Az ormon zöld az árnyak teste,
az emberek csak ködlő árnyak,
az ég közel, a város messze

s talán a csend is megtalálhat.
A hangok erre is követnek,
suhognak lágyan, mint a fátylak,

s a színekkel zengő köveknek
szavából lassanként megérted,
hogy énekedből holt szöveg lett.

Lezárt magányban nincsen élet,
és mást kilökve nincsen béke,
a kéklő ég sokkal sötétebb,

mint hogyha fenn a tiszta éjre
kirakja sok-sok drága gyöngyét
a kéz, mely homlokod kivéste.

Békéd magadban mindig gyöngébb,
de nő, ha mással osztva éled;
indulj, töröld a fájók könnyét,

keresd a szeplőtlen fehéret.
Az Isten ott van minden arcon,
És vár, hogy egyszer csak feléred.