Híg szájalású korunkban,
Te tudod Atyám,
Nem könnyű a sora mai jámboroknak.
Régi hitek dőlnek,
újak meg szaporodnak.
Holott a hűségeseknek valamennyi napjuk
Nagypéntek
S talán Húsvétvasárnap!

Persze az egyszerű dolgok
Mindig nehezen mennek.

Szóval errefelé és most
Acsarkodnak a lelkek, hitek fenekednek,
És megint – örökké – elfeledjük,
Folyvást a Teremtés kezdetén vagyunk.
Ezért, ha sikeres, önépítés
Minden napunk, dolgunk:
Tenyereden. társalkotókként Atyám.
Miként az Emberfia tanította,
Egész emberré – vagyis gyermekké nőjünk,
Hogy az élők birodalma az élőké,
A holtaké a holtaké,
S a tiéd a Tiéd, végül is
A minden legyen a Minden, Atyám!

Atyánk, így pontosabb, mert nemcsak rólam
Akar szólani ez ének.
Másokért, nevükben is – akár hívatlanul – beszélek
evilági gyarló kóborlókra,
Kiket, olykor félek, tán nem ihletett
Pillanatodban teremtettél,
Nézz le reánk!
Kreatúrád nem egészen ideális,
Jézus ezért is örökkön aktuális…
Még csak verebei vagyunk ékes
Madárseregednek, de már szállunk, röpülünk –
Azaz véljük,
Ám hisszük bízva, dalolni fogunk,
Csak húsvétosan segíts mindenkor minket Urunk!
(A szerző mottót is írt verse elébe: Piszok kor / mocsok jelen / Avagy csak a mindenkor piszka / kinek-kinek benne bizony / mind a maga mocska / Hát mondd, mire lázadsz? – gondolom, a szerző fordításában: Blaise Martin, Párizs jámbor verebei c. verse.)