Gyermekkoromban mindig
bohóc szerettem volna lenni
az embereket
harsányan nevettetni,
kemény kalpagot
fejembe tenni,
s nagy krumpli-orrt
orromra helyezni.
Tetszett esetlen mozgásuk
abban a nagy,
csámpás cipőben,
s ha megláttam őket
harsány kacajba törtem;
Bohóc! – azt mondtam,
az leszek, ha felnövök!
A legnagyobb bohóc,
kit majd tapsvihar köszönt,
s ki szomorú, azt megnevettetem,
úgy, hogy szemeiben
könnycseppek lesznek.
Lassan az életnek
viharában felnőttem,
s a Bohócokat,
a nevettetőket elfeledtem.
Mégis, gyermekkori álmom
teljesült:
Bohóc lettem.
Nem az a bohóc, ki
ki van kenve.
Nincs rajtam nagy,
csámpás cipőmozgásom
mégis csetledező.
Ezért a mókáért
nem kapok tapsvihart,
s nem dobálnak
körbe virágokkal.
Néha kicsúfolnak
a hátam megett,
vagy mondják:
Nézd a szerencsétlent!
Bohóc! - az lettem.
Az életnek Bohóca.
A legnagyobb Bohóca,
bohócnál
bohócabb.