A Fény kilépett a Sötétségből,
Az évezredes börtönéből.
Szívét a vágy tüze égette
Kíváncsi volt a végtelenre.

A Sötétség szerette a Fényt,
Nem adta fel soha a reményt,
Hogy a Fény egyszer majd visszatér
És kínzó fájdalma véget ér.

Szabadon szárnyalhat most a Fény,
Szemében perzselő szenvedély.
Önzetlen volt, magából adott,
Semmit soha vissza nem kapott.

A Sötétség már régóta várt,
Minden szenvedést magába zárt.
Egyre jobban kívánta a Fényt,
Ölelésének forró hevét.

A Fény ereje gyorsan fogyott,
Szemében tűz már nem lobogott.
Fáradtan megállt s visszanézett,
Lelkében ürességet érzett.

Komor és csendes az éjszaka
Rideg már a Sötétség szava.
A Fényt talán többé nem látja,
Szunnyadó álmát nem vigyázza.

Egy falevél hullt le lassan,
Madarak szálltak a magasban,
A Fény közöttük pihent csendben,
Körülötte fák néma rendben.

Vihar készül most, borul az ég,
Gyorsan közeleg a Sötétség.
Elnyel mindent, mi útjába áll,
Árnyékba rejtőzik a határ.

Villámok cikáznak az égen,
Vad szél tombol a kicsiny réten.
Millió könnycsepp hull a fákra,
S a halvány Fény sápadt arcára.

A fekete palást meglebben,
Elterül a dús fellegekben.
A Sötétség így most már látja,
Lombos fák közt alszik a párja.

A Fényt gyengéden felkarolja,
Örömét fülébe dalolja.
Ajkára könnyű csókot lehel,
Testét óvja a sötét lepel.

A Fény tüze újra a régi,
Szerelmes szívében már érzi,
A Sötétség nem börtön többé,
Vigyáz rá örökkön-örökké.