A vattacukorárus, az csinál ilyet:
a hurkapálcáját a teljesen üres,
kissé ütődött, forgó üstbe tartja,
és vár. Remél. Összeszorul mindene,
hogy sikerüljön az, ami szokott.
A pálca végén egyszercsak megtapad
egy szál a semmiből, tágrameredt
szemmel nézik a gyerekek, aztán még egy,
el lehet kezdeni forgatni finoman,
jön már a többi szál, helyet keres,
hogy hol tapadhatna a már meglevőkhöz –
kicsit lazít a vattacukros ember,
dúdol egy keveset, lábat vált, fölnéz,
egyre nagyobb a gombolyag, ő dönti el,
most már, hogy mit akar, hogy hosszúkásat,
vagy lapos-széleset; a gyerekek
arcán elömlik a vigyor, megszületett
a semmiből az édes, fagyott levegő.

Nem mindig van ez így: néha csak áll,
koncentrálva, a vattacukros ember,
nyújtja a hurkapálcát az edénybe,
tuszkolja is kicsit, remegteti,
de semmi. Zörögve szalad az üst,
a horpadásain meg-megcsillan
a fény. A gyerekek egymásra néznek,
ő meg csak rágja a bajuszát.