Naponta egyszer álljon meg a kés
a kenyér s a hús fölött a kezünkben.
Világ-birodalom az éhezés.
Ez anya-föld emlőiből
    ember ma, száz közül
hatvan, egyszer se szívja meg magát
    naponta
    jóllakottra.
Másképp s precízen: 60 százalék
    soha még
nem tolta el a tányért, hogy: elég!
    Nincs képzete a jóllakásról!
    (Mit palástol
e talányos képzet-hiány, – no most
    legyetek okosok,
szó-alkimisták, iszony-artisták,
    egzisztencialisták,
    unalom-analitikusok!)

    Szemérmes adatok
    fejezik ki világunk
    tárgyiasan, indulattalanul:
    évente mintegy 40 millió
éhhalál; és – bár ez banális – visszahull
közben ős-méhébe, az óceánba még
töméntelen „túltermelt” tej, gyümölcs s egyéb,

Továbbá:
    minden második gyerek
    e földön arra született,
hogy tízéves koráig többnyire
(kis pókhasát csak víz s szél tölti be)
közönyös teremtőjének – kegyelmét
várni ki győzné! – visszafújja lelkét.
    S beriberi, pellagra, skorbut – ó,
    durvábbak, mint a trauma, libidó,
    szép civilizált luxus-nyavalyáink –
    hordja az áldozatok garmadáit,
        a püffedt tetemeket egybe:
    hol sorvadt ínyek, elapadt tagok
    illeszkednek a dús reménytelenbe,
        mint hűlt csontok a hanthoz…

Miközben te gondjainkról panaszkodsz,
    én meg kecses versekre révedek,
    és mihaszna vitákra futkosok,
        s nyarak,
        telek
járnak ki-be jól temperált szobámban,
s nyugalmamról gondoskodik az állam.
De naponta egyszer megáll a kés
a kenyér s a hús fölött a kezemben,
és számban megkeseredik a nyál,
és megszégyenít teljesült szerelmem.

És teljes borzalmában látom őt,
a borda-kerítést, az állatit,
    a számtalan névtelen Valakit,
    a legszörnyűbb halálba szédülőt,
        ember-fajom nagyobb felét,
    ki viseli a világ szégyenét,
        s nem érti, mért;
ki tűrhetetlen napokat terelget,
és kit az ínség sárkánya sanyargat,
    ki bajból bűnbe lép,
    s ha szétcsapja kezét,
    aligha tudja, hogy
    várja és élteti a holnapot:
a bárhogy-is-lesz egyetlen kegyelmet,
a jóllakató világforradalmat.

1963