,,Szeretteim! Minden, ami Istentől származott, meggyőzi a világot.'' (1Ján. 5,4)
Szent Jánosnak ezek a diadalmas szavai - a mai szentlecke első mondata - csöngenek lelkemben, amikor a magyar szentek nagyszerű alakjairól akarok elmélkedni.
Mindaz, ami Istentől származott, meggyőzi a világot. Mikor éreznénk át jobban ezeknek a szavaknak az igazságát, mint a húsvéti időben, amikor még itt zúg a lelkünkben az Alleluja dallama, amikor az oltár oldalán ott áll a dicsőségesen feltámadt Jézus szobra, és nem tudjuk elfordítani Róla szemünket. Ott áll a Feltámadott, aki az Istentől származott és meggyőzi a világot; de nem áll egyedül. Ha lelki szemeinket kinyitjuk, egy győzelmes sereg sokaságát látjuk körülötte felsorakozni, végeláthatatlan sorát azoknak, akik mind az Istenből származtak és akik mind meggyőzték a világot: a szentek csodálatos táborát. Ők a győztesek, akik az emberi természetet legyőzték és ugyanakkor megdicsőítették. És egyszerre csak megdobban a szívünk: ebben a gyönyörű seregben ismerős arcokat pillantunk meg. Férfiakat és nőket, akiknek arca hasonlít a miénkhez, akiknek tekintetében a magunk lelkére ismerünk, akiket szeretünk, akiket magunk közül valóknak érzünk: a magyar szentek drága szép alakjait. Őrájuk szegezzük szemünket. Tőlük tanuljuk meg, hogyan győzi le a világot, aki Istentől származott, mert ez az ő nagy leckéjük a mi számunkra.
De hát voltaképpen kik is a szentek, és mi értelme van annak, hogy tanulmányokat és elmélkedéseket szenteljünk nekik? Akik a szenteket nem értik és nem ismerik, az a sok-sok ember, aki babonás, vagy tudatlan gondolkozással néz rájuk, és nem tudja, hogy mik ők nekünk, az aligha fogja megérteni, hogy milyen gyönyörűséges, édes, kegyelemmel teljes a mi számunkra a szentekkel foglalkozni. Hányan vannak, akik úgy képzelik el a szenteket, mint magukbavonult, komor, élettől idegen alakokat, akiknek ostor és cilicium, önsanyargatás és végtelen imák mormolása az életük, és nem is sejtik, mennyi derű, élet, szépség árad ránk az ő szemükből, lelkükből - sokszor éppen azokéból, akik legjobban sanyargatták magukat. Aki a szentekről csak messziről, másodkézből hallott, akinek az ő életük nem jelent mást, csak csodákat és legendákat, az persze, hogy csak mesékre, költészetre, népfantáziára fog gondolni velük kapcsolatban, mert nem tudja, hogy a csodák gyönyörű dolgok ugyan, és mint kísérő jelenségek figyelemfelkeltők, de a szentségnek magának nincsen köze hozzájuk, a szentség lényege valami egészen más. A legtöbben meg azt hiszik - és ez talán a legveszedelmesebb babona a szentekről való tévedések közt -, hogy a szentek valami kivételes alkatú emberek voltak, mások, mint mi, más, szerencsésebb szervezettel, talán jobb idegrendszerrel, nekik nem voltak kísértéseik, a bennünket támadó, mindenfelől környező bűnökkel nem kellett harcolniok, tehát róluk, mint egészen másfajta emberekről, a magunk ügyére-bajára nem vonhatunk tanulságot. Az ilyen gondolkodású ember persze, hogy elfecsérelt időnek fogja tekinteni azt, amit a szentekre fordítunk.
Mi azonban, akik a szentek házanépéhez tartozunk, akik bizalmasan érintkezünk velük, akik ismerjük és szeretjük őket, jól tudjuk, hogy mindez babona és tévedés. Mi tudjuk, hogy ez a szó: szent, voltaképpen nagyon egyszerű és nekünk való dolgot jelent. Mi, akik ismerjük a Bibliát, megtanultuk, hogy ,,szent'' sem kevesebbet, sem többet nem jelent, mint igaz embert, istenfélő embert, jámbor embert, az Újszövetségben pontosan annyit, mint keresztényt. Szent Pál szenteknek szólítja az egyházközségeket, és Szent Péter azt mondja a híveknek első levelében: ,,Kérlek benneteket, hogy minden viselkedéstekben szentek legyetek''. Mi tudjuk, hogy nekünk is szentnek kell lennünk, az apostol annak nevez, szentségre int bennünket.
Mégis, mikor ezt a szót közönségesen használjuk, legtöbbször nem ebben a legáltalánosabb értelemben vesszük, hanem ezzel édestestvér jelentésében: nem egyszerűen keresztényt, hanem kiválóan jó keresztényt értünk rajta, kiemelkedő, hősi fokban istenfélő embert, Isten szíve szerint élő embert. Ez persze nem lényegében különbözik az előbbi értelemtől, csak fokozataiban. A kisfiú, aki a játszótéren versenyt fut és birkózik társaival, éppen úgy sportot űz, mint a gyakorlott bajnok, aki világrekordokat javít. Mindkettő ugyanazt teszi, de bajnoknak csak a másodikat nevezik. A falusi leány, mikor nótát dúdol magában, ugyanazt a művészetet gyakorolja, amit a nagy, zseniális énekművész, aki világrészeket bájol el hangjával - lényegében nincs különbség közöttük, mégis csak az utóbbit nevezzük művésznek.
Szentnek kell lennünk mindnyájunknak, tőlünk telhetőleg a szentek életét kell élnünk mindnyájunknak, ha Isten akarata szerint, keresztény emberek módjára akarunk élni. De akik ezt hősies fokban cselekszik és akikre az Úristen is mint kiváltképen hősies életekre és követendő példákra mutatott rá: ezeket nevezzük elsősorban, kiemelő értelemben szenteknek. Az életnek, az emberi hivatásnak ezek a kimagasló hősei, akik éppen azért a mi nagy példáink és mintáink. Az Úr Jézus a szó teljes értelmében a testté lett Ige. De átvitt értelemben, bizonyos mértékig, minden szent egy-egy testté vált ige. Az Istennek az emberről való gondolata testet öltött példaként áll előttünk a szentek személyében, a szentek életében. Egyéniségük mint példa szól hozzánk, hív bennünket, követésre vár, amint Szent Pál írja az első korinthusi levélben: ,,Kérlek benneteket, legyetek követőim, mint én a Krisztusé!'' Ezt a felszólítást minden emberhez intézi az apostol. Azt követeli, hogy mindnyájan szentek legyünk.
Hogyan? Hát nem elég nekünk az evangélium? Nem elég az Úr Jézus Krisztus, aki ott áll előttünk örök példaképpen? Hogyne volna elég! Akinek azért nincsen érkezése a szentekre nézni, mert nem tudja levenni szemét az Úr Jézusról, annak nincs szüksége a szentekre! Az szent lehet és üdvözülhet a nélkül is, hogy a szentekre gondolna. De nekünk, nyomorult kis embereknek - nagyon is embereknek! - milyen óriási könnyebbség, az isteni pedagógiának milyen csodálatos irgalma, hogy szentjeink is vannak! Szentek, emberek, csak emberek, akik mindenestül hasonlítanak hozzánk, kicsinységünkben is, nyomorúságunkban is, akik egyenesen a mi nyomorúságunk nyelvén szólnak hozzánk. Az Úr Jézus ,,hasonló lett hozzánk mindenben, kivéve a bűnt''. A szentek még bizonyos mértékig a bűn tekintetében is hasonlók lettek hozzánk, hiszen éppen a bűn ellen való harcban lettek szentekké. Legyőzték a világot, azt a világot, amely az ő számukra az ő testükben, lelkükben volt adva küzdőtérnek, a megdicsőülés alapjának és eszközének. Legyőzték a világot, mert Istentől származtak, és éppen ezzel megmutatták nekünk is, hogyan győzhetjük le mi is a mi világunkat, a mi testünket, a mi hibáinkat, a mi körülményeinket: azaz példájukkal, eleven életükkel tanítanak meg, hogyan lehetünk szentekké mi is.
Innen van, Istennek ebből a nagyszerű nevelő gondolatából, hogy a szentek annyian vannak és annyifélék. Mindenfajta ember talál köztük magához hasonlót: olyat, aki az övéihez hasonló körülmények között élve győzte le a világot, aki tehát egyenesen neki szolgál életirányító tanulsággal. Megtaláljuk a szentek közt az emberi lét minden árnyalatát. Vannak köztük zordon aszkéták, remeték, akik a pusztába vonultak, mint Remete Szent Pál, Oszlopos Szent Simon, és ott vannak a cselekvés hősei, akik az emberek közé mennek és megháromszorozzák az időt, annyit tudnak cselekedni, mint Páli Szent Vince, Hoffbauer Szent Kelemen, Kalazanti Szent József. Vannak bájos szentek, a gyengédségnek, a szelídségnek, a tisztaságnak, a szépségnek szentjei, akikre gondolni is léleküdítő gyönyörűség: az Ágnesek, Ceciliák, kis Terézkék. Ott vannak a derű, a vidámság szentjei: az Assisi Szent Ferencek, Néri Szent Fülöpök, Szalézi Szent Ferencek; - a világhódítók: Szent Pál apostol, Loyolai Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc; - apácák és szerzetesek, püspökök és papok; - tudósok, mint Szent Ágoston, Akvinói Szent Tamás; - királyok, mint Szent István, Szent László, Szent Lajos, Szent Henrik; - katonák, mint Sebestyén; - koldusok, mint Labre Szent Benedek és Szent Servulus; - cselédek, mint Zita; - pásztorok, mint Szent Vendel és Szent Paszkál. Mindenfajta ember, minden hivatás kiválaszthatja a magáét, a neki szóló tanítást hallgathatja, követheti a maga szentjét, mint ahogyan az illető szent követte Krisztust.
De ha ez így van, ha Isten nagy pedagógiai célja a szentekkel a mi Krisztus-követésünknek ez a konkrét megkönnyítése, akkor megértjük, hogy nekünk, magyaroknak, egészen külön kegyelmet jelent, külön tanítást képvisel a magyar szenteknek hatalmas, dicsőséges sora. Persze, hogy Isten mindnyájunké, a keresztény élet programmja mindnyájunké, az evangélium mindnyájunké, akár magyarok vagyunk, akár más nemzet fiai. A boldogságos Szűz Mária, mindnyájunk édesanyja és minden ember számára az örök-női ideál, Szent József is minden ember számára az atya ideálja, és a többi nagy szent is mind általános eszményt is állít az emberiség elé. De nekünk, magyaroknak, a mi magyar világunkat kell meggyőznünk, a mi magyar adottságainkat kell feldolgoznunk, nekünk, mint magyaroknak is szenteknek kell lennünk. Nekünk azokkal a kegyelmekkel kell együttdolgoznunk, amelyeket a mi számunkra adott az Isten. A mi számunkra egészen külön leckét, külön hivatást, külön segítséget, a segítő kegyelmeknek egyenesen nekünk szóló kiapadhatatlan forrását hozzák a magyar szentek. Nekünk egy bizonyos, nekünk való, ránk szabott módon kell szenteknek lennünk. Amint a szerzetesnek szerzetesi módon, a katonának katona módjára és az orvosnak orvos módjára kell az ő hivatásában helytállni és szentté lenni: nekünk magyar voltunkban kell azzá lennünk. Le kell győznünk a magyar adottságokat. Mert tisztában kell vele lennünk, hogy bizonyos dolgokban az egyes népek különböznek egymástól. Bizonyos értelemben mi magyarok mások vagyunk, mint mások. Sok minden nagy és szép dolog, ami más népeknek adva van, legalább is nagy általánosságban megtagadtatott tőlünk. Viszont vannak más adottságaink, melyek más fajok számára kevésbbé hozzáférhetők. Bizonyos, hogy a vallásos életnek az a naiv egyszerűsége, az a szent, játékos magátólértetődősége, amely az olaszokat jellemzi, és amelynek Assisi Szent Ferenc oly csodálatos képe, nekünk, bármilyen vonzó, nem mindenestül hozzáférhető: mi kissé nehézkesebbek vagyunk. Bizonyos, hogy a misztikus elragadtatásnak az a csodálatos foka, amely a nagy spanyol szentek, pl. a nagy Szent Terézia lelkében oly gyakran jelentkezik, nekünk alig hozzáférhető. Mi kissé józanabbak, talán szárazabbak vagyunk. Az a bámulatos missziós odaadás, amely a francia katolicizmust olyan hősies lendületüvé teszi, a mi visszahúzódó, szenvedőleges természetünknek inkább csak imponál, - mi lassúbbak, talán lanyhábbak vagyunk, semhogy követni tudnánk. Igy végigmehetnénk az értékes lelki típusok egész során, akiktől távolabb állunk. Viszont kétségtelenül nekünk is vannak értékes tulajdonságaink, dicsőséges, nagyrahivatott adottságaink, amelyek talán másoknál jelentkeznek kevésbbé. Mik ezek a mi vallási értékeink? Ezt legkülönbjeinken, a magyar szenteken tanulmányozhatjuk. Bizonyos, hogy az evangélium csak egy, ugyanaz a Krisztus ugyanazt tanácsolja, ugyanaz az Úristen ugyanazt kívánja mindnyájunktól, tehát mindenféle adottságban meg kell találni a szentség keresztény útját. Meg kell találnunk nekünk is. Ezt mutatják meg nekünk a magyar szentek, akik ezt a mi világunkat győzték meg. Megmutatják azt is, hogyan kell a mi adottságainkra építeni, de megmutatják azt is, hogyan kell azokat megnemesíteni, kiegészíteni. Az Úristen nemcsak azért ad egyeseknek és nemzeteknek ilyen meg olyan tehetségeket, gyengeségeket, jó és rossz tulajdonságokat, hogy beérjük azokkal, s azt mondjuk, hogy a többi nem tartozik ránk, hanem azért is, hogy próbáljuk kiegészíteni hiányainkat, hogy az elénk kitűzött ideálhoz közeledjünk, tudatos magunknevelésével is, ha talán egy és más nagyszerű tulajdonsághoz nehezebb is hozzáférnünk. A magyar szentek megtanítanak bennünket, hogy aki az Istentől származott, nemcsak legyőzheti, hanem meg is dicsőítheti, fel is emelheti ezt a világot: a természeten és e világon túlról jövő isteni kegyelem segítségével.
Annak a portyázó, kalandozó magyar seregnek, amely a tizedik század folyamán pusztítva járja be Európát, megmutatva természeti erejét és természetfeletti teljes tájékozatlanságát, és így rohan halálos végzete felé, ennek a halálra szánt, de életre oly érdemes népnek megragadja karját Szent István, odaviszi a keresztelő kúthoz, megkereszteli és célt mutat neki. És a rabló, harcos, erős népből még erősebb, Európa-védő, missziós nép lesz. Megmarad hősnek és magyarnak, mert az Isten hőst, magyart, királyi férfit mutat neki Istvánban. Azután annak a mindkét lábával ezen a világon álló, csak az ideigvalókat értő, a természetfelettiekről még sejtelemmel is alig biró magyarságnak csodát állít az Úristen Szent Imrében, egészen mást, minden eddigi gondolatától merőben eltérő, vakmerően ellentétes eszményt: a szűzességnek, lelkiségnek minden magyar képzeletet felülmúló hős ideálját. És a magyarság megérti az új ideált: királyi családjából seregestül kelnek a követők: Boldog Gertrud (Szent Erzsébet leánya), a két Boldog Erzsébet (V. István és III. Endre leánya), Boldog Kinga (IV. Béla leánya), Kálmán herceg (II. Endre fia) és felesége Boldog Szalome. A misztikum mélységei talán távolesők nekünk, de Boldog Margit életében olyan csodás virágjait aratja a Margitszigeten is, mint akár Nyugaton. Szent Ferenc játékos, kedves, csillogó legendái ismétlődnek meg Szent Erzsébet rózsáiban és a mogyoródi csata előtt Szent László karjára felfutó menyétke történetében. Nincsen olyan értéke a kereszténységnek, nincs olyan dicsősége a nagy nyugati népeknek, amelyben a magyar szentek is részesek ne volnának. Ime a magyar szentek dicsősége, példamutató kegyelme! Ime a velük való foglalkozásnak nagy magyar kötelessége!
Pedig ezzel még nincs vége a magyar szentek nemzetnevelő hivatásának. Nemcsak a magyar embernek kell szentnek lennie. A magyar nemzetnek a maga egészében is szentté kell lennie, Magyarországnak, mint ilyennek, a maga egészében is van szent, Isten-kijelölte hivatása. Az Isten azért teremt különböző nemzeteket, mert minden nemzetről külön gondolata, mindegyikkel más-más célja van. Az isteni bölcseségnek minden nép számára van előírt hivatása. Ezt meg kell találnia minden nemzetnek. A magyar hivatásra a magyar szentek tanítanak. Szent István előtt egy nagyszerű lángelme, Árpád elvezette népét a Gondviselés-kijelölte földre. De a magyarok - ó milyen világosan mutatja a történelem! - nem tudtak itt mihez kezdeni. Éltek, hogy éljenek, dúltak, hogy élhessenek. Nem kell mélyreható tudomány annak a megállapításához, hogy a náluk sokkal erősebb, rokonfajta népek: húnok, avarok sorsa érte volna őket, ha ebben az vnemésztő és Európa-pusztító bizonytalanságban éltek volna tovább is. De íme, eljött Szent István, és az áldott Jobbkéz megmutatta a magyarnak, hogy miért él, hogy miért él itt, mit akar vele az Úristen. Utána a Szent Lászlók és Nagy Lajosok és a magyar szentek további dicsőséges sorai újra meg újra rámutattak erre a hivatásra. Ma pedig, amikor a nagy megrendülések és történelmi próbák idejét éljük, amikor annyi ember és annyi magyar tekintete elhomályosodott, nem kell-e nekünk is megint csak odafordulnunk azokhoz, akik egyszer már megmutatták, miért vagyunk itt, és hogyan kell itt magyarnak lenni! Tőlük kell leckét vennünk, tőlük kell megkérdeznünk azt, amit ma is ők tudnak legjobban, amire csak ők tudnak megtanítani bennünket.
Ime a magyar szentek nagy hivatása! És a mi nagy hivatásunk, kötelességünk és felelősségünk: hogy meghallgassuk őket és kövessük őket. Nekünk úgy kell legyőznünk ezt a világot, mint ezek a Krisztustól származó magyar győztesek megmutatták.
Milyen kegyelme a jó Istennek, hogy a magyar történelem kezdetén mindjárt egy egész szent családot állít oda a magyarság elé. Amint a kereszténység kezdetén ott van a Szent Család: Jézus, Mária, József, amely élő példával felel meg mindenre, amit a keresztény ember kérdezhet, - a magyar kereszténység elején is ott van a szent család: István, Gizella és Imre herceg. És mellettük, körülöttük seregével a nagyszerű püspökök, papok, szerzetesek, akik részben idegenből jöttek, dolgoztak a magyarságért és meghaltak a magyarságért: Adalbert, Gellért, Asztrik, Mór, Anasztáz, Sebestyén, Bonifác: a magyar Egyház első szent serege. Felséges látvány: mindjárt a kezdetnél, az első talpalatnyi földön, ahol megvetette lábát a kereszténység, az első magyar szentek példája századokra mutatja az utat. Jön utánuk néhány évtizedre Szent László, és jön a II. Endrével meginduló szent Árpád-családok nagy hagyománya. Ott van II. Endre leánya, Szent Erzsébet, az ő leánya, Boldog Gertrúd, az apáca, és unokahúga, Boldog Ágnes cseh királyleány. Ott van IV. Béla imponáló szent családja, akik négy országba viszik szét a magyar kereszténység termékenyítő energiáit. IV. Béla korában már kisarjadnak a szentség csirái mindenfelé az országban. Magyar rend alakul (Szent Özséb: a pálosok). Hittérítők özönlenek keletre. Királyi apácák imádkoznak a kolostorok mélyén és mutatják az utat továbbra is, messze túlra az Árpádok életén. E szentelt hagyomány útján magunk előtt látjuk Nagy Lajos leányát, az apostoli lelkű Hedviget, látjuk Mátyás király kortársát, a tudós Báthory Lászlót, később a kassai vértanúkban a martiromság hősiességét. De legcsodálatosabb tanítása az Úristennek, hogy a legjobbat, a legszebbet, a legtermékenyebbet egy család adta a magyarságnak: Szent Istvántól, aki az első szentté avatott király Európában, 300 év alatt 12 szentet ajándékoz a világnak a Honfoglaló dinasztiája.
Milyen kegyelem ez, és milyen felelősség! Száz évvel ezelőtt ezt írta a magyar költő: ,,Nézz Árpádra magyar, ki hazát állíta nemednek!'' A régi magyarok még jobban tudták, hova kell nézni: azokra, akik véglegesen megépítették ezt a hazát; akik nem pusztítottak, hanem megtartották hazájukat erős hazának, a földön és a földön túl. A drága szent Jobbkéz felé fordultak, amelyre a ,,magyar óhajtva néz''. Szent László felé, akiről a középkori magyar ének mondja: ,,Nem elégszik senki tereád nézni''.
Ezek mutatják az irányt, ahova néznie kell a magyarnak, ha azt akarja, hogy a haza, amelyet ők megalapítottak, megálljon ezután is. Ők, az Istentől származók, legyőzték a világot. Mi is Istentől származunk és tőlük, - vér az ő vérükből, - nekünk is le kell győznünk a világot. Hogyan kell legyőzni, ők mutatják meg. Hisszük, hogy Istennek nagy kegyelméből a szentek nemcsak példák, hanem eleven erőforrások is, hiszen élnek és győzelmes boldogságban közbenjárhatnak irtünk, segíthetnek bennünket. Nemcsak példájukkal adnak erőt, hanem az isteni kegyelemmel is, amelyet kiesdenek számunkra. Azért nem elég nézni rájuk: segítségüket, közbenjárásukat kell kérnünk, és közbenjárásukkal, illetve a kapott isteni kegyelemmel nekünk is le kell győzni a világot. Meg kell mutatnunk a világnak, Isten segítségével és a magyar szentek közbenjárásával újra, a magunk életében elevenen: a magyar szenteket, a magyar szentséget, a magyar hivatást.