Jöjj, Lélek, jöjj el, Alkotónk,
hogy formánk márványát föloldd,
s a forrást, hol létünk fakad,
ne rejtsék többé vak falak,
de együtt s fölfelé repesve
omoljunk mint a lángok egybe.

Sebzett szívünkből törj elő,
Delphin, te létet emtető,
szent Hal, nem véges, új meg ó!
Jöjj, tiszta Szellem, alkotó,
Nap, melyre létünk nyitva nyit már,
világrendünk törvénye, kristály!

Ó, ember, ember átka vagy!
Hisz kórágyán a sárga agg,
kin inge már mint holtlepel,
gyűlöl, míg végsőt nem lehelt;
s mielőtt fordulsz napkeletre,
magányosan gyújtsz lángot este.

Igába fogva élsz, szegény,
lapulva léted peremén,
s étked csak acsarkodni jó.
Jövel, Szentlélek, alkotó;
szívünkből száz szárnyon kitörve
tagjaink jégburkát te törd le!

Hogy könnyesen s ujjongva már
forrjon a forró, boldog ár;
ne távol, érthetetlenül
keringjen lény a lény körül;
de szemben, szájon, hajban, kézben,
egész valónkon jeled égjen!

Hogy ki testvére tárt karjába hull:
szívében szíved verjen boldogul;
hogy kire ránéz csak egy kis kuvasz:
pillantásoddal legyen gazdag az;
s ajkunk, a csókok árjaiba omlón,
csak a te szent ajkadat szívja folyton!