - legalább a történelem azt mutatja - , hogy nem ellenféllel, hanem nevelővel, apostollal áll benne szemben. Mindig is védekezett ellene, vagy még többször: támadta karddal és politikával. A Nyugat pedig sohasem tudta igazán, hogy ez a keleti nép testével védte őt és hálátlansággal fizetett. Ime a vértanúi, a tragikus helyzet. De belsőleg is vértanúi helyzete van a magyarságnak. Szent István utolsó napjai mutatják ezt: amikor ott hever betegágyán, és emészti a gond, kit tegyen utódjává. Magyarok veszik körül, akiktől féltenie kell a kereszténységet, és keresztények, akiktől féltenie kell a magyarságot. És a legenda szerint ,,keservesen sóhajtozott, mert utódok nélkül, magára maradva lelkében gyászola''. Ilyen magukra maradva gyászoltak a magyarság legnagyobbjai egész történelmünkön keresztül.
Ha végignézünk a legnagyobbaknak ezen a keserű harcán IV. Bélától a Hunyadiakon, Rákócziakon, Zrínyieken, Széchenyieken végig, egészen máig: azoknak, akik a magyar gondolatot, a magyar hivatást képviselték, nem állandóan félkeresztény magyarokkal, vagy félmagyar keresztényekkel, vagy mindkettővel kellett-e harcolniok? Mindenütt ott vannak a Koppányok és Péterek, akik két oldalról fenyegetik Szent István művét. Ime a tragédia belül is: Harcolni a Keletet meg nem értő Nyugattal és a Nyugatot meg nem értő Kelettel, és bizony-bizony majdnem mindig reménytelenség, kétségbeesés, ha nem a csüggedés volt a harcosok sorsa.
De hát bele kell-e nyugodni ebbe a vértanúságba? Tegyük össze a kezünket és várjuk a taglót mozdulatlanul? Szent István, aki mindenben megmutatta a magyarságnak, amit tudnia kell, megfelel erre is. Csodálatos jelenettel végzi életét: a Boldogságos Szűz Máriának ajánlja fel az országot. Kétségtelen, hogy ebben Szent István megható, gyengéd Mária-tisztelete nyilatkozik meg, a középkori kereszténység bensőséges áhítata, de ezen túl még valami más is. Nagyszerű szimbólum ez, amikor a méltatlan utódjelöltek között hánykolódva, a szent király a koronát nem embernek, hanem a Boldogságos Szűz Máriának, a földöntúli hatalmaknak, végeredményben az Istennek ajánlja fel. Mintha mondaná: Embertől nincs mit várni, ember nem segíthet; Isten, Tőled várom a segítséget.
Ime a magyar hivatásnak egy kezdettől fogva elválaszthatatlan vallásos lendülete: Istentől várni az útmutatást, Istentől várni a reménységet, a segítséget, amikor kétségbeesett a helyzet. Nem vonul-e ez is végig a magyar történelmen? Hiszen a magyar majdnem mindig kétségbeesett helyzetben küzdött életéért. IV. Béla, aki jóformán semmiből teremti újjá az országot, vagy a véres tizenhatodik és tizenhetedik század törökverő végvári hősei, akik a lovagi vnfeláldozásnak oly gyönyörű példáit adták, harcolván évtizedeken át, mindhalálig, reménytelenül, óriási túlnyomó erő ellen, hátukban az ellenségnél nem kevésbbé veszedelmes országpusztító idegen szövetségessel: mind élő hittel hitték, a kétségbeejtő jelen sötétségében is, hogy ,,lesz még egyszer ünnep a világon''. Másfél századon keresztül ki nem ejti kezéből a kardot a magyar, hanem küzd a kereszténységért és küzd a magyarságért. Igy küzdenek a Zrínyiek, a Rákócziak, a Széchenyiek, így tudnak küzdeni, mert van egy hitük, egy természetfeletti, kétségbeesetten élő hitük az Istenben. Mint Madách Ember tragédiá-jának Ádámja, aki mindig elbukik, de mindig újra felkel: minden kétségbeesés és reménytelenség dacára küzd és bízva bízik a magyarság. ,,Isten csodája, hogy még áll hazánk'', - mondja Petőfi, és betű szerint igaza van, hiszen emberi számítás szerint százszor is el kellett volna már pusztulnia. De áll, mert a legkülönb magyarok sohasem estek kétségbe; az Istenre appelláltak, és az Isten megsegítette őket. Ime a magyar történelem, amely összeomlik, ha kihagyjuk belőle az Istent. Szent István és a nagy magyarok nagy tanúsága: Istenben bízni!
Csakhogy az Istenben kétféleképpen lehet bízni: Lehet úgy is, ahogyan a fatalista bízik; ölbetett kezekkel várván, mert hiszen sorsunk meg van írva, semmi sem áll rajtunk. A keresztény bizalom nem ez; Szent István kereszténysége nem erre tanít. Ő ismeri Szent Ágoston szavát: Aki megteremtett közreműködésed nélkül, nem fog üdvözíteni közreműködésed nélkül. Az isteni kegyelemben úgy kell bízni, hogy ,,segíts magadon, az Isten is megsegít''. Bízni, de tenni is. Jön a kegyelem, biztosan megjön, de elébe kell menni. Szent István, amikor Máriának ajánlja az ő koronáját, azért nem ül még tehetetlenül, hanem körülnéz és kiválasztja a lehetőségek közül azt, amit lelkiismerete szerint a kisebbik rossznak lát. Megkoronázza Pétert, a keresztényt, és eltávolítja országából azokat, akik az új vetést fenyegetik. Amit ember tehet, megteszi, - a többit Istentől várja. Ime a nagy útmutatás. És íme István tanításának végső szava: A magyar hivatás nemcsak apostoli, nemcsak vértanúi hivatás, de - a Szent Istvántól való célkitűzésben - mélységesen és lényegében erkölcsi hivatás. A legnagyobb magyarok ezt mindig tudták és követték is. Ezek sohasem hízelegtek népüknek, sohasem dícsérték a magyarságot, hanem mindig erkölcsi magábaszállásra, bűnbánatra, önkritikára, javulásra serkentették. Olvassuk az ő erkölcsi tanításaikat és tanuljunk belőlük.
Magyarnak lenni Szent István tanítása szerint erkölcsi fogalom. Úgy, amint Szent István akarta - és miért akarnók, hogyan mernők máskép értelmezni? - még senkit sem tesz magyarrá az, hogy magyarul beszél. Ez még nagyon kevés. Senkit sem tesz magyarrá még az sem, hogy a vére magyar, sőt még az sem, hogy magyarnak vallja magát: a magyarságot erkölcsi küzdelemmel, Isten-sürgette cselekvéssel úgy kell kiküzdeni. Magyarnak lenni: erkölcsi lendület. Magyarnak lenni: hit. Hit a magyarság hivatásában. Hit abban, hogy az Isten akar velünk valamit, és hogy a magyarság képes megvalósítani ezt az isteni feladatot. Magyarnak lenni: szeretet, együttérzés, átfogása, átölelése mindannak, ami magyar; a magyar földnek, utolsó talpalatnyi rögének, a magyar történelemnek, minden mozzanatával, a magyar embernek, valamennyinek, a hárommillió koldusnak és a másik hárommillió, emberhez nem méltó életet élőnek is. És cselekvés; levonni a konzekvenciáját ennek a hitnek és ennek a szeretetnek: tenni, tunyaság, kényelem, önérdek ellenére is, amit erkölcs, amit lelkiismeret, amit Isten, amit Szent István megkíván, - ezt jelenti magyarnak lenni Szent István szerint.
És ha azt kérdezi valaki, milyen ez az erkölcs, milyen hát a magyarság erkölcsi feladata? Szent István határozottan megmondja, Szent Pál szavaival: ,,Legyetek az én követőim, amint én Krisztus követője vagyok''. Az erkölcs sokféleképpen értelmezhető; erkölcsi célokat sokféleképpen lehet kitűzni és még többféleképpen megvalósítani. Szent István nem hágy bennünket kétségben. Az ő erkölcse Krisztust jelenti: krisztusi erkölcsöt, keresztény erkölcsöt. Más népek talán kereshetik célkitűzéseiket a maguk pogány, vagy klasszikus hagyományaiban: nekünk a magunkét nem kell keresnünk. Megmutatta az, aki kitűzte: ,,Legyetek az én követőim''. Magyarnak lenni annyit jelent, mint kereszténynek lenni. Szent István nem akar tudni magyarokról, akik nem keresztények és nem akar tudni keresztényekről, akik nem magyarok. De persze a kereszténységet is Szent István módján kell érteni. Lehetnek magyarok, akik a kereszténységet úgy értik, hogy eljárnak a templomba, és ezzel vége: eleget tettek kereszténységüknek. Keresztény ujságot járatnak, keresztény politikát űznek, úgy vélik, hogy keresztények. Szívből gyűlölik azokat, akik nem keresztények - és Szent István jól tudta, hogy szükség van külsőségekre is, hiszen szigorúan bünteti azokat, akik nem járnak templomba. Igen: a politikában, a közéletben is kereszténynek kell lenni, - mindenben kereszténynek kell lenni, nem szabad alkudni, védeni kell, ami a miénk, védekezni az ellen, ami az értékeinket fenyegeti. De mindez még nem a kereszténység. Ez mind csak előfoka annak. A kereszténység: a Credo. Aki nem hisz, az nem keresztény. A kereszténység: a Tízparancsolat. Aki nem éli, az nem keresztény. A kereszténység: az Egyház. Aki nem él az Egyházzal eleven közösségben, az nem keresztény. A szenteltvízzel való meghintés még nem kereszténység. ,,Legyetek az én követőim, mint én a Krisztus követője vagyok''. Magyarnak lenni: kereszténynek lenni. Itt nincs más választás; vagy elfogadjuk, vagy megtagadjuk Szent Istvánt.
Ime Szent István nagy tanítása! Ő a jó pásztor, aki ismeri övéit, - vajha övéi is ismernék őt! Vajha látnák és követnék azt a drága szent Jobbkezet, amely kijelölte a mi útunkat. Vajha meglátnók, főleg ma, mai megrendülésünkben, úttévesztésünkben, megzavarodottságunkban, amikor a legjobbak előtt sem világos, merre vezet hát a magyar hivatás. Nem mondja meg más, csak az Isten. Benne kell bízni. Aki benne bízik, meg nem csalatkozik. De csak az bízik igazán, aki elindul Feléje; úgy, mint Szent István, megteszi a magáét. Ennyi, amit tehetünk. De ezt meg is kell tennünk. Ha megtesszük, akkor egyszer csak újra ki fog nyilatkozni az az isteni csoda, amelyről Petőfi szól és újra ,,állni fog hazánk.''
légy, - mert csak te lehetsz, de te leszel is biztosan - útmutatója magyar jövendőnknek.