Sík Sándor: Az olvasás művészete

Sík Sándor: Az olvasás művészete

III.4. A lírai költészet

A líra – azt mondják – a csodálkozásból született: amikor az ember meglátta a világot s benne magát, amikor örült, sírt, szeretett, bosszankodott, lázadt, lelkesült: énekelni kezdett. Mindenesetre a legegyszerűbb, legspontánabb műfaj: kifejezem, amit érzek – amit érzek most, pillanatnyilag –, de persze azt is, amit hasonló helyzetekben mindig, legalábbis, általában érezni fogok.

Lírai emlékeink már a legrégibb időkből is vannak, jóval a görög lírai költészet megjelenése előtt. Annak az irodalmi áramkörnek azonban, melynek mi is – ma élők – tagjai vagyunk, a görögök az első, mintegy megindító képviselői. Tőlük tanulnak azután a latinok, s részben a latin-görög líra, részben pedig az ószövetségi zsoltárköltészet nyomán jött létre a maga saját ihletétől vezetve a középkori líra. Az újkori lírikus szerves folytatója az előző korok hagyományainak, de ugyanakkor új formákat is talál költészete számára.

A magyar irodalom már rögtön megindulásakor nagymértékű lírai alkotással dicsekedhetik (Lőweni Mária-siralom); ez, ha latin eredeti után készült is, bámulatosan megmutatja nyelvünk lírai erejét és gazdagságát. Lírai költészetünk elején – Janus Pannoniust, aki latinul írt, nem tekintve – olyan nagy költő áll, mint Balassa Bálint. A magyar líra azonban a XX. században, a magyarság e nagy szellemi és politikai fellendülésének idején bontakozik ki valójában.

A magyarságnak ez a XX. századi fellendülése, s gyors ütemben való felnőtt néppé érése részben külföldi eszmeáramlatokkal, részben a nemzet legjobbjainak önmagára ébredésével, s ebből következő türelmetlen alkotás-vágyával magyarázható. Így volt ez az irodalomban is. A külföldi irodalomnak alkotásait, eredményeit és mozgalmait szomjas figyelemmel kísérik, s rögtön meghonosítani – nálunk is alkalmazni – igyekeznek az „útkereső” írók (Bessenyei, Kazinczy, Csokonai, stb.) Ez utóbbi azonban és néhányan mások azt is észreveszik, hogy a magyarságnak olyan szellemi hagyományai vannak, amelyekből elindulhat, amelyekre önálló, magasrendű magyar irodalom épülhet. Ez a hagyomány a népnek, az egyszerű népnek dalaiban, meséiben rejlett. A magyar irodalom legnagyobbjai már azelőtt is szívesen és tudatosan merítettek ebből a kincsből (Pázmány, Faludi, stb.), a XIX. század elején fellendülő irodalom költői és írói azonban szinte tervszerűen igyekszenek megismerni a nép költészetét, s annak mintájára maguk is mű-népdalokat alkotnak. (Kölcsey, Csokonai, Kisfaludy Károly, sőt Vörösmarty is). Kölcsey hónapokig bíbelődik egy-egy népdallal, hogy annak művészi titkát, lényegét ellesse, s saját költészetében megnemesítve alkalmazhassa.

A népdal tehát éppen annyira élő része líránknak, mint akármelyik nagy költőnk költészete, s így a líráról szóló fejtegetéseinket semmivel sem kezdhetjük szervesebben, mint a népi líra elemzésével.

III.4.1. A népdal

A népdalszövegek különböző problémáinak megvilágítására Solymossy Sándort idézzük:

A népdalszövegek túlnyomó többségükben négysorosak, bőven beszélni bennük nem lehet; innen a tömör rövidség, amely néhány szóban minden közölnivalóját elmondja:

    Szegény vagyok, szegénynek születtem,
    A rózsámat igazán szerettem,
    Az irigyek elcsalták előlem,
    Most lett szegény igazán belőlem.

Régibb nótáink ily cikornyátlan, egyszerű kezdésben gazdagabbak, mint az újabb keletkezésűek, s itt valami átalakulási folyamaton kellett időközben keresztül menniök. A múlt század 20-as, 30-as éveiben mutatkozik mind sűrűbben az a dalköltési mód, hogy egyszerű, tárgyhoz tartozó kezdés helyett elöljáróban egy a természetből vett kép van az egyéni mondanivaló elé bocsátva. Oka még nincs felkutatva, de nem lehetetlen, hogy kapcsolatos a romanticizmus diadalával. Régi, kétszázéves feljegyzéseink ugyanis természeti képpel kezdést nem ismernek: ez a mód, mint új forma, felismerhetően csak lassan szüremlik be népköltésünkbe; szinte lépésenkint bukkan fel egyre több, s például Erdélyi János nagy gyűjteményében (Népdalok és mondák, 3 kötet 1846-48, a közlések benne 20-30 évvel korábbi eredetűek) a közölt nótaszövegeknek alig 10 %-a indul természeti képpel, míg az újabb gyűjtésekben átlag 80-85%. Lehetséges, sőt valószínű, hogy voltak akkor is ilyen jellegű népi dalaink, amint az alábbi általános néplélektani fejtegetésekből ki fog tűnni, bizonyos azonban, hogy típusba nem rögződtek, az ily természetű kezdés nem volt kötelező erejű, mint amilyennek újabban találjuk.

A népet, egyszerű életviszonyai között az, ami rendes, ami mindennapi, nyugton hagyja; ilyenkor nincs ok, ami dalra fakassza; s ha játszi kedve mégis dúdolásra, éneklésre készteti, ismert nótákat kerít sorra, ami éppen fülébe csendül; de új nóta ilyenkor nem terem az ajkán. Viszont ha e nyugalmi állapotból valami miatt kisodródik, ha szerelmes lesz, s átérzi annak búját-baját, örömét (a szerelmi dalokban); ha elkerülve hazulról, a visszavágyódás, a honvágy emészti (katona dalokban), ha az élet mostoha hozzá, bajba kerül, ha szájára veszi a falu, vagy fiatalos dalos hetykeséggel fittyet hány mindenkinek, – szóval ha kedélyállapota szakadatlan belső változásokon megy keresztül, és az érzelem kezd úrrá lenni fölötte: rögtön kicsordul ajkán az érzés, s ennek kifejezésmódja minden népi lélekben új ének, új szövegű dal. Szokatlan kedélyállapota éppoly rejtély előtte, mint a természet akárhány megnyilvánulása; itt is, ott is keresi hozzá a magyarázatot: rendjén van-e ez így, vagy nincs rendjén? S hová fordulhat magyarázatért, ha nem a természet tanulságaihoz? Valóban, ha ezernyi ezer népdalszövegünket tanulmányozzuk, saját egyéni öröme és baja közlésén kívül egyebet nem találunk bennök, mint helyzetére vonatkozó természeti megfigyeléseit. Vagy észreveszi ezek között a magáéhoz hasonló esetet, s ilyenkor hasonlatba áll össze a két helyzetkép, vagy nem talál rá megfelelőt, s ekkor ellentétbe állítja a kettőt, felpanaszolva, miért bánt vele a sors másként, mint ahogy a természet törvényszerűségei kívánják?

A természetből vett kép elől áll – csak azután tér az elmondó a maga egyéni állapotára. Ez a sorrend feltűnő következetességgel végigvonul egész népdalköltészetünkön. Törvényszerűsége már régebben szembeötlött, s magyarázatáról különféle nézetek hangzottak el. Több-kevesebb eltéréssel abban az egyben mindannyian megegyeztek, hogy ugyane sorrend szerint kell a népdal megszületését is elképzelnünk. Pedig épp fordítva kel a dolgot elgondolnunk. Az illető nagyon is ismeri a maga kedélyállapotát, ez a megindítója megfejtést kereső töprengésének, s az végül is egy természeti jelenségben talál rá igazoló pártjára. S hogy nem a maga baját, hanem a természeti képet teszi előre, olyan általános bizonyítási forma, amit mindenki ebben a sorrendben szokott alkalmazni. Ami általános érvényű, amit mindenki elfogad, mert természeti törvény, azt szokás előre bocsátani s az alája tartozó egyes esetet, mint az előzővel már bizonyítottat, csak hozzá kell függeszteni. Ez a lélektani sorrend a népi gondolkozásban is mindenkor teljes érvényű volt.

Van azért példa az ellenkezőjére is: egyszer másszor később következik természeti kép, s éppen az ilyen esetek bizonyítják, hogy a külső jelenség belevonása nem henye formaiság, hanem belső értelmi kapcsolat fűzi a képet az elmondó helyzetéhez, s ezért a kép, mint támogató érv, későbbre maradt.

    Szól a világ, mit hajtok rá,
    Úgy ég a tűz, ha raknak rá.
    Tettek is rá, tesznek is rá,
    Úgy-e babám, ne hajtsunk rá.

Vannak a népéletnek helyzetei, hangulatai, amelyek gondtalanabbak, derűsebbek a komolyabb színezetű megnyugváskeresésnél. Ilyenkor a kép nem kapcsolódik belsőleg a tartalomhoz, csak keretül szolgál, hogy az énekes belehelyezhesse mondanivalóját.

    Kicsi falu, fehér ház,
    Barna kislány, mit csinálsz?
    Hej, csinosítom magamat,
    Várom a galambomat.

Ez igénytelen kis dalról Erdélyi János (1846), aki eddig legközelebb járt ily keletkezésű nótaszövegek helyes megítéléséhez, mondja: „Látnivaló, hogy e kis dal első sora logikailag nem tartozik a többihez, de vajon nem fog-e odatartozni festőileg? Ragadj ecsetet és tégy vászonra minden itt elmondott kis szót, s ott lesz előtted a teljes falusi kép a fehér házzal és a magát illegető lánnyal. A saját helyzetének megértéséhez számos esetben kell környezetrajz, amely sokszor megokol, sokszor kiszínez, de mindig hozzátartozik a teljes képhez. A természetkezdésnek ez utóbbi fajtáját helyzetképnek nevezhetnők.

    Derül-borul a Dunántúl,
    Jön a rózsám a tanyárul,
    Mögismerem járásárul,
    Fekete göndör hajárul.

Természeti érv és helyzetkép tehát, a reális kezdéseken kívül, az első sorok legszokottabb tartalmi elemei. Az új, a meglepő benne a képgazdagság, amely a terméket elevenné, színessé teszi. A képnek új voltában sem szabad keresettnek, erőltetettnek látszani; értékét a kapcsolatnak természetességén kívül váratlan és szokatlan volta adja meg. Népdalainkban lépten-nyomon találkozunk olyan hasonlattal, metaforával (rövidített hasonlattal), melyet a nép fia látott meg először.

Nevezetesen a mi népünk képhasználatában, hogy míg a germán és szláv népek túlnyomóan az állatvilágból kölcsönzik jelképeiket, nálunk aránytalanul több a növénnyel, virággal kapcsolatos képes kifejezés: e jellemvonás keletre utal, s alighanem ősrégi örökségünk. Annyira uralkodó elem lehetett a népdalszövegekben mindenkor, hogy évszázadokkal ezelőtt, amikor első tömegesebb emlékezéseink szólnak szerelmi dalainkról, ezeket virágénekek néven emlegetik. Megállapítható, hogy a múlt század elejéig majdnem kizárólag a virág szó szerepelt jelkép gyanánt.

Adjon Isten sok jót annak az anyának, Ki virágot nevelt s nem tartja magának.

Hej nem az a virág, Amelyik tövén áll, Hanem az a virág, Ki az úton sétál.

A múlt század közepétől aztán az általános „virág” képet egyre jobban kiszorítják az egyes virágfajták: rózsa, viola, liliom, stb.

Hervadj, _rózsa_, hervadj, Már az enyém nem vagy; Míg az enyém voltál, Piros rózsa voltál.

Ezt a kerek erdőt járom én, Ezt a barna kislányt várom én, Ez a barna kislány _viola_, Én vagyok a vigasztalója.

A népköltés nem szentimentális. A nép a használt képen vagy hasonlaton sohasem töpreng: mint szólást-mondást alkalmazza s a kapcsolatot tovább nem fűzi. Észrevehető ez különösen akkor, amidőn – többnyire a tetszetős dallam révén – valamely műköltői termék kerül le hozzájuk, amely a hasonlatot kiszínezi, szentimentális részletekbe bocsátkozik. A népi észjárás ismeretes józansága tiltakozik az ellen, hogy magát csillagnak, felhőnek, virágnak kezelve, úgy is viselkedjék, mint ezek. Az ilyen érzékenykedő szentimentalitás ellentmondást kelt benne. A következő műdalt pl. népajakról jegyezte le néhány gyűjtő:

    Olvad a hó tavasz akar lenni,
    De szeretnék kék ibolya lenni,
    Kivirítnék – a rózsám kertjébe,
    Hadd tűzne fel hószín kebelére.

A szövegből a nép fia a két első sort énekli, mert a dallam viszi magával, de mikor ráeszmél a folytatásra, az az elképzelés, hogy mi lenne vele, mint igazi ibolyával, nincs ínyére, meg is változtatja:

    Olvad a hó, tavasz akar lenni,
    De szeretnék kék ibolya lenni.
    _Se ibolya, se rózsa nem vagyok,_
    _Csak egy szegény szolgalegény vagyok._

III.4.2. Petőfi Sándor: Szeptember végén

A népdal adta lehetőségek – amint az előbbiekben már mondottuk – kezdettől fogva hatóerők voltak a magyar irodalom egészében. Ezeket a hagyományokat és adottságokat olvasztják össze a költők a nagy nyugati irodalmaktól tanultakkal. – mindezek a kezdetek pedig Petőfinél teljesednek ki, nála a népdal adta szerkezet és belső forma a legmagasabb költészet eszközévé lesz. Egyik legnagyszerűbb költeményéről, a Szeptember végén című versről írja Benedek Marcell: „A magyar népdalnak szerkezeti egysége a strófa. Négy, legföljebb nyolc sor van úgy összekomponálva, hogy tökéletes, kerek egészet alkot. Az igazi lírai népköltemény nem egyéb, mint az a bizonyos, sokszor emlegetett kép, mely e helyzetet vagy az érzést szimbolizálja – s ezzel párhuzamosan az érzés vagy a helyzet kifejezése. A párhuzamosság kiszélesítése, a szimbólumok bonyolultabbá tevése az, amit Petőfinél a népdal megnemesítésének szoktunk nevezni. Legcsudálatosabb példa erre a nem is népies formában írott Szeptember végén szerkezete.”

Petőfinek ebben a versében ugyanaz a szerkesztési elv érvényesül, mint pl. a Nagy-Abonyban csak két torony látszik kezdetű népdalban, amelyet a költői szerkesztés tanulmányozásánál vizsgáltunk. Két ellentétes kép szembeállítása, s azután ezzel párhuzamosan a költő érzésének kifejezése. Vizsgáljuk meg most ezt a verset: Kosztolányi Dezső lesz a vezetőnk, tőle való a verset követő elemzés.

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Még ifjú szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme, sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet… Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világbol Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Próbáljuk elemezni Petőfi e költeményét! Olvassuk el a szöveget, aztán önmagunkat s a verset egyaránt figyelve, feleljünk arra, miért szép az, amit olvastunk, miért hatott ránk, mivel mozgatta meg képzeletünket?

Micsoda az „alapeszméje”, a „gondolata”? Az alapeszme, a gondolat körülbelül az lehetne, hogy a mulandó életben vannak olyan érzések, melyek nem múlnak el, s bennünket is túlélnek. Valljuk be tüstént, hogy ez a kopárrá meztelenített eszme-váz, ez a parányi gondolat-mag egyáltalán nem ad választ arra, hogy miért indított meg bennünket vers. A nagy költemények rokonok abban, hogy az élet ősi, egyszerű, többnyire elcsépelt mozzanatait szólaltatják meg, s csak a kifejezés tündéri varázsával hatnak, amely úgy lebeg fölöttük, mint végesen a végtelen.

De haladjunk rendre. Az első versszak kezdő négy sorában kemény, határozott kijelentéseket hallunk a virágzó völgyről és a hókoszorús bércekről. Az 1. és 2. és 3. és 4. sor párhuzamosan fest egy ellentétet. Ezt az ellentétet festi az 1. és 3. sor különben szokott-kopott ríme is, amely azonban helyzeténél fogva súlyossá és jellemzővé válik: virágok és téli világot. Ösztönösen, a művészi érzékünkkel sejtjük, hogy a virágok voltakép ez élet s a téli tájkép voltakép a halál, hogy nem is csak a külső természetről van szó, hanem mirólunk, mindannyiunkról, akik élünk, a költőről, aki ennek a mosolygó és hervadó természetnek egy része, s együtt rohan, vágtat vele nagy folyamatban, valami ismeretlen cél felé. Ezek a kerti virágok nem olyan virágok, melyeket a kertész öntöz, s ez a nyárfa, mely az ablak előtt áll, nem olyan nyárfa, mint a többi. Jelképek ezek, melyek kíváncsiságunkat és várakozásunkat csigázva, merednek föl az eszményien tiszta és csillogó térbe, s mégis elnehezedve egy érzés zavaros fellegétől. Az első versszak második része megfelelője annak. Itt arra, amit sejtettünk, választ kapunk, de minden utalás és áthidalás nélkül, szintén olyan keményen és kijelentésszerűen, mint föntebb. A párhuzam és ellentét folytatódik. Az 1. és 2. sorra az 5. és 6. sor válaszol, a 3. és 4. sorra a 7. és 8. sor. Amint lenn a völgyben a virágok nyílnak, s amint az ablak előtt a nyárfa zöldell, a szívben is még nyár ég, s amint a hegyeken már a tél jelent meg ijesztő fehérségével, a főn is ott ezüstlik az elmúlás hava. A kép helyrajzilag se hibás. A virágzó völgy éppúgy alantabb van, mint a még forró szív, s a jeges bérc éppúgy magasabban, mint a már dérütött fő. De a versben ez nincs kifejtve. A képek nem hasonlatosak. Éppen laza, egyáltalán nem-kötött egymás mellé helyezésükkel kapcsolják meg mély, jelképes tartalmukat. Ezt a lazaságot és izgató bizonytalanságot növeli az 5. sornak egy nyelvtanilag kétes szava: ifju, mely lehet jelző is (a szívé), de inkább állítmány (a nyár a fiatal a költő szívében). Mindezt pedig betetőzi a vers dallama, mely a szavak értelme fölött röpdös, idegesen száguldó anapesztusaival () a vér rohanását, minden dolog tünékeny voltát példázva, a páratlan sorokban a záró csonkaütemmel tartóztatva az életet, s a páros sorokban, melyekben az anapesztus már teljesen kicseng, mintegy elismerve és megpecsételve az elmúlás törvényét.

A dallam, mely mindvégig azonos és egységesen lüktető, a második szak. 1. sorában tetőzik. „Elhull a virág, eliramlik az élet…” Zenében halljuk a komor, a végső következtetést, mely előbb tudattalanul megteremtette az első versszakot, s most miután tudatossá válik, még egyszer visszavilágít a jelképekre és föloldja őket. Egyszerre teljes erejével csendül föl a dallam. Csodálatos sor ez. Két egyszerű mondat, bővítmények, jelzők és határozószók nélkül, egy-egy ige elől hasonló igekötővel, az állítmány, nyomában pedig mázsás erővel egy-egy főnév, az alany – virág és élet – a sor két pillérszava. Az utánuk következő pontok a megismerés döbbenetét jelzik. Soha dallamosabb sort nem olvastunk még.

Most már a vers hanyatt-homlok lejt a végkifejlet felé. Siessünk élni, sarkunkban a halál. Az idő éppúgy nyargal, mint az anapesztusok. A harmadik szakban hirtelen egy temetői kép rémlik föl a hitvesről, aki özvegyi fátyolát elveti. Ez a látomány gyors váratlanságával szervesen kapcsolódik belé a költemény örökkévaló zenéjébe, mely még utolsó sorával, a végzetesen rácsapó utolsó anapesztusával is a főtételt hangsúlyozza, az elmúlást, míg maga a szöveg, mintegy ellentmondva neki, az el-nem-múló hűséget emlegeti. Az ősz van bezárva ebbe a három szakba, csöndjével, sárgaságával, lázasan piruló vadszőlőleveleivel, még zöldellő nyárfájával, hóborította hegyormaival, egy régi ősz s egy régi ifjúság, mint valami ékszertartóban. Egyetlenegyszer se fordul elő ez a szó: „ősz”, csak a kikelet, a nyár és a tél, mely egymásnak titkos találkát ad.

III.4.3. Vörösmarty: A merengőhöz

A magyar líra azonban nemcsak a dalszerű költészetben gazdag. Nemcsak a magyar, hanem talán az egész világirodalom egyik legnagyobb filozofikus, gondolati költője Vörösmarty Mihály, akinek Merengőhöz című költeményét fogjuk a következőkben elemezni.

    Hová merűlt el szép szemed világa?
    Mi az, mit kétes távolban keres?
    Talán a múlt idők setét virága,
    Mint a csalódás könnye rengedez?
    Tán a jövőnek holdas fátyolában
    Ijesztő képek réme jár feléd,
    S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
    Mert egyszer azt csalúton, kereséd?
    Nézd a világot: annyi milliója,
    S köztük valódi boldog oly kevés.
    Ábrándozás az élet megrontója,
    Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
    Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
    Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
    A telhetetlen elmerülhet benne,
    S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
    Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
    A látni-vágyó napba nem tekint;
    Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
    Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
    Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
    Ki életszomját el nem égeté,
    Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
    Földön honát csak olyan lelheté.
    Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
    Egész világ nem a mi birtokunk;
    Amennyit a szív felfoghat magába,
    Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
    Mult és jövő nagy tenger egy kebelnek,
    Megférhetetlen oly kicsiny tanyán;
    Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
    Zajától felréműl a szívmagány.
    Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
    Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
    Maradj az élvvel kínáló közelben,
    S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
    A bírhatót ne add el álompénzen,
    Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
    Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
    Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
    Hozd, ó hozd vissza szép szemed világát;
    Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
    Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
    Egész erdő viránya csalja bár.
    Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
    Barátod arcán hozd fel a derűt:
    Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
    Ne adj helyettes bánatot, könyűt.

Ki ne ismerné A merengőt? Mindenki tudja, hogy a költő menyasszonyához írta azt a „legszebb ajándékot, amelyet valaha nő kapott”, mint később a költő özvegye mondta. Ebben a versben – Gyulai szavai szerint – a boldogság bölcseletét írta meg, a józan középszernek, a mértéktartásnak, a valóságos értékek megbecsülésének okos, hasznos és nemes életfilozófiáját. Bizonyos, hogy ez így is van, s aki ezt meglátja benne, kétségkívül nagy gyönyörűséggel fogja olvasni, mert megérzi a nagy költőt.

A versben azonban ennél jóval több van. Páratlan remekmű ez, amelynek szépségei csak a belemélyedő odaadás előtt nyílnak meg. Szépségének egyik legmegfoghatóbb eleme talán költői tartalmának roppant gazdagsága. Ez a vers, ha szabad zenei hasonlattal élni, nem hegedűszóló, hanem zenekari szimfónia. Mondanivalója, érzelmi, sőt gondolati tartalma is, igen bonyolult, sokrétű. Egységet csak egy mélységes életérzés hangulata ad neki; és a köntös, a bölcselkedő gondolat köntöse, amelybe a költő mélyebb és fontosabb mondanivalóit felöltözteti. S hatásuk legnagyobb titka abban van, hogy a rejtettebb, mélyebb húrok állandóan együtt zengenek azzal a gondolati alapdallammal, amely csak leghangosabb, de nem legfőbb szólama az egész szimfóniának.

Ez a leghangosabb húr: a reflexióé, bölcselkedésé. A halk szavú, okos, előkelően diszkrét bölcselkedésé: az est és embermegértés férfias lírájáé. Aki nagyon bele nem mélyed a költeménybe, talán nem is fog benne mást látni, mint bölcselkedő költeményt. S ez könnyen érthető. Hiszen a vers csakugyan filozofál, arra tanít bennünket, hogyan lehet az ember boldog, s amit mond, az mind mélységesen igaz és bölcs dolog, egy prédikációban vagy egy erkölcsbölcseleti munkában is megállná helyét. Csakhogy ez a tanítás annyira általános – szinte hétköznapi – igazságokat tartalmaz, hogy Vörösmarty bizonyára nem tartotta volna szükségesnek és önmagához méltónak, hogy az ezerszer elmondott igazságot ezeregyedikszer újra elmondja, ezért aligha írta volna meg költeményt. Főleg pedig, ha ez valóban így lenne, aligha vált volna remekmű belőle. Nyilvánvaló tehát, hogy a költő mást, többet akart, mint megtanítani bennünket arra, hogy „ábrándozás az élet megrontója”, – és a vers igazi mondanivalója éppen ez a más, ez a több.

Vajon mi ez a más, és miért beszél a költő e helyett a más helyett a vágyak mérsékléséről?

Ennek a másnak felfedezésére elindít bennünket a költemény keletkezésének ismerete. Ha tudjuk, hogy a költő ezt a költeményt menyasszonyához írta, mindjárt más csengést kapnak fülünkben a bölcselkedő mondatok. De ennél többet is tudunk: Vörösmarty, amikor Laurával találkozott, túl volt már élete delén, tele csalódásokkal, kétségekkel, önbizalmatlansággal, Laura pedig fiatal volt, egyszerű és igénytelen: a fiatalságnak és ártatlanságnak megtestesülése. „Laura kétkedett magában – írja Gyulai – vajon képes lesz-e boldogítani Vörösmartyt. Nem mondott sem igent, sem nemet, de elhagyta vidám kedve, merengőbb lőn, mit Vörösmarty kétség és remény között szemlélt. A költő pedig a maga nagy, szenvedélyes, egész lelkét betöltő szerelmével, – amelyről tudta, érezte, hogy az igazi, az egyetlen, s az ő számára a boldogság utolsó lehetősége –, külső polgárias életének, férfias szemérmességének visszafojtottsága alatt, s legnagyobb belső küzdelmet vívta.” Néhány évvel előbb így írt:

    Ifjúság és remény
    Örökre veszve van
    Az évek tengerén:
    Remélni oly nehéz
    A kornak alkonyán,
    S szeretni tilt az ész
    Letűnt remény után.

Ebből a lelkiállapotból fakadt A merengőhöz. Nem bölcseleti költemény ez valójában, hanem a legtisztább szerelmi líra. Nem a boldogságról van itt szó, hanem a költő egyéni boldogságáról, amelyre úgy szomjaz, de amelynek beteljesülésétől retteg is, mert nem mer hinni benne. Ez a félelem, ez a belső harc és ugyanakkor a legelőkelőbb, legférfiasabb gyengédség tartózkodása az oka, hogy Vörösmarty izzó szerelmi vallomását a boldogságról szóló gondolatok mögé rejti. De aki meg tudja hallani a szív hangjait, az meg fogja érezni azt az igazi mondanivalót, amely ott rezeg a vers minden sorában, amely olyan meghatóan, de ellenállhatatlanul tör elő a költemény végén, hol az utolsó csendes kérés, ez a félig esdeklő, félig szemrehányó sóhajtás oly félreérthetetlenül leheli a költemény legfőbb tartalmát: mindenem vagy.

De vannak a versnek még mélyebb érzésrétegei is. Aki Vörösmartyt igazán ismeri, az még sokkal többet, sokkal mélyebbet, a költő egyéniségének alapproblémáját, egész életén át végighúzódó egyetlen nagy belső küzdelmét hallja kicsendülni belőle. Babits Mihály Vörösmartyról szóló kitűnő tanulmányában rámutat, hogy Vörösmarty ebben a költeményében voltaképp önmagának beszél. Nem minket akar megtanítani a boldogság szabályára, nem is csak Laurának, az ő boldogságának suttogja el félénk tartózkodással a maga belső viharát, hanem önmagának ad tanácsokat: önmagát akarja meggyőzni valamiről, amit szeretne, de nem mer hinni, amire annyira vágyik, de amiről úgy hiszi, nem adatott meg neki. Ő maga az , aki a múlt csalódásai után nem mer bízni sorsának jóslatában; nem mer hinni a boldogságban, amely most az egyszer oly közel jött hozzá. Előtte nyílik a boldogság virága, csak kezét kell kinyújtania utána, és ő alig meri megtenni ezt a mozdulatot, hátha ez is csak csalódás, álom, ábránd. Önmagát biztatja, hogy most az egyszer maradjon az élvvel kínáló közelben, ragadja meg a bírhatót, érje be azzal, amit a szív felfoghat magába. Sőt, ha még jobban odafigyelünk, hajlandók leszünk azt hinni, hogy nem is egyszerűen Lauráról és a boldogságnak erről az egyszeri konkrét lehetőségéről van itt szó, hanem az egész életről. Hiszen az a Vörösmarty beszél itt józan középszerről, mértékletességről, a foghatóhoz való ragaszkodásról, akinek egész élete szakadatlan harc a valósággal. A Csongor és Tünde, a Délsziget költője, a magyar költészet legszertelenebb fantáziájának embere hirdeti itt a harcot a képzelet, az ábrándozás ellen. A szó művészi értelmében a legtelhetetlenebb képzeletű magyar költő prédikálja a telhetetlenség hiábavalóságát. Ő maga az, aki egész életében a múlt idők setét virágai közt, a jövőnek holdas fátyolában ijesztő rémek közt járt, és örökké a szép, de csalfa távolt kereste: akinek lelke állandóan viharozott a kíntól, melyet a be nem töltető vágyak okoznak. Mintha önmaga ellen védekeznék a költő, amikor mindannak az ellenkezőjét prédikálja, aminek élete szenvedéseit köszönhette, és amit most a boldogság küszöbén, ha fél is, hogy nem lesz rá ereje, szeretne megtagadni. Önmaga ellen védekezik, s e rémek ellen keres menedéket Laura egyszerű, tiszta lelki derűjében. Ennek a nagy költő számára talán legnagyobb és legfontosabb mondanivalónak feltörő sóhaja a vers utolsó mondata, amelyben jegyesének megváltó tekintetétől kéri életének felderülő napját.

A költemény kimeríthetetlen szépségeiből hadd mutassak rá még egyre: képes nyelvének egészen különös varázsára. Sajátságos ellentét! Ez a költemény, amely gondolati tartalmát tekintve a legegyszerűbb okoskodást foglalja magába, ezeket a tiszta és józan reflexiókat a legtitokzatosabb, legirreálisabb, legsejtelmesebb képekbe foglalja. Már ez az izgató ellentét is ráeszméltethet bennünket, hogy nem ez a gondolati tartalom a vers voltaképpeni mondanivalója. Egy remek vers lényegére mindig jellemzőbb a művészi tartalom, a költői képanyag, a zeneiség, a nyelvbeli árnyalat, mint a gondolati elem. Ennek a költeménynek a legművészibb sajátossága talán a költői képeknek a gondolati tartalommal teljesen ellentétes volta. Ennek a mértékletességet hirdető versnek stílusa a képek mértéktelen áradása: majdnem minden sor új kép. A közelinek, a fogható valóságnak dicséretét csupa távoli, meg nem fogható, nem plasztikus, nem elképzelhető, hanem sejtelmes, bizonytalan, imbolygó képekben varázsolja elénk. A jövőnek holdas fátyolában ijesztő képek réme, a holt fény és ködvárak: ezek A merengő jellemző képei, színei: ezek éreztetik meg velünk azt a mélyebb és legmélyebb mondanivalót, amelyet a szavak eltitkolnak, és amely a gondolatnak és a stílusnak ettől a rejtett harcától válik élővé, drámaivá és oly páratlan hatásúvá.

III.4.4. Ady Endre: Zúg-zeng a Jégcimbalom

A Vörösmarty képviselte irodalmi irányzatot felváltotta egy új szellemiség, amelynek Petőfi és Arany a legkiemelkedőbb képviselői. Majd ez az irodalmi hagyomány és felfogás is elkopott a nyomukba lépő utánzók kezén. Új, friss tartalmakra, formákra volt szükség. Ezt hozza meg Ady Endre és nemzedéke.

Vegyünk egy Ady verset, a Szeretném, ha szeretnének kötet egy kedves darabját, a Zúg-zeng a Jégcimbalom címűt. Vizsgáljuk ezt a remekművet elsősorban zenei oldaláról. Hogyan segíti, hogyan bontja ki ebben a versben az akusztikai forma a mondanivalót? – Formája – a harmadával megkurtított Balassa-versszak – a maga egészen egyszerű szerkezetével alkalmas arra, hogy a tulajdonképpeni ritmus ne vonja magára figyelmünket a melódia-jelenségek rovására.

    Februári estén,
    Mikor tavaszt lesvén,
    Háborog a vén Duna:
    Kicsi, meleg ágyban
    Álom borul lágyan
    Minden jó, kis fiura.

    Odakünn az utcán
    Ködbe, bűnbe hullván
    Nagy, rossz fiuk bomlanak,
    Mint a Duna árján
    Csörömpölve, árván
    Ezer mocskos jégdarab.

    Jó, kis fiuk lelke
    Nyár-álmokat lelve
    Röpül ki az ablakon.
    Nagy, rossz fiuk fáznak
    Jajgatva bokáznak,
    S zúg-zeng a Jégcimbalom.

    Miért növünk nagyra,
    Behavazva, fagyva,
    Ha a hideg Duna zúg?
    Kis emberkék népe,
    Élet szemefénye,
    Mért leszünk nagy, rossz fiuk?

    Februári estén,
    Mikor tavaszt lesvén
    Háborog a vén Duna,
    Vigyázzatok ébren,
    Míg alusznak mélyen,
    Minden jó, kis fiura.

    Jég-táblák verődnek,
    Kis fiuk megnőnek,
    Kopognak az ablakon:
    Jégcsatakos utcán
    Rossz, nagy fiuk útján
    Zúg-zeng a Jégcimbalom.

Az első strófa indulásában nemcsak a versforma, hanem a gondolati ritmus is Balassát követi („Őszi harmat után, Végre mikor aztán, Fújdogál a hideg szél”): de már a második és harmadik sor mozgást és életet éreztet. A strófa második fele egyensúlyban tartja az elsőt: ezt az egyensúlyt megbillentené a Balassa-strófa harmadik íze: azért hagyja el (tudniillik a Balassa-strófa nem hat, hanem kilenc sorból áll.) – A strófa a második része az esti gyerekszoba levegőjét érezteti.

A második strófa ugyanezt a lebegő szerkezetet mutatja: a strófa két fele egyensúlyozza egymást. Az első fél szak a megkezdett gyerekszoba-hangulatból indul, s beleviszi a külső, csúnya, téli sötétségnek beszűrődő borzongását. A második fél szak – jelzőjével, határozóival, hangfestésével – csak úgy leheli a szennyes jégzajlás hidegét.

A két strófa tartalmi ellentéte Ady legjellemzőbb költői mondanivalóinak egyikét veti fel. Ez a vers látszólag a külső világot festi, mintha hiányoznék belőle az Adynál megszokott első személyű „személyesség”: a közvetlen önvallomás. Pedig a legbelsőségesebb élményről van itt szó. Ady számtalan versében megtaláljuk azt a két ellentétes motívumot, amely itt most szembekerül: „a jó, kis fiu” s „a nagy, rossz fiu” kettősségét. Élete belső tragikus kettőssége ennek a két ellentétes magatartásnak a küzdelméből alakul. Az életet szétszóró, dorbézoló, mámorokban kielégülni próbálkozó és soha ki nem elégülő ember nagy, piros lobogása „fogyó élete növő lázában”, s a másik, aki „A Patyolat üzeneté”-re figyel, aki szeretne megújulni, újra ártatlanná, tisztává lenni.

Ezt a bonyolult, önmaga ellentmondásaiban vergődő lelket ismerjük meg ebben a bonyolult, az ellentmondásokat művészien érvényesítő versben. Adva van egy kép: a zajló Duna, – adva egy ellentét: a gyermekszobában a jó kisfiúk, künn az utcán a rossz nagyfiúk. A Duna azonban itt- érezzük – több, mint csak Duna: maga az egész élet, jelképe, szimbóluma annak, ami nagy és kis fiúkat egyaránt körülvesz, s amiben „csörömpölve, árván”, magatehetetlen úszkál „ezer mocskos jégdarab”.

A harmadik strófa is lebegő egyensúlyos szerkezetű. Második felében mesteri hatásokat ér el a ritmusváltozatokkal. A negyedik sor megtartja a Balassa-sor zenéjét, de az elején lassítással (egytagú hosszú szótagok, szünettel – nagy, rossz –), a végén az f-es alliterációval (fiúk fáznak) az éjszaka élők belső vacogását, a negyedik sor chorijambusa (jaj | gatva bokáz | nak) az akaratnélküli sodortatás rohanását érezteti, míg az utolsó sor egy Wagner-motívum rádöbbentő erejével szólaltatja meg a titokzatos cimbalom kísérteties, végzetes muzsikáját.

Itt már minden élesebb körvonalat kap. Megvilágosodik, amit az előbb csak sejtettünk: a fiatalok a nyarat, az érést várják, s az érettek már semmit sem várhatnak, mert nyarat kereső mámoraikból nem maradt más, csak a vacogás, a „macskajajos csömör.” Mindezt Ady a költői művészetnek valami csodálatos finomságával éri el. Verse egész magától értődő természetességgel vegyíti a képnek és a mondanivalónak motívumait: sőt maga a mondanivaló is képben (a gyermekszoba lakói, s az utca csatangolói) jelentkezik. Mert hiszen mit akar mondani! – Szembe akarja állítani a kisfiúk meleg védettségét és nagyrahivatottságát a nagyok kiszolgáltatottságával, reménytelenségével. Erről azonban egy szót sem szól, belerejt mindent a képbe (a következő versszakban már majd ki is mondja), amely így szimbólummá szélesül, tulajdonképpeni képi tartalmat és mondanivalót egyszerre hordoz. A három képnek (jégtáblás Duna, gyermekszoba, utca) különböző egymáshoz illesztésével s határaiknak egymás közötti feloldásával, egymásba formálásával építi fel a verset.

A következő strófa egy belső, mély sóhajtással indul, második fele még mélyebbel folytatja. A második és harmadik sor egyhangúan ismétlődő a és b hangjai, végül a hosszan elnyújtott utolsó hangfestő szó (zúg), az előbbi versszak fázó hangulatát a didergésig fokozza. Mindazt, amit eddig csak a képekkel szuggerált, most közvetlenül közli is, mintegy kijelentő, illetve kérdő formában meg is fogalmazva a mondanivalót: érdemes ezért felnőttnek lenni?

Az ötödik strófában az elsőnek motívumai ismétlődnek, de milyen más ízt ad neki a negyedik sor („Vigyázzatok…”) feltörő, sóhajtásszerű felszólítása. (Ezt a sort – úgy érzem – erős lassítással kell olvasni.)

Ha most visszatekintünk az eddigi versszakokra, észreveszünk bennük egy bizonyos belső mozgást. A képeket Ady nem állítja elénk készen, nyugodtan, azok előttünk születnek, folynak, élnek. Szimbólumai nem nyugodt, befejezett, plasztikus képek, hanem valójában inkább mozgó, kígyózó, villódzó képfolyamatok. Szinte drámai feszültséget érzünk, s egyre sűrítettebbet, az egymásra következő versszakok nyomán –, míg ez a feszültség a negyedik versszak felsóhajtó kérdésében megnyugszik, s az ötödikben egészen ellankad, amit képileg ki is fejez az alvó gyermekek képe. Az elnyugvás azonban csak pihenés, mert az utolsó versszakban minden eddigi motívum még egyszer újra visszatér, s egy végső, nagy, zengő akkorddal nyitva hagyja a kérdést.

Az utolsó versszak első sor-párja a sornak eddigi beosztását (4 – 2, Februári | estén, - Mikor tavaszt | lesvén) 3 – 3-ra változtatja (Jégtáblák | verődnek, – Kis fiúk | megnőnek), evvel és a két sor tökéletes idombeli egybevágásával ez a két mondat valami súlyos, ünnepélyes jelleget nyer: mintegy a szimbólum magyarázatát húzza így alá. A harmadik sor minden hangeleme (a tompa k és v, g és b) hangok) a kopogás kísérteties hangulatát szolgálja. Végül a három utolsó sor hangfestéssel (jégcsatakos), ritmusalakítással (Jégcsatakos utcán), főleg pedig a Jégcimbalom zenei motívumának új megzendítésével: a címben is kifejezett alapütem mély aláfestésű megismétlésével zárja a verset.

Az elhangzott vers valami borzongásszerű, vibráló érzést hagy bennünk, mintha titokzatos, misztikus dolgokkal foglalkoztunk volna. Ady ennek is művésze volt: az emberi léleknek megmagyarázhatatlan, ösztönös mélységeit hozta felszínre. Különleges babona-atmoszféra lengi át és körül számos versét, mint például ezt is. Gondoljunk pl. az utolsó versszak harmadik sorára (Kopognak az ablakon): ez a kísértetiesen érzéki sor a jövővel szemben álló lélek ideges, kiszolgáltatott félelmét borzongatja a mi idegeinken is át.

III.4.5. József Attila: Mama

Ady az első világháború utórezgéseinek idején meghal, s az életnek, a világnak az a szemlélete, amelyet ő és társai személyesítettek meg, ebben az időben szintén meghal. Más távlatok, más berendezések, más problémák kerülnek előtérbe. Megérzik ezt továbbélő kortársai is, de még jobban mutatják az akkor induló fiatal írók. A világnak szimbólumokkal, elvontságokkal teli látomása helyett – rövid forrongás, keresés után – minél több tényszerű valóságot igyekeznek műveikbe foglalni. A nyomor, a társadalom szociális szerkezetének tarthatatlansága egyre elviselhetetlenebb lesz: erről már Ady is írt, de a következő nemzedék másként nyúl ehhez a mondanivalóhoz, mélyebbre hatolva, tényszerűbben, sürgetőbben. Közűlük sokan a saját sebeiket mutatják, amikor a társadalmat boncolva, annak kérdéseit művészi módon megfogalmazzák – magok is az elnyomott, a kirekesztett osztályok tagjai. Legtehetségesebb volt közöttük a korán elhalt József Attila. – Egy egészen finom, sőt lágy versét elemezzük most, amelyben azonban mégis egész élete, annak tragikuma s egész küszködő egyénisége mutatkozik. Ez a vers a Mama.

Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, mint a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő – szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében.

Megérthetjük ezt a verset önmagából is: s mégis – emlékeztetőül talán – ki kell pillantanunk a költő életére, mert abból fakadt, buggyant fel, mint sóhaj a szenvedőből.

„1905-ben születtem – írja egy álláskeresés céljából benyújtott önéletrajzában –, Budapesten, görög-keleti vallású vagyok. Apám – néhai József Áron – háromesztendős koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt életem kétéves koromig, már akkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek – disznópásztorkodtam. Hétesztendős koromban anyám – néhai Pőcze Borbála – visszahozott Budapestre, s beíratott az elemi iskola II. osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet. Házaknál dolgozott, odajárt reggeltől-estig, s én szülői felügyelet nélkül iskolát kerültem, csibészkedtem.” Állandó bolyongás, hányódás marad az élete ezután is. Anyja meghal, s ő ugyan halad-halad előre: leérettségizik, egyetemre kerül, de mindig újabb és újabb bántalmak érik: az egyetemről eltanácsolják, megfelelő, állandó állást nem kap, a vezető irodalmi körök nem fogadják be egészen, betegségek kínozzák, s az igazi asszonyt sohasem találja meg. Csodálkozhatunk-e, ha József Attila lázad? – Lázadása azonban nem lázadás a lázadásért, nem a múlt századi anarchisták forradalmároskodó gőgje, hanem annak az embernek a türelmetlensége, aki építeni akar, aki feleletet keres, sokszor már talál is azokra a kérdésekre, amelyeket a beteg tőkés társadalom elébe tár. Kiszélesíti önmaga emberi bánatát, s együtt szenved a szenvedőkkel, a proletárokkal, akiknek fia, vére ő is.

    Mondd, mit érlel annak a sorsa,
    akinek nem jut kapanyél:
    kinek bajszán nem billeg morzsa,
    ki setét gondok közt henyél.

Erről a lelki talajról érkezik ez a vers is: életének egész fájdalmát hordozza: a kihasznált, korán meghalt anya elvesztését. József Attila lelkének legmélyebb tartalma – éppen mert annyit szenvedett, éppen mert emberibb életet akart – az esengés a szeretet után, s így fordul – költészetében is többször – a szeretet felmagasztosult alakjához, anyjához. Anyjához, aki halála miatt talán még nagyobb, s – mint vers végén is – még óriásabb lesz: a hiányérzet beszél legtöbbet az eltávozottról.

A vers alapmagatartása az emlékezés. A felnőtt, boldogtalan költő emlékezik vissza gyermekkorára, s annak már ekkor is elérhetetlen főszereplőjére, anyjára.

A mosónő, a kenyérkereső nő nem ér rá anya is lenni. Előbb az ennivalót kell megkeresnie a gyereknek, s vajon marad-e idő anyai becézésre, dédelgetésre is? Mert a gyermeknek az is kell. Ez az elmaradt dédelgetés, a szeretet e külső megnyilvánulásának hiánya kapcsolja össze a múltat a jelennel. Akkor nem ért rá, most már nem él, így ez akkor is, most is elmaradt.

Lássuk azonban magát a verset. Az 1. és 2. sorban tárgyilagosan, egyszerűen kijelenti, hogy kiről is lesz szó a versben. De már itt a 2. sor végén átlendül mozgásba, képbe. „Meg-megállva”, szinte látjuk a költőt amint megy, dolgait intézi, utcán, otthon – s hirtelen újra eszébe jut anyja, aki most annyiszor képzik meg előtte. Képzik? – Igen. Látja a mamát: a padlásra megy éppen: s anyjának ez a mozgó képe élesen emelkedik ki az előző kép elnyugvó, meg-megálló hangulatával szemben. Hogy a két kép mennyire egymásba kapcsolódik, mutatja a gyakorító jelleget kölcsönző ismétlés: meg-megállva, ment…ment… Milyen mást jelent ez, mintha csak azt mondaná, hogy megállva.

A második versszak most teljesen a múlté. Egyszerű, rideg tárgyilagossággal, szinte majdnem prózában vázolja fel a maga durván elégedetlenkedő gyermek-egyéniségét. De milyen megkapó kifejezése a gyerek-világszemléletének az „őszinte ember”, aki ordít és toporzékol, aki természetes önzésében csak arra gondol, ami neki kellemes. Ezzel szemben a harmadik versszak egy fáradt, elnyűtt, szegény mosónőnek, a butító örök munkában már gyermeke siránkozását is megszokott anyának rajza. – „Nem szidott, nem is nézett énrám” – mennyi egykedvűséget, kényszerű megalkuvást takar mindez: nem szeretetlenségből, hanem szeretetből (mert kiért van a munkája, ha nem a gyermekért?) lesz érzéketlen, fia fájdalmával nem törődő. – A 3. és 4. sorban pedig már megindul a valósággal való kapcsolatok meglazulása, egy kis mitológia, amely szinte előkészület az anya negyedik versszakbeli szimbolikus felmagasztosításához. Mert mi történik? – A ruhák önálló létet nyernek: „a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba”. Tudjuk, hogy mindezt a költő anyja csinálta, de ahogy József Attila tudatos-tudattalanul a ruhákat teszi meg alannyá, s mögöttük csak sejteti a Teregetőt, a mamát, ezzel őt valami felsőbbrendű, áhítatosan messzi lénnyé teszi.

Az utolsó versszak első sora megint a jelenbe visz. (Egyébként az első versszak első két sora mellett ez a harmadik sor a versben, amely a mondanivalót pusztán kijelentő formában – nem képben – hordozza.) – Akkor panaszkodtam, hogy nem törődik velem, most már avval is beérném, ha csak velem lenne: akár szótlanul, némán, végezve is munkáját. – A következő három sor folyamán a múltból a jelenbe nő anyja emléke, de már mint szimbólum, mint fantasztikussá nőtt, szinte mitológiai alak. Felejthetetlen ez a kép: a mosónő nehéz, megerőltető foglalkozása végtelen távlatot kap: beleolvad a mindenség, a messzi világegyetem vonalaiba, mindörökre hirdetve a törődött, agyondolgoztatott anya megdicsőült alakját: szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében. A vers lényege, minden mondanivalójának hordozója ez a kép: az ég kékjének és a kékítőnek ez a meglepő összefogása, helyesebben a kékítőnek, ennek a prózai, hétköznapi, munka-ízű realitásnak kozmikussá dicsőítése, – a világköltészet egyik legpáratlanabb képötlete!

A vers külső megdolgozása a lehető legegyszerűbb. Rímeiben semmi különös, semmi játék, s ritmusa – általában a jambusi sémát követve – inkább a gondolatokhoz simul, nem törekszik erős zeneiségre. Szavai, kifejezései szürkék, mint a szegény, robotos mosónő élete. Jelzője alig van, s ami van is, tompa, egyszerű, próza: – őszinte, dagadt, szürke. Talán még az igéiben – nem is annyira alakjukban, mint az alkalmazásukban – van a legtöbb meglepő elem. Szereti őket kettenként, mintegy fokozva alkalmazni: ment-ment; ordítottam – toporzékoltam; ment és teregetett; nem szidott, nem is nézett.

Az eddigiekben egy-egy lírai alkotás lényegéhez igyekeztünk közelebb jutni. Vessünk most egy pillantást az egész lírai műfajra.

III.4.6. A lírai tartalom

Minden művészetnek tárgya az én és a nem-én (a nem-én más szóval: a világ) egymáshoz való viszonya: a kettő közül a lírában az én fontosabb, az én és a nem-én az én-en keresztül, az én-hez való viszonyában. Tehát végeredményben minden tárgya lehet a lírának, de csak ebben a viszonylatban. Babits A lírikus epilógjának egyik strófájában szabatosan fejezi ki ezt:

    Csak én birok versemnek hőse lenni,
    első s utolsó mindenik dalomban:
    a mindenséget vágyom versbe venni,
    de még tovább magamnál nem jutottam.

A lírai tartalom tehát elsősorban ez az én. Mi tudja kifejezni ezt az ént? – legerősebben és legmélyebben az érzelem. A gondolat és az akarás már bizonyos függetlenítődést jelent az én centrumától. Minél kevésbé fejlett az egyéniség, annál inkább az érzelmen keresztül néz mindent. Az érzelmet a gondolkodástól és akarástól elvonatkozottan (ami a valóságban persze nincs meg, csak elméletben) nevezzük hangulatnak. A lírának legegyszerűbb tárgya ez az én-érzelmi hangulat. Arany Regg és est című versének első strófája tiszta hangulatkép: a friss reggeli érzés, a reggel hangulata a tárgya).

Az ilyen igazi hangulat-költészet ritka, mert ritkán van az embernek tiszta hangulat-állapota. Az érzelem lehetőségei közül legegyszerűbb és legtisztább ez a lírai jelen, ez az időtlen érzelem. Az ember azonban rendesen előre vagy hátra is néz, előre vagy hátra is érez: a hangulatot gondolattársítások teszik bonyolulttá. A visszanézés emlékképeket és emlékérzéseket, reflexiókat, – az előrenézés sejtést, vágyat, képzelődést kapcsol hozzá, s a hangulat kitágul és bonyolulttá válik. Így például Petőfinek Boldogtalan voltam… című verse egyszerű kis lírai sóhajtás, de az érzésnek ez a három dimenziója, iránya benne van:

Boldogtalan voltam Teljes életemben; Csak az vigasztal, hogy Meg nem érdemeltem.

Boldogtalan leszek Koporsóm zártáig: Csak az vigasztal, hogy Nincs messze odáig.

Hiába biztattok, Hiába beszéltek – Tudom azt az egyet, Hogy nem soká élek.

Ám kifejezi az én-t a gondolat is, annál is inkább, mert nem választható el mindenestül az érzéstől, legfeljebb arról lehet szó, hogy valamely lelki tevékenység inkább gondolati, vagy inkább érzelmi jellegű. A gondolat az ismerő tevékenység eredménye, és széles skálája van: a primitív érzékeléstől az elvont fogalomig. Sokat vitatott probléma: lehet-e a gondolat tárgya lírának? Bizonyos, hogy a gondolat önmagában nem költői tárgy, ez az elmélet, a tudomány világából való. Az érzelem azonban életet visz a dolgokba: így a gondolat is művészi tárgy lehet, hogyha érzelemmel telítődik. Elméletileg elképzelhető akár az is, hogy valaki annyira rajong az egyszeregyért, hogy róla, mint elemi igazságról verset ír. De akkor már tulajdonképpen nem az egyszeregy lesz a vers tárgya, hanem a hozzá fűződő érzelmi valóság.

A gondolat különböző rétegeit tekintve, az elevenné-válásra legkevésbé alkalmas a tudomány területe, a következtető, pontról-pontra haladó értelmi tevékenység. Legalkalmasabb lírai élmény tárgyául az egészen primitív fokú gondolkodás, az egyszerű érzékelés és a legmagasabb fokú: az intuíciós, a hirtelen megvillanó gondolat. A határterületen mozgó alkotások még a lírához számítanak ugyan, de már az értekezéshez közelítenek. (Horatius Ars poeticája a kedélyes hang révén kap a költői szint; Arany Vojtiná-jának a dallam ad érzelmi velejárót, líraiságot.) Az egyszerű érzékelés azért alkalmas arra, hogy költői tárgy legyen, mert maga is érzelmeket vált ki. A Tisza képét érzelem itatja át ebben a strófában:

    Síma tükrén a piros sugárok
    (Mint megannyi tündér) táncot jártak,
    szinte hallott lépteik csengése,
    mint parányi sarkantyúk pengése.

Az intuíció az a gondolkodás, amely hirtelen, robbanás-szerűen, de nem logikus-menet útján jön létre. Kitűnő példája Vörösmarty A merengőhöz című verse.

Az akarati élményekben is széles skála áll előttünk: az akarat legprimitívebb megmozdulásától: az ösztöntől, egészen a legmagasabbig: a szabad akaratból való elvszerű cselekvésig. Kérdés: vajon lehet-e mindez tárgya a lírának? – Megint az a felelet, hogy a gyakorlati cselekvés önmagában nem lírai tartalom, de ha érzelem járja át, azzá válik. Ha keressük, hogy az akarat-tevékenység mely területei leghajlamosabbak a lírai költészet tárgyául, itt is elsősorban a legprimitívebbet találjuk: a vágyat, mert erős érzelem jár együtt vele. (Például Petőfi Miért nem születtem ezer éve előtt?… és Véres napokról álmodom című versei egy nagy cselekvési vágynak a kifejezései.) Kérdéses viszont az aktív akarási terület lírai jelentősége, az úgynevezett célzatos líra: a tendencia lírai jogosultsága. Sokszor tagadták ennek költői jogosultságát: ám ez kétségtelenül téves: ha a tendencia egyéni élmény, ha az én belső életének része, akkor éppúgy tárgya a lírának, mint más élmény. Igaz viszont, hogy éppen a tendenciát igen nehéz igazi lírai (általában művészi) tárggyá emelni: valóban nagy költői erő kell hozzá. A magyar irodalom feltűnően gazdag ilyenekben.(Vörösmarty, Petőfi, Ady). Egészen különleges és értékes példája ennek József Attila Hazám című szonett-ciklusának második szonettje, amely egészen konkrét nemzeti tennivalókról szól, és mégis élően, mélyen lírai:

Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemő-halál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely, hitetlen, csodára vár, nem elegendő, hogy kitessék: föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében mit bánja sok törvényhozó, hogy mint pusztul el szép fajunk!

De persze ugyanakkor ez a terület az, ahol a kellő költőiség hiányában a versek átcsúszhatnak a vezércikkek és szónoklatok műfajába. Ilyen a legtöbb irredenta-vers, a háborús-versek nagy része. Az igazán művészi efféle verseknek, mire észrevesszük a tendenciát, nagy szuggeráló hatása már hatalmába kerített.

Lehet tárgya a lírának a világ is, de csak az én-en keresztül, az én-hez való viszonyában nézve. Így elsősorban a természet, és pedig annak részei: tárgyak és élőlények (növények, állatok, stb.); vagy annak egésze: a természet, mint egy nagy élő, szerves, tenyésző egység; az emberek: egyesek (édesanya, szerelmes stb.), de közösségei is: család, haza, egyház, osztály, az egy nézeten lévő embercsoportok, stb. Sőt az emberiség egy része is mint ilyen (Vörösmarty: Gondolatok egy könyvtárban, Emberek); a természetfölötti, a nem-érzékelhető világ: a vallás és a mítosz világa: istenség, túlvilág, halál és halálon túli világ (erről szólnak a zsoltárok, a védák, az egyiptomi himnuszok, Berzsenyi Fohászkodása.).

Hogyan válik a külső világ, a nem-én az én világává, hogy nem elbeszélés vagy dráma, illetőleg lélektan vagy néprajz legyen az eredmény? Hogyan válik a külső élmény lírai élménnyé? Ha – mint a gondolati- és akarat-élmény – átlíraiasodik, amennyiben a művész beleviszi az ént, s ezzel az énre való vonatkozás válik benne uralkodóvá. Az átlíraiasításnak sok fokozata közül a legtipikusabbak a következők:

A természettel szemben az egyik szélső eset, midőn az ember teljesen azonosul vele. Ennek megfelelője a panteista természetérzés: egy vagyok a természettel, a természet is én (hinduk, Goethe). Ezzel esztétikailag rokon a keresztény szimbolizmus, amely szerint a természet nem egy velünk, hanem testvér (Assisi Szt. Ferenc). A másik szélsőség az olyan leírás, amely már majdnem egészen tárgyilagos: a súly a tárgyi elemen van még, éppen hogy van benne érzelem, amely színezi – különben nem lenne művészet, csak egyszerű lajstromozás. (Például Petőfi A puszta télen) A természeti jelenségek itt majdnem tárgyiak, a költő nem veszi magát bele a képbe, de mégis egyénileg színezi. A kettő között sok átmenet van. Leggyakoribb a szimbolikus átlíraiasítás, amely a természetben a belső világ képét látja: nem érzi egynek önmagával, de belsőleg rokonnak érzi. Ilyenek általában Petőfi természetleírásai. A modern lírában sok az olyan vers, amelynek nagyobb fele természet-leírást ad, a befejezése pedig érzést fűz hozzá. A primitívebb lírában is sok példa van erre (Amerre én járok, még a fák is sírnak…) Máskor a természet mint keret, háttér, helyzet (szituáció) szerepel. Ilyenkor tulajdonképpen nem a természet a vers tárgya, hanem a keretbe helyezett élmény. Például a Szeptember végénben a természet csak háttér: Dsida Jenő Halvány, borús tájában a természet csak alkalom: a költő úgy érzi, hogy a táj hangulata és a saját hangulata azonos:

Felhők szaladnak, Házikónk habfüggönyét szél lengeti, zizegteti halk-hűvösen az ócska könyvek lapjait.

Hűs hallgatás és hű mosoly. Fehér ruhákba öltözünk. A tiszta szív derűs dalát csobogja künt a lassú víz.

Október, csend és szerelem, halvány, borús táj, életünk – Mikor zengek már rólatok el-nem múlandó éneket?

Az emberekkel szemben is ugyanígy megvan a két szélső típus. Az egyik a kollektív én: a kollektív lírában az én jóformán egybeesik a nem-énnel, az emberekkel: a költő azokat az érzéseket énekli, amelyekben egy a többi emberrel. A zsoltárok, a középkori himnuszok alanya és tárgya nem az „én”, hanem a „mi”. A közöset fejezi ki a modern szocialista versek nagy része (Kassák Lajos Mesteremberek), vagy a szavalókórusok szövegei. Egy másik módja az én és nem-én azonosulásnak a lírai szerepjátszás. Petőfi sok klasszikus költeményben magát írja, de álarcul másnak az arcát veszi fel. Kölcsey Zrínyi dalában Zrínyi szájába ad egy monológot, amelyet voltaképpen ő maga mond el korának.

A másik szélsőség az objektívnak látszó emberábrázolás: a zsánerkép, a helyzetdal, a típusrajz. Ez is akkor lesz líraivá, amikor átbensőségesedik. A látszólagos objektivitás mögött húzódik meg a líra: a költő vagy a maga lelkét érzi meg tárgyában, mint Kosztolányi őszi verseiben, Juhász Gyula alföldi képeiben, vagy magát éli bele annak lelkivilágába. Ez utóbbi a lírai részvét: Vörösmarty Élő szobor, A kis lány baja, Petőfi Sári néni. Az előbbi esetben az érzelem-mozgás a költőből indul ki, az utóbbiban a költemény tárgyából.

III.4.7. A líra belső formája – Lírai műfajok

A lírai alakítás jelenségeit két csoportba sorolhatjuk: a belső és külső forma elemeinek csoportjába.

A belső formához tartoznak a formálásnak azok az elemei, amelyek nem közvetlenül esnek tapasztalás alá, s amelyek elsősorban a vers egészére irányulnak. Ezek nem vehetők észre azonnal, de az egész vers elolvasása után rájuk eszmélünk: visszatekintve megérezhetők és meg is állapíthatók.

Első mozzanata ennek a belső alakításnak az atmoszféra, a mű levegője, amely a költő világnézetéből fakad. A mű színezetének is mondhatnók: a költőnek a világ egészéhez való érzelmi viszonya adja meg. Az olyan íróművésznek, aki keserűséget érez az egész világgal szemben, egészen más levegője van, mint az olyannak, aki nagyon szereti az életet. Az epikusan néző költő elfeledkezik magáról, ráfeledkezik a világra, a világ és ember érdekes számára. A drámaíró benne remeg a világban: mindent küzdelemnek lát, és a küzdelemben valahogyan belsőleg maga is részt vesz. A lírikus én-jén szűr át mindent, énjére vonatkoztat mindent. Már most van költő, aki mindenre érzelmileg reflektál (Petőfi, Ady), van, aki elsősorban gondolatilag, eszmeileg (Babits, Reményik, Szabó Lőrinc), vannak, akiknél a kettő együtt jár, éspedig vagy egyensúlyában (Arany, József Attila), vagy pedig gondolat és érzés küzd egymással (Vörösmarty, Vajda János). Vörösmarty előtt például egy természete szerint epikai-drámai tárgy áll a közelmúltból: Napóleon pályája. Epikus költő eposzt írna róla, amelyben az esemény nagyszerűsége állna előtérben: a drámaíró a világhódító élet harcos feszültségét látná meg benne és drámának fogná fel. De Vörösmarty (az eposz- és drámaíró) nem dolgozza fel sem eposznak, sem drámának, mert ő lelke szerint mégiscsak lírikus: lírai művet ír, epigrammát, ám ezt az epigrammát olyan óriási érzelmi lendület fűti, olyan megrendítően tragikus levegője van, mint a legnagyobb tragédiáknak. Nehéz volna megmondani, mi benne a több, a gondolat ereje vagy az érzelem mélysége, de ami legmegragadóbb, ez az indulat belső feszülése, a tragikus atmoszféra.

    Nagy volt ő s nagysága miatt megdőlnie kellett;
            Ég és föld egyaránt törtek elejteni őt:
    Tűrni nagyobbat irígy lőn a sáralkatu ember,
            S tűrni hasonlót nem bírtak az istenek is.

A belső formák másik elve a távlat, a költő szembenállása tárgyával. Abból a távolságból fakad, amelyet a költő a tárggyal szemben elfoglal. Az érzés és gondolat nem függetlenek a tárgytól: abban a mértékben, amint a költő összeolvad vele vagy többé-kevésbé távolodik tőle: más és más műfajt kapunk.

Az érzelmi természetű lírának tipikus távlatlehetőségei a következők: a költő érzelmileg összeolvad a tárggyal, feloldódik benne, nem akar mást adni, csak az érzelmet. Ekkor jön létre az egyszerű, szuggesztív, tiszta fajú dal. Ilyenek a népdalok, ilyenek Petőfi dalai. Századunk bonyolultabb lelkiéletű költőinél ritkább a tiszta dalforma, de szélesebb hangszerelésű, bonyolultabb szerkezeteknek is lehet ilyen tiszta érzelemben felolvadó belső formája, ilyen szinte távlatnélküli távlata. Érdekes modern példája ennek Radnóti Miklós Szerelmes verse.

Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még, majd hűvösen int s tovaúszik. És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény, permetegén ragyog által a kék. Sárgán fut az ösvény, vastag avar fedi rég!

Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban már csöppen a csönd a falakról, engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét, hull a levél, közelít a fagy és eldől a merev rét, hallod a halk zuhanást.

Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek! S nem szeretek már soha mást.

Lehet az is, hogy a költő elszakad tárgyától, fölébe emelkedik, visszanéz rá: érzelmileg túljutott a tárgyon. Ez a lelkiállapot a reflexió (szemlélődés), aminek műfajilag az elégia felel meg. Itt a lélek érzelmileg visszasajog tárgya felé, és mintegy felülről nézi azt. Ilyen például Kosztolányi Dezső ciklusának, A szegény kisgyermek panaszainak legnagyobb része. A bevezető vers világosan megfogalmazza ezt a nézésmódot:

Mint aki a sínek közé esett…

És általérzi tűnő életét, míg zúgva kattog a forró kerék, cikázva lobban sok-sok ferde kép, És lát, ahogy nem látott sose még:

Mint aki a sínek közé esett… a végtelent, a távol életet búcsúztatom, mert messze mese lett, mint aki a sínek közé esett:

Mint aki a sínek közé esett – vad panoráma, rémes élvezet – sínek között és kerekek között, a bús idő robog fejem fölött, és a halál távolba mennydörög, egy percre megfogom, ami örök, lepkéket, álmot, rémest, édeset –

Mint aki a sínek közé esett.

De nézheti a költő tárgyát valahogyan alulról is, amikor érzelmileg maga fölött állónak érzi azt. Itt a tárgyhoz való viszony érzelmi emelkedésben mutatkozik meg, ami a pátosz, az elragadtatás hangjában cseng ki. Így jönnek létre az érzelmes ódai műfajok (az ódák legnagyobb része, a dithyramb, a rapszódia, a himnusz). Ilyenek Vörösmarty Szózata, Kölcsey Himnusza, Berzsenyi ódái. József Attila modern Ódája szerelmese alakja felé fordul ilyen érzelmi magatartással.

Az eszmei természetű lírában ugyanazt a háromféle távlati elhelyezkedést figyelhetjük meg. Ha a költő gondolatilag felolvad tárgyában, magáról megfeledkezve adja a gondolatot, ez teremti meg a tiszta eszmei, bölcselmi, – rossz elnevezéssel: tanító-költeményeket. (Csokonai Újesztendei gondolatok, A lélek halhatatlansága, Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban, Emberek). Itt nincs szükség távlatra. Ide tartozik az epigramma, az objektívnek látszó^[15] lírai portré és a zsánerkép, amely tájakat, alakokat rajzol. Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula első kötetei tele vannak ilyenekkel: az első időkben József Attila is hódolt ennek a műfajnak. Íme Éhség című szonettje:

A gép megállt. Elfáradt por kering fölötte, mint az őszi köd meg pára, s rászáll az emberek hajlott nyakára, kik esznek most. Átizzadt szennyes ing

hűl a vállukra. Fal, fal egyre mind. Kenyér s uborka az ebédjük mára, s mind úgy eszik, ne vesszen csöpp se kárba s hogy jót harap s hozzáharap megint.

Már nem törődnek semmit az idővel, a harapások majdnem összeesnek, de jól megrágnak minden falatot.

Egészséges, még jó paraszttüdővel szívják, rágják a port, szénaszagot s csak esznek, esznek, nem beszélnek, esznek.

Gondolatilag is nézhet a költő felfelé, ekkor a pátosz gondolati jellegű. Eredménye a tiszta eszmei óda (ilyen Vörösmarty Liszt Ferenchez, Arany Széchenyi emlékezete, Babits Óda a szépségről). Gondolatilag föléje is kerülhet tárgyának: ez a felülről nézés, elméletileg többféleképpen elképzelhető, történetileg főleg egy fajtája fejlődött ki: mikor a költő ellenséges szemmel nézi tárgyát, eredménye: a szatíra. Remek példája ennek az újabb magyar lírából Kosztolányi Közéleti kitűnőség című szatírája.

    Évente elmegy tíz-húsz temetésre
    s harminc bankettre. Részvétlevelet,
    üdvözlősürgönyt diktál gyorsírásba
    kisasszonyának vagy a diktafonba.
    A gazdasági válság „őt se hagyja
    közönyösen”. Sopánkodik miatta.
    Közben meghízik és fölös kilóit
    Marienbadban adja le nyaranként,
    oly összegért, melyből megélne könnyen
    néhány család egy évig. Reggel angol
    tanárjával boxol, hogy friss maradjon.
    Ha dolgozik, több ízben is alá-
    firkantja a nevét – személyesen – s ilyenkor
    nagyon soká fáradtan néz az ablak
    fényébe és ködös lesz a szeme.
    Viselni kell ezt a tengernyi munkát,
    helyén maradni, a köz érdekében,
    hiába intik, hogy talán megárt,
    mert e nehéz időbe néki sem
    szabad pihenni s jelszava: a „munka”.
    A vérnyomása nagy. Nyugalmat és
    mérsékletet rendeltek el a híres,
    német professzorok s ezért azóta
    nikotinmentes cigarettákat szív
    hosszú szipkából, hetvenet naponta.
    Olvasgat is. Főképp miniszterek
    és bárgyú hadvezérek vallomását,
    sosem regényt vagy verseket, csak azt,
    ami „komoly” és magvas. Éjszaka
    fejhallgatóval megvasalja szörnyű,
    dagadt fejét s úgy alszik el az ágyban,
    hogy a fülébe zeng egy bécsi jazz-band.
    Beszél magyarul, németül s kicsit
    angolul is, de minden nyelveken
    csak rothadt frázist. Ez az anyanyelve.
    Hétszázezerszer mondta: „van szerencsém”,
    mikor nem is volt szerencséje. Halvány
    emlékezetje bágyadt. Izgatott
    napokon azt se tudja, hogy ki volt
    az apja-anyja és keresztnevükre
    csak néha emlékszik. Helyükre más van,
    pár telefonszám, akta, rossz vezércikk.
    Lelketlen arca földszinű. Megérett
    a földre már. Nem értem, mire vártok?
    A földbe véle. Temessétek el.

A műfajok létrejötte nem véletlen: ezernyi különbség van köztük. Viszont mégsem zártak: határaik összefolynak. Az egyes csoportokon belül tárgyak, költők, irányok szerint sok a változat.

A belső forma harmadik rétege a lírai köntös vagy közeg. A líra tárgya az érzelem: de az érzelem nem önálló lelki jelenség, hanem kísérője a gondolatnak és az akarásnak. Ennélfogva önmagában nem ábrázolható, csak valami máson keresztül. Azt a valamit, amibe az érzelem így mintegy feloldódik, nevezem közegnek. A lírai költő mondanivalóját szavakkal fejezi ki: a szónak, a nyelvnek négyféle értékéről a költői nyelvről szólva már beszéltünk. Tudjuk, hogy a szavaknak a hangulati, érzelmi íz csak egyik értéke, s ez sem önmagában álló. Így a lírai költő érzelmeit igen sokszor zenén vagy képen vagy valami jelentési (gondolati) anyagon keresztül érzékelteti meg. Az érzés formába öltözik: köntösre, közvetítő közegre van szüksége.

A köntösnek legtisztább, legmegfelelőbb fajtája a zenei, mert ez tud legközvetlenebbül érzelmet kifejezni (zenei köntös). A tiszta zeneiség tehát a legelső kifejezési mód. Csak-zene költemény azonban nincs, mert a zenélő szó is értelmes, – az értelmetlen hangcsoport komikus (mint bizonyos futurista, dadaista kísérletekben). Egyes, csak zenei hatást szuggeráló szavak olykor szolgálhatják ezt a célt, de a költészetnek mégiscsak az értelmes beszéd az eszköze. Vannak költemények, amelyek igen közel kerülnek a zenéhez (például Kölcsey Elfojtódás, Ady Sírni, sírni, sírni, A fekete zongora, Kosztolányi Ősi koncert, Ilona).

Minthogy az érzés elsősorban a gondolathoz kapcsolódik, jól ki lehet fejezni az érzelmi élményt gondolaton keresztül is, ha azt járja át az érzelem: ilyenkor gondolati a közvetítő közeg. Ezeknél nem a gondolat a költő mondanivalója, hanem a benne rejlő érzés (Vörösmarty Emberek, Arany Enyhülés, Berzsenyi Fohászkodás).

Amikor az érzés képet itat át, akkor leíró köntösről beszélhetünk. Ide tartozik a lírai leírás, amely képet ad, hogy érzést közvetítsen. Ilyen Petőfi leíró verseinek legtöbbje: a szenvedélyes szabadság-érzés tükrözésére szolgálnak.

Az érzés néha epikus köntöst választ magának. A költő eseményt mond el, de nem önmagáért, hanem hogy általa közölje érzését, míg az igazi elbeszélésben maga a történés a mondanivaló. Nem is összefüggő eseménysorozatot kapunk itt, hanem inkább történés-részleteket. Balassa végvári énekeiben eseménydarabokat, katonai életmozzanatokat mutat be, – de a voltaképpeni tartalom a friss katona-érzés. Eseményekben elmondott líra a Füstbe ment terv is, ahol a meghatódottság érzésének ecsetelése a fő. A modern szabadversekben a leíró és epikus köntös a leggyakoribb. Így például epikus a köntöse ennek az Illyés Gyula versnek: Újoncok

Egy csókot az anyának, egy intést a jóbarátnak s egy hosszú rozmaringot, szerelmesem néked, nagy aluvó! és ahogy az illik: havat a határnak, bort, lámpát, citerát s künn a kapun túl verje a földet a ló…

Aztán ti, társaim: táncra az éjjeli szép havazásban egymás nyakát ölelve s szökkenve, ahogyan sikong a duda, míg a toronyból elcsendül néhány éles ütés, – száll könnyen a tájra

e tájra, e házra s lányra, akit nem lát közülünk már senki soha!

Ez való mihozzánk, s nyeregbe zökkenve majd a csendes utcán bódultan ügetni, mintha ez az éj már csak emlék volna – kakas szól majd, itt-ott kemence világol, kenyérszag száll… aztán

künn a határban vágtára a porzó északi hóba!

Apánkat, anyánkat, így hagyjuk el édes szép szeretőnket, dalra fiúk! – hogy lám, ha nevünket emlegetik majd egykor, a holtat, könny közt is mosolyogva mondja anyánk majd: ó a szegények, hogy' táncoltak a hóban, hogy vigadoztak…

A drámai köntös: megjelenített esemény. De nem fontos a jelenet: csak arra való, hogy az érzelmet közvetítse. Nagy művész ebben Petőfi: Anyám tyúkja, Befordultam a konyhába, Falu végén kurta kocsma. Gyakran használja a modern költők közül Szabó Lőrinc. Például Lóci és a szakadék című verse:

„Apu!…” Igazán csoda volt, de még elkaptam a gyereket. „Látod?!…” mutattam le a mélybe. Hallgattunk. Lóci reszketett.

Reszketett és csak nagysokára mondta: „Rémes, hogy az ilyen életveszélyektől az ember nem szabadul, csak…” s hirtelen

elakadt. „Csak ha…” szava ismét fátyolos lett és remegő. „Csak ha szót fogad!” mondtam én. És: „Csak ha már meghalt!” mondta ő.

A szimbolikus köntös a gondolati mellett a legjelentősebb. A szimbólum sokféle lehet, de lényege mindig az, hogy mást mond, mint amit ki akar fejezni, ám ez a más összefüggésben van a mondanivalóval: olyat mond, ami érzést szuggerál. Számos fajtája van, a hűvös értelemmel kigondolt allegóriától a gazdag tartalmú, erőtől duzzadó szimbólumig.^[16] Például Tompa az Új Simeonban egy érzést akar megéreztetni s ezt egy bibliai alakban állítja elénk plasztikusan. Ugyanígy tesz Vörösmarty A vén cigányban, Ady Az ős Kajánban.

A költő az érzelmet képen és gondolaton át közli, de lírai helyzethez kapcsolja: odavázolja azt a külső élményt is, amelyből az érzés keletkezett. Sok népdal-kezdet ilyen: Hevesi Sándor, a magyar színpad nagy tudósa egyenesen valami színpadi díszletfélét látott a népdal kezdőképében. Ilyen a Szeptember végén is: egy konkréten megrajzolt idilli jelentbe öltözteti mondanivalóját. Ilyen Tóth Árpád verse, a Meddő órán: a költő konkréten lerajzolja: az asztalnál ül és verset ír; de a versben nem ez a fontos, hanem az a végtelen magány-érzés, amely elfogja.

    Magam vagyok.
    Nagyon.
    Kicsordul a könnyem.
    Hagyom.
    Viaszos vászon az asztalomon,
    Faricskálok lomhán egy dalon,
    Vézna, szánalmas figura, én.
    Én, én.
    S magam vagyok a föld kerekén.

A belső forma negyedik mozzanata a szerkesztés. A lírai kompozíció fő tulajdonságai az eddig elmondottakból következnek. A lírai szerkesztés legfontosabb követelménye a hangulati egység. Minthogy a lírának az érzelem a tárgya: az igazi lírai költeménynek ezt kell kifejeznie: mégpedig egyetlen hangulatot, mert egyetlen élményből fakad. Ha más élmény kerül hozzá, törés áll elő, s ez még a nagy alkotásokban is megérezhető. A lírai költeményekben ez a hangulati, nem a gondolati egység a lényeges. Ez a hangulat a vers megírása során logikai szerkezetet is kaphat, de ez is a hangulatból ered, nem értelmi elgondolásból, a hangulat természetesen folyik át a gondolatba. A mondottakból következik, hogy a lírai költemény szükségképpen rövid. A hangulat – lelki lefolyása szerint – rövid ideig tar, hullámzik, a hullámvölgy után újabb érzéshullám következik, – de ez az újabb érzés már más költeménynek ad tárgyat. A sorozatos hangulatot is inkább fejezi ki a költő ciklusban, mint egy hosszú versben (Petőfi: Cipruslombok Etelka sírjáról, Kosztolányi ciklusai). Persze, a gazdagabb tartalmú lírai költemény hosszabb formát is teremt magának, de a rövidséget és hosszúságot viszonylagosan kell érteni, az epika és a dráma arányaival szemben.

A lírai belső forma problémái közé tartozik a motiváció vagy megokolás kérdése is. Itt azt keressük: mivel éri el a költő, hogy igaznak, hitelesnek érezzük, amit mond? Problémánkat a párhuzamba-állítás világítja meg legjobban. – Az epikai mű a mese igazságának benyomását kelti: eszünkbe sem jut például egy Jókai-regénynél azt kérdezni, igaz-e? akárcsak a mesénél. Az író úgy adja elő a tényeket, hogy igaznak érezzük. Persze ez nem úgy értendő, hogy tudományos szabatossággal rajzol alakokat, hanem az olvasót kezeli úgy, olyan lelki folyamatokat idéz elő benne, amely az olvasottaknak megadja az igazság benyomását. A drámaíró azzal éri el az igaz látszatot, hogy a szükségszerűség érzetét kelti: úgy alakítja az eseményeket, hogy a nézőkben azt a hitet keltik, mintha az eseményeknek így kellene egymás után következniök. A mód, ahogyan ezt teszik, korok írók, világnézetek szerint változik, de a lényeg egy. A lírai költő szintén meggyőz, úgyhogy fel sem merül a kérdés: igaz-e, amit mond, de ezt elsősorban a közvetlenség útján éri el: ez érezteti velünk, hogy a vers hű képe a belső élménynek, ez mutatja, hogy belső igazság van a költeményben. Ezért van, hogy a lírai költeményben könnyebb rajtaérni a belső hazugságot, mint a többi műfajban. Közepes regény, amely ferde világképet ad, ha ügyesen van megírva, könnyen elfogadtatja magát. Hasonlóképpen a drámánál is: ügyes technika sok mindent pótol, elálcáz. Ha azonban a lírai költő hazudik – még ha boszorkányos verselő is, – ezt a hozzáértő aránylag könnyen észreveszi: viszont ha a belső közvetlenség megvan, az őszinteség még nagy nehézségek árán is hat. Hogy Petőfi költői erejét még a fordítókon át is megérzi a külföld, az főleg nagy közvetlenségének köszönhető. De van a lírai költőnek egy még különösebb eszköze a hitelesség szuggerálására: a ritmus maga. Ez zeneileg győz meg, hogy igaz, amit mond: megérezteti, hogy a zenei ritmus hű képe a belső ritmusnak, ami az érzelemben játszódik le. Bizonyos élményeknek csak bizonyos ritmusok a hordozói. Ritmus és mondanivaló, dallam és érzelem között belső kapcsolat van, s ezt megérezzük. A lírai költő a vers dallamával motivál.

A belső formálásnak legkülsőségesebb eleme a közönséghez való viszony. Sokkal fontosabb ez a viszony a drámában, itt minden törvény és szabály abból a tényből fakadt, hogy nem olvasó, hanem tömegben résztvevő hallgatóközönségnek szól. De fontos az epikában is, amely valamikor ugyancsak hallgatók előtt hangzott el, ma pedig szétszórtan olvasó közönséghez szól. Abból következtek az eposz előírásai, ebből következik a regény viszonylagos formátlansága is. A lírában aránylag nem nagyon fontos ez a viszony, mert a lírikus ritkán gondol a közönségre. Amikor versét írja, az úgynevezett ihlet állapotában, nem is gondol rá úgy, ahogyan az epikus gondol az olvasókra s a drámaíró a nézőkre. Mégis vannak műfajok, amelyeket a közönség határoz meg. Ilyen a közösségi líra, ilyen a szavalókórus. Itt adva van, hogy a költő tömegre gondol, azért nem is lehet a költeményben semmi olyan, ami pusztán egyéni. De vannak szubjektív lírikusok is, akik a közönségre gondolnak. A francia líra nagy része olyan, hogy a költő szinte pódiumon látszik érezni magát: rétorikus. Korok és költő-csoportok is vannak, amelyeknek megszabott törvények szerint kellett írniok (az egyházi himnuszok írói, a középkori énekmondók, a szalon-élet gáláns lírája).

III.4.8. A líra külső formája

Amíg a belső forma elemei az egész műben félig-meddig rejtettek, a külső forma mozzanatai szembetűnők, éspedig a részletekben is. A külső formának két fő eleme van: az egyik a lírai nyelv, a másik a ritmus. A költő művészetéről szólva ezekről már beszéltünk: most csupán a költői nyelvről általában mondottakat kell kiegészítenünk egy-két sajátosan a lírai nyelvre vonatkozó megfigyeléssel.

A nyelvnek a lírában sokkal nagyobb fontossága van, mint az epikában és a drámában. Vannak nagyszerű regények és drámák, amelyeknek nyelve aránylag közepes, szürke. De nem képzelhető el – nincs is – jó lírai költemény művészi nyelv nélkül. Nélküle a különben nagy tehetségű költő is másodrendűt alkot (Komjáthy Jenő). Egyéni nyelv nélkül nincs nagy líra.

A líra nyelve elsősorban szuggesztív nyelv: a nyelv négyféle értéke közül leginkább a hangulati mozzanat érvényesül benne. Leginkább, de persze nem egyedül. Természetesen a szavak a költészetben is jelentenek: gondolati, logikai tartalmat; éppúgy természetesen érvényesíti a líra a szavak képi, ábrázolási elemét is, mégpedig kétféle irányban. Az egyik irányú szóhasználat a tárgyat önmagában is határozottsággal állítja elénk: ezt nevezhetjük szobrászi, plasztikus ábrázolásnak. A másik esetben a költő úgy használja a szót, hogy a tárgy nem egyedül, önmagában, hanem részleteivel, s környezetével együtt, gazdagon, színesen jelenik meg: ez a festői ábrázolás. S végül – de nem utolsó sorban – különös figyelmet fordít a lírai alakítás a szavak zenei értékének érvényesítésére. A szerint hogy a stílusban a nyelv különböző mozzanatai közül melyek dominálnak, megkülönböztethetünk tehát négyféle színezetű – költői stílust: logikai, plasztikus, festői és zenei stílust. Az értelem átvitelére legkevésbé alkalmas a nagyrészt logikai (kisebb mértékben plasztikus és festői) elemeket tartalmazó úgynevezett közlő stílus, viszont igen alkalmas az érzelmi elemekkel vagy az érzelmeket könnyen megmozgató zenei, plasztikus és festői hatásokkal dolgozó stílusok: a szuggesztív stílus. Inkább logikus stílust találunk a klasszikus lírában, pl. Horatiusnál. Nekünk tisztán klasszikus stílusú nagy költőnk nincs. Kifejezésben legközelebb áll ehhez Petőfi – ezért is könnyű fordítani. Vörösmarty viszont lefordíthatatlan – csak egy ugyanolyan stílusú idegen költő tudná lefordítani – mert stílusa végtelenül szuggesztív. Inkább plasztikai hatású, a realizmus lírája. (Petőfi festői, Arany plasztikus). Persze Arany ugyanakkor nem kevésbé zenei is. Zenei jelleg uralkodik a romantikus, impresszionista és a szimbolista költészetben: Kölcsey, Vörösmarty, Ady, Tóth Árpád, Kosztolányi, Juhász Gyula.

A nyelvi kifejezésben a költőnek voltaképpen egy lehetetlenséget kell megoldani: a költői nyelv mindig paradox. Ennek a paradoxiának más a természete az epikában. Itt minden mondatot két szempontból fogalmaz az író: elsősorban az alakok szempontjából, akik beszélik s akiket jellemez vele, de a maga szempontjából is, mert voltaképpen mégis ő beszél közönségéhez. Ennek primitív kifejezése volt az, amikor írás közben megszólította a „nyájas olvasót”. A végsőkig fokozza a nehézséget a maga számára, amikor a történetet egy harmadik személlyel mondatja el, s így a történet voltaképpen három síkban mozog. – A drámában még nehezebb a helyzet: amit a szereplők mondanak, annak egyszerre egyéninek is kell lennie, de ugyanakkor általánosnak is, amit pl. Bánk mond, azzal nemcsak az ő pillanatnyi helyzetét fejezi ki, hanem jellemzi önmaga alakját, a nagy drámai helyzetet, a drámát mozgató világnézetet – szóval az író mondanivalóját.

A líra nyelvében is két ellentétes törekvés harcol. Amit a lírikus mondani akar, azt legteljesebb egyéni árnyalataival akarja adni, úgy ahogyan még senki sem szólt, – de ugyanakkor mégis általánosságban kénytelen maradni, mert a nyelv konvenciós jelrendszer. Pedig az ő nyelvének újnak, eredetinek, egyéninek kellene lennie, hiszen minden igazi érzés egyetlennek tudja magát, mert ilyen még nem volt a világon. De hogyan lehet minél egyénibb és minél jellegzetesebb, amikor csak a nyelven keresztül közölheti mondanivalóját. A jelzők, adatok, stb. halmozásával próbálja egyénivé tenni mondanivalóját, de ez csak látszólag segít: a külső jegyek halmozása csak átteszi a hangsúlyt a lényegről a külsőre, magát az érzést nem teszi egyedivé. Ezért van pl. hogy a szerelmi költészetben többnyire elmosódik a megénekelt nő képe. Mennél konkrétebb a kifejezés, annál általánosabb a belső tartalom. Petőfi szerelmi lírájában olyan részletes és pontos az adatszerűség, hogy belőle szinte szerelmének egész külső történetét összeállíthatjuk. – Adynál viszont nincsen semmi konkrét a nőről és a helyzetekről: mégis a kifejezésben konkrét. Petőfi érzésben általánosat ad, míg a kifejezésben általános. Ady érzése izgatóan egyedi. Ez két lehetőséget, két irányt jelent: egyes korok és egyének inkább az egyik, mások inkább a másik felé hajlanak. Inkább egyéni a realizmus: Petőfi, Arany; inkább általános a romantikus, az impresszionista költészet: Vörösmarty, Ady.

Petőfi és Vörösmarty a legvilágosabb példa a két irány közötti különbségre. A Szeptember végénben a költő egyedi módon igyekszik kifejezni magát: konkréten és részletesen rajzolja a lírai helyzetet, a testtartást, stb. – szóval a pillanatnyilag egyedit. Mégis az érzés egészen örök emberien általános: a minél egyedibb kifejezés nem jelent egyedi érzést. Ezzel szemben Vörösmarty Emberekje csupa általános emberit fejez ki. A versből még azt sem tudjuk meg, hogy a galiciai parasztlázadásról van szó (Petőfi rengeteg adatot vitt volna bele): semmi konkrét fogható nincs benne, és mégis: mennyire egyedi a benne kifejezett érzés!

Mindezek a megállapítások természetesen nem jelentenek értékítéletet: az igazi költő mindkét módon remeket alkot.

15. Csak látszik objektívnek, a sorok így is át vannak itatva a költő belső részvételével, mint a következő József Attila-vers mutatja. Ha a költő semmi közösséget nem érez a tárggyal, akkor nem ír róla verset.

16. Az allegóriáról és a szimbólumokról ld. korábban