Sík Sándor: Az olvasás művészete
A költészetet – általában minden művészetet – átélni voltaképpen annyit jelent, mint a művet magunkban újra megalkotni. Bizonyos értelemben az megy végbe a befogadóban, ami a alkotóban végbement. Az alkotást nemcsak írni művészet, de átélni is. „A művészet sugárzás – mondja Márai – , de ezt a sugárzást csak azok tudják értékelni és felfogni, akik magukban hordozzák azt a lemeznél, membránnál is érzékenyebb műszert, mely rögzíti és továbbítja néző, hallgató, olvasó lelkébe a művészetet.”
Az átélés, az alkotások művészi befogadása, újraalkotása egy másfajta, mondhatnánk másodlagos művészet, de az emberiség szempontjából éppen olyan fontos művészet, mint maga az alkotás, sőt minthogy az emberek általában inkább irodalomélvezőkből, mint írókból állnak, talán még fontosabb. Azt mondhatná erre valaki: ha művészet, akkor nem alkalmas rá mindenki, akkor erre is születni kell. Csakhogy szerencsére: erre a művészetre valószínűleg minden egészséges lélek születik. Semmi okunk azt hinni, hogy rosszabbul állnánk e téren, mit ahogyan a zenei képesség terén mutatják az újabb kutatások: ezek szerint ugyanis olyan ember, akinek egyáltalában ne volna hallása, nagyon ritka; a hallás pedig igen fejleszthető. Mégis ezen az eredetileg meglevő képességen rengeteget ronthat egy-egy rossz tanító, a helytelen irodalmi nevelés, viszont igen sokat jelent, ha már a gyermeket rászoktatjuk az irodalmi alkotások helyes átélésére és értékelésére.
Milyen ennek az újraalkotásnak a természete? Hogyan kell megközelítenünk egy irodalmi alkotást, amikor hallgatjuk vagy látjuk? A művészi újraalkotásnak ugyanazt a tartalom-formaegységet kell megragadnia, amely az irodalmi alkotást művé teszi. Amint rossznak, gyöngének mondunk egy olyan alkotást, amelyben ez az egység nincs meg illetve hiányos, rossz lesz az újraalkotás is, amelyben az egyik vagy a másik elem hiányzik vagy csökevényes. A művészi alkotások befogadása tehát azt jelenti, hogy nekünk is alkotó tevékenységet kell végeznünk. Mintegy újra kell alakítanunk a költő vagy író művét: tartalomra és formára egyaránt érzékenyen ügyelve. Mondhatnánk úgy is, hogy egyszerre kell néznünk, helyesebben figyelnünk, tartalmat és formát, külön-külön is, ugyanakkor egységüket is. „Azok a könyvek – írja Kosztolányi – melyek könyvtárak polcain szunnyadnak, még nem készek, vázlatosak, magukban semmi értelmük. Ahhoz, hogy értelmet kapjanak, te kellesz, Olvasó! Bármennyire is befejezett remekművek, csak utalások vannak bennük, célzások, ákombákomok, melyek pusztán egy másik lélekben ébrednek életre. A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, az olvasó, aki olvassa.”
Az újraalkotó tevékenysége kötve van a mű adottságához, de kötve van a befogadó szabad egyéni szelleméhez is. Az első kötöttség biztosítja az élmény viszonylagos tárgyilagosságát, objektivitását, a második pedig az élmény szabadságát.
Kötve van az újraalkotó tevékenység a műhöz, sőt ezen keresztül bizonyos értelemben az alkotó művészhez is. A befogadás élményét már egészen primitív fokon is aláfesti az a tudat – ha még oly homályos alakban is – hogy itt műről, tehát egy alkotóművész munkájáról van szó: adva van egy határozott tárgy (a mű), és adva van egy határozott egyéni lelkiség (a műben kifejeződő művész). A művészről való világos vagy lappangó gondolat a tapasztalat szerint minden művészi befogadó élményben benne van. A műnek és a művésznek ez az adottsága többé-kevésbé köti a befogadó tudatos tevékenységét. Nem köti azonban, mert a dolog természete szerint nem is kötheti azt, ami tudattalan: saját adottságainak, emlékeinek, közvetlen társításainak bonyolult világát. Márpedig a befogadó ezen a közegen keresztül, ezen átszűrve fogadja be a műbeli adottságot is. Az eredmény e kettőnek összhatásából alakul ki. Az élmény így nem lesz a művész alkotóélményének tökéletes mása, de valami olyasféle: egy szabad – a befogadó szempontjából nézve alkotói – élmény, amely azonban a műből indul ki, mindvégig a körül lebeg, ahhoz akar a maga lehetőségei szerint alkalmazkodni, végelemzésben azt akarja a maga számára megvalósítani.
A dolgok természete szerint tehát ez az újraalkotó élmény lényegében megfordítottja az alkotóélménynek. A művész az élményből indul ki, azt dolgozza fel a maga alakító tevékenységével, ezt dolgozza bele szellemi-formai eszközeivel az anyagba: az alakítás eredménye a mű. A befogadó számára a mű az első adottság. Az ő számára a mű pontosan ugyanazt jelenti, amit a művész számára az élmény. Ezt dolgozza föl a maga alakító módján, amikor végigéli az anyag formáltságának mozzanatait, és azokból belső átélés útján jut vissza a bennük tárgyivá lett élményhez. A befogadó műve voltaképpen az az élmény (illetve annak kötötten-szabadon átalakított formája), amelyből a művész kiindult. Ez az élmény most már, hogy így mintegy műként újra megalkotta a maga számára: az ő számára is a műben jelenik meg. Ez a mű azonban most már valamiképpen az ő műve is, ő is benne van, nemcsak a művész: „magáévá tette” a művet. Ez a gondolat érteti meg velünk az esztétikai befogadó élmény óriási jelentőségét és egyéni értékét. Az igazi újraalakítással a befogadó a szó szoros értelmében szerzőtárssá válik; teremtői módon részesévé lesz a művész belső világának.
Az így befogadott újraalakító élményben könnyen megkülönböztethetünk három mozzanatot, mintegy három egymásból következő, egymást feltételező ütemet. Természetesen nem szabad ezt a három mozzanatot úgy fogni fel, mint egymást feltétlenül időileg követő három fázist. Az esztétikai befogadás lefolyásának pillanatnyisága lehetővé teszi, hogy ez a három mozzanat olyan gyorsasággal kövesse egymást, hogy időbelileg olykor ne is tudjuk elkülöníteni, mint ahogy nem tudjuk időben kettéválasztani az érzéki hangbenyomást a szó jelentésének felfogásától. Mégis elvileg azt kell mondanunk: előbb meg kell hallanom a hangot, hogy értsem. Ilyen elvi értelemben különböztethetjük meg az újraalakító élmény három ütemét.
Az első ütem: a műnek mint élménynek megragadása. Ha a szót pillanatnyi értelmében vesszük, így is mondhatnánk: az első benyomás. De az egész benyomást értjük, tehát nem a puszta érzéki mozzanatot, hanem annak jelentését, vagyis esztétikai tartalmát is. Ebben az ütemben, amennyire a két elemet egymástól el lehet különíteni, az objektív elem, a mű adottsága a döntő. A gyakorlatban persze nem lehet kizárni a szubjektív elem szerepét már ebben az első benyomásban sem. Hiszen tudjuk, hogy már érzeteinket is „szerkesztjük”, tükrözzük. Mindazáltal ezen a fokon a szubjektív elemnek mindenképpen alárendelt jelentősége van, mert a műben felénk áradó adottság olyan energiával foglal le bennünket, hogy az első pillanatban inkább passzívan viselkedünk, és a mű világába való szubjektív beleélésünk nem ér rá teljes egészében kifejlődni. Azt érezzük ki a műből, ami benne az, amibe aztán beleérezhetjük magunkat. Persze ez az első benyomás igen különböző jellegű lehet, aszerint, hogy a tartalomnak melyik eleme uralkodik benne: az ábrázolás-e, a kifejezés-e, a jelentés-e, – vagy talán nem is tartalmi mozzanat, hanem egy formaelem, vagy akár az érzéki benyomás mint ilyen. Hogy ezen mozzanatok közül melyik az uralkodó, az függ az egyes egyének adottságaitól és az egyes művek természetétől (primitív lelkeknél, gyermekeknél az ábrázolási tartalom uralkodik, szakembereknél, sokszor művészeknél: formai szempontok). Ahol a műben nagyon határozott a tárgyi tartalom (epikai vers, történeti kép, stb.), ott az első benyomáson rendszerint ez uralkodik. Ahol ez kevésbé nyomul előtérbe (lírai vers, szimfonikus zene), ott a kifejezési mozzanat szokta megfogni a pillanatnyi befogadót.
Ez az első benyomás közvetlen és határozott, és az elmélyedés időbeli lehetetlensége mellett is teljes esztétikum lehet. Viszont az emberi szellemnek tökéletlensége egyrészről, a minden igazi esztétikai műben megnyilatkozó értékek gazdagsága pedig másfelől: megokolja azt a tételt, hogy bármennyire esztétikai jellegű az első benyomás, a mű igazi esztétikai befogadására mégsem elég.
A tulajdonképpeni újraalkotó tevékenység ugyanis csak most kezdődik. Az első benyomás megadta az élményt, sőt többet annál: az esztétikai újraalkotás csíráját; ez most ki akar fejlődni, megvalósítani belső lehetőségeit. Ez a műben rejlő titokzatos akarat egyesül a befogadó ösztönszerű vagy tudatos alakító akaratával, aki most már magáévá akarja tenni a megpillantott értéket. Ennek a folyamatnak lényege: az első benyomásban megragadott mozzanatból kiindulva, a szellem mintegy bejárja a mű többi mozzanatait (már amennyire ezt az adottságai és belemélyedése lehetővé teszi). Közben állandóan együtt hat az élmény objektív és szubjektív eleme: a műből áradó benyomások kiérzése és az azokba való beleélés. Amint az előttem kibontakozó részletekhez újra meg újra visszatérek, s azoknak mozgását, változását belső szellemi mozgásommal végigkísérem: egyre újabb meg újabb mozzanatokat fedezek fel a műben. De felfedezéseim során állandóan kísér mindaz, amit bennem ezek a benyomások éppen felébresztenek. A fölismerés illetve kiérzés minden egyes mozzanatában szétválaszthatatlan elegyedéssel ömlik bele a beleélés élővize. Minél fogékonyabb és gazdagabb lélek, és minél képzettebb esztétikailag valaki, annál jobban uralkodik ebben a színes vegyületben az objektív, a műből áradó érték. Ugyanakkor, bár egyre halkabban és finomabban, de egyre gazdagabban és egyre mélyebbről árad bele az élménybe egyéniségünk tartalma: egyéni állandónk, és abban alázatosan elvegyülve, tökéletes és élő egységet alkot vele.
Ennek a feldolgozásnak a folyamat természete és a kísérletek bizonysága szerint nagyjából két iránya különböztethető meg. Az egyik az ábrázolást stilizálja és eszményíti a kifejezés útján jelentéssé, a másik a kifejezést eszményíti: ábrázolás útján. Az első mód szemléltetésére álljon itt Péterfy Jenőnek Munkácsi Mihály Milton képéről szóló néhány sora.[11]
„Miltont a részvét teremtette; mintha a festőt elsősorban a kontraszt (ellentét) hatotta volna meg, mely az ő s a vak költő világa közt létezik. A sötétség borzalmát csak az érezheti kellőleg, ki annyira a színekben él, mint a festő. De Munkácsy gondoskodott arról, hogy a részvét forrása sokkal előkelőbb legyen, mint pusztán Milton törődött volta. Az eszményi oldal, mely a festő értelmében megvolt, kifejezést nyer a Képen is. Az első pillantásnál Miltont majdnem igénytelen alaknak lehetne mondani. Fonnyadt lábszárai a szűk harisnyát alighogy betöltik, vékonyak. Teste is görnyedt, szenvedő, karja görcsös mozdulatú; keze ráncokkal borított. De az alak titkát csak akkor ismerjük, ha fejére nézünk. A beeső napsugár eszményítő reflexei között, a halványpiros karszék hátteréből (a színek hatása, egybejátszása itt valóban meglepő) konyul előre a fekete bársony puritán-öltönnyel födött alak feje. A fej hajlása a lehető leggyöngédebb, legszebb: olyan, mint fonnyadt szirmáról a virágé. Érezzük, hogy az élet ereje az agyban él: az arc vonásain is megvannak ugyan az évek barázdái, de mégis a szellemi munka kinyomata sokkal meghatóbb rajta. És e szempontból nézve a képet, most úgy tetszik, mintha az egész alak a szellemi munka számára élne. Mintha a test többi része csak azért volna, hogy az agy tovább élhessen; úgy érezzük, hogy e vézna testet nem érheti baj, míg agya működik: az utolsó nagy gondolat lesz nála szíve utolsó dobbanása is.”
A második módra jó példa Baudelaire-nek a Lohengrin nyitányáról szóló beszámolója:
„Elmondhatom-e, szavakba foglalhatom-e azt az önkéntelen belső érzést, amelyet képzeletem alkotott ugyanabból a darabból, amikor először hallottam, lehunyt szemekkel, és úgy éreztem, hogy elszakadok a földtől?… Emlékezem, hogy az első ütemektől kezdve ama boldog benyomások egyikét éreztem, amelyeket minden élénk képzeletű ember ismer az álomból és az álmodozásból. Éreztem, hogy megszabadulok a nehézkedés kötelékeitől, és emlékezetem segítségével megtalálom azt a rendkívüli gyönyört, mely a magasságokban kereng. Aztán önkéntelenül szemem elé tűnt annak az embernek boldog állapota, akit egy nagy álmodozás tart a hatalmában. Tökéletes magányban, de egy végtelen horizontú, végtelen kiterjedésű fényes magányban; ez maga a végtelenség, minden egyéb dísz nélkül. Csakhamar egy még élénkebb világosság benyomását éreztem, olyan növekvő fényerejű, hogy a szótár árnyalatai elégtelenek ennek a hévben és tisztaságban egyre újraszülető fokozódásnak kifejezésére… Ekkor tökéletesen kialakult bennem egy fényes környezetben mozgó lélek képe, a gyönyör és az ismeret elragadtatása, magasan a természeti világ fölött, és messze távol attól.”
Mikor ér véget ez az alakító folyamat? Szabatosabban: mikor érjük el az előbb tárgyalt mozzanatok során a törvényes célt: mikor alakult újra bennünk valósággal a mű? Amikor a folyamat lendülete elnyugszik: amikor a befogadó úgy érzi, hogy most már „fogja” a művet. Ez nem jelenti azt, hogy vége a befogadásnak, hogy többé már nem kell „harcolni a művel”, hogy már csak nyugodt szemlélés van hátra, amely csak a meglevőt erősíti, de újat már nem ad. Minél tökéletesebb a mű, minél kongeniálisabb a befogadó, minél tökéletesebb volt az újraalkotó folyamat, annál kevésbé lehet valójában befejezni, – csak abba lehet hagyni. De mégis, valami ideális nyugvópont beáll egyszer, amikor úgy érzi az ember, hogy most már csakugyan a művet látja: helyesebben: hogy most már valamiképpen megfelelt a műnek. Nem abban az értelemben, hogy kimerítette volna: minél tökéletesebb volt az újraalkotás, annál jobban érzik, hogy a mű kimeríthetetlen. Az igaz művel szemben az igazi újraalkotó jól tudja, hogy vele való minden újabb érintkezés újabb szépségeket fog kinyilatkoztatni, és újabb belső mélységekbe, lelki redőkbe fog belevilágítani benne magában is. Azért egyre erősebb vágyat kezd érezni, hogy újra meg újra találkozzék, újra meg újra harcoljon vele. De mégis: eljön a pillanat, amikor úgy érzi, hogy törekvése törvényes eredményt ért. Ami még hátra van, az elvben végtelen: végtelen munka, fogyhatatlan gyönyörűség, kimeríthetetlen érték, – de ami már megvan belőle, az már érték, és pedig az az érték, amiért a mű létrejött, amiért érdemes volt megharcolni vele, amiért érdemes volt élni a művésznek, a befogadónak – az embernek. Amíg erre a pontra el nem jutott a befogadás folyamata, addig még nem teljes az esztétikai jellege. Az egész-élmény ebben a pillanatban jön létre, illetőleg ekkor kezdődik, hogy aztán többé véget ne is érjen, csak a körülmények szerint megszakadjon. De a megszakadás után is ott marad a lélekben, mint annak immár szervesen beleépült, kitéphetetlen, boldogító sajátja.
Ezt a befejező mozzanatot voltaképpen visszaérzésnek kellene nevezni. Ez az a pont ugyanis, ahol az egész többé-kevésbé tudatossá vált szubjektív tartalom véglegesen visszaolvad a mű tárgyiságába. Most már mindent, amit gondoltam, éreztem vagy akartam vele kapcsolatban, magában a műben találok meg, éspedig nem a beleérzés értelmében való tudattalan azonosítással, hanem belülről megvilágosodó felismeréssel. Most már tudom, hogy amit vele kapcsolatban az alakító élmény során magamból merítettem, az sem merült volna fel, ha a mű nem váltotta volna ki belőlem. Most már tudom, hogy abból az egész érzelmi és gondolati, érzéki és szellemi-formai rajzásból, amely végigzúdult rajtam, csak az volt esztétikailag jogosult és így értékes, aminek objektív megfelelőjét magában a műben találom meg. Az érzéki benyomás tudatosult és értelmet nyert, a csíraszerű megértés világossá, határozottá lett, elmélyült, hátteret, horizontot, egész-vonatkozást kapott. Az átérzés alanyilag elmélyült: én-érzésem erősödött, gazdagodott, „előkelőbbé” lett; tárgyilag: „értem” az írót, és látom, hogy lényegében mindketten ugyanezt érezzük: valamiképpen az életet, a sorsot, a mindent. Végelemzésben: több, különb, emberebb lettem, de ugyanakkor szerényebb és alázatosabb is, mert a művel és a műben megnyilatkozó titokkal szemben átérzem kicsiségemet. Most már újraalkottam a művet: a tőlem független művésznek tőlem független alkotását, – de egyszersmind meg is szüntettem mindkettőnek ezt a tőlem való függetlenségét, amikor a mű alázatos befogadása megszüntette az én vele-szemben-való függetlenségemet is. Ez a mű most már nem egészen ugyanaz, ami volt: most már az én művem is. Nem úgy az enyém, hogy megszűnt volna a maga alkotójának műve maradni: nem a művet alakítottam magamhoz, hanem magamat műhöz. Ez az új alkotás az esztétikai értékélmény teljessége. Gyönyörű példája ennek a teljes újraalkotó élménynek Harsányi Kálmán drámai leírása Bach Máté-passiójának átéléséről a Kristálynézők c. regényének elején.
A maga kissé félszeg modorában, hirtelen készült beszámolójában ugyanezt állítja elénk a következő szöveg is. Szerzője egy huszonegy éves lány: a vers, amelyről beszámol, Juhász Gyulának a Tápai lagzi című verse, amelyet egy esztétikai kísérlet alkalmával többször felolvastam: a kísérlet résztvevői leírták benyomásukat. Itt közöljük egymás után a verset és a róla készült beszámolót.
Brummog a bőgő, jaj, be furcsa hang,
Beléjekondul a repedt harang,
Kutyák vonítanak a holdra fel,
A túlsó parton varjúraj felel.
Brummog a bőgő, asszony lett a lány,
Az élet itt nem móka s nem talány.
A bort megisszák, asszonyt megverik,
És izzadnak reggeltől estelig.
De télen, télen a világ megáll,
És végtelen nagy esték csöndje vár,
Az ember medve, alszik és morog.
Benn emberek és künn komondorok
Brummog a bőgő, elhervad a hold,
Fenékig issza a vőfély a bort.
Már szürkül lassan a ködös határ,
És a határban a Halál kaszál…
(Első benyomás) Az életről van szó ebben a versben, s elválaszthatatlan kísérőjéről mindannak, ami él, a halálról. A vers zenéje, a képei, a hangulata mind erről a mindannyiunkat megborzongató összetalálkozásról beszélnek. Az élet nagy pillanataiban megnyílnak az ember számára az összes távlatok. A lakodalom, az élet nagy és diadalmas időszaka nem felejtetheti el velünk a jövendő szürkeséget, s a mögöttük leselkedő Halált. A bőgő brümmögésében öröm és bánat egyaránt benne van. – (Feldolgozás) Most hogy még egyszer felolvastuk a verset, valami különös emlékezés ébred bennem, hasonló a költőéhez. Néha én is éreztem így összeszaladni az örömöt és az elmúlás lehelletét. Vajon csak ennyi az életünk, s csak ilyen közömbös fölénnyel sűríti körébünk a sors az eszményeket: ennyire könyörtelen a világ? De valahogyan mégsem lehangoló ez a felismerés, ez a megvilágosodás, amit a költő nyújt nekünk: a nagy, a könyörtelen törvények beteljesedésében van valami tragikus szépség, még akkor is, ha mi adjuk meg az árát. S most egy mély és megmagyarázhatatlan vonzódás támad bennem az életnek ilyen értelmű leéléséhez. Semmi, semmi szentimentalizmus, semmi mellébeszélés. Szinte sűrítve él itt együtt a lakodalmasok csoportja „a táj, a rövid kikapcsolódás a robotból, a pillanatnyi vigasság, a halál, a végtelen téli esték a vigasztalan mindennapok között. Valahogy milyen egyszerű mindez – amint a költő mondja: A bort megisszák, asszonyt megverik és izzadnak reggeltől estig.
Ez a tevékenység nem zárja ki a szubjektív elemeket (beleélés) és a közvetlen asszociációkat, de tudatosan tartja magát a műhöz. Sőt bizonyos értelemben akár azt is mondhatjuk, hogy mintegy továbbdolgozik azon. Ennek az aktivitásnak a lényege az aktív befogadónak egy új magatartása: akarja a művet és nem önmagát, illetőleg egy belső egyesülést: a műnek és a mű által egész mélységben mozgásba hozott önmagának a mű tárgyiságában való belső egyesülését, szintézisét.
Az esztétikai élménynek ebből a lényegesen cselekvő jellegéből következik, hogy mihelyt nem egészen egyszerű alkotásról van szó (amilyen pl. egy dal), az igazi nevére méltó esztétikai befogadás olyan energiakifejtést kíván, amely idő tekintetében is bizonyos igényeket támaszt a befogadóval szemben. Az első benyomás percek alatt is tökéletes lehet a maga nemében, a feldolgozás azonban, a tulajdonképpeni újraalkotás, feltételezi a részletekbe való belemélyedést és a magunk egyre mélyebb rétegeibe való belemerülést is: mindkettő időt és kitartó vagy megismételt munkát kíván. Régi tapasztalat, hogy „egy verset nem elég egyszer hallani”: mindenki meggyőződhetik ennek igazságáról, ha elővesz egy remek költeményt és kipróbálja. Amely verset nem érdemes többször elolvasni, azt nem érdemes egyszer sem: amely vers, regény vagy színdarab nem mond ötödik, vagy tizedik hallásra, látásra többet, mint bármelyik előzőre, az nem igazi műalkotás. Ezt különben mindenki tudja, aki valaha bensőséges érintkezésbe került bármely művészettel. „Kedvenc” verseinket annyiszor olvassuk, míg jóformán könyv nélkül tudjuk: kedves zenedarabjainkat játszani vagy legalább dúdolni akarjuk. Minél nagyobb művésznek minél nagyobb művéről van szó, annál többet kíván tőlünk időben is, odaadásban is: a nagy dolog nem adja magát egykönnyen.
Ez az aktivitás titokzatos módon valamiképpen magunkban a művekben is bennük van. A művek vannak, tőlem függetlenül, mint adott, egyszer s mindenkorra egyértelmű valóságok. És mégsem nyugvó, statikus ez a lét, és mégsem független tőlem. Valami sajátságos aktivitás van bennük, amely feltételezi az együttműködőt: csak egészen elvont értelemben tekinthető statikus tárgynak a műalkotás. Van és él önmagában is, volna és élne akkor is, ha valami különös esemény mindörökre elrejtené az emberi szemek elől. Alkotójának áhítata, lendülete, élete élne benne tovább, teremtő órák vagy akár teremtő századok feszültségében megörökítve, de minden pillanatban teljes éberséggel, készen a külső cselekvésre: belső életének ki- és átárasztására – Babitscsal szólva „tán istenek javára”. A gyakorlatnak, az esztétikai vizsgálódásnak azonban a mű csak mint esztétikai élmény hozzáférhető, mint Petőfi vagy Móricz Zsigmond vagy József Attila műve, mint az én szemléletem elindítója, mint ezer más ember szemléletének elindítója. Egy Móricz-regény másodszor vagy harmadszor olvasva, egy Vörösmarty-dráma (pl. a Csongor és Tünde) tizedszer nézve, egy József Atilla-vers huszadszor olvasva: mindig új, más, – ha minden a maga helyes módján meg végbe: mindig mélyebb és gazdagabb élmény. Ezért hallgatja az ember legszívesebben azt a zenét, amelyet legjobban ismer, ezért olvassa az igazi vers-szerető az ő kedves verseit újra meg újra, míg könyv nélkül nem tudja: ezért követeli a kisgyerek a legérdekesebb új mese után is makacsul a legrégibbeket, a legtöbbször hallottakat. A műveknek éber, gazdag életük van, belső lendületük, amely állandó alkalmazkodásra képesíti őket. Ez a belső élet végelemzésben független a befogadótól, hiszen más befogadóhoz éppúgy szól: ma hozzám is másként szól, mint tegnap. Független bizonyos fokig még alkotójától is, hiszen egészen bizonyos, hogy Balassa vagy Zrínyi sokban mást, sokkal kevesebbet (más oldalról talán viszont többet is) mondott a XVIII. század emberének vagy nekünk, de akár kortársai legnagyobb részének is, mint nekik maguknak.
Ezek után könnyen elintézhetjük a művészi újraalkotó élmény és az „esztétikai élvezet”: egymáshoz való viszonyának problémáját. Az élvezet éppen olyan nem-esztétikai jellegű kísérőjelensége az élménynek, mint a velejáró élettani jelenségek (önkéntelen mozdulatok – tágulás a mell körül – torokkiszáradás, amit sokan éreznek, amikor odaadó figyelemmel hallgatnak egy művészi alkotást, stb.) Ezek az élettani jelenségek az esztétikai újraalkotó magatartással egészen külsőséges viszonyban vannak, de mégis azt kell mondani, hogy azt színezik, élénkítik, kifejlődésében elősegítik. Körülbelül hasonló szerepe van annak a jelenségnek is, amelyet esztétikai élvezetnek szokás nevezni. Mindenekelőtt tisztában kell vele lennünk, hogy az esztétikai élvezet nevével a közhasználat egymástól lényegesen eltérő jelenségeket illet, s a fogalom tulajdonképpeni tartalmát elködösíti. A tulajdonképpeni esztétikai élvezet magával az újraalkotó tevékenységgel jár együtt: azokkal az érzelmekkel, amelyek legbelsőbb mivolta szerint kísérik az esztétikai folyamatot.
Ennek az örömnek, ennek az élvezetnek az esztétikum mivoltából kifolyólag négy mozzanata van – valósággal négy dimenziója. Az ábrázolás öröme: az a naiv gyönyörűség, amelyet a gyermekrajzokról és a primitív barlangrajzokról olvastunk le: az energiakifejtő ember öröme a valóságon, és azon a nagyszerű élményen, hogy ez a valóság valamiképpen az övé: meg tudta fogni. A magasabb rendű esztétikai élményben hozzájárul ehhez a valóságra való ráfeledkezésnek, a tárgyi jelenségben való felolvadásnak és az ezzel kapcsolatos maga-megfeledkezésnek felszabadító érzelme. – A második a kifejezés öröme, amely elfogja az embert, mikor a kifejező ösztön kielégül, amikor a belső élmény, amely az embert feszíti, sőt fojtogatja, tárgyat nyer, és ugyanakkor önmaga számára is világossá válik: az ember „kisírta” vagy kiujjongta magát, és ugyanakkor az esztétikai folyamatban meg is találta magát. – A harmadik a jelentés öröme: az ábrázolással egyesült kifejezés jelentőséget ad a dolgoknak: az ember meglátja a jelentést, sejti a nagy összefüggéseket, megérez valamit az egészből: ebben van valami előkelő, öntudatemelő érzés, ezt nevezzük a jelentés örömének. – Végül mindhárommal vele jár, mint negyedik, az alakítás öröme: öröm azon, hogy „tudok”, hogy mindezt valamiképpen én magam értem el, – igaz, hogy a mű segítségével, de mégis a magam munkájával, hogy képes vagyok megérteni, magamat kifejezni, nagy dolgokat megsejtetni. Természetesen az esztétikai öröm erőssége és gazdagsága is viszonylagos; a mű szuggesztív erejének fokán kívül függ a befogadó minden irányú képességének fokától. A kísérletek azt mutatják, hogy ritka ember képes a teljes-esztétikum élményére, tehát kevésnek jut osztályrészül az a teljes, négydimenziójú öröm is, amely a teljes esztétikai élménnyel jár. Valamit azonban mindenkinek meg kell ebből éreznie, aki jóakarattal át tudja magát adni az esztétikai élménynek.
Ezek a megfontolások rávilágítanak arra az elemi igazságra, hogy az igazi esztétikai élménynek bizonyos előfeltételei is vannak. Nem kell sok szót vesztegetni azokra a legtávolabbi lélektani előfeltételekre, amelyek többé-kevésbé minden szellemi magatartásnak szükségszerű előzményei: minél gazdagabb lelkiélet, minél fejlettebb beleélő képesség, minél sokoldalúbb és alapos műveltség. Természetesen hozzá kell ehhez tennünk: minél mélyebb és fejlettebb esztétikai igény. A kifejezetten esztétikai magatartás létrejötte azonban a legalsó, de már teljes értékű fokon, nem kíván többet, mint ép érzékszerveket, bizonyos fokú intelligenciát. És még valamit: azt az elemi, de egyáltalán nem magától értődő követelményt, amit úgy lehetne kifejezni, hogy „látni tudni”. Amilyen fejlett fokon megvan ez a képesség a primitív emberben, olyan nagyon elcsenevészedett a városi élet és a mesterkélt kultúra hatása alatt a műveltebb rétegekben. Egy neves német esztétikus, Volkmann, ennek bemutatására fölteszi a kérdést: milyen az előttünk álló asztal? „Nos, milyen lenne, – barna! És az ember nem veszi észre az ablakból rácsillogó reflexeket, amely a tükröző asztalfelületet kékesfehér csillogásúvá teszi. Milyen színe van egy vastag, csomós tölgyfatörzsnek? Nos, természetesen szürkésbarna, mint minden tölgyfa, csak épp egy kis zöld moha van rajta. És ez a tudós szem nem látja meg a világos napfényeket, sem az ibolyakék árnyakat, amelyek olyan megszámlálhatatlan tömegben játszanak rajta, és a fatörzs jól ismert színét teljességgel megváltoztatják.” Ezt a jelenséget megfigyelhetjük magunkon és másokon a hallóérzék területére nézve is. Az egészséges művészi nevelésnek voltaképpen itt kellene kezdeni: látni és hallani tanítani az embereket. Ha ezek az elemi dolgok megvannak, sokkal jobban biztosítva van az esztétikai élmény hitelessége és ereje, mint minden tudós elméleti tanításai. Jó előadásban még nehéznek látszó költemények (pl. Vörösmarty-versek) is elemi erejű hatást tehetnek, egészen egyszerű falusi emberekre vagy gyermekekre. Paul Morand francia író írja, hogy egyszer afrikai utazása során, valahol Timbuktu környékén, a Niger partján félmeztelen bennszülöttek közt játszatta le grammofonján Beethoven a VII. szimfóniáját. Megkapóan írja le, hogy a félmeztelen „vadak”, asszonyok, gyerekek, férfiak, aggastyánok, hogyan szellemültek át, hogy hanyatlottak a földre, és hogyan ült ki arcukra „a szomorúság alázatos, ártatlan, testvéri mámora.”
Persze minél több igazi esztétikai élményben volt része valakinek, annál jobban kifejlődik érzéke, ízlése, igényei is. Az újraalkotás folyamata ugyanis munkát, lelki erőfeszítést kíván. A nagy alkotás nem adja meg magát magától. Bele kell mélyednem, bele kell dolgoznom magam. Minden jó mű ezernyi szépséget tartogat számunkra, de ezeket meg kell keresnünk: be kell világítanunk az elhúzódó részletszépségekbe: ott rejlenek a kincsek. Ez munka, fáradság: művészi újraalkotás: s minél többször volt benne részünk, annál könnyebben, annál gyakorlottabban közelíthetünk meg egy újabb műalkotást.
Az esztétikai befogadásnak vannak azonban bizonyos erkölcsi feltételei is. Mindenekelőtt valami megilletődöttség, szinte azt mondhatnánk, nemes alázatosság kell hozzá. Tudnunk kell, hogy nagy dolog az, amihez közeledünk. Értékes embernek értékes alkotása, egy kiváltságos léleknek kiváltságos műve. (Amelyik alkotásra ez nem áll, azt nem érdemes elolvasni, meghallgatni vagy megnézni.) Egy darab lelket találok benne, előkelő lelket, egy darab életet, mélyről megélt életet, egy „művet”, az emberi szellem maradandó alkotását. Ha ez a megilletődöttség nincs meg bennem, ha közönnyel, ellenszenvvel, vagy iparszerűleg közeledem hozzá, nem nyílik meg előttem, nem is férhetek hozzá, legfeljebb durva külső hüvelyéhez. Szükségünk van egy bizonyos elfogulatlanságra is: a saját művészi eszményeinkkel ellentétes eszmények szerint létrejött alkotásokban is fel kell tudnunk fedezni a szépséget. Az elfogulatlanság azonban még nem elég. Határozott szimpátiával kell közelednünk a műhöz. Ha valahol, akkor az esztétikai világban áll a tétel, hogy nem ismerhetem meg azt, amit nem szeretek. Annak a titokzatos érintkezésnek, amely az ént a nem-énnel termékeny egységbe tudja fűzni – mű és befogadó között ennek az egységnek kell létrejönnie – a szimpátia fonala a kapcsa. Kell továbbá bizonyos készség és reménység arra vonatkozóan, hogy értéket fogunk kapni a műben: bizalom a művésszel és a műalkotással szemben. Jóindulat és elhatározás, hogy befogadjuk a művet, előre föltevé, hogy az méltó a befogadásra. Ha így indulok neki a befogadásnak, és a mű méltatlannak bizonyul a bizalomra, akkor ez nagyon hamar kiderül, és gyorsan megszületik bennük az elmarasztaló ítélet. Ha azonban rosszindulattal lépünk a mű elé: a mű túlságosan büszke és szemérmes ahhoz, hogy meg akarjon küzdeni az eleve elítélő magatartással, és összevonja magán a fátylat. Nyitott lélek és lelki szabadság: a szeretet szabadsága kell ahhoz, hogy méltónak találtassunk a szépség szolgálatára.
És kell még valami, amit talán lelki csendnek lehet nevezni. Claudelnek van egy mély értelmű kis meséje: Animus és Anima. Animus képviseli itt az emberi lélek alsóbb rétegét, a közönséges, mindennapi ént: Anima pedig a szellemibb, finomabb, magasabb rendű részünket. Animus és Anima házastársak: boldogan élnek együtt, de Anima néma. Egyszer Animus váratlanul hazajön és hallja, hogy Anima egyedül üldögélve csodálatos tisztán és szépen énekel. A durva földiesség, a mindennapi gondok elfojtják bennünk a lélek hangját. A művészet „más valóság”: nem férhetek hozzá, ha ki nem emelkedem a köznapi valóságból, az érdekek köréből, az élet zajából. De persze- ez az irodalmi alkotások óriási jelentősége – éppen magasabb, átfogóbb szemléletük révén magát a köznapi valóságot, annak érdekeit s a zajló életet fogom jobban megérteni általuk. Animus mellett szükség van Animára, aki a maga csendjével megvilágítja, értelmezi – Animusnak igen sokszor torz és át nem gondolt szövevényeit.
Végül a szó legteljesebb értelmében vett odaadást is követel tőlünk a művészi újraalkotás. „A csodát az olvasónak is akarnia kell – írja Kosztolányi. – Ebben egyenrangú társszerzője a költőnek. Úgy kell ezt akarnia, mint a delejes álmot annak, akit a delejező kezel. Legalább is le kell ülnie, legalább is azt kell akarnia, hogy ne akarjon, csak azt, amit a másik akarat akar. A szépség: önsugalmazás egy megfelelő, erre alkalmas ürügy alapján.” A szépség: sugalom, amely egyszerre szól a műből és az én lelkemből, és akkor ismerem fel rajtam túlmutató jellegét, ha ez a két sugalom nem kettő, hanem egy. Ez a csoda csak akkor jöhet azonban létre, ha fenntartás nélkül átadom magam a mű sugallatának. Ez az odaadás pedig megint csak munkát, akciót, energiamegfeszítést kíván, végig az egész újraalkotó átélés alatt. Meg kell itt fékezni a legnagyobb ellenséget, a szellemi tunyaságot is, még ha olyan előkelő köntösben jelentkezik is, mint az értelem. Schopenhauer finom megfigyelése: „A közönséges ember csak annyiban tudja figyelmét a dolgokra irányítani, amennyiben valami, ha csak nagyon közvetett vonatkozása is van az akaratával. Mivel ehhez csak a viszonyok megismerése szükséges, ehhez pedig az elvont fogalom elégséges, sőt többnyire alkalmasabb is, azért a közönséges ember nem időzik soká a puszta szemléletnél; pillantását nem szegzi sokáig egy tárgyra, hanem mindenben, ami eléje kerül, gyorsan csak a fogalmat keresi, ami alá odasorozhatja, – mint a lusta ember a széket – aztán tovább már nem érdekli.” Íme a lélektani magyarázata annak, miért éri be a legtöbb ember a versnél azzal, hogy „miről szól”, a képnél, szobornál, hogy „mit ábrázol”, a zenénél, hogy „mit fejez ki”; és persze magyarázója annak is, hogy miért nincs az ilyen embernek sejtelme sem arról, ami voltaképpen az a vers, az a kép, az a zene, amivel ilyen kurtán végzett, amiről azt hiszi, hogy „élvezte”.
Ezek után egy rövid pillantást vethetünk a legfontosabb befogadó típusokra. A megismert szempontok szerint szinte beláthatatlan számú csoportot lehetne itt megkülönböztetni. Világos, hogy másként és másként alakul a befogadó élmény a befogadó adottságai, értelmi foka, érzelmi gazdagsága, képzeletének minősége és élénksége, műveltségének sokoldalúsága és mélysége szerint. Vagy szinte természetszerűen adódik a mindennapos tapasztalatból az esztétikai tanulékonyság szerinti felosztás: olyanokra, akik maguktól látják meg a szépet, – olyanokra, akik maguktól ugyan nem látnak, de ha megmutatják nekik, meglátják és magukévá tudják tenni, – és olyanokra, akik nem képesek kijutni az érdekszférából az esztétikum küszöbéig. – Igen fontos szempont volna az esztétikai igénynek a befogadó világában elfoglalt helye is. Vannak, akik számára az esztétikai kozmosz jelentéktelen valami, mellékes, véletlen, a legjobb esetben néhány kellemes epizódja az életnek, egyik módja az életet fűszerező élvezetnek. Vannak, akik nagyra becsülik, de sohasem ismerik fel való értékét, és esztétikán kívüli jókat keresnek benne: szórakozást, játékot, az élettől való menekülést, a szürke élet megszínezőjét, életszomjuk kielégítését vagy gyakorlati célokat, ismereteket, erkölcsi indításokat, pedagógiai, politikai eszközt.
De még akik esztétikumot várnak az esztétikától, azok sem nézik egyformán; azok befogadó magatartása is különbözik a szerint, hogy inkább az esztétikum objektív oldala felel-e meg nekik (a „világ” birtokbavétele, az ember-mivolt átélése: gazdagodás, szélesedés, emberebb emberré válás), – vagy a szubjektív oldal: az önkifejezés határtalan lehetősége, a maga mélyeinek szenvedélye, – vagy a kozmikus érték; az egésznek megragadása, a szó legmagasabb értelmében vett filozófiai látás és misztikus-vallásos élmény esztétikai megközelítése. Joggal különböztethetünk meg e szerint három befogadó alaptípust. Az egyik volna az objektív típus: a született realista, aki mindenekelőtt nyugodt szemléletre született, az epikát és a képzőművészetet szereti, a zene idegen neki, a lírában is a tárgy (már akár külső, akár belső tárgy) az elsődleges számára. A másik volna a szubjektív típus, aki mindent magára vonatkoztatva fog fel: lírai lendülettel áll a művek előtt, a lírát és a zenét szereti elsősorban, lírát keres és talál a többi művészetben is. Végül a harmadik a filozofikus típus, aki minden műben elsősorban értelmet kutat, aki számára „minden mulandó csak hasonlat”, mindenben „eszmét”, sorsot, végtelent, Istent érez, sőt a szó esztétikai értelmében azt is lát. Szemléltessük ezt a három típust néhány elemi példával.
Az objektív típus jellemzésére álljon itt Goethének Ruysdael híres holland festő Temető képéről szóló magyarázata: kifejezés és jelentés-élmény halvány kísérője az ábrázolásnak:
„A kép címe Temető. Az is. A sírkövek elpusztított állapotukban még többre is mutatnak, mint a múltra: valósággal önmaguktól való síremlékek. A háttérben egy elvonuló futó-esőtől elfátyolozva, egy valamikor hatalmas, égbenyúló székesegyház ösztövér romjai láthatók. Egy szabadon álló, orsó alakú oromfal már nem fog megállni sokáig. Az egész egyébként bizonyára termékeny környezet, el van vadulva, részben bokrokkal, cserjékkel, vénhedt és korhadt fákkal borítva. Ez a vadon behatol a temetőbe is, az egykori jámbor békességnek már nyoma sincs. Jelentős, csodálatos mindenfajta sírok részben koporsóra emlékeztető formájukkal, részben nagy, felállított kőlapjaikkal bizonyítják, milyen hatalmas lehetett az egyházközség, milyen előkelő és gazdag családok nyughatnak ezen a helyen. A sírok pusztulását nagy ízléssel, szép művészi mértéktartással mutatja meg: a tekintet szívesen időz rajtuk. Végül azonban meglepetve veszi észre a szemlélő, hogy messze a háttérben új, szerény síremlékek is vannak, melyeket inkább csak sejt, mint lát az ember: körülöttük gyászoló emberek foglalatoskodnak – mintha az elmúlt idő semmit sem hagyna meg számunkra, csak magát a halandóságot. Ennek a képnek a legjelentősebb gondolata kelti egyszersmind a legnagyobb festői benyomást is. Az óriási épületek összeomlása nyilván egy barátságos, azelőtt jól vezetett medrű patakot temetett el és szorított ki útjából. Ez keres most utat a pusztaságban, egészen a sírokig. Egy felcsillanó fény legyőzi az esőt, és megvilágít egy pár egyenesen álló; már sérült sírkőtáblát, egy elszürkült fatörzset és egy tuskót, mindenekelőtt azonban az áradó víztömegeket, a futó sugarakat és a felhabzó vízjátékot. Így ez a kép is példája annak, hogy a tisztán érző, világosan gondolkodó művész költőnek bizonyul, tökéletes szimbolikát hoz létre, és egészséges külső-belső értelmével egyszerre gyönyörködtet, tanít, felüdít és megelevenít bennünket.”
Az objektív befogadó élmény másik főtípusa a pszichologista ember, akinek szemében az érzéki jelenség mintegy magától, a mögötte rejlő lélek megnyilatkozásaként jelenik meg. Példája lehet Verhaerennak, a századforduló belga költőjének, következő néhány sora: benyomás Rembrandtnak Braunschweigi vihar-képéről:
„A vihar úgy tűnik fel, mint valami lidércálom, melyben nem is annyira a vihar, mint a művész felforgatott lelke tükröződik. Az a mágikus fény, mely a kép hátterében a város öreg falait megvilágítja, azok a fekete fellegek – tömörek, förgetegesen egymásba gomolygók –, melyek mintegy egymás fölé tornyosulnak, a kissé hibásan lefektettet síkon, mindezek álomra és nem reális látásra vallanak.”
A szubjektív befogadásnak egy tipikus példája a következő beszámoló egy Beethoven-szonáta tételéről:
„Tengerpart, magány: egyenletes, mély hullámok, s a lélekben valami megkeseredett, fanyar fájdalom. Vigasztalan egyedüllét. – Apró, vidám, kedves emlékek a múltból – Csipetnyi vihar a tengeren és lázadás a lélekben: miért nincs az életben valami egészen bizonyos, valami egészen megnyugtató? A végső akkordban szelíd nyugalom, bölcs belátás: így van minden rendjén, ahogyan van, csitítsuk el a fájdalmakat, és szeresük az élet egyszerű szépségeit… Van ebben a műben valami csodálatos kerekség, szeretném azt mondani: életteljesség. Megindít egy érzést és eljut valahová… Az első akkordok után most templomra gondoltam s orgonáló művészre, a magány és szomorúság letagadhatatlan. Újra érzem a lélek lázadását, de a megnyugvás nem hat rám olyan kiegyensúlyozottan, mint első hallásra. Az utolsó három akkordban lankadt letörtséget érzek.”
A filozofikus befogadó-típusra álljon itt a nagy orosz színész és rendező, Sztaniszlavszki leírása arról a hatásról, amelyet Salvini Othello-alakítása gyakorolt rá:
„A jelenetnek az indulása semmi újat sem hozott számomra, hacsak azt nem, hogy alaposan tanulmányozhattam Salvini alakját, ruháját és maszkját. Semmi különöset sem találtam rajta. Jelmeze nem tetszett sem akkor, sem később. De… Salvini a dózsék emelvényéhez közeledett, elgondolkozva megállt, magába zárkózott, és mielőtt még észrevettük volna, máris magához ragadta a Nagy Színház egész tömegét. Az ember azt hihette, hogy ezt egyetlen mozdulattal érte el, a nélkül, hogy odanézett volna, mintegy kinyújtva kezét a nézők felé, és valamennyiüket felmarkolva a tenyerébe. Így tartotta őket összeszorítva, mint a hangyákat, az egész előadás alatt. Mikor az ököl összezárult, a halálnak; mikor meglazult szorítása, a boldogságnak forró lehelete csapott meg. Ettől kezdve kezében voltunk egy egész életre. Megélhettük, ki és mi ez a lángész, és mit várhatunk tőle. Bizonyossá vált bennem, hogy Salvini Othellója egy változatlan, örök törvényt megtestesítő alkotás. A költő azt mondja: Az örökkévalóság számára alkotni egyszer és mindenkorra. Így alkotott Salvini is.”
Ugyancsak Sztaniszlavszki önéletrajzában olvassuk a következő megható sorokat, kedves példáját annak az igazságnak, hogy ez a filozofikus élmény megtalálható a legegyszerűbb, naiv befogadónál is.
„Visszaemlékszem egy paraszt barátomra, aki minden évben csak azért jött Moszkvába, hogy színházunk előadásain részt vegyen. Szokása szerint nővéremhez szállt, kicsomagolta batyuját, felvett egy már elég szűk, sárga selyeminget, bő bársony bugyogót és egy pár új csizmát. Gondosan megolajozta haját, és eljött hozzám vacsorára. Boldog mosollyal az arcán, szinte vallásos áhítattal ült asztalomhoz és nyaka köré kötötte a szalvétát, mintha nem evett, hanem áldozott volna. Ebéd után látható örömmel kikérdezett engem a színházi újdonságokról. Aztán elment a színházba, ahol az én zsöllyémbe ültették. Az előadás alatt felváltva pirult és sápadozott az elragadtatástól és a megindultságtól. Az előadás után, mivel úgy sem tudott volna aludni, órák hosszat járt a moszkvai utcákon, hogy elrendezze benyomásait, mintegy beskatulyázza gondolatait és érzelmeit lelke fiókjaiba. Mikor hazatért, beszélgetett nővéremmel, aki már várta, és segített befejezni neki a szokatlan értelmi munkát. Miután végignézte egész műsorunkat, újra összehajtotta a selyemingét és bő bugyogóját, becsomagolta új csizmáját, felvette földművelő munkásruháját és hazament falujába. Nemsokára számos filozófiai tartalmú levelet kaptunk, amelyben a jó ember tovább kérődzött Moszkvában szerzett benyomásain.”
Az esztétikai befogadó élményt tudatosan vagy tudattalanul végül is egy ítéletben foglaljuk össze. Ez a ítélet elvileg és időbelileg egyaránt másodrendű: első az átélés, amely az ítélet anyagát szolgáltatja. Természete szerint kétféle lehet: naiv vagy tudatos. Az esztétikai ítélet a legtöbb embernél élményeiknek naiv ösztönszerűséggel, mintegy gondolkodás nélkül megfogalmazott eredménye: tetszik, - nem tetszik; szép – nem szép. Az esztétikum természetéből következik, hogy ez a naiv ítélet valójában éppen úgy az esztétikum belső törvényeihez igazodik, mint a tudatos esztétikai kritikai műveltségen alapuló műbírálat. Éppen ezért nem föltétlenül alacsonyabbrendű annál. Sőt: ez a tudatos ítélet, még legmagasabb rendű, tudományosan esztétikai formájában is, csak akkor jogosult, ha ugyanolyan közvetlen esztétikai átélés előzte meg, mint a naivan ítélkező ítéletét.
Hogy ez az ítélet valóban esztétikai legyen, annak alapvető feltétele, hogy csakugyan az esztétikumra, tehát a tartalom-forma egységre vonatkozzék. A csak tartalmi ítéletek – a naiv befogadók primitívebb részének legtöbb ítélete – éppen úgy nem tekinthetők esztétikainak, mint az a csak formai, technikai mozzanatokhoz fűződő ítélkezés, amely a művészek és szakemberek értékelését olyan sokszor jellemzi. Az igazi esztétikai ítélet csak az, amely a műre mint ilyenre, az egész műre vonatkozik. Ez az ítélet természetesen elsősorban érzésítélet, hiszen végső gyökerei a befogadó lelkének ösztönös mélységeibe nyúlnak bele. De normatív értékű ítélet is, mert tudatosan vagy tudattalanul az abszolút esztétikai normához méri a tárgyat. Innen van az a jellegzetes tulajdonsága, hogy még legnaivabb formájában is benne rejlik az általános érvényűség követelése: a tárgy azért tetszik nekem, mert szép, tehát mindenkinek tetszenie kell.[12]
Az újraalkotó, az olvasó művészete tehát voltaképpen belemélyülés a költő művészetébe; a költő alkotását kell minél teljesebben és tökéletesebben befogadnia, megértenie. Amikor olvasunk, nem a saját egyéniségünk a fontos, hanem a költő alkotása; abban kell feloldódnunk, azt kell engedni hatni ránk. Mindezt azonban annál erősebben és mélyrehatóbban tudjuk megtenni, minél gazdagabb és sokrétűbb az egyéniségünk. Ahhoz tehát, hogy olvasásunk komoly, művészi munka s ne csak szórakozás, könnyed időtöltés legyen, önnevelés szükséges. Minél több nagyszerű irodalmi alkotás olvasása, megismerése, s ugyanakkor nagy „művészi olvasók” értelmező, alkotásokat elemző, magyarázó írásainak forgatása, hogy ezáltal ízlésünket, „olvasói” szemünket a befogadáshoz, újraalkotáshoz szükséges művészi érzékünket fejlesszük. Ehhez kívánunk támasztékot nyújtani az elkövetkező elemzésekben.
11. A következőkben nemcsak irodalmi példákat hozunk, hanem képzőművészetit és zeneit is: az újraalkotás folyamata a nagy, általános törvényszerűségeket illetően minden művészetre vonatkozólag egyforma.
12. Az esztétikai értékelésről könyvünk negyedik részében szólunk.