Avilai Teréz a tizenhatodik századi Spanyolországban élt (1515-1582). Több könyvet írt, melyekben az emberi lélek Istenhez vezető útjának mintáját adta. Katolikus és protestáns olvasót egyaránt megragadhat annak a folyamatnak a szavakba öntése, ahogyan a kereső ember eljut Istenhez. Ismét csak igazolva láthatjuk azt, hogy a misztika nem valamiféle világtól elvont elmélkedés, hanem éppen hogy a lét nagy kérdéseivel való józan és bátor szembenézés. Avilai Terézzel, az ún. sarutlan karmelita rend meg-alapítójával kapcsolatosan a „gyakorlatias” jelzőt is használhatjuk, hiszen minden nehézség, éppen társai által támasztott akadály, értetlenség ellenére, több kolostort alapított, ezek látható jelei voltak istenszeretetének, alázatának. Mindvégig megőrizte a derűs lelkületet, képes volt a szüntelen megújulásra, ami azt jelentette, hogy kritikai szelleme nemcsak környezetével kapcsolatosan nyilvánult meg, hanem önmagával szemben is. Heves természetét legyőzve, belső lelki fejlődésen át jutott el a türelemig.
„Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!”
Átjárja valódat
Istentől való vagy.
Az örök életnek
Sugára él benned.
