…És akkor a démonok meglátván az Úr Jézust
felismerék, hogy Ő az Istennek Fia, a Megváltó,
eszelősen rohanni kezdének,
karjaikkal vadul hadonászván és köpdösvén,
eltorzult arccal és iszonyú hangokon visítton-sivítvást
ekként rikoltozának:

„…mert hogy mostantól mindörökké
a gyilkosoké és a terroristáké minden ország, a hatalom
és a dicsőség az uzsorabankároké, soha senki embernek
fiát a Gonosztól meg ne szabadíthassa!
Dühöngjön-dübörögjön hát a kísértés –
mi visszük ebbe az embert!
Mivel senki soha senkinek semmit
megbocsátani nem tud, hát ne is akarjon,
s ne legyen sem földi sem földöntúli hatalom,
mely megbocsáthatna az embereknek!
A mindennapi kenyérmorzsát az irigység, a dögvész,
a nemzeti, faji és osztályharc kereszttüzében
a gyűlölet potyogtassa véres sárba a koldus gyermekek kezéből!
A földön csakis a kétarcú Sátán, Lucifer és Ahrimán
akarata érvényesülhessen – mint ahogyan a mennyekben
se valósuljon soha meg az átkozott Isten akarata!

Őnéki nincsen országa, el tehát sose jöjjön,
káromkodásra tanítjuk vele az embert,
mert Őistensége már régesrég kihalt a mennyekből,
ahol nincs is, nem is lesz, és sosem is létezett,
mert mindenki elfelejtette Arkangyalaival egyetemben…”

Befejezvén a Hegyi Beszédet, meghallá ezt akkor az Úr Jézus,
Istennek Fia, A Megváltó, és ahogy szeliden lépdesne
göröngyről göröngyre, iszonytól émelyeg vala, lávaként dőlt a könnye.
Fekete tölcsérként örvénylett, zúgott a káosz:

„Ezt kell most megfordítani!” – így szólt hát magához,
„ezt kell most beszívni, megemészteni s átfordítani valóra,
lenyelni a vihart s átgyúrni szellemi-lelki ennivalóra,
hogy élhessen az ember!
Démon-ködöt kell falnom csonttörő kínok közt…
Keresztfán… tudom, hogy meg kell halnom…
Keserű ez a pohár – bár elmúlna! – Atyám! Súgom és ordítom:
Sátánnak imáját én most megfordítom!”

És elhagyván a zajongva zsongó népet tovább méne,
feljebb a dombtetőre, tekintete izzott, zihált a tüdeje,
majd lerogyván egy fekete palakőre,
s bár még mindegyre a démonok káromló imáját hallá,
csendesen megszólalt, s renge a domb míg vallá:

„Teremtő Szent Szellem! Mi Atyánk! Az Ige,
ki lakozol Mennyekben, Napokon, Holdakon a földekig le,
legyen a Te Neved szentség, szakramentum,
hitbéli megtérés, teremtő momentum!
Valósuljon meg a Te világod rendje,
Terved fénye süssön rá az emberekre!
Akarjuk akarni, amit Te gondoltál,
s ne éreznők soha, hogy mily messze volnál!
Legyen egy-ugyanaz, amit „fent” és „lent” látsz,
teremtett világod sátra: székesegyház!
Adj kenyeret hozzá, napról-napra élnünk,
testünk épségéért hogy ne kelljen félnünk.
Amit mi elrontánk, kérünk, úgy írd jóvá,
mint mi a másokét – lerótt kegy-adóvá…
Lásd, könnyű az embert kísértésbe vinni –
szabadíts meg ettől s taníts Benned hinni!
Ahrimán-Lucifer-Sátánt kötnéd fékre,
Szabadíts meg, Isten, a gonosztól végre!
Tiéd minden ország, hatalom s dicsőség –
örök Ámen-t zeng az angyali díszőrség…”

Le is fordíttaték mindenféle nyelvre
amit az Úr Jézus felmonda a hegyre.
Arameus, görög, latinul vulgáta,
– emberi agyalás százszor átmunkálta –
volt katolikus és protestáns verzió,
teológus viták: mindez, mondd, mire jó?
Krisztus Miatyánkján bármilyen is a rag,
ez „Fekete Lyukon” átszűrt anti-anyag,
azaz Szent Varázslat – hadd ne értse tömeg –
földi halálunkon átszűrt szellem-szöveg.
Így lőn a Megváltó szókkal szenvedése
sátánfi világunk újjáteremtése.

Szentendre, 1998, Halottak napja