Leüthetsz. Én nem ütök vissza.
Az én kezem gyönge a rosszra.
A hulló test helyén leüthetetlen
erősen áll az én igazi testem.
Hull napra nap, hull, hull a hó,
hull a fehér depresszió,
benn ropog a tűz, mint a dió,
a kályha falára tapadni jó.
Be kéne nyomulni a kályha fala
mögé ahol dübörög a fa,
lobogna az ember húsa, haja,
de a csont, a csont is átizzana.
Amilyen most, olyan maradsz.
Ilyen marad a szem, az arc.
Apálya jön a húsnak, mint a habnak,
de ezek a vonások megmaradnak.
Csak az lesz láthatóbbá, ami van,
csak a fölösleg hull le nyomtalan,
hegyről humuszt, lehordják a napok,
amíg az élőn átüt a halott.
A makulátlan arcok,
a nyílegyenes vállak
állnak a lapnyi térben,
összeszorítva állnak.
Nincs hely eleven fának,
nincs hely eleven égnek,
alig elég a testnek,
mi elég az igének.
Barna aranyban állnak
úgy eltakarva állig,
csak a végleges arcok
erős vonása látszik.
Az idő megcseréli
minden kövét a falnak,
a lapnyi térben állók
hibátlan megmaradnak.
Harmincon túl az arc
elszabadul.
A rossz, a jó kiütközik
Javíthatatlanul.
Hiába, ha a tettetés
tökéletes.
A gyalázat az arcot
szétrágja, mint a szesz.
Minden elvétett indulat
belehasít.
Jelzi a hús a jellem
földcsuszamlásait.
Kivési, meglazítja
a réseket.
Kicsap a szenny az arcok
töltései felett.
Az elhagyott vonásokat
fölveri a vadon.
Harmincon túl az arcon
nincs hatalom.
Vigyáznak rám barátaim,
a bajban nem hagynak el engem,
vigyáznak rám, hogy el ne hulljak,
de nem lehet aludnom, ennem.
Egy korong pörög szakadatlan,
én a közepén mozdulatlan,
nappal és éjjel iszonyatban,
szemem örökké lezáratlan.
A csontja tüzes nyárs legyen,
égesse porrá önnön húsát,
mint ami engem szaggatott,
szaggassa olyan nyomorúság.
Bennszakadt emlékezetét
ne kuporgassa kegyelet,
mint ki sosem volt, úgy legyen
megtagadott, elfeledett.
I
Felhő fölött cikornya, párkány.
Ott könyököl az ősz királylány.
A vőlegényre vár, hiába,
örökre elrepült a láda.
II
Szegény Piroska megy az erdőn,
gyanútlanul megy a tilosba,
rátér szegény a rossz csapásra,
megy az erdőn szegény Piroska.
III
Te vagy a legszebb, Hófehérke!
Ha megtudják, megölnek érte.
De befogad hét igazi törpe.
Mostoha nem néz a tükörbe.
IV
Kicsi tóban kiskacsa fürdik,
rövid az útja parttól partig.
Fölötte óriási szárnyak,
évszázadok hattyúi szállnak.
V
Ha egy fejét levágom,
sarjad helyébe három.
Azt is levágom egyszer
sárkányom, nem menekszel.
VI
Kivittem őt a partra,
és nem szóltam soha,
kés élén jártam érte,
de nem figyelt oda.
VII
Elindult egyszer egy királyfi
az igazságot megtalálni.
De míg az egyik megtalálta,
az utat sok királyfi járta.
Az én Istenem elhagyott
hazugság lakja számat
már minden tettem tettetés
minden szavam gyalázat
Tapogatózom fülelek
szimatolok hiába
világtalan világba
vet egy érzékszerv hiánya
Könyörgök én ügyefogyott
vonj Árnyékodba engem
segítsd le rólam súlyomat
adj részt az enyhületben
A másik gyorsabb. Övé a vita.
Érveit könnyű váltogatnia.
De folytonos diadala felett
Vár irgalommal az egyetlen egy.
Alig valami dönti el
hogy ide vagy oda
kis mozdulatok
súlytalanság állapota
Alig valami ki a bátor
és ki a gyáva
honnét mégis a helyzetek
végső világossága
Ki vagy a beszéd nevetés
pár történet nem ad
az éjszaka is alig egy
körvonalat
Ott akkor együtt úgy se mint
most itt magam
ki vagy nem volt megtudható
csak annyi nyugtalan
De hogy ki vagy valóban én
mégis tudom
hogy zaklatottan mint a szél
mindig úton
hogy elég hogy elégedetlen
léted hová vezet
hogy ezután mindenfelől
utad leszek
Folyton szétfúj és összerak,
a mozdulaton át
mindig feléledő irányban
mutatva meg magát.
Leomolván az idők, mint a várak,
napján a végső elszámoltatásnak,
mindkét oldalon ugyanazok állnak.
Egy szín alatt a jók, a rosszak,
szorongatókon a szorongatottak
enyhületlen egymásba rajzolódnak.
Pedig törekedve hiába
minden idom külön kiválna,
vissza enmaga térfogatába.
De nincs hely ott hiú törekedésre,
nincs mód kitérni a kiterjedésbe,
a bűn kényelme végleg visszavéve.
Ott nincs gonosz már továbbindulóban,
a készületlen kívülebb lelobban,
emlékezete elmarad a porban.
Ott csak a jó az, ami súlya nélkül
felsorakozva útra kelni készül,
a gyönge híd csak egy hívásból épül,
ha majd beteljesedve
odaátról, áradnak egyre,
a fényből másba, fényesebbe.
