Az izgalom megszállta a falut.
Száztíz gyerek ma éjjel nem aludt.

Száztíz gyerek ma ébren álmodott:
valaki vert egy nagy gyerek-dobot

és meneteltek az áldott mezőn,
játékra, szabadságra éhezőn,

szép volt az erdő, a Latorca-part,
mindenki játszott úgy, ahogy akart,

sok szív-puzdrán megnyílt a kis lakat
s lődöztek arany kacaj-nyilakat,

nagy tüzet raktak, lobogott a láng,
körültáncolták s mondták: ispiláng,

magas fák mászni hívtak bátrakat,
fényből verték az öröm-sátrakat,

volt labdaverseny, volt versenyfutás,
csupor-töréshez kellett nagy tudás,

felhőtlen égből hullt cukor-eső:
édes lett sok száj, sok cukor-leső,

egy virágzó vadkörte megörült,
mert sok gyerek alája tömörült,

s a lombok közt is ült pulyácska, sok
s plébános úr Pósából olvasott,

fürödtek is, külön lányok, fiúk,
apró hajókat vitt a vízi út,

ugrált az ötven meztelen kölyök,
ötven mozgó test, vízben, víz fölött…

Így volt… száztíz gyerek így álmodott…
Így kellett volna lenni s a dolog

elromlott: hogy megjött a virradat,
esett… s a szép majális elmaradt.

Iskolaudvar. Az eső pereg,
az éggel együtt sír száztíz gyerek.

Ki érti Istent? Titkos terveit?
Miért ríkatja meg kedvenceit?

Most millió vetésnek szomja van,
ezer erdőnek szomjas lombja van,

sok-sok szegénynek kenyérgondja van
s az Istennek mindenre gondja van:

felhőkannákból mérföldek felett
erdőket öntöz, búzát, réteket

s elázik közben egy kirándulás,
sok öröm-sátor, ábránd, kacagás.

Ne sírjatok, aprócska magyarok,
mesénkben mink is így jártunk, nagyok.

Akartunk menni szebb jövő felé
s vihar-sövény állt lábaink elé.

Isten küldött egy véres felleget,
vérzápor hullott, sírtunk eleget,

eláztatta az öröm-sátrakat,
zokogás rázott gyávát, bátrakat.

Új szebb tavaszba, mint a madarak,
készültünk s a majális elmaradt.

Ki érti Isten titkos útjait!
Kedvenceit miért ríkatja itt?

Újabb kirándulásról álmodunk
s elindulunk, ha kivirúl botunk.