A tikkadt ember-csorda elfeküdt
a szomjhalál édes agóniája
a legboldogabb órákban
rózsaszín világ ringatózása
halálos bölcső mérges anyatej
leggyönyörűbbek az utolsó percek
egy nép elfáradt
nem kell szabadság sem keményöklű vezér
csak elheveredni az örök pusztaságon
éhség extatikus lebegése
szomjúság földöntúli gyönyöre
soha semmit nem kell csinálni többé.

A víz utat tört
acéltű-hegyével átfúrt minden földalatti réteget
csengő hangon énekelve nyomult mindig tovább
a sziklatömbben ciszternát talált
megtelt színig a szikla
és telten zengett s akár a hordó könnyezett.
És a telhetetlen tökéletes hajcsár
finomhallású vezérkolosszus
meghallván a fogoly víz ultrahangját
csákányt ragadott és belevágott a sziklafalba
harsogva zuhogott elő a víz
igyatok töltsétek meg magatokat.
De senki nem akart inni már boldog révületében
s ő felrúgdosta ütötte csépelte mind százat ezret tízezret
és az elfáradt nép kényszerűen odatántorgott
ittak és ittak és ittak és kijózanodtak
a víz kimosta belőlük az édes halált
felsorakoztak málháikkal és porontyaikkal
szemük előtt a kíméletlen cél lebegett megint
és boldogtalanul indultak tovább
a tejjel-mézzel megáldott zsíros földű hazába.