Vizek ölelte-dúlta Szeged, a Város,
amely napfény örömét tükrözi vissza
akkor is, ha sorsa keserűjét issza,
s nyelve ősi, zengő dallamot sugároz.

Puszták vad, szabad szelei s hadak dúlták,
de sohase hamvadt benne a magyar tűz
és védte Szeged Védőasszonya, a Szűz,
s fiai a szellem fényeit árasztották.

Apostoli szívvel Kalazanci nyomát
követték, gyermekeit összegyűjtötték,
s szépre, jóra, az igazra vezetgették,
tudományra nevelték a kegyes atyák.

Itt tűnődött a Tisza partján Dugonics,
aki magyar szóra fogta a tudományt
és eggyé ötvözve a múltat s hagyományt –
eggyé lettek itt példáján a népek is.

A Tisza partján sétáltak föl és alá,
ugyanott, hol majd híres tanítványaik,
és mi most is oda-álmodjuk árnyaik:
a múlt és jelenünk itt egymásra talál.

Két évszázad s hetvenöt év múlt már el,
romba dőlt a Város és lelkét árulták
idegen zsarnokok és áruló szolgák,
hamvaiból újra, még szebbé támadt fel.

S most itt, az ünnepen, a múló időn túl
felétek nyújtjuk, atyák, hűséges kezünk,
reménnyel áldjuk ősi Alma Máterünk,
s szívünk is, kegyes atyák, felétek fordul.

Bízzunk, hogy hangunkra fölfigyel a Város
és látja, hogy már újra izzik a parázs
és új fény, öröm gyúl s az örök változás
okos, tiszta, bátor tettekre vár most.