(Román népballada Bartók Béla gyüjtéséből)
Vala egy vén bátyó
annak vala éppen
kilenc fiusarja
szép derék legények.
Nem nevelte őket
semmi mesterségre,
szántásra vetésre,
ménesterelésre,
gulyaterelésre,
hanem csak vadászni
vad hegyeket mászni.
Kilenc szép legények
mind a vadont járták
s mindaddig vadásztak,
hogy előtaláltak
csuda fiuszarvast.
Addig addig űzték
útjokat téveszték
s változott belőlük
kilenc hegyi szarvas,
Nem várhatta őket
az ő édesatyjuk
felvette puskáját
s megtalálta őket.
Haj, mit is talált ő?
Csuda szarvasnyájat,
kilenc hegyi szarvast.
Űzni kezdte őket,
hideg kút fejénél
féltérdre is állott,
hogy közéjük lőne.
Szóval így kiáltott
szarvasok vezére:
Édes jó atyácskánk,
ne lövöldözz bennünk.
Felveszünk mi téged
a mi szarvainkra,
hordozunk mi téged
hegyhátról hegyhátra,
oromról oromra,
szikláról sziklára,
magasztalunk téged
egy magas kőszálra
úrnak minden földön.
Felelt szóról szóra
az ő édesatyjuk:
Atyátok szerette
édes fiacskáim,
gyertek haza, rátok
vár édesanyátok.
Vár titeket vággyal,
meggyujtott gyertyával,
teritett asztallal,
kitöltött pohárral;
sírdogál a házban,
kelyhét tölti borral,
házát tölti búval.
Felelt szóról szóra
szarvasok vezére:
Édes jó atyácskánk,
eredj haza szépen
anyánk küszöbére,
mert mi nem megyünk már,
Ágas-bogas szarvunk
nem fér be az ajtón,
csak a hegytetőkön,
a mi testünk nem tür
fonott-szövött inget,
csak leveles ágat,
a mi lábunk nem lép
tűzhely hamujába,
csak leveles ágra,
a mi ajkunk többé
nem iszik pohárból,
csak iszik forrásból.
Fordította: Erdélyi József
