Vette a gyenge nádat az Úr;
Állította a magas hegyre.
És szólt: Tölgy légy, kemény, erős.
Ezer apró virágot fedj be.

Viharok zúgnak, meg ne hajolj.
Villámok zengnek: meg ne reszkess.
Túl viharon, túl fellegeken
Emeld fejedet az egekhez.

Vette a csöppnyi kis ibolyát;
Tette a kertnek közepére.
S mondotta: Rózsa légy, piros
Az ajkad, arcod, szíved vére.

Lila bánatok könnye ha mos,
Te mosolyogj, míg mások sírnak.
Égi kertemnek szépsége légy,
Mosolygás, béke, öröm, illat.

Fogta a tudatlan koldust az Úr;
Elindította messze útnak.
S mondotta: Légy az apostolom,
Vezér, ki után ezrek futnak.

Rajongnak érted: vissza ne nézz!
Kővel dobálnak: menj előre!
Akarom koldus, hogy Te vezess
Ezer lelket a hegytetőre.

Kemény derekam, arcom ragyog:
Zeng a szavam: életem oly dús…
A nád vagyok, a könnyes ibolya
S az útszéli tudatlan koldus.

De magamban hordom Istent,
Az Eget minden sugarastól:
Ő az Erő, Jóság, Igazság,
Ő a tölgy, rózsa és apostol.