Az Úristen egyszer eljött a portámra
Vállán koldustarisznya, gúnyája: folt hátán folt,
szénában aludt bizonyára,
mert mint nyáron a rét, olyan illatos volt.
Megállt a küszöbön és alamizsnát kért.

Sok mindenem volt akkor,
sok fojtogató kacatom.
Fekete ruhám, bőrkötéses könyvem s gallér a nyakamon
és mert tele volt a gyomrom,
jobb-e meghalni mint élni,
ez volt a gondom.

Nem adtam neki semmit – nem volt kezem –,
ó, mennyire égetett a szégyen
mikor a szemembe nézett az a két szem
oly kéken, mint a tenger, nyugattól keletig.
Az Isten elment.
Az ajtó nyitva maradt.

S az ég a nyitott ajtón át a szívemet húzta,
kicsábított, s fiús mosolyt adott az útra
no meg sok bánatot, sérelmet a tarisznyámba
s ezüstös emlékezést édesanyámra.
Most a várost járom s az Istent keresem.
Tudom, hogy koldustarisznyával erre látták menni,
tudom, hogy egyszer majd csak meglelem,
de most már nem fog fájni semmi,
mert elhagytam minden fojtogató kacatom.
Elvisz magával. Kiállunk az utcasarokra
kezünkben kalap, fejünk felett a nap.

„Szeretetért esedezünk emberek –
nyissátok ki a szíveteket!”