– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Isten országa igazi ország,
van útja is, de oly szűk út,
hogy nem férnek be rajta hintók,
csak egyszerű gyalogosok.

Kapuja is van, boltozott kapu,
de keskeny, mint a csonttű kis foka,
teherrel nem jut át teve,
– bár mindig sok az ostoba,
ki nem hiszi, míg nem gurul
hátára zsákolt vagyona.

Igen, a váltóasztalom mögül
volt időm nézni. Láttam is sokat:
akár a hangyák mennek az esőre
– mint szólás tartja –, jöttek az urak
nagyságos hintón, jöttek szekerek,
szegény parasztok, szolgák, gyerekek,
a világ minden tarka népe,
lehetne akár Bábel söpredéke –
s az asztalon,
a kezemen,
úgy folyt a pénz, mint bontott zsákból
sugárban ömlik búzaszem.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Ez volt az életem.

És egyszer,
egy reggel,
váratlanul, s egészen hirtelen
megundorodtam az aranytól,
az emberektől és magamtól,
s attól a végtelen nyomortól,
amit takart, és menekültem
a Templomunkba. Uramisten!
Megálltam hátul egy sarokban,
és zúgó fejjel,
hajtott fejjel
az oszlopoknak nekidőltem.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Egy farizeus, egy előkelő,
díszes ruhájú ember állt elől,
a zajra fordult, nézett, és tovább
susogta máris a kezdett imát,
ami – tudjátok – ma is általános:
én több vagyok, mint az a vámos.

Igazat adtam néki, s a fejem
lebukott mélyre: irgalmazz nekem!

És valahonnan ősi könyvtekercsek
lapjáról hozzám indultak szavak
egy füstös mécsről, mely nem oltatik ki,
habár kanóca lángot már nem ad,
s az alig élő, semmit érő nádról,
a roppant szálról,
amit az Úr még meghagy, nem tör el,
s egész a földig leborultam
a rőt aranynak terhivel.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Ma már tudom, hogy ezt is látta,
Ő, aki fehér ruhában
haladt a sorban, hosszú út porában,
s megállt az asztalom előtt,
egy csodálatos délelőtt –

aki nem vágott szemembe hibákat:
a hívás volt a vádoló bocsánat,
a „kövess engem” –
és én felálltam – és én mentem!
– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –