Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
   Léted világít, mint az égő
      Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

A legmagasb menny s aether Uránjai,
Mellyek körülted rendre keringenek,
   A láthatatlan férgek: a te
      Bölcs kezeid remekelt csudái.

Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségből, a te szemöldöked
   Ronthat s teremthet száz világot,
      S a nagy idők folyamit kiméri.

Téged dicsőit a Zenith és Nadír.
A szélveszek bús harca, az égi láng
   Villáma, harmatcsepp, virágszál
      Hirdeti nagy kezed alkotásit.

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
   S hozzád közelb járulhat, akkor
      Ami után eped, ott eléri.

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
   A jobb s nemesb lelkeknek útján,
      Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sirom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
   Mert a te munkád; ott is elszórt
      Csontjaimat kezeid takarják.

[1807-1808 körül. Végleges formája: 1810]