1
Nem a kövek és nem a fémek.
Nem amik állják az időt!
Hanem a gyékény, a nád, a kéreg.
Nem az örök-élet-igéret cinkosai. Nem a kimértek.
Hanem a törékenyek s engedők:
a fű, a lősz, a sás
lett tiltakozás.
A tettük után nyomban eltűnők.
2
Nem a kövek és nem a fémek.
Nem az asszir, a szumir pillérek,
a talpukkal éveket gyűrüztetők.
Nem a bazaltból faragott gúla-tetők.
Hanem a haraszt, az avar, meg a fa:
a messziről igent integetők.
Nem a kemények,
hanem a fonhatók, a szőhetők
a dolgozó kezekre
kutya szemével figyelők –
Még messze, messze
valamennyi Isten előtt –
3
Nem a kövek és nem a fémek.
Az első szót, a gügyögőt,
az első tanácsot a létnek,
ők kezdték szájba rágni, a
gyapjú, a gyanta, a szösz, a raffia.
A közlékenyek, a serények.
Ők, nem az égnek,
hanem a sári világnak védangyal-kara,
ők, az örökre többrekészek.
Mert aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt:
aki pedig kész elveszteni is, megtartja.
4
A romlandók. A hinár, a moha.
A múlók. A hártya, a len fonala.
Nem az eleve valakik, hanem a törők,
de nyomban fölnevetők,
hogy megint csak összeilleszthetők,
az így szivósak, így nem engedők.
Az ág héja, a kecskeszőr, a háncs
lett utitárs –
Befogadván valami messze
– hogy mondjuk? – eszme?
redeléséből a jövőt.
5
Messze a kövek és a fémek
hatalomátvétele előtt.
A hajlíthatók és görbíthetők,
a szivósan gyengédek,
az ujjnyomásra már válasz-puha
anyagok, ők, a soha
vissza nem ütők
adtak halk jelet – kéz a kéznek –
velünk a Föld!
6
Fú a szél, kopik a talaj,
fölkúszik, óriási hal,
az évszázadok mélyvizéből
a templom – ize, húsa nélkül.
Száll a por, vékonyul a föld,
emelődik ünnepi tálca
diszében a dög: a ledőlt
fejedelmi palota váza.
Hányingerelten köpdösi
vissza a tisztára szopott
bordát, ivet, oszlopot
az idő. Nem ez kell neki.
7
Nem a kövek és nem a fémek.
Nem a bronzpajzsok, a porfiredények,
a hivalgók, a haszonélvezők.
Hanem a pálmalomb kötények,
a kókuszcsészék, a zsuppháztetők.
Nem a katakombák, nem a tornyok.
Mert mit tudnak a csontok,
ha kifolyt közülük az élet?
8
Ki mondta az első szót a jövőről,
a derüset, a szemen át
meggyőzőt, szivmelengetőt:
lehet remény, mást is rejt a világ,
mint amit mutatott először.
Az első fűszoknya övén
az első ráhímzett virág.
9
Nem sziklakockából rakott erőd,
mit egybe csak a súly maltera köt.
Nem a gőg
kapui. Hanem a pelyva, a patics, a pihe,
hozott ide –
Igen ők, az épp mert lágyan
megnyílók lettek a legerősebbek.
Mint ágyék s keblek
a csont- és izom-védte várban:
donzsonjaitokban, asszonyi testek.
Mint akik lebirhatják az időt.
10
Nem a szögletek, nem az élek,
nem a fegyverek, a szúrók s lövők,
nem a királyok s hadvezérek,
hanem az ebnél hamarabb
megokosult vályog-iszap,
a szőrme, az irha
lett vezető – nem is a férfiak,
hanem ők
a minden tagukban szem-viselők,
a nők kezeit idomítva.
11
Rejti a márvány a szobrot. A Szépet!
De mitől éledt?
Kik voltak a nemzők s szülők?
És kik tették tisztába őt?
De a legelső, kisdedi mosolyt,
amivel szinte odaszólt,
ami a lélek válasza volt
a teremtésnek,
kik csalták oda, tétova
elsőt-mozduló vonásaira
a kőnek is, a fémnek?
Hallgat a sok apa s anya.
Nem, itt a sírok sem beszélnek.
12
Szobrok, ti, már a méhben készek,
harsány-némák, lét-tömlöcök,
épp azáltal holtak, hogy épek,
temetkezőket temetők!
13
Nem a kövek és nem a fémek.
Mig a fű újra fönt mindent beföd,
tisztítja máris lent a mélyet szorgos népeivel a föld.
Munkálnak a türelmes férgek,
a hullamosók, bűz-szürők,
hír-fertőtlenitők, dicsvágy-vírus-ölők,
a mord erények, zord erélyek
bacillusgazdáit lemeszelők,
mind-mind az iszonyú pöcegödört
át-, hasznosan úgy-szétdögönyözők,
hogy kidugja, egyre merészebb
kedvvel fejét, az örömkeresőt,
egy hóvirágnyi élet.
14
A szöllő-bakhátak-fésülte dombok
s nem a rom-fedte, a történelem –
lerondította bércek,
a felhő-kavarók, nem a látni is undok
mellvédek agyaros vigyora, hanem
a csibesövények,
nem a várárkok: a zsiba-borítók,
a kisajtó, a kalantyús kapu,
a csak fakilincs-záratú
verőcék, gally- és léc-cserények,
nem a lőrések,
hanem a kandikálásra szabott zsalú,
nem a torlaszolók, hanem a nyilók,
nem a tengeringerlő szirtfok,
hanem az öblök, a kikötők,
a borjú- és birka-nyalta mezők,
nem a keselyük, a denevérek, a solymok,
hanem a selymek, a fürj-fészkek, a méhek,
nem a dörgések, hanem az ének,
nem a kardok, a kardhüvelyek, a vértek,
hanem az ingek, a kendők, a harisnyakötők,
nem a villámok, nem a vulkánok, a rőt
ablakon át fény-bőgve beizzók,
a mélység düheit mennybeköpők,
hanem a hős mellbimbók,
a tövükhöz menekülők
megóvásában
bátran
meredők, tüzelők.
Ajánlás
Nem a zablák, nem a csengések,
hanem a kosáron a fül:
nem az ostromok, a bekeritések:
hanem a korall-sor a nyak körül,
meg a tüzhely körüli székek:
nem a viharok, a mének, a diadalzengések,
hanem a szitaszél-veregetések,
ha a liszt megtömörül,
hanem a néma kitekintések
a téli ablak függönye mögül:
nem a havasok, a jeges meredélyek,
hanem a kézimunkázó vetések,
a vasárnap is orsópörgetők,
hanem a csecsemő lebegtetések,
hanem a csermelyek, a csevegők,
nem a vezényszó: Rohamra! s Imához!
Hanem a megforditott vánkos.
