Mint málló szobrok s festmények között,
úgy járok-kelek, úgy rémüldözök,
úgy hallgatok köztetek, asszonyok:
milyen silány volt az anyagotok,
milyen romló, hogy tíz-húsz év alatt
szépségetekből semmi sem maradt.

Ismerlek jól… emlékszem… S veletek
vénülök én is: tudom, mit lehet
mutatni még, csalni, megjátszani,
s tudom azt is, hogy mi az igazi:
az igazi elveszett s egyre vész…
De még hazudik a megbékülés,

mert húsunkban fáj, rombol s egyre nő
a legszörnyűbb betegség, az idő,
benne a lassú halál dolgozik,
kiüti rátok hullafoltjait:
asszonyok, isten remekművei,
szétszed az idő és örül neki.

Örül, igen, úgy örül, ahogy én
sajnálom a multatokat, szegény
barátaim, hervadó asszonyok…
Hol van a mester, aki alkotott?
Hámlik és mállik hitvány anyagunk
s a romlásban mind testvérek vagyunk.

Testvérek mind, egy korszak: egy család.
S jönnek friss testek, fiatal csodák,
jönnek az újak, az idegenek,
akik mindent előlről kezdenek,
akik bírják tíz-húsz új éven át
a tragédiát és komédiát.

Már ők az isten remekművei! –
Be sok jót kell még elfelejteni
s be sok rosszat, ami még hátra van,
hogy – mint egykor egymásnak – boldogan
adhassuk át testünket a föld alatt
a férgek megváltó csókjainak!

1936