Egy fáradt kis épület
ráncolja homlokzatát.
Szürke ablakaival magába mered:
por, rozsda, pókháló, penész,
törmelék, ragacs, dohszag, félhomály,
egy ütés kiúttalanul kóválygó
visszhangja – ennyit talál
s makacsul kezdi elölről a szemlét.
Fárad tovább
égbe vert szög
hommage a W. S.
hajnalkony
Beszédünk csak zaj.
Közlendőink csók-némák:
lényegük szótlan.
gyűjtögetik a sírásukat
Akkor jársz jól, ha
mind közelebb lépsz ahhoz,
amitől félnél.
az élő, míg él:
vágyik, szerez, elhasznál,
kidob és újra
vágyik, szerez, elhasznál
az élő, míg él
Berreg a hexamotor! nagy erővel hajtja
a semmit.
Az megrontás, ha
gyönyörre tanítasz, vagy
ha bűntudatra?
Zsenibabának
2 vers között 1
halandó vagyok, aki
1/2 a haláltól.
„…a pórusait látni…”
(P. J.)
fájdalmon-túli
szélcsiszolta kőarcon
kozmikus mosoly
Virágom szirmán
Vízcsepp: pillanat-gyémánt!
Most gazdag vagyok.
Addig kerestelek,
míg meg nem találtál
nélkülözhetetlen és unalmas,
mint a szívverésem
– elveszteni végre az é l e t
nevű butácska szüzességet:
kitárulva egy érvényesebb,
egy névtelenebb valaminek –
Ölünk szaga, könnyünk íze,
idegenkedésünk a szögletes
mozdulatoktól
emlékeztet még vízi Édenünkre
– ám vissza: n i n c s.
Innen csak fölfelé
Szél kapdos a gyertyalángba:
nyugtalan a rózsa árnya
a falon.
Imbolygok, mint árny a falon;
mire vágyom, azt se nagyon
akarom.
Egy-egy nyugodt pillanatot
életemben ha még kapok:
jutalom,
amiért – bár mit se várva –
időzöm, mint rózsa árnya
a falon.
Forrás: Élet és irodalom, 2004. 48. évfolyam, 38. szám
