Minisztereket rehabilitálnak, kiket
golyók vagy más sérelmek értek.
Dicsőség nékik, nem pedig gyalázat!
Derék dolog, helyeslem, egyetértek.

Csakhogy emlékszem másra is.
Agyamban tülkölnek, konok
lidércekként kísértenek
holmi fekete autók.

Emlékszem trógerekre,
kik szavazni rángatták kezem.
Reflektorfényben villogó
börtönökre emlékezem.

Egynéhány szász családra, mely
elszállt a szélben, mint a polyva.
A Gecse út pincéiből
feláradó halálsikolyra.

Egy-egy sovány parasztra, kit
úgy győztek meg, hogy főbe verték.
A rabszolgákra, akik
a Duna-csatornát építették.

Emlékszem szólamokra
és kulák-perekre.
Táborokra, felbontott levelekre,
és lehallgatott telefonokra.

Népre, melyet a félelem
rábírt, hogy gyilkosát imádja.
Emlékszem életemre, és
emlékszem rabruhás apámra.

S mivel csak én emlékezem,
s nem fogja senki más a pártját
javaslom, hogy a népet is
azonnal rehabilitálják!

Hát tőlem név szerint ki kér
bocsánatot? Vigaszt ki ád,
hogy végig kellett néznem
az apokalipszis iszonyát?

A meddő férfi-évekért,
a rettegésért, melyben éltem.
A meg nem írott versekért,
a versért, melyet összetéptem!

A pimasz hazugságokért,
amelyeket le kellett nyelnem.
A szégyenért, hogy máig is
szégyellnem kell anyanyelvem.

Az átokért, hogy tollamat
tudatlanok terelték, lesték,
hogy agyamban turkálhatott
a bőgő tehetségtelenség!

Hogy nem lehettem az, aki
lehettem volna, akit vártak!
Mi kárpótolhat mindezért,
és mikor rehabilitálnak?

1968