A halott béna, hallgatag s hideg.
Én mégis ittvagyok. Ki fejti meg?

Ez két húgom: Márta és Mária,
Velük lelkendezik Bethánia.

Ti láthattátok: honnan léptem át:
a kőlapot s a sziklasírt magát.

Szemembe még az éjek-éje mar,
pilláimon zsibong a dögrovar.

E barlang, amely börtönöm helye,
elomló testem szagával tele.

Ti tudhattátok; Lázár hova lett:
Befalt a föld, mint profétát a cet.

Megtért, Uram, a siratott tetem
és csodádról bizonyságot teszen.

Bejártam én a nagy Csönd partjait,
Isten volt, vakom, aki visszahitt.

Most némák vagytok: a röhej, szitok
belétek fúlt, ó, farizeusok!

Ti mind, kiket a betű átka nyom
nem értitek, hogy ennyi irgalom,

halálerős, tüzes jóság lakott
abban, kit gőggel megtagadtatok.

Megcsalt szemünk s szívünk. Megcsalt a pár
koldusrongy minket. Krisztus Ő, a Király!

Szelíden állt és sírt az Ács Fia. Siratta hívét:
Lázárnak ismét meg kell halnia.