Órafelhúzáskor mindig gondolom:
Te adtad nekem a visszavonható időt
addig loholjak benne
s csapjak át partjain míg a szív
álmodva ketyeg magának
békét győzelmet vereséget
napra napot küld
s az éles percek szúrásaira
futórózsarémet…
bár így is nehezen viselhető
a hadaró másodpercek dáridója
kik az örökös félelemtől bénán
– mint kissé elsózott arcú nők –
sürgetik a nyári hóhullást is
meg az átgondolt csöndes erőszakot
mihez igazítani kéne mindig
s igazolni és állítani
de kedvem sincs hozzá és hasztalan
erőlködés csak…
marad tehát már reggeltől megszokottan
ott a kapkodás forgatagában
az arcomból húsig föltépett vicsorgás
s egy napra való idétlen grimasz
raktáron is szigorú könyveléssel
míg ez égbolt s keretek rámák
fölöttem-köröttem…
kezemben törtfényű túlhúzott rugó
közömbösen néz a szerkezetre
időtlenül időzne már
s újra fölragyogna a Te tenyeredben