Akinek itt a verseit olvassák, már nem él. Nagyon fiatalon, tragikus szerencsétlenség folytán halt meg. Éppen csak küszöbén az „érvényesülésnek” (a kecskeméti Forrás folyóiratban mutatta be Weöres Sándor, s az Új Ember is közölte pár versét) – az érvényesülésnek, amire voltaképpen nem is vágyott. Illetve nem arra vágyott elsősorban; annál sokkal érzékenyebb és igényesebb lélek volt. „Szintézisben szeretném látni a világot és érezni is azt – írta egy levelében. – Sok belső problémával küzdök, ezeket próbálom sok-sok versemben kifejezni. Lírai alkat vagyok, így érzelmeimre a versek hatnak legjobban. Másrészt viszont mivel bizonyos természettudományos nézőponttal is rendelkezem, a mélyben rejlő dolgok belső logikája is érdekel, mégha azok a lehető legszubjektívebb területen, az érzelmi élet területén jelentkeznek is.”
Vegyész volt, két gyermek anyja. És költő volt, valódi, vérbeli, aki az életét teszi rá arra, amit csinál, illetve az élete kérdéseire keres választ, e válaszokat próbálja kidolgozni, kivívni, kiszenvedni a verseiben.
Sikerült? Sebzékeny idegzetével minduntalan beleütközött a közönyös világ falaiba. „Csillaggal bélyegezettségéből” mégis el tudott mondani valamit. Át bírt törni a konvenciókon, sablonokon, s eljutott odáig, hogy kezdjen a saját megtalált nyelvén szólni a maga legsajátosabb életérzéséről. Valamiről, ami egyszerre kozmikus is, tragikusan emberi is; boldogság is és meghasonlás is. Mintha fölszakadt volna végül az irodalmiasság gátja ebben a sok-sok gátoltságtól fájó lélekben: megtalálta a „tengert”, szavakban, képekben, áradásban, látomásban. A saját útja kezdetére ért.
Aztán? „A többi néma csend.”
(Rónay György)
Pilinszky Jánosnak szeretettel és köszönettel verseiért
és egyéb írásaiért
A könyv megírt lapjait fellapozni
világnyi álmok kellenek
a csecsemő tejszínű arcától míg
eljutunk a feltámadás csendes napmelegéig
a megtérés nem valamiféle
trófeális állat sikeres elejtése
nem rálelés a tárgyak világában
elkallódott kába-kőre
bár sokan ezt tartják egyedüli célnak
rideg számításokat végeznek s igazolják
vagy elvetik hipotéziseiket a kapuk fordulóin
új hipotéziseket állítanak fel
új törvényeket keresnek
s az igazi értelem szavát kutatják
a földi lim-lomban az esetlegesben
s az összehordott zavarosképű Bábel-toronyra
tekintenek minduntalan elképedt imádó szemeikkel
és nem értik a nyelvzavart
mit én oly igen megszenvedtem
kutattam az emberben az emberen túl
és innen is
a csillagok rideg visszfényei alatt
zuhantam űrben égtem a pokolban
bálványok telhetetlen ölébe befeküdtem
s az áldozatok megkínzottan nyöszörögve
kivetettek maguk közül
mint ki csillaggal bélyeges
s ismét elindultam utamra
tengerekbe merültem
hallgattam mormolását
szélütött malmaiknak
tágranyílt szemem halak felszálló buboréka
szétpattan a felszínre felmerülve
szelekben ringtam kétségbeesve
vadvizeket szürcsöltem kígyóstól békástól madarastól
köveket élesztettem az ölemben – hasztalan
mert az életnek ára van
Sugárból font töviskoszorú fejemen
a négy égtájra voltam felfeszítve
és sakálok mardosták bokámat
minden nap sírba tettek
aludtam önkínzó éjszakákat
se enyhület se méregpohár
aludtam örök éjszakákat
s ha végre feltámadt a hajnal
csalódtam újra csak csalódtam magamban
árva voltam a dolgok jelenségek özönében
árva voltam a megszenteletlen lenyelt kenyérben
árva voltam a déli fényözönben
mert egy sokarcú arcot örököltem
sajnálatraméltó konok pogány leány
Az éjben nincs egy kézfogó kéz
süket és vak absztrakciókban bujdokoltam
egyre mindegyre fényt keresve
s néha feltűnt egy kék sugár
csak egy-egy mozdulásnyi időre
amíg a pohárba beleisznak
rárepül egy madár a kőre vagy
míg egy szó kigömbölyödik
A kristálynak íze-zamata nincsen – ehetetlen
csak fénye van és fénytörése – hihetetlen
és mégis kell hogy elhidd
a poklokon az önmaga poklán átevezettnek
megváltottnak
minden megnyilatkozását ítéletét
bár a teljes fény nem is fér a fénybe
csak egy-egy villanás megtorpanás
Az igaz hogy a kövek feltámadnak a szerelemben
és sugárzik az éj a tiszta átizzadt öleléstől
de vajon annak ki fagyba és
álmatlan álmokba dermed
s magányában megváltást vagy halált remél
ki hoz kegyelmet ha nem az
kit szenvedései közt megtalál
A volt szerelmes kitárulkozás
átkristályosodik a rideg éjszaka kárpitjára feszülve
valami sajátos zenévé
transzcendentális csillogássá
valamiféle istenmeglelő árulássá
de Isten ezért a kis árulásért nem haragszik
midőn a test és lélek furcsa kétfejű szerelembe dermed
nem haragszik mert hisz ha elárultuk
már szerettük őt valakiben
de örökre elárultatott nem akar maradni
visszavár az ágyakon viharokon
a sikátorok kanálisain át
visszavárja leányát fiát
a háza nyitva asztala terítve a találkozóra
és eljön az az óra
(VIGILA 1976. június)
A mélységből a csend kilábol
pikkelyfátyol ömlik derekáról
halak uszonyán elsuhannak
a tegnapi vak ködök is
elvéthetetlen ruhájában felénk árad a szél
zúgó fehér kehelymély igazgyöngy álom csillagsugár
ki tölti ezt a ragyogó kelyhet moszattal és arannyal
ki járja be megváltott földjeinket örömkönnyei zuhatagával
ki igéz ebben a teremtésnyi csendben rovarokat hínárt napot
ki csendül meg szavadban felhőszéleket hasogató szél
ki dombosodik a feltüremkedő habok ormán
s a királyok árnyékában ki az aki már nem fizet adót
Valamennyien akik itt élünk egy világvégi boldog
kezdőpercre várunk míg a hal nagyot ránt uszonyán
s a színpadon hullámba csap a dráma
Kezdő érintés első feltámasztó ujj
csillagok hada napok és ködcsillagképek
a piciny atomok morajában együtt a világegyetem
s a cseppnyi víz a pohárban
feltámasztó zihálás a csípő és váll
legelső megfordulása a porban
és a régi levegő lenyelhetetlen közönyében
új és legelső mindig végső és újra csak első vagy
akaratlan hitünk fordulópontja kapuk kitárulkozó vágya
a zár kattanása előtt
kulcs a habok közt s a kulcsot
kereső búvár indiánlány
Zöldhajú sellő isteni szerelmes híven követem
parancsaid vándorlásaimban nyomomban
jársz míg élek te korallmosolyú haragos szemű
gyönyörű istennő
amint a teremtést derékon karolod s koszorút fonsz
a fejére csillaggal koronázod örök igékben megfáradt fejét
te idézed meg napjaink sóját a partokon az apálykor
és jársz kedvünkben amint eljő a dagály
hajóinkat a dokkba emelni
Fordítasz a köveken benövöd hézagaikat mindenféle
bársonyos illatos füvekkel megismerteted velük
újjászülető dallamaik
a halak csipkefüggönye rebben bomlik újra egyesül
mint egy japán legyező mögé bújt
arc mosolya a körmondat után
Valószínűtlen a te határtalan
határod mély zengés
igazságos déli ítélet a nép előtt
dráma kibomlás élet és halál úrnője
bíborköpenyben
tenger
bőkezű algakosár csalétek hosszú zöld haj
természetes fésülködő mozdulatok
öntükör béke és háború
kétarcú angyal a lángpallossal
paradicsomi ígéret
bölcső sír és örök só
mély vagy rendíthetetlen és bizalmasan fecsegő
mint a régi igazságtalan vidám istenek
elszálló burok szétpattanó Olimposz
eltakarodott kusza seregek
csak Egy marad örökre kinek méhed mindenféle
magzatokat táplál és nevel
csak egy maradt aki Ádámnak
nyújtja az ujját
A láng szívében [66-68.]
A fény ma már nem üt szíven
csak elsuhan
a hang se bánt csak elül némán
hangtalan
az arcom táján hogyha vérzek
ne üss te meg
az ajkamon ha könnyem csordul
csókolj te meg
a vásznaim ma hófehérek
… s azonkívül
ahány lépcsőfokon lefutsz
a szélboronálta domboldalakon
a cseresznyefák áradása
minden fájdalmat eltemet
de egyben arra is figyelmeztet
hogy halottaidat illő módon elsirassad
Te aki a kikelet fényétől sápadt
arcokba tekintve nem tudsz
letört ágaidtól elszakadni
lásd meg a gyógyító könny-gyöngysort is
sebed száján
halottaid szem- és szájüregét felverik a virágok
Ó a halhatatlanság nem a
vakfehér szirteken szétszórt csontoké és köveké
a tövek makacs ifjú hajtásait dalolom újra én
a visszafogadott papnő
oltáromon halak fürdenek a holdvilágban
szél ágyaz a homokban éjszakára
míg gyapjas állataimat az égre küldöm
szőnyeget hullatni lábad elé ó Hajnal
(ARS POETICA)
Sovány kövön vak koldus ült
tán cincogott tán hegedült
kalapjába garas potyog
mégis eget ragyogtatott
Élhetnék én már boldogul
de a csend még szavakra hull
és csak a sorok záporában
állok szépen az éji bálban
Állok sudáran úgy mint régen
nemem előző életében
vagy újulva egy csillagon
abban ki velem már rokon
Szélütött harmat dér a csipke
rávillan a jég kékezüstje
sziromnyi éhed rámvetítve
nem tudok ma szólni nevedre
Evező szárnya holttá dermed
adj végbúcsút ma tetemednek
eleven szárnyak felemelnek
titkos egek ma megfelelnek
Uszonyvilág vizivilág
szárnyas világ légi világ
könnymarta sóhaj melle tág
elhullt egy földi kis virág
Kelt 1974. július 30-án.
A szerző meghalt 1974. augusztus 2-án Szarvason.
Felboncolom halottaim
a maszk mögött mi rejtezik
s ti élő maszkok mit takartok?
Könnyektől felmart titkokat
alá és felmerülő holdat
és éjfelhőnyi kínokat
Suttog a kéz a száj szorít
Szorítja össze fogsorát
s a nyelv hegye már íztelen
Dobogj, dobogj, dobogj tehát
dalolj, dalolj, dalolj, dalolj
velem ó hogyha mondanád
a pacsirtás égbolt alatt
a rozsmezőben meztelen
létünk óráján fekve lenn
a madár el s visszarepül
a rozs zizeg és bólogat
és mi szívek holtunkra várunk
Csak egyszerűen mint a rozsszem
hordozva egy új szűz mezőt
S ha majd a végső kimenőt
kapjuk s örökre távozunk
holtunkból virág és rozs sarjad
és beszövi a szemfedőt
arannyal kékkel és lilával
búzavirágos konkolyággal
De az eszmélet nem hanyatlik
Csak más emlőkön újra él
Lesz majd aki eltávozik
és lesz majd aki ittmarad
és mindent szépen ahogy illik
méltón a helyére ítél
