Műveld a csodát, ne magyarázd
sehova kacsázik minden út
jobban tudjuk a jövőt a múltnál
válasszuk a villám jelenét
különben tyúktetű-borzalom
fut föl a lábadon agyadig
hajad gyökeréig, mintha párban
láncolva lennénk baromfiólra
pedig ülünk a bazalthegyen

Tündökölve egymással szemközt
fohászkodunk immár magunkhoz
legfőbb valónkhoz jó viharért
ingerel eleven bérci selyem
igézetében arany nullává
züllik a mese és eltántorog
ébred a tomporod harmatokban
s bika-labdámat árvalányhaj
markolja hogy zengek belül

Látod, ilyen az énekbeli
ama hegytetőn lengedező
árvalányhaj, még nyersen ezüst
de úsztatva megoltott mészben
sárga roncs-fátyol: halálbohóc
tövében a hegynek minden tükrön
ő bókol arcok drámáihoz
s tudok a mészről is igazat
hallom a sorsban zúgni a
kalcium-hidroxid himnuszát
láncon megveszett komondorok
szentséges merénylők, fölforgatók
hazátlan szeretők tetemére
lerogyik csillagaival
s látom én szobrát is a mésznek
deszka-ágyából fölmagasul
fölszított szomját mert nem oltják
elrepül, mennydörgő vőlegény

Ne félj te a sorstól, én se félek
mélyek a mi kútjaink s mennyi
ér tölti fel újra, a villám
állhat beléjük s nem lesz aszály
csodában élünk: az édes nyálat
fűszálak ablakká húzzák körénk
s ne félj a sorstól, ne félj a rongytól
gúnyánkat megtermi ránk a fény
jussunk a szegények leleménye
s lesz a babáknak télre cipő
köti már a függőcinke a fán
visítva a jövőből itt ugrálnak
lábukon, kezükön kis puha gömb
cinkefészek-bocskor – boxkesztyű dönget
műveld a csodát ne magyarázd
s fönt a hegyen, e zöld koponyán
itt kattog arany medencecsontod
s remegnek édes ablakaink
ablakainkig fejét emelve
hallgat a nyüvek világa, ó

1973