Borián Tibor piarista tanárnak

Május vége van, fény, nyárelő,
      mégis, mint termés ünnepére
jöttem, Aranymisédre, őszen,
      kétezernyolcban Kecskemétre.

Jöttem históriás lélekkel,
      szemben, ím, az emlékezéssel:
eltéptem sokszor égi pányvám,
      s megint a régi, szent kötés kell.

Voltunk első növendékeid,
      kölykök még, kiket menekítitek
gonosz káoszából a Rendbe –
      vagyunk is máig megjelöltek.

Anyánk arcában s apánkéban,
      jaj, hányszor sápadt el az arcunk:
mert harmadszorra is leverték
      igazunkat, szabadságharcunk.

Tanítottál nekünk, ifjú pap,
      irodalmat és történelmet,
s megtanultam, mi felnőtté tesz –
      értelmét szó mögött a csendnek.

Tanultam a madáchi időt:
      ami egy, mindig egynek lássam,
mondhassam, s Attilával megint,
      „háltak az utcán” – itt, a mában.

Hallják meg most, „Ne bántsd a magyart!
      mindegy, Zrínyi kiáltja, vagy én,
és mindegy, kinek szíve jajgat:
      „Az emberfaj sárkányfog-vetemény.”

S ki zokogta át az óceánt –
      mit tovább mi sírunk a mából,
mert mireánk is Magyarország
      „Néz, mint Krisztus a kereszfáról.”

Marad-e szavam, jó tanárom?
      sok volt s mind nehezebb lecke –
marad-e szavam, mikorra kell,
      még az utolsó feleltre?

Közülünk, jaj, hány név, akihez
      szemünk arcot hiába keres,
házuk már fény: kerítésük is,
      mint lécek rése, csak fény lehet.

Vonat hozott, ahogyan régen,
      és mellettem kelve-elesve
futott, futott a tavaszi táj,
      megríkatott gyermeki kedve.

Eljöttem, hát segíts, hisz pap vagy,
      ne fedje szemem könny, se este,
emeld fölénk az ostyát, Napot,
      süssön ránk Jézus tiszta teste.