Sík Sándor: Az olvasás művészete

III.3. Az epikai költészet

Az epikus költő elbeszél. Történetet, eseményt mond el; embereket, embercsoportokat vagy velük kapcsolatos és ember módra felfogott más lényeket (isteneket, tündéreket, állatokat) rajzol: az „életet” ábrázolja.

III.3.1. Népi epikai fajok

A nagyszámú epikai formatípus közül a nép eredetileg csak hármat ismert: az anekdotát, a mondát és a mesét. Voltaképpen ezek sem különültek el élesen, bár másképpen hallgatták és ítélték meg a valóságos történeteket, az anekdotákat, mint a fantasztikus elemeket is hordozó valóságot, a mondát, vagy a képzeletnek a valóságtól elszakadó csapongását, a mesét.

A népi anekdota tágabb értelemben veendő, mint a mai használat anekdota-fogalma: nemcsak a végükön csattanós, tréfás történet, hanem história, megtörtént, reális eset, amit a hallgató valóban megtörténtnek tekintett és elhitt.

A népi epika legkedvesebb faja a monda. Nagyjából olyan történet, mint az anekdota, ez is „história” a számukra, de a benne lappangó misztikum csak még jobban felcsigázza az érdeklődést. A monda maga néha csak egy híres történeti név, a hagyományok valamelyik kedvelt hősének a neve; maga a történet azonban tiszta kitalálás. Minthogy azonban ilyen nagy emberrel esett meg, a népi hallgató nem kételkedik benne. Máskor valami természeti ritkaság köti le a népi epikus figyelmét, ami meghökkenti (ember formájú szikla, Tordai-hasadék, Csörsz árka stb.), s ahol a mai ember természettudományos magyarázatot keres, ott ő csodás történetet eszel ki.

A három alaptípus legérdekesebbje a mese. A kutatások kiderítették, hogy az emberiség legnagyobb része általában ugyanazokat a meséket meséli: valami különös szellemi közlekedés eredményeképpen az egyes népek mesekincse kicserélődött a többiekével. Persze nem szó szerint egyeznek ezek az általában mindenütt megtalálható mesék, hanem csak az egymásra következő mozzanatok azonosak bennük. A közös történetet mindegyik nép más köntösbe burkolja: ez a köntös az illető nép ízlésére és gondolkodására jellemző szemléletet mutat. A legtöbb népnél bizonyos állandósult mondások jelentkeznek, mint a magyar mesékben. „Hol volt, hol nem volt…” „Hol jársz itt, ahol a madár sem jár…” „Szerencséd, hogy öreganyádnak neveztél…”

A mesékben meg kell különböztetnünk az alkotó elemeket: a motívumokat, és a mese teljes szövegét: a típust. A motívumok szinte mindenütt megtalálhatók, és tartalmukra nézve erősen rokonok. Az ezekből alkotott típusok viszont már eltérnek egymástól, a különböző motívumok keverednek, új alakzatokat vesznek fel. „A motívumok – írja Solymossy – a mesékben régi, primitív társadalmi viszonyokat tűntetnek fel: magányos hajlékot vagy kis országot messze valahol, rendszerint a világ végén; a telepen egy király uralkodik, a többi a nép, a szegény ember. Fantasztikumai egykori ősvallások mítikus törmelékei. A mesének egyáltalán mint műfajnak akkor kellett előállnia, midőn e mítikus elemek valamely fejlettebb vallás felvételekor hitbeli komoly jelentésüket elvesztették, és pusztán mint érdekes, szórakoztató történetek, már mint emlékroncsok csupán, a hagyományban tovább is fennmaradtak. Fő alkotóelemét a meséknek az a fantasztikum alkotja, amit mi csodás elemnek szoktunk nevezni. Az elnevezés a műveletek felfogásából eredt, a természettudományos gondokozású értelmiség látja ilyennek. A köznép sem nálunk, sem máshol e képzeleti elemeket nem nézi csodásnak: előtte is különösségeknek tűnnek fel, de mert tarkák és színesek, megbarátkozik velük, és nem sokat kritizál rajtuk. Azok a fantasztikumok viszont, amelyek valamely ősvallásra vissza nem vezethetők, többnyire az álmok világából vannak ellesve: a rémes kalandok az álombeli szorongó érzésekből és látomásokból fakadnak, éppúgy a szörnyek, sárkányok egyéb, mítoszokban nem gyökerező csoportja is.”

Az epika, amely kezdetben csupán a férfi-közösség költői megnyilatkozása volt, a fejlődés folyamán lassan magába olvasztja a legtarkább ismeretágakat, s így az epikus műfaj is számos ágra, fajtára tagolódik. „Specialista” költők támadnak, kezükön az epikus forma műfajokra bomlik, s ezek ismét újabb műfajokat sarjasztanak (anekdota, monda, mese, hősdal, varázslóének, hősi eposz).

Ezeknek az új fajtáknak kialakulása szoros kapcsolatban van a társadalom fejlődésével: a műveltségbeli előrehaladás nyomán az eredeti primitívebb műfajok háttérbe szorulnak, elsorvadnak, elhalnak, s újak, a társadalom megváltozott igényeinek megfelelőbbek lépnek a helyükbe. A három eredeti epikai alapfajta mellett már valamivel bonyolultabb, fejlettebb társadalmi képletet tükröz: a mítosz (hitrege), a hősdal, a legenda, a ballada és a románc.

Mítosznak nevezzük azt a meseszerű elbeszélést, amely az embernél hatalmasabb szellemekről (istenekről, hősökről) szól. Legfejlettebb mítoszviláguk a görögöknek volt, akiknek egész világképük, vallási igényük a mítoszban érvényesült. Az ősi magyar mítoszok világát nem ismerjük: csak a nép mai babonái között találunk olyan lényeket, akik az ősi mítosz szellemeitől örökölték tulajdonságaikat: ilyen a lidérc, a holdlakók, a garabonciás diák, a vízileányok és sok tulajdonságával az ördög.

A hősdal a mondától abban különbözik, hogy versbe foglalva mondja el a múlt eseményeit. Míg a monda a nép között tartotta fenn a hős emlékét, a hősdal a vezérek sátrában, ünnepélyes alkalmakkor hangzott el a vezér vendégei előtt; a régi időben tehát műköltés jellege volt. Szerzője az énekmondó, az énekmondók külön társadalmi osztályt alkottak. A hősdalok később a vezéri, előkelő ünnepélyekről átkerültek a nép közé. Az ének szövegének ismerete most is egyes énekesek kiváltsága, de ezek már nem külön társadalmi osztályként élnek, mint élt az előbbi korok énekes rendje, hanem maguk is a nép életét élik. A hősdal ekkor szabadon változik, s így él mindaddig, míg az énekes ajkáról le nem jegyzik. A legrégibb hősdalok egyike a német Hildebrandslied, vele körülbelül egyidősek a skandináv Edda-dalok. Magyar hősdalok nem maradtak ránk: az első ránk maradt történeti ének Mátyás király egyik várostromáról szól (Szabács viadala).

A szentekről szóló mondaszerű elbeszéléseket legendáknak nevezzük. A legendának – éppúgy mint a hősdalnak – két formája van: az egyik az, amelyet történeti hitelességgel jegyeznek össze a szent életadatait vizsgáló egyházi megbízottak; a másik ettől független, a hívők szeretetének és jámbor képzeletének mesei hajtása. Ez az utóbbi tartozik a népi epikumok körébe, amaz történeti munka. A legendamondónak képzelete a vallás világában mozog. Minél nagyobb idő választja el a szent életétől, annál jobban elhomályosodik annak valóságos alakja, annál gazdagabb lesz a legendai kiszínezés.

III.3.2. A ballada

Van a költészetnek egy műfaja, amely mintegy érintkező pontja a lírának, epikának és drámának. Ez a ballada. Epikai, mert eseményt mond el, drámai, mert az eseményekben elsősorban az emberi sorsot látja és érezteti, azért előadásmódja is gyors, feszülő, párbeszédes, mint a drámai műveké. Mindezt azonban – történeti fejlődése úgy hozta – dallamos, zenei, tehát hangulatos formában alakítja, azért lírai jellege is van.^[13]

A ballada ősi alakjában megtörtént eseményt foglalt versbe, de tárgyának nem volt történeti jelentősége, hanem csak helyi érdekessége. A megénekelt eset a falunak olyan eseménye volt, amely a nép lelkét megkapta, bár jelentősége a közösségre nem volt: egy-egy megdöbbentő szerencsétlenség, gyilkosság vagy haláleset, amelyben az egyes ember a sorssal szemben elbukik. Nem volt a történetnek történeti fontossága, de mindenki megérezte benne a felsőbb hatalom kezét. Mivel a nép ajkára került, szövegében változásnak volt kitéve: elkoptak a vidékhez kötő részek, beletoldották a helyi balladák beleillő sorait. Így formálódott ki a ballada, amely a hősdaltól már nemcsak tárgyában tér el, hanem előadásában is. Jellemző sajátsága a komoly, szomorú tartalom és a homályos, elnagyoló előadás.

A ballada neve olasz eredetű: táncdalt jelent: hajdanta ugyanis a balladát a nép nemcsak énekelte, hanem tánccal is kísérte. A balladával rokon epikai műfaj a románc. Ma a balladától derűsebb volta, enyhébb világa különbözteti meg.

A népballadák mellett (skót, délszláv, székely balladák) a balladának az egész világirodalomban egyik legnagyobb művésze Arany János. Balladái közül Az ünneprontókat vegyük részletesebb vizsgálat tárgyául.^[14]

    Zendűl, kondul szent harangszó,
    Csengve, búgva messze hangzó:
            „Imára! imára!”
    Jámbor népe a kis helynek
    Halkan lépve gyűlnek, mennek
            Imára, imára.

    Szép piros a pünkösd reggel,
    Mintha tűzzel, Szentlélekkel
            Menny-föld tele volna;
    E napot fent s lent megűlik,
    E nap oly ragyogva nyílik,
            Mint hajnali rózsa.

    De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
    Rekegő szitok és otromba kacaj,
            Hogy reszket az egyház tornya?…
    Szembe' Isten hajlokával,
    Nem törődve a szent mával,
            Foly tegnapi dőre tivornya.

    „Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
    Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
            Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom”.
    „A Zuzska maradjon, hagyj neki békét!
    Eszem ezt a pirosítós képét:
            A kufercest majd vele járom.”

    Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
    Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
            Tömlője degeszre fújva;
    Füle táján két kis szarva gidának,
    – Mintha neki volna szarva magának –
            Sípján már billeg az újja.

    „Ide, a Jebuzéus pofádat!
    Mert megkeserűli a hátad.”
            Uraim, de papolnak ott-benn…”
    „Hát baj neked az, pogány hitünek?
    Az enyém – ha töröm, ha nem – ez ünnep:
            Enyém, ha szidom, _ez_ az Isten!”

    Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
    S rákezdi dudáját halkan a vén,
            Minden sark billeg a táncra;
    Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
    A tánc is utána pőrébb, hevesebb,
            Amint kopog és szaporázza.

    De vége szakadni mikor fog, ugyan?…
    „Hagyd el – riad egy rá – aki szele van!
            Kihasítom a kecske-dudádat.”
    Hanem a muzsikás mindég fujja,
    Mindég szilajabban pörög ujja –
            Az egész tivornya kifáradt.

    Lankadva leülne az is, meg ez is,
    Hívnák haza őket ebédjekhez is:
            Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
    Szidják a dudást, – verik, öklözik őt –
    Verik bizony a nagy üres levegőt; –
            Gyors híre szaladt e csudának.

    Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
    „Jössz…? Vagy dobom – itt ez a villa – beléd?…”
            Vasvilla kezébe ragadt ám;
    Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
    „Apám, fiam, apjokom! untig elég…”
            S kezeit töri szíve szakadtán.

    Már józanon a fiu, az apa, férj
    Mennének is – íme, közelget az éj –
            Nyújtják kezöket nagy-epedve;
    A táncosok arcán vérkönyü hull:
    De a láb még egyre bokázza vadul,
            Viszi a tánc ördögi kedve.

    Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
    Kénkő fojtó szaga terjedez el;
            S mint szél ha forogva ragad port:
    Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
    (Mondják, a pokol tüzes fenekére)
            Az egész őrjöngő csoport.

A vers tárgya régi mondai anyag: a pünkösdi ünnepet meggyalázó tivornyázóknak az ördög jön muzsikálni, dudája szavára megszállja őket a tánc őrülete, nem tudják abbahagyni, míg el nem táncolnak a pokolba. Régi tárgy, amely mélyen gyökerezik a népi képzelet- és érzésvilágban. – Magyar tudósok egészen a X. századig követték nyomait visszafelé. Azt is tudjuk, hogy Arany egy ponyvafüzet verses feldolgozásából ismerte meg.

Mi teszi remekművé ezt a balladát, a mese, a prózában foglalható tartalom oldaláról nézve? Mindenekelőtt az, ami a legremekebb népi balladáknak és Arany öregkori balladáinak talán legsajátosabb, mindenesetre legmélyebbről jövő és legmegragadóbb értéke: a misztikumnak, a más világnak – úgyis mondhatnám – a végtelenségnek megéreztetése. Arany kézirata legendának nevezi ezt a költeményt: már ezzel is utal a benne rejlő természetfölötti elemre.

Már az első strófa a végtelenség mennyboltja alá állít bennünket: menny, föld tűzzel, Szentlélekkel van tele, a pünkösdöt fent és lent egyformán megülik. Mikor a másvilág képviselője, a dudás ördög megjelenik, egyetlen kis vonás végigborzongatja rajtunk a misztikus félelmet: „Füle táján két kis szarva gidának, mintha neki volna szarva magának.” – A mese magva is csodás esemény: a csodás jelleget végig fenntartja néhány odavetett apró vonás: akik a dudást verni akarják, csak az üres levegőt öklözik, a vasvilla kezébe ragad a dühös gazdának, éjfélkor kénkőszag érzik. A csodás mozzanatok azonban szinte magától értődő természetességgel olvadnak bele az egész jelenet realisztikus, szinte már naturalisztikus stílusába. A tivornyázók durva szitkai és káromkodásai, a Zsuzska lány pirosítós arca és a kuferces-tánc pőre mozdulata: semmivel sem valószerűbbek az előadás ördögi elemeinél. Éppen ebben rejlik a ballada és a balladaíró Arany legnagyobb művészete: a természetfölötti elem is természetes, élő, érthetetlenségében is érzékelhető.

Így a misztikum részévé válik a mindennapi életnek, az emberfölötti is emberivé, hit, morál, babona: lélektanná válik. Az ünneprontók a lélektan oldaláról nézve is páratlan. A dantei pokol mélységes emberismerete, kérlelhetetlen morálja és teológiája találja itt méltó párját, – ugyanakkor persze a népi léleknek naivságában mélységes erkölcsi és vallásos ösztöne is legmagasabb művészi kifejezését: a bűnös magában a bűnben találja meg a büntetést. A tánccal vétkezőnek tánc a büntetése, éspedig szükségszerű, magától értődő és véget nem érő büntetése. Arany lélektani művészetének remeke annak a fokozásnak drámai rajza, amellyel a mulatságból kezdett tánc büntetéssé, gyötrelemmé, örök kárhozattá válik.

És mennyi lélektani remeklés az apró részletekben! Néhány durva szó mesterien jellemzi a mulatók egyikét és rajta keresztül az egész tivornyázó társaságot. Lenézi az idegen muzsikust, a „Jebuzéust”, a „pogány-hitűt”, de az Istent, ha szidja is, a maga Istenének tudja: hite a káromlásban is él. Milyen pompás lélektanilag is a dudás képében megjelenő ördög alakja! Egyetlen mondata („Uraim de papolnak ott-bent!”), egyetlen mozdulata – ravaszul mosolyog félszája hegyén – megérezteti velünk azt a groteszkül misztikus és félelmes valamit, amit a költő akar.

A ballada lélektani művészete azonban messze túlmegy az egyéni lélektan keretein. Voltaképpen egy tömegmegszállottságnak, a tömegőrület egy nemének a rajza ez a ballada, mégpedig tökéletesen meggyőző rajza: olyan valami, ami ilyen tökéletesen csak a legnagyobbaknak szokott sikerülni.

Hagyjuk már most a vers epikai szépségeit, és vegyük szemügyre a részletekben mutatkozó nyelvi, kép, zenei csodákat! Az első két strófa utolérhetetlen festése a pünkösd ünnepi hangulatának. Magunk előtt látjuk a templomba siető embereket, a templomot, sőt a lengő harangot, halljuk az ünnepi harangszót. A trocheusba játszó magyar nyolcas sorok, a pompás hangutánzás („imára, imára”), a harang „himbáló ritmusa” (Voinovich) valóságos harangbenyomással ragad bele bennünket a pünkösd levegőjébe. Ez a hangulat azonban nemcsak földi hangulat, menny-föld egyesül az ünneplésben. Az utolsó sor népes rózsahasonlata még ennek a mennyei horizontnak is valamilyen népies színt ad.

A harmadik strófának legszembetűnőbb, nyugtalanító, sajátsága a kétféle ritmus: a templomról beszélő sorok harangzúgásszerű trocheusába belerekegnek a tivornyát festő sorok vad anapesztusai: „De mi réjja riad? de mi ördögi zaj” stb. A költő még az ördögi tivornyazajban is a templomra irányítja tekintetét (reszket az egyház tornya): pusztán a jelzőkkel is éreztetni tudja, hogy a tivornyázókat is a templomba menő jámborok szemével nézi („Ördögi zaj”, „rekegő szitok”, „otromba kacaj”, dőre tivornya”.)

A következő strófának a drámai párbeszéd ad jellemző és izgalmas élénkséget: Hat sorban három alak áll előttünk: a muzsika után kiáltó, aki már küldené is a lányát, a pirosítós képű Zsuzska, és – főképpen – a harmadik alak, aki Zsuzskát visszatartja. A két elsőt egy felkiáltás, illetve egy jelző is balladai tökéletességgel jellemzi, ez a harmadik azonban mintegy a ballada főalakja – a továbbiakban is nyilván ő a beszélő – gazdagabb plasztikával domborodik ki. Jellemzi a Zsuzskára való rákiáltás módja, jellemzi a kuferces, a vásár utáni dáridónak ez a szilaj, délvidéki eredetű tánca, jellemzi a ritmus meglepő megváltozása is: az anapesztusi sor egyszerre kurjantós, népies ritmusnak ad helyet: eszem azt a | pirosítós | képét.

A következő strófa az ördög leírása: Az ördög-kép és a velejáró borzongás felkeltésére elég a költőnek négy jelző („sanda, szikár, csúf, szőrös”) és a két kis gida szarv. Az egész hangulatra jellemzőek az alantasan népies színek („sanda, degeszre fújva”). Az utolsó sor – egyszerre képpel és hangfestéssel – már megüti a duda és tánchangot („sípján már billeg az ujja.”)

A következő strófa talán a legérdekesebb. Az egész költemény világára, az alakokra és egymáshoz való viszonyukra ennek a strófának a stílusa legjellemzőbb („a Jébuzeus pofádat”, „megkeserüli a hátad”, „papolnak”). A párbeszéd lélekfestő tartalmára már rámutattunk. Az ördög félmosolyának félelmetes plasztikájára is utaltunk már. Egyébként ennek a strófának fő hatóeszköze a ritmus, mely bámulatosan festi a tánc kezdetét és annak hamarosan való gyorsulását, vadulását: („Minden sark… szaporázza”).

A következő versszak a legnagyobb mértékben drámai. A tánc egyre jobban való elvadulását, amelyet az előző strófa leírt és zeneileg egyre jobban éreztetett, ez most lélektanilag, a táncolókon keresztül mutatja meg. Az első sor kérdése – mintegy mindnyájuk sötét sejtelmét fejezi ki – mutatja, hogy már érzik a túlságot, a titokzatos veszedelmet. Egyelőre még azt hiszik, hogy elejét vehetik a közeledő bajnak, egyelőre még bíznak a durva fenyegetésben. Erre a vad felkiáltásra a muzsikás kísérteties hallgatása és egyre szilajabb zene felel. Az utolsó sor, egyszerű kijelentéssel, már mindnyájuk fáradtságát megérezteti. Aminek eddig csak sejtelme rémített – a természetfölötti, az ördögi – most már érzékelhetően jelenik meg: előttünk a csoda: nem lehet kiállni a táncból, a dudást nem fogja a verés. Persze: a csodát is a népi nézőkön keresztül látjuk, az ő rémüldöző, talán egy árnyalatnyi kárörömét sem nélkülöző álmélkodásukat festi az utolsó előtti sor: („Verik bizony a nagy üres levegőt”).

Az utolsó sor már az egész falut belevonja a csodás eseménybe. („Gyors híre szaladt…”) Így a következő strófa már nyüzsgő tömegjelenetet ábrázol. A népi néző jelentétét egy pillanatra sem feledhetjük el: ebben a strófában az ám szócska tartja ébren ezt a tudatot („vasvilla kezébe ragadt ám”). A vers drámaisága ebben a strófában éri el a legmagasabb fokot, ezt itt az anapesztusok rohanó sodrán kívül elsősorban a stílus páratlan izgalmassága érezteti. Ennek eszközei a szókihagyás és a szórend szuverén felforgása. („Fut gazda…” – „Dobom, itt ez a villa, beléd”). A dráma rohan a kifejlet felé, a kijózanodás hűvössége a strófa első felének hangulata: a második felében az őrület és a rémület vad extázisa: a strófa uralkodó szava, a hangulat főhordozója: a táncosok arcán hulló vér-könyü.

Az utolsó strófa páratlan művészettel fejezi be a verset. A finálé roppant gazdagsága valamennyi érzékünket foglalkoztatja. Éjfél van, halljuk a toronyóra ütését, érezzük a kénkő szagát, a forgószelet, a szörnyű harci indulót, amelybe az egész tánc beleviharzik. A két utolsó sor pedig szinte boszorkányos művészettel szabadít fel bennünket az egész lidérces káprázat alól. Az utolsóelőtti zárjeles sor („mondják, a pokol tüzes fenekére”) mintegy eltávolítja tőlünk az egészet, mintegy elveszi a realitását, mintha mondaná: nem tudni, mi lett velük, nem is egészen biztos, hogy a pokolba táncolnak, csak „úgy mondják”. Az utolsó sor pedig a maga ritmustalan ritmusával („az egész őrjöngő csoport”) mintegy a próza nyugalmába, szürkeségébe mossa el a vad benyomások tömegét, csak annyit hagy meg az ördögi tömkelegből, hogy egy őrjöngő csoportot láttunk magunk előtt. Ez a fölényes, elcsendesedő befejezés, mintegy a tragédia megtisztító mozzanata, katharzisa.

Íme, hetvenkét sorban egy teljes dráma: egyéni és tömegtragédia, a háttér egy egész falu, a mélyebb háttér az egész természetfölötti mennybolt.

III.3.3. Az eposz

Az epika két legfontosabb ága az eposz és a regény. E két műfaj a nagyepika, egyrészt terjedelmük, másrészt az általuk felölelt világkép szélessége következtében.

Az eposz és a regény állandó irodalomtörténeti kölcsönhatásban vannak: amikor az irodalomban az eposz uralkodik, akkor ott nincs vagy alig található a regény. Mi ennek az oka? – Az ok az eposznak s a regénynek alapvetően ellentétes társadalmi feltételeiből következik.

Az eposz – eddigi történeti jelentkezése folyamán – már egy magasabb rendű, szilárd formát talált társadalom megnyilatkozása, amely már nagyobb, összefoglaló alkotások hordozására képes. Az eposz egy magától értődő világrendnek, egy vallási, társadalmi rendnek megfelelő műforma. Akkor születik, akkor virágzik, amikor a világra, a dolgokra vonatkozóan egy meghatározott, általában közös magyarázat él az emberek közt, s az eseményeket, az embereket, a dolgokat ehhez viszonyítják. A regény pedig akkor jelentkezik, amikor ezek a magától értődő keretek és formák meglazulnak. Ha vizsgáljuk, hogy a történelem folyamán mikor uralkodott az eposz, akkor azt látjuk, hogy az ókorban, a középkorban s a reneszánszot, reformációt követő vallási fellendülés idején. Egyszóval akkor, amikor erős volt az emberekben a hit, egységes, magától értődő volt a világ, s a világban a „csodák”. Ez a légkör, a kultúrának ez az időszaka felel meg az eposznak.

„Az eposz anyagát – írja Gyulai – hagyományok alkotják a nép ifjú napjaiból”. Az eposz létrejöttében két mozzanatnak van szerepe: az egyik a mondai anyag természetes növekedése, a másik a mondai és hősdal-részletek gyűjtése és összeillesztése. A mondaköröket és hősdalciklusokat egységbe a eposzköltő olvasztja. Az eposz azonban nem a hősdalok egyszerű egymásba fűzése útján jön létre: más a jellege, s ezt a jelleget az eposz költője adja meg. Mégis az eposz keletkezésének kora messze van a műköltészet kifejlődésének időpontjából: az eposzköltő nem a maga szerzeményének, hanem a néphagyomány hajtásának érzi művét.

Az eposzköltészet történetének két korszakát különböztetjük meg: az első a naiv korszak, amikor az eposz alakulása még ezektől a külső és belső körülményektől függ, amikor ezek a költőt önkéntelenül vezetik. Ezek a naiv-eposzok. Fejlődésének további folyamán a költő már tudatosan használja fel azokat a tanulságokat, amelyre a naiv eposzok ismerete vezette, tudatosan él a naiv eposz formai sajátságaival, követi szerkezeti elrendezését, használja hagyományos stílusát.

A naiv eposznak mindmáig utolérhetetlen „tökéletességű remekei a homéroszi eposzok: az Iliász és az Odüsszeia. A kisázsiai Trója városa ellen viselt háborúk köré csoportosult eseményeket mondják el ezek az eposzok; az első magáról az ostromról, a másik Odüsszeusznak Trója elestét követő bolyongásairól és hazatéréséről szól. Szintén a naiv eposzok körébe tartozik az ind Rámajána és Mahábháráta, a perzsa Sahnámé (Királyok könyve), a németek hősi eposza, a Nibelung-ének, s a francia Roland-dal. A reánk maradt naiv eposzok közül a legtöbb mitikus elem a finnek eposzában, a Kalevalában van. Ötven énekből áll, amelyeket azonban nem a régi kor költője, hanem a múlt század elején egy finn tudós, Elias Lönnrot foglalt egybe.

Talán legérdekesebb – nekünk magyaroknak mindenképpen a legérdekesebb – a Kalevala, amely egyenesen szinte világmagyarázat, az eposzteremtő hit, a babonás csodák kultuszának élő bizonyítéka.

Kosztolányi Dezsőtől vesszük az alábbi, éppen ezt az őseposzi világot vizsgáló elemzést.

III.3.4. A Kalevala

Elias Lönnrot 1835. február 28-án mutatta be a helsinki Finn Irodalmi Társaságnak a Kalevalát, amelynek töredékeit vidékről vidékre járva gyűjtötte össze és jegyezte le. Ez a szegény, kerületi orvos – egy szabó fia – hátán batyu, kezében vándorbot, gyakran mezítláb rótta az elhagyott tájakat, hogy megközelítsen egy kunyhót s összeismerkedjék lakóival. Igaz öröme abban telt, ha sikerült meglesnie két aggastyánt, amint ősi szokás szerint egymással szemben ülnek egy lócára, s kezüket fogva, fejüket, törzsüket ingatva hosszú, elnyújtott kántálással adják elő azokat az istenekről, szellemekről szóló csodálatosan rozsdás verseket, melyekben a mondát mintegy születése pillanatában láthatta és tetten érhette hosszú, évezredes útján.

Micsoda is a Kalevala, melynek csak írott és nyomtatott alakja százéves, de anyaga és szelleme ezer esztendőnél is régibb? Kalevala szóról-szóra annyit jelent nyelvünkön, mint Kaleva-lak, Kaleva földje, Finnország. Ebbe a keretbe azonban belefér az egész világ és az emberiség. Nem hősköltemény abban az értelemben, mint az indusok, görögök vagy latinok értették ezt. Talán inkább így nevezhetnők: őskölteménye. Az ember a hőse, aki viaskodik a nyers erőkkel és győzedelmeskedik fölöttük. Szerkezete sem olyan, mint Homérosz vagy Vergilius hőskölteményeié. Ágas-bogas összenőtt-font mellékcselekmények, lírai betoldások gazdag halmaza ez, tele gyermeteg ellentmondással, lángeszű szeszéllyel, egymásra hányt kincsek tékozló, keleti bősége.

Ezek az emberek még egy ősvilágban mozogtak, az ellenséges társak, az ellenséges állatok és ellenséges dolgok között. Fölöttük a levegőégben, határozatlan helyen és fölöttébb határozatlan hatáskörrel Ukko ül, az Öregisten, de a zabolátlan erők nem engedelmeskednek neki. A tűz, a víz, a zivatar, a fagy, ezek a kisistenek valamennyien tőle függetlenül rontottak és pusztítottak, s annak, aki élni akart ezen az idegen földön, mindegyiket külön-külön kellett megismernie személytelen személyességében, és kiengesztelnie. A halottak névtelenül és titokzatosan aludtak, kissé lecsökkent élettel, félig-meddig folytatva földi munkájukat, a harcos karddal az oldalán s egy kis elemózsiával is. Mit tehettek ezek a szerencsétlenek? A félelem ájulata, a kényszer megteremtette a maga kezdetleges erkölcsét. A rejtélyes és alattomos természet ellen kitalálták az éppoly rejtélyes és alattomos varázsigéket, melyek a bajt elhárítják, megkötik vagy föloldják. Így fedezték föl a bűvölést-bájolást, a táltosságot, a ráolvasást, a csodás „téteményt”. Képzeljék el, mit érzett egy ilyen ős-gyermekember, amikor a fejszével történetesen sebet ejtett magán, s azt látta, hogy teste repedésén egyszerre szivárogni, buzogni kezd az élete, s nincs mód, hogy megállítsa a vér folyását. Zuzmót, mohát rakott föléje, de mindhiába. Az ismeretlen átok ellen, melynek eredetét nem tudta, ismeretlen gyógymódhoz folyamodott, s egy tudós javas öreggel „vérzáró igéket” olvastatott rá. Ez a módszer, ha nem is segített ténylegesen, oly hitet adott neki, mely lehetővé tette az életet.

Mindenekelőtt feleletet vártak arra, hogy micsoda is ez az élet, micsoda is ez a zűrzavaros és rejtélyes világ, micsoda is a fölöttünk szikrázó világmindenség? Honnan jöttek ide a májusi sziklák és májszín fellegek közé, és hová mennek innen, miféle őrjítő sötétségbe? A halál vadsága, süketsége megdermesztette őket. Kétségeik fölordítottak az ágra. Biblia, tudományos elméletek híján ebben az időben a költészet az volt, ami a legmagasabb rendeltetése szerint most és mindenkoron: az első és utolsó dolog magyarázata. A Kalevala egy kozmológiával kezdődik, a világmindenség értelmezésével. Ilmatar, a lég leánya leszáll a vizekre és ott Vízanyává lesz.

    „Tajtékozó habok tetején
    szélfúvás teherbe ejti,
    tenger dombossá teremti!”

Hétszáz évig hordja méhe gyümölcsét, s akkor egy kacsa a térdére fészket rak, hét tojást tojik belé. A tojások eltörnek. Ezekből keletkezik a világ. Alsó héjukból lesz a föld alapja, felső héjukból az égbolt, sárgájukból a nap, fehérjükből a hold, tarkájukból a csillagok, fekete pontjukból a felhők. Minden ősnép így segített magán. A skandináv hitrege szerint az istenek megölték Imer óriást, s annak véréből támadt a tenger, húsából a föld, csontjából a sziklák, koponyájából az égboltozat, agyvelejéből a felhők.

A csodálatos, mindent éltető Vízanya foganja a Kalevala első főhősét, a komoly öreg Vejnemöjnent, a vén varázslót, aki harminc álló esztendeig nyugodott anyja szíve alatt. Aztán belezuhant a tengerbe, hét évig úszkált ottan, megnézte a Holdat, a Napot, a Göncölt s énekelni kezdett. Lantot készít egy óriás csuka állcsontjából, s amikor megzendíti, elámul a természet, bűvölten hallgat reá a Hold leánya, a Napkisasszony, az emberek, sőt az állatok is, a hölgymenyétek, a medvék, a hiúzok és a farkasok, valamennyien könnyeznek, a könnyeik kék gyöngyökké változnak a tengerben.

Varázslatos a dal hatalma, élet és halál fölött uralkodó. Akkoriban beszélni annyi volt, mint tenni, varázst tenni, „téteményt tenni”, bűvölni, élni. Az elhíresült agg lantost dalnokversenyekre hívja ki Joukahajnen, a fiatal nemzedék képviselője, „vézna lapp legényke” hogy legyőzze táltosságban. Életre-halálra szólt ez. Aki a szóban gyöngének mutatkozott, az menthetetlenül megsemmisült. Szavaik, a csodatevő gyilkos igék úgy csattannak össze, mint a pengék, egymás szívét és belét keresve.

    „Ledallom a legjobb dallót,
    Legis-legrosszabb dalossá,
    Két lábára kőbakancsot
    Kőbugyogó: csípejére,
    Kőkoloncot kebelére,
    Kőtáblát a két vállára,
    Kőkesztyűt a két kezére,
    Kőkalapot a fejére.”

Az öreg dalol, s erre a tó kicsap, a föld reng, a rézhegyek megreszketnek, ellenfelét pedig beleénekli a mocsárba, előbb csak övig, majd az álláig, pocsékká és semmivé énekli s akkor oldja föl a bűvös igét, amikor a fiatalember a húgát ígéri neki feleségül.

Vejnemöjnen mindig csak a szó erejével hat. Bűbájos ereje tudatában egyedül birokra kel Vipunennel is, a „temérdek táltossal”. Kicsoda ez a Vipunen, ez a jeles, javas öreg csont? Ő maga a föld, a természet, minden titkok tudója. Ott hever tanyán, és mégis hatalmasan, feje fölött bozontos erdőhaja, nyírfa a halántékán, fűzfabokor a bajszán. Vejnemöjnen vascipőbe, vaskesztyűbe, vasingbe öltözködik, vasrudat döf a föld vigyorgó ínyébe, csikorgó állkapcájába, hogy lebírja, s ráordítja az emberi művelődés első igéit: „Emelkedj föl, ember rabja”. Így munkálkodik ez a pogány természettudós, mint népe tanítója.

A Kalevala másik főhőse, Ilmarinen, az ég kovácsa, szintén óriás, a testi erő jelképezője. Új napot és holdat kovácsol a homályos égboltra. Amikor pedig meghal fiatal, bogárszemű felesége, aranyból és ezüstből új feleséget kalapál magának a hullások aranyából és ezüstjéből, de az bizony nem szólal meg, s ő egész éjszaka csak didereg mellette.

Egyébként ő alkotja meg hattyútollból, meddő tehén tejéből, árpaszemből és birka gyapjából a szampót is, melyért itt úgy folyik a harc, mint a görög hitregében az aranygyapjúért. A „tarkatetős szampó” ezüstöt őröl a hullámokra, sőt a tengerbe, és pénzt, boldogságot, jólétet a világra. Ez a csodamalom.

A Kalevala harmadik főhőse Lemminkejnen, a Szerelemfi, a „léha Lemminkejnen”, a gyönyör és életélvezés jelképezője, egy őskori Don Juan, minden asszony elhódítója.

Beszélhetnénk még Kullervóról is, a finn Hamletről, aki úgy áll bosszút apja haláláért, hogy a juhnyáj helyett farkascsordát terel háza, s azzal tépeti szét gazdasszonyát.

Vajon micsoda ennek a sok egymásba futó mellékcselekménynek egységes értelme, mélyebb feloldása? – A Kalevala a finnugor ősi hitnek és szellemi műveltségnek, a sámánizmusnak csodálatos költői kivirágzása. A sámánizmus a természetre szóval akar hatni. Nyomai még mindig meglelhetők a finnugor népeknél. Parasztjaink, minekelőtte innának, az ország nem egy vidékén még ma is földre loccsantják az ital alsó kortyait, hogy ezzel öntudatlanul is áldozatot mutassanak be a föld szellemének. Orvosaink hiába küzdenek a babonák, a szemverésben és rontásban való mélyen gyökerező hit ellen. Legtöbb szitkunk és káromkodásunk átkozódásból áll, mely a betegséget másra akarja áthárítani. Gyermekkorunkban sokat hallottunk a garabonciás diákról, aki a viharban bő köpönyegben a felhők fölött lovagol, és hajtja maga előtt a szelet. Bűvös számunk a 3, a 7 és a 9, akár a finneké. Nem kell nekünk széljegyzet, hogy a Kalevalát olvashassuk. Titka még most is ott lüktet bennünk. Ezer esztendő csekély idő ahhoz, hogy vérben lakozó ösztönöket eltüntesse.

A Kalevala tanúsága, kicsengése, bölcselete is közel van hozzánk. Íme egy eposz, mely ízig-vérig népi és lírai, akár mi, s íme egy eposz, – az egyetlen az egész világon –, melynek szemlélete művészetközponti, irodalomközponti. Nem rendszerezi a jelenségeket, nem szorítja elvont, könnyen áttekinthető és általánosítható elméletekbe, hanem elénk rakja, hogy az öklünkkel fogjuk meg, a maga érzékelhetően érzéki, pihegő és szűzi valóságában. Tömegeket mozgósít, de nem összesítve, fogalomként és számonként, hanem minden embert külön-külön. Aztán még valamit, a legnagyobbat, a legmélyebbet. Azt, hogy a szó annyi, mint a tett. Finnország azóta van, amióta fölfedezték a Kalevalát.

III.3.5. Zrínyi: Szigeti veszedelem

A magyarságnak – amint már Arany János siratta – sajnos nincsen ilyen őseposza, nemzeti hőskölteménye. A népünkben élő őskori elemeket csupán népdalainkban, balladáinkban, meséinkben találhatjuk meg.

Van azonban egy egyéni ihletből született, keresztény eposzunk, a Zrínyié. Tudjuk, hogy a középkor az eposz szempontjából megint kedvező időszak. Akkor születik a világirodalom egyik legnagyobb műve. Dante Isteni színjátéka s más kisebb eposzok nagy számmal: franciák, angolok, németek, stb. Nekünk ebből az időből csak mondáink, legendáink vannak: eposzunk nincs, legalábbis meg nem maradt. Csak az újabb eposztermő korban, a barokkban jön létre egy nagyszerű alkotás: a Szigeti veszedelem. Korának Európájában nem egyetlen: nagy családja van: legközelebbi rokona – némileg mintája – az olasz Tasso Megszabadított Jeruzsáleme.

Mit akar mondani ez a nagy költemény? Az irodalomtörténészek talán semmiről sem vitáztak annyit a Szigeti veszedelemmel kapcsolatban, mint a mű úgynevezett alapeszméjéről. A Szigeti veszedelem mindenekelőtt egy nagy alapérzésből született: a századnak abból a nagy, szenvedélyes, hősies lendületéből, amely a monumentális, nagytávlatú barokk világérzés lényege, amelyből a Szent Péter templom kupolája, Michelangelo freskói, Calderon és Corneille drámái születtek. Ez az érzés egy nagyszerű látomásban testesül meg: a keresztény hősnek, az „athleta Christi”-nek alakjában, akiben az emberi nagyság természetfeletti magasságokba nő: a hit, az erény, a kötelességteljesítés és az önfeláldozás nagysága. Isten kegyelmének, megtapasztalható segítségének erejével óriássá teszi. Ez az érzés feszíti a költő lelkét, ez a vízió tölti el képzeletét, ennek ad költői megjelenítést a szigeti hős alakjában. Azt a hőst rajzolja, aki ő maga lenni szeretne, a hőst, aki úgy gondolkozik és úgy érez, mint ő, úgy harcol és úgy akarja megmenteni a magyarságot, ahogyan ő fog harcolni, küzdeni, magát odadobni egész életén keresztül. Íme a barokk világérzésnek, a magyar elszánásnak és az egyéni ihletnek teljes és csodálatos egysége egy nagy költői vízióban! Persze hogy óriásira nyúlik lelkében a főhős alakja.

A vízió, Zrínyi alakja szimbólummá válik: Zrínyi a magyarság jobbik lelkének megtestesülése, azé, amelyikért az Isten megkegyelmez a nemzetnek, ellentéte, elítélése mindannak, amiért Isten a magyar bünteti.

Amit Zrínyi mondani akart, ez: Zrínyinek és társainak érdemeiért, a Zrínyi-erényekért Isten megtöri a törököt és megkegyelmez. De persze ezt a kegyelmet mindig újra ki kell érdemelnie mindenkinek. Isten megkegyelmez: ha olyanok leszünk, mint Zrínyi, akkor kiverhetjük a törököt. – Csakhogy mindezt nem a prédikáció és nem a politikai röpirat nyelvén, nem a teológia és nem a jogászi okfejtés szavával mondja el, hanem mint költő, a művészet nyelvén, a szimbólumok erejével: Zrínyi alakjának, harcának, megdicsőülésének víziójával.

Zrínyinek azonban legfontosabb az ember: az országos dolognak história-folyása mellett – mint az olvasónak szóló előzetes megjegyzésében mondja – „az magános való dolgokat” keresi. A költemény legnagyobb ereje az a belső életszerűség, amely egy egészében élő világ benyomását kelti. Él a háttér, a levegő: érezzük, hogy a megmutatott részletek mögött még sok van, és az író azt is mind ismeri, ha nem is hozza elénk: hogy amit elénk hoz, az így van, így kell lennie. Ezer apró fogással kelti ezt a benyomást. Mindenekelőtt azzal a bámulatos megjelenítő tehetséggel, amellyel az egyes jeleneteket rajzolja, pl. a győzelmi lakomát, a követek érkezését. Zrínyi maga is sokszor átélte mindezt, nem kell képzeletből merítenie: művészi ereje abban mutatkozik, hogy ezeket az átélt dolgokat úgy is tudja leírni, hogy átéltnek hatnak. Ide tartozik az apró részletekben való teljes biztonság. Tudja, hogy melyik hős kinek a fia, mindig határozott számokkal beszél: a szultán délután két órakor ér Szigetvárhoz: Csontos Pál lövése „egy röndben” harminckilenc testet ront el. Kápráztató az egyes alakok változatossága! Rengeteg embert vonultat fel, de aki csak néhány sort kap is, mint egyén jelenik meg előttünk: mindenki mástól különbözik. A költemény elején két török vezér szerepel, az egyik Palota, a másik Siklós ostrománál. Mind a kettő elveszti a harcot, és mind a kettő saját oktalansága miatt. De el kell olvasni, milyen erős, határozott, egyszeri egyéniség ez a hirtelen haragú, bolondul merész, ópiumszívó, vad muzulmán Arszlán, és ez a fölényes, fiatal, öntelt udvaronc, Mehmet, mennyire nincs köze egyiknek a másikhoz! Zrínyi jellemzési módja (éppen úgy, mint a másik nagy magyar epikusé, Aranyé), a modern realista regény módszerére emlékeztet. Mindenütt motivál, éspedig teljes lélektani szabatossággal. Milyen távolról kezdi például előkészíteni Delimán gyilkosságát; milyen lélektani tapintattal fűzi össze az apró részleteket, míg végre a gyűlölt ellenfél megszégyenítő célzására fellobban a régóta lappangó szenvedély, és gyilkol. Éppen ilyen mesteri módon rajzolja a gyilkosságnak a török táborra és a szultánra való hatását – el kell olvasni pl. az öreg Halul követi beszédét Zrínyi előtt! Milyen bámulatos kis lélektani remekművecske ez a beszéd: a ravasz, öreg politikus, a finom keleti emberismerő, a világcsászár képviselője szól itt a kis vár vitézéhez. Ezer apró, jellemző kis vonás mindenfelé. A szultán pl. szereti titokzatossággal venni magát körül, függöny mögül hallgatja vezéreinek tanácskozását: íme a keleti kényúr ravaszsága. Az eposz minden jelenetén rajta van a helyi színezet. A törökökön, a legkisebb mellékalakokon is, keleties csillogás árad el. Felejthetetlen példája ennek a szinte ezeregyéjszakai hangulatnak Szkender és Mehmet esti kávézása.

De nemcsak egyéneket tud jellemezni Zrínyi, hanem tömegeket is. Zrínyi ösztönös jellemző művészetével megérezte, hogy a tömeg nemcsak egyének összessége, hanem valami több is. Ezt a többletet tudja megéreztetni. Ebbeli művészete különösen a török sereg és vezérek festésében ragyog. – Mikor a szultán a dívánban felolvassa Arszlán basa levelét, felszólítja a vezéreket, hogy nyilatkozzanak:

    Meghallván vezérek az Arszlán tanácsát,
    Főképpen császárnak elszánt akaratját,
    Senki tartóztatni nem meré az útját,
    Hanem minden vezér javallja szándékát.

Milyen finoman érezteti itt a költő a zsarnoki hatalom alatt élő nép szolgalelkűségét! Mikor Delimán gyilkossága után eltávozik, a török táborban felbomlik a fegyelem. A vezérek közül alig van már valaki életben:

                             (A török táborban)
    Sok idegen nép között nagy zöndülés van,
    Mert sokezer török kapitán nélkül van.
    Nem látnál közöttük, csak titkos suttogást,
    Félelemmel kevert sok gyakor óhajtást.

Végül megszólal egy, és kimondja valamennyiök gyanúját:

    Megaggott az császár az ő elméjében.

Zrínyi eposza már nem naiv eposz. Az eposzoknak abból a csoportjából való, amelybe a nagy latin költő, Vergilius Aeneise, Wolfram von Eschenbachnak a középkori vallásos lovagi mondakincset eposzba foglaló Parsziválja, Tasso említett eposza, s Camoensnek, a portugálok gyarmati hódításainak hőskorát, megéneklő Luziadái tartoznak. Ezek már tudatosan, nem önkéntelenül jöttek létre: műeposzok.

Az eposz minden sajátossága abból ered, hogy a nép életének első lehiggadt korszakában, a hagyományának emlékét őrző közösség számára, a hagyományok foglalataként jött létre. Mítikus elemei még éltek a közösség hitében, hősei még éltek a hallgatóság emlékében. Amikor a későbbi kor költője ír eposzt, nem számíthat ilyen közönségre, az ő olvasója nem naiv hittel veszi kezébe a művet, a hősökkel sem érez olyan vérbeli közösséget. Ennek a költőnek tehát arra kell törekednie, hogy azt az érdeklődést, melyet az ősi közösségben maga a tárgy és a hős neve idézett fel, a tárgy megfelelő feldolgozásával, az alakok művészi megformálásával keltse fel.

Az előbb említett műeposzok mögött azonban még egy félig-meddig ép világkép áll, egy olyan társadalom, amely ha nem is naiv, de hívő, alkalmas légkör a természetfölötti erőket is a cselekménybe vonó eposz számára. Amikor azután ez az egységes világkép megtörik, a csodákban kételkedni kezdenek, s az eposzok formakincse csak modorossággá, tartalom nélküli külsőséggé lesz, akkor az eposz korszaka elmúlik. Ilyenkor a regény világa érkezik el. Bizonyos formákban azonban még az eposz is tovább él, csakhogy ábrázolása, világképe már nem adódik természetesen, önkéntelenül.

Az elkésett eposzok születésének körülményei azonban nem jelentik azt, hogy közöttük ne akadnának remekművek. Ilyenek nálunk Vörösmarty eposzai: ezek már meglazítják az eddigi eposzi hagyományokat, s új, a költő által önállóan létrehozott formát teremtenek. Ilyenek Aranyéi, amelyek a modern lélektani regényhez állnak közel. Ezek a modern elbeszélő költemények, a költők esetleges igyekezete ellenére sem eposzok a szónak eredeti, hagyományos értelmében, hanem – az eposz már nem időszerű, elavult formái és tartalmi törvényeit mellőzve, háttérbe szorítva – érdekes és újszerű kísérletek a halódó műfaj újjáteremtésére, korszerűsítésére.

III.3.6. Fazekas: Lúdas Matyi

Tehetségnek és témának, társadalmi viszonyoknak és mondanivalónak szerencsés találkozása ezek között a kísérletek között Fazekas Mihály Lúdas Matyija. Népmese hexameterekben, tréfa, de ugyanakkor igen komoly mű, sőt társadalmi tett. Beszéljen azonban helyettünk Illyés Gyula:

Lúdas Matyi nevét Fazekasig nem ismerte a magyar irodalom. A bátor pásztorfiú meséje, aki furfangosan háromszor is megbosszulja azt, ahogy ura egyszer igazságtalanul megverette, minden bizonnyal francia eredetű. Fazekas érdeme, hogy a szétfolyó francia mesét ritka elbeszélő tehetséggel kerek egésszé szerkesztette, melyben egyetlen felesleges mozzanat, egyetlen henye sor sincs. A mese demokratikus célzatát még jobban kihegyezte. Magyarrá azzal tette, hogy rendkívüli megfigyelő és kifejező képességével a hősben egy magyar jobbágyfiú alakját festette le. Környezetéül a magyar falvak életét örökítette meg. Szóval varázslatot művelt: a valóságból kipárolta az örök művészetet. Egy mű sorsa sosem a benne elmondott történeten fordul meg. Fazekas nyugodtan rábízta magát az idegen történetre, melynek mellesleg mindenütt volt hitele, íze, felsőbb értelme, ahol jobbágyság, elnyomatás és az elnyomás ellen lázongó hév volt. Tehetségét épp azzal bizonyította be, hogy eredeti meseszövés nélkül is megállta a próbát. A kijelölt úton megindulva, két kézzel szórja hamisítatlan értékeit: keresetlen szavai friss fordulatokról, lelki és természeti képektől csillognak. Egy sor egész társadalmi osztályt leleplez. Mondatai vaskosak, mégis gördülékenyek és átlátszóak. A négy rövid „levonásban” egy egész világ kínja, baja és derűje árad a hallgatóra. S ráadásul minden szón ott párázik még a költő ajkának melege, az elbeszélő költemény sorról sorra a leglíraibb hevülettel ömlik. Lúdas Matyi furfangjairól van szó, de a furfangok sorozata tulajdonképpen a költő hangján válik igazi hőskölteménnyé. A debreceni jázminok között, ha akarom, egy nagyműveltségű felvilágosult gúnyolódik, ha akarom, egy Dózsa György dörög. Ismerjük a bevezetést:

    Hajdan ütleggel magyarázták a mi atyáink,
    Hogy mi az alsó nép törvénye, kinél az igazság?
    Aki erősebb volt, ugyan az kényére bitangolt.
    A lepocsékolt nép dühös, indulatja kanóttzal

    Adta jelét ollykor bosszújának, de oroszlán
    Szíve kevésnek volt, hogy mint Matyi, visszapofozza
    Ami goromba tsapást vett a zabolátlan erőtől.

A vers eszmei tartalmán túl, az egymásnak felelgető jelzőkkel árulja el magát. A költő kezében tartja anyagát. Ilyen természetesen folyó, ilyen magyar hexametert nem írtak előtte, gondolkozom, hogy utána írtak-e? A száj görög módra skandál, de a fej magyarul gondolkozik, a szem, a fül hazai színeket és hangokat közvetít. A hősköltemény a népmesék természetességével és biztonságával indul:

    Hajdann egy falubann, a Nyírenn-é, vagy az Erdő-
    Háton, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe.
    Már tsak elég az, hogy: volt, hajdann egy öreg asszony…

S annak egy tunya fia. Attól a pillanattól fogva, hogy Matyi feltápászkodik a heverésből, minden mozdulata olyan emberien eleven, minden hely, ahol megfordul, oly feledhetetlen, amilyent csak a remekművekben látni. Közeledtére a középkor és a romantikus iskola zord várura is megrázkódik, leveri magáról a hagyományos port, és pirospozsgás, káromkodó, szuszogó magyar földesúrrá válik. Ezzel akaszkodik össze Matyi. A küzdelem honi talajon folyik, minden dobbantásukra az édes hazai föld visszhangzik egy keservesen hiteleset. Az idegen forrás ellenére is Ludas Matyi a legnemzetibb eposzunk.

A történetet mindenki ismeri. A mihaszna Matyi a döbrögi vásárra hajtja anyja húsz libáját „egy vén gúnárral s egy pár öregecske tojóval”, a vásáron Döbrögi úr nagy önkényében elkoboztatja a ludakat, majd az igazát „nyers-nyakason” védő Matyit a kastélyba hurcoltatja, és ott a hajdúk:

    Ötvent vágnak rá, mellyet süvegelve faránál
    Egy ispán híven számlált és Döbrögi bőrös
    Karszékből szemlélt.

A kép magyar levegőt lehel. Elsősorban Matyi alakja, akinek konokságában a magyar jobbágy lelkére ismerek. A francia változatban tán izgalommal várnám, miképp éri el, amit megfogad. Itt bizonyos vagyok benne, hogy beváltja, amit ígért. Fazekas ismét a mesék természetességével mondja el, hogy tartotta meg szavát.

Kitanulja az ácsmesterséget. Így tér vissza Döbrögi falujába. A földesúr épp házat építtet, az udvaron ott feküsznek már a gerendák, Matyi mindent leszól. Döbrögi kérésére hajlandó maga elvégezni a munkát. Jó ebéd után az egész cselédséggel együtt kimennek az erdőbe, hogy megfelelő fát nézzenek. Matyi ravaszul szétküldi az embereket, majd Döbrögit fához köti, szájába mohát rak és kegyetlenül elveri. Ezután következik a költemény legművészibb része. Fazekas remekel a természet és a néplélek, az „ijedezésre rákapatott jobbágy” lelkületének ábrázolásában.

    Már a fejszések, nem lévén munka, pihentek,
    Már jobbára ledöntve hevert a tzímeres erdő
    Legszebb része: menő félen már a nap: az ember
    Bár ha dologtalan is,  de az átsorgást is elúnja:
    Mégsem jő sem az úr, sem az áts. Végtére az ispán
    Nem veszi a dolgot tréfának, hoppogat; erre
    Hoppot mond itt, ott meg amott a rengeteg erdő.
    Hallgatnak: de tsak a baglyok huholási szakasztják
    Félbe az alkonyodást követő vadon estveli tsendet. –
    Már most mindnyájan kurjantnak: a hangok özönje
    Zengeti a zordont, bellyebb, bellyebb morog, amíg
    Mélyen elnémul. – Figyelem van utánna, sehonnan
    Egy kukk hang se felel. Most, most szeppen meg az ispán,
    Széllyel rendelei a látványságot, hogy az erdőt
    Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. –

A második részletet Matyi utazó orvos álöltözetében rója le. Harmadszor már nehezebb a dolga. Az egész környék őt hajszolja. De Matyi nem azért fürdött meg a népmesében, hogy ne fogjon ki rajtuk. Döbrögön újra vásár van. Matyi „meglát egy virgontz lovat” egy idegen sihedernél. Az alku során a ló kipróbálására ajánlja a legénynek: ha kíséretével Döbrögi arra jő, kiáltsa oda, hogy ő Lúdas Matyi – de aztán iszkoljon is! Meg is történik mindez. A poroszlók üldözőbe veszik a sihedert, s Döbrögi magára marad.

    Ott Matyi szánakozás nélkűl megverte utólszor:
    S erszényét a lúd árába viszont kiürítvén
    Mondja: Ne féljen az úr, már többet nem verem én meg.
    Azzal lóra kapott, s elment dólgára örökre.

A történet befejezésére Fazekas megint a népmesék szerkezetét használja. Lélektanilag döccen egyet az eposz; de a költői igazságszolgáltatás teljesen diadalmaskodik. A „megszákolt úr” ráadásul még meg is tér.

Lúdas Matyi költője tehát a népmese, a közvetlen hang felé keresett kibontakozást az eposz válságából, s ez nagyszerűen sikerült is neki. Fazekas eposza szinte ízig-vérig mese, népi levegőt áraszt az antik hexameterek között, problematikája, világlátása azonban már teljesen modern, nem egyszerű tréfáról, hanem a társadalmi kérdések megoldhatatlanságáról van szó.

III.3.7. Babits: Jónás könyve

Egészen másfajta kísérlet az eposz számára új lehetőségeket keresni a Babits Mihályé, aki a líra felé közeledik a Jónás könyve című elbeszélő költeményében.

Az eposz tárgya Jónás prófétának a bibliából jól ismert története. Az elbeszélés négy részből áll, s a költemény végére mint egy utóhangul – a villoni balladák könyörgésére emlékeztetve az olvasót – egy lírai vallomást illesztett a költő: Jónás imáját –. Kísérjük végig röviden az eposz cselekményét.

Az Úr felhívásával kezdődik:

    Monda az Úr Jónásnak: „Kelj fel és menj
    Ninivébe, kiálts a Város ellen!
    Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
    szennyes habjai szent lábamat mossák.”

Jónásnak azonban nem tetszett ez a megtiszteltetés. Ki akar térni előle, „mivel rühellé a prófétaságot”. Felkel tehát és elindul, de nem Ninivébe, ahová az Úr akarta, hanem ellenkező irányban „futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!” Hajóra száll és elindul Tarsis felé.

Az Úr azonban nem nyugszik bele Jónás meghátrálásába: nagy vihart szerez a tengeren, s a hajó, melyen a megfutamodott próféta utazik, a hullámok játékszere lesz. A hajósok a menekülés reményben minden terhet kidobálnak a hajóból: Jónás pedig a tengeri betegség áldozataként lehúzódik a hajó fenekére. Itt azonban belebotlik a kormányos és faggatni kezdi. Jónás, akit nemcsak a betegség, hanem a lelki mardosás is kínoz, rögtön a lényegről kezd beszélni:

    … az Egek Istenétől futok én.
    Mi közöm nékem a világ bünéhez?
    Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
    Az Isten gondja és nem az enyém:
    senki bajáért nem felelek én.
    Hagyjatok itt megbujni a fenéken!

A kormányos nem sokat ért a beszédből, de mindjárt gyanút fog, hogy Jónás lehet az oka az isteni haragnak, a borzasztó viharnak. Kidobják tehát a prófétát a tengerbe: a vihar ekkor hamarosan eláll.

Jónást elnyeli egy hatalmas cethal, s annak gyomrában nemsokára megérti sorsa értelmét. Könyörögni kezd az Úrhoz. Ráébred, hogy küldetésének elhanyagolása, az Úr parancsa ellen való szegülés hová juttatta:

    Bő hullámaid átnyargaltak rajtam,
    és Egyetemed fenekébe hulltam,
    a világ alsó részeibe szállván,
    ki fenn csücsültem vala koronáján!

A szenvedés még tovább érleli lelkét, eljut a tanulságig, a vele történtek erkölcsi értelméig:

    Most már tudom, hogy nincs mód futni tőled,
    S ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.

Három napig szenved a cethal gyomrában s negyednapra, mielőtt szárazra vetette volna a hal, már – szinte megérve a prófétaságra – így fogadkozik:

    Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,
    hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,
    mert aki éltét hazugságba veszti,
    a boldogságtól magát elrekeszti.

Újra a napvilágra jutva az Úr ismételt hívására most már valóban elindul Ninivébe. Először a piacra megy, és ott hirdeti az Úr szavát: térjenek meg, vagy negyven nap múlva elpusztul a város! De senki sem hallgat rá.

    S Jónás elszelelt búsan és riadtan
    az áporodott olaj- s dinnyeszagban.

Második este a színészek és mímesek terére ér, s ott hirdeti az Úr üzenetét. Harmadnap elér a királyi ház elébe, s miután ott is eldörögte a jóslatot, hasonlóan a rossz diákhoz, aki gyorsan összecsapja a leckét s szalad az udvarra játszani, árkon bokron keresztül kifut a városból a pusztába, s ott imádkozva, böjtölve várja a negyvenedik nap érkezését. Közben perelni kezd az Úrral, akinek szándékát félig-meddig megértette már az eddigiekből, de akinek mégis szemére hányja, hogy harc és pusztulás prófétájává teszi őt, aki a békét, a nyugalmat szomjazza.

    Elküldtél engem, férgekhez a férget,
    kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
    Én inkább ültem volna itt a pusztán,
    Sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán,
    De böjt s jámborság néked mint a pélva,
    mert vétkesek közt cinkos aki néma.
    Atyjafiáért számot ad a testvér:
    nincs mód nem menni ahova te küldtél.

Most egész haragja a niniveiek ellen fordul, úgy gondolja, hogy miattuk zavarta meg őt jóleső és kedves jámborságában az Úr: példás büntetést kér tehát fejükre.

    És elmult egy hét, kettő, három, négy, öt.
    és már a harmincnyolcadik nap eljött.
    Jött a reggel és a dél és az este:
    Jónás egész nap az ég alját leste.
    S már a láthatár elmerült az éjben,
    s egy árva ház sem égett Ninivében.

Eddig általában mindent Jónás szemléletén át láttunk, most azonban hirtelen az Úr gondolataiba avat be bennünket a költő. Az Úr számára nem olyan sietős az ítélet, a bosszú, ráér várni, hogy Ninivében Jónás szava mégiscsak kicsírázzék „egyik-másik szívben”:

    … Van időm, én várhatok.
    Előttem szolgáim, a századok,
    fujják szikrámat, míg láng lesz belőle;
    bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
    Jónás majd elmegy, de helyette jő más”,
    így gondolá az Úr: csak ezt nem tudta Jónás.

Nem tudta, és pörölni kezd. Szégyenben, hazugságban hagyta őt az Úr!

    Hazudtam én, és hazudott a naptár.
    És hazudott az Isten! Ezt akartad?

Megzavart nyugalma és megsértett önérzete most emésztő haraggá sűrűsödik az Úr ellen. Teljesítette mindazt, amit az Úr akart, s íme most kiderül, hogy mégis neki volt igaza, amikor először megfutamodott a hivatás elől: valami ujjongó káröröm fogja el.

De Jónás most egy végső, nagy tanításban részesül. Az Úr egy féreggel lerágatja annak a töklevélnek az indáját, amely alá Jónás a pusztai heves nap elől elbújt. A tök elfonnyad, s Jónás ezentúl nem talál oltalmat a nap és a hőség ellen.

    És monda akkor az Isten: „Te szánod
    a tököt, amely egy éjszaka támadt
    s egy másik éjszaka elhervadott;
    …
    És én ne szánjam Ninivét, amely
    évszázak folytán épült vala fel?
    …
    A szó tiéd, a fegyver az enyém.
    Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
    Ninive nem él örökké. A tök sem,
    s Jónás sem. Eljön az ideje még,
    születni fognak ujabb Ninivék
    és jönnek uj Jónások, mint e töknek
    magvaiból uj indák cseperednek,
    s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi,
    az én szájamban ugyanazt jelenti.

Az Úr magyarázata után a táj visszatér mindennapos, az egyetemes ritmusban mozgó életéhez.

    Így szólt az Úr, és Jónás hallgatott.
    A nap az égen lassan ballagott.
    Messze lépcsős tornyai Ninivének
    a hőtől ringatva emelkedének.
    A szörnyü város mint zihálva roppant
    eleven állat, nyúlt el a homokban.

Az eposz cselekményes része után következik Jónás imája, amelyben leleplezi magát a költő s elmondja, hogy voltaképpen ő maga Jónás, mert hiszen megfutamodott a költői próféta hivatás elől, s mos alázatosan belátja tévedését.

Mi ennek a műnek a mondanivalója, a jelentése? Kellő érzékenységgel mindnyájan megérezzük – Jónás imájának világos vallomása nélkül is – hogy az sokkal többet akar, mint a jól ismert történet eseményeit új formában elmesélni. A cselekménynek tulajdonképpen csak szimbolikus jelentősége van. Babits a saját korát, költőtársait és önmagát izgató problémáról akar beszélni, ennek a problémának szimbólumát találta meg Jónás történetében.

A probléma a XIX. század végének és a XX. elejének sokat vitatott kérdése: vajon mire való a művészet? A kor művészei és gondolkodói erre általában kétféleképpen adták meg a választ: az egyik szerint a művészet önálló, teljesen független valami, amely csak a saját törvényeinek engedelmeskedhetik: művészet a művészetért (l'art pour l'art): a másik szerint az irodalomnak a kor nagy eszméit, tendenciáit, törekvéseit is ki kell fejeznie, nem állhat félre az emberiség, a társadalom nagy kérdései elől.

Jónás próféta önmagáért él jámborságában, a társadalomtól elzárkózva, s csak keserű tapasztalatok és szenvedések után ébred rá arra, hogy ez a magatartás lehetetlen s egyben bűnös is. Az önmagáért való jámborság, az önmagáért való művészet hamis és hazug: voltaképpen egy előkelő külsővel kendőzött, magasabb rendűnek látszó önzés. Így válik Jónás története Babits számára egyszerre tárgyi és alanyi témává, a költőben küzdő ellentétes művészi és erkölcsi kérdések hordozójává, sőt ennek a küzdelemnek szimbolikus megoldásává, amikor Babits – Jónással együtt – belátja elzárkózása helytelenségét.

    Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
    vagy én lettem mint túláradt patak,
    oly tétova, céltalan, parttalan,
    s ugy hordom régi sok hiú szavam,
    mint a tévelygő ár az elszakadt
    sövényt, jelzőkarókat, gátakat.
    Óh, bár adna a Gazda patakom
    Sodrának medret, biztos útakon
    Vinni tenger felé, bár verseim
    csücskére Tőle volna szabva rim.

A Jónás imájában elhangzott vallomás leszámolás azokkal a művészi hagyományokkal, amelyek Babitsot fiatal korában vezették: az „elefántcsonttoronynak” – amelyet kortársainak egy része, nálunk és Európában, egyre lankadóbb erővel védelmez, ösztönösen érezve annak korszerűtlenségét, – ablakai és kapuja megnyílnak. S hogy ez az eposz, ez a vallomás nem csupán elvi megoldást, nemcsak formaszerű bűnbánatot jelent, hanem egész emberségének, egész művészi énjének lényeges válságát igyekszik feloldani, azt az öregedő Babits lírája bizonyítja. Hazatalál a közösséghez, a hideg szépség helyett a szenvedéseken keresztül az emberekhez: versei mélyebbek lesznek, s művészet és prófétai hivatás elemezhetetlen egysége jelentkezik bennük.

Fiatal korának eszménye: a tökéletes formaművészet azonban a dolgoknak és a világnak új értékelése után sem hal meg benne, sőt – mondhatnánk – elmélyül. Külső látszatra talán kevésbé feltűnő: valami szemérmesség rejti el, mintha szégyellné, hogy fiatal korában oly kérkedőn csillogott vele. „Szonett, aranykulcs, zárd el szívemet, – Erősen, hogy csak rokonom nyithassa” – mondta egyik fiatalkori szonettjében: most pedig forrón buzog fel lelke őszintesége, a mondanivaló oly erővel ragad magával, hogy alig vesszük észre, a vallomások mögött a változatlanul tökéletes formát.

Minthogy pedig a bibliai történet csak tárgya az eposznak, tartalma valójában önvallomás, líra, így alakítása is szerves szintézisbe egyesíti az elbeszélő és a lírikus forma művészetét. Nem követi az eposzi hagyományokat, önálló modort és hangot teremt magának.

Nyelve egy kissé antikizáló, népies és régies hangulatú: a bibliai tárgyhoz alkalmazkodik, az egyszerűségre törekszik, kerüli az elvontságokat. Stílusának legjellemzőbb vonása itt valami páratlan kedvesség. Egy naiv elbeszélő, egy mesélő magatartását ölti fel, ehhez idomul stílusa, de persze az eredeti babitsi nyelv is felcsillant itt-ott, egy-egy jelzőhasználattal, szófordulattal, elárulja magát, – mindez rávezet bennünket arra a lírai önvallomás mögött megbújó iróniára, arra a hamiskásan mosolygó humorra, amely a sorok között minduntalan fel-felbukkan. A költő mosolyog is egy kicsit a pórul járt Jónáson, ezen a szerencsétlen flótáson, – s benne önmagán.

Külön fejezetet érdemelne az apró lelki rajzok pontossága és finomsága. A hajósok a viharban „könnyelmű áldozatokat fogadtak”, a niniveiek egyre többen jönnek ki kérdezni Jónáshoz „kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva, hány nap van hátra még?” Egyik legremekebb helye az a négy sor, ahol a tömeghisztériára hajlamos asszonyok bolondos csapatát rajzolja meg, amint a különös Jónás felcsigázza érdeklődésüket:

    S az asszonyok körébe gyültek akkor
    s kisérték Jónást bolondos csapattal.
    Hozzá simultak, halbüzét szagolták
    és mord lelkét merengve szimatolták.

Amint a részletek, akként az egész mű szerkezete is megszabadult az eposzi hagyományoktól. Nincs külön eposzi kezdés, rögtön az események sodrába kerülünk, s azokat soha el nem vesztjük sem epizódok, sem más hagyományos eposzi kitérések kedvéért. A nem közvetlenül epikai anyag: a líra, az irónia, s a lélektani jellemzés, közvetlenül az eseményekben rejtőzik el, legfeljebb néhány sor terjedelméig állítja meg a cselekményt.

III.3.8. A regény

A modern eposz megteremtője nálunk – majd egy évszázaddal Babitsét megelőzve – Arany János, aki a lélektani lehetőségek révén akart életet vinni a régi formájában már halott műfajba. Az ő próbálkozása tehát tulajdonképpen áthajtás a regény területére.

Az eposz és a regény világának egymáshoz való viszonyát érdekesen szemlélhetjük, ha összevetjük a hunok mondai történetének két költői feldolgozását: Arany János Buda halála című eposzát és Gárdonyi Géza Láthatatlan ember című regényét. Arany a hun faj legnemesebb típusát rajzolta meg Attilában. Buda halálának cselekménye az egész hun nép sorsát eldöntő esemény. A főhős, Attila egyénileg is megkapja ugyan érdeklődésünket, de sorsának az ad jelentőséget, hogy ez a sors dönti el népe jövendőjét. Ezért áll az előtérben az ő alakja, azért szárnyal túl jelentőségben mindenkit, Budát is. Az eposz fonalán lehetetlen nem éreznünk a végzetszerűséget, amely a főhősnek és népének sorsára nehezedik; ott lebeg felettük a törvény, hogy Attila csak akkor lehet a világ ura, a hun nép csak akkor maradhat fenn, ha Attila legyőzi önmagát.

Gárdonyi munkája nemcsak abban különbözik Aranyétól, hogy prózában íródott, hanem egész szellemében. Főhőse nem Attila, nem is a hun nép valamelyik fontosabb hőse, hanem egy görög íródeák, Zéta. Zéta életének nincsen történeti vagy mondai jelentősége, tisztán a maga emberi sorsával köti le figyelmünket. Nem is mondai alak, hanem a költő képzeletének alkotása. Sorsa nem mondai érdekességű sors: meglátja az egyik hun vezér lányát, akiről már hallott egy hun fogoly panaszából, és akit haragos kíváncsisággal néz, a haragjából érdeklődés, csodálat, hódolat, végül szerelem fejlődik. Gárdonyi ezt az egyéni sorsot rajzolta meg. A hős előttünk fejlődik békés íródeákból, barbárokat lenéző görögből hun bajnokká. A költő csak azt mondja el, ami Zéta lelkének alakulására hatással volt. Attila szerepel ugyan Gárdonyi művében is, de Hadúrról és égi támogatásról nincsen szó: Attilát sem mint a nép sorsát eldöntő uralkodót, hanem egyénileg érdekes és jelentős embert ismerjük meg. Nem is a hun nép sorsára kiható életfordulatával igéz meg, hanem egyéni sorsával. Körülötte az élet is teljesebb, mint az eposzban volt. Belelátunk a hun ember lelkébe, megismerjük sajátos, keleti gondolkodását, műveltségét, vallását. Gárdonyi teljesebb világképet ad, mint az eposz adott. Épp ezért aprólékosabb is, részletezőbb, a kisemberrel is többet foglalkozik; és míg az eposzban éreztük, hogy a monda világában mozgunk, hogy a költő is a nép szemüvegével figyeli az eseményeket, itt a múlt rajzában is a való világ képe uralkodik, amint azt egy akkori ember, a görög származású Zéta látja.

A regény akkor születik meg, amikor az eposz elhallgat: az ókor végén, a középkor végén, amikor már elsorvad a lovagi eposz és legenda, s a barokk lendülete után, amikor a nagy érzés elaprózódik, kicsinyessé, egyénivé lesz. Mindez rávilágít arra az egyszerű tényre, hogy a regény akkor szólal meg, amikor egy nagy, általános, magától értődő világrend megbomlik. Amikor a társadalom ismert, örökölt rendje kétessé lesz, amikor az általános, mindenki vallásában való hit megrendül, és kételyek lépnek fel – s az írók, akik az írói lélek természetrajzánál fogva érzékenyebbek másoknál, előbb érzik meg ezeket a kételyeket és belső rezgéseket, mint mások –, akkor jön létre a nagyepikának az a fajtája, amely ezt a lelket kifejezi: a regény.

A regény földi világképet ad, társadalmi képet. A végső, nagy metafizikai kérdésekre próbálhat ugyan felelni, de ez nem tartozik lényegéhez hozzá: a regényben nincsen „csodás elem”. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet, de akkor az másfajta csodás elem: az eposz csodás elemében a költő és közönsége magától értődően hisz, a regény írójának azonban a maga művészi eljárásával kell meggyőznie mondanivalójának hitelességéről.

Így a regény művészi egysége sem olyan önkéntelen egység, mint az eposzé, amelynek már a világkép egységét kívülről kell belevinni, s ez nem mindig könnyű. Olykor reflexióikkal, az eseményekhez fűzött gondolatokkal, eszmefuttatásokkal utal az író a történetek értelmére: máskor lírai módon: megérezteti, megsejteti velünk az értelmet. Eötvös pl. inkább reflexiókkal él. Móricz Zsigmond inkább a lírai móddal: magának a regénynek levegőjével, az események megfelelő csoportosításával, az események mögött a hősök sorsának meg-megvillanásával. (Alább mindkettőjük egy-egy regényével részletesen foglalkozunk.)

Különbözik az eposz és a regény közönsége is. Az eposznak hallgatói, a regénynek olvasói vannak. A regény akkor születik meg, mikor a közönség megszaporodik, széleskörűvé lesz. Az európai regény születése idejében ennek kettős oka van: a nemzeti nyelv térfoglalása az irodalomban és a könyvnyomtatás. Az irodalom a latin nyelvről áttért a nemzeti nyelvekre, és így sokkal szélesebb körű közönségre tett szert az addiginál. A könyvnyomtatás pedig korlátlan számú sokszorosítást enged, s így elvben lehetővé teszi, hogy mindenki hozzájuthasson a költő művéhez. Ez a távoli közönség sokkal kisebb alkalmazkodást kíván, mint a hamar fáradó, primitívebb igényű hallgatóság.

A regény szélesebb, általánosabb s ugyanakkor sokrétűbb igények kielégítésére szolgál. Az eposz zártabb, egységesebb kör számára készült, ezért szorosan meghatározott keretei és törvényei vannak, a regénybe elvileg minden belefér: a regény formája kötetlen, szabad. Kötetlenebb, sokágúbb, gazdagabb lehet a cselekmény, lazább a szerkesztés, kényelmesebb a nyelvi előadás.

III.3.9. Eötvös József: A falu jegyzője

Az alábbiakban Péterfy Jenő Eötvösnek A falu jegyzője című regényéről szóló elemzését közöljük:

Jellemezzék saját szavai, hogy fogta fel Eötvös a szépíró föladatát. „Van az írónak egy magasabb föladata – írja A falu jegyzőjében –, mint hogy bizonyos mennyiségű fehér papírt fekete karcolással töltsön be, s ki ezt érzi, azt egy pár kedvező bírálat vagy azon művészi élvezet, melyet művei alkotásában talál, ki nem elégíthetik. A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik.”

E szavak ellenében sok megjegyzést lehet tenni. A szép mű s a szép emberi test nem zárja ki egymást. Nagy költők mindig tükröt tartanak koruk elé, s e tükör azért oly fényes, olyan tiszta, mert az illetők művészi ereje nagy. De azért a föntebbi sorok, amennyiben Eötvöst jellemzik, teljesen igazak. Ő mindig többet nyújtott, mint puszta regényt: mindig eszméknek csinált propagandát, s a nemzet közvéleményére törekedett hatni, akár röpiraton dolgozott, akár regényt írt.

Különösen Eötvös zseniális könyvéről, A falu jegyzőjéről áll e megjegyzés. A Magyarország 1514-ben szabályosabb regény: de meg lehet írni többször. A falu jegyzője azonban „páratlan” marad. Ez a regény Eötvös egyik legnagyobb írói dicsősége. Késő idők belőle s a Reformból fogják alkotmányunk régi „bástyáit” ösmerni tanulni.

– Az eszmék embere szinte söprűvel megy neki a magyar társadalom kinövéseinek: annyira harci kedvében van, hogy még széles ecsetével is ahány vonást fest, annyi ütleget osztogat. Olyan, mint valami szatirikus Szent György lovag, ki a megyei szörny ellen az ihlet hevével az irónia metsző fegyverével küzd.

Ha soká küzdünk mély meggyőződéssel, tiszta értelemmel homályos ösztönök, homályos agy ellen, a logika fegyverével sallangok, önzetlen odaadással üres lelkesedés és az önérdek sugalmai ellen: kedélyünkben oly a biztosan kifejlődik az irónia hangulata, mint a jó földben a mag. Az illető egyénisége tehetsége választja meg, hogy a hangulat irónia marad-e, vagy pedig szúró szatírába, megváltó humorba csap-e át?

S e tekintetben Eötvösnél fokozatot találunk.

Míg az elméleti vitatkozás terén állott, inkább meggyőzni akart, mint sújtani. Végre cikkeit Reformjában összefoglalta. Az elmélet terén elmondta utolsó szavát. Már a Reformban beszél Eötvös a megyegyűlésekről, mint nagy „taktikai műtétekről”, mintha mondaná: majd képét adom: a megye Demoszthenészeiről, mintha szólna: majd lerajzolom. Az se rossz, midőn táblabíráinak egyikéhez elvezet, hogy kérdést tegyen nála a törvényhatósági rendszer előnyei felől.

A Reformban szunnyadó irónia A falu jegyzőjében maró szatíra lett. Miután a vita az elmélet terén befejeztetett, Eötvösben az érzelem és fantázia erői is megkívánták teljes részüket. – Eötvös szatírája mély erkölcsi alapból indul ki, soha se személyeskedő, csak az általános érdekeknek szolgál: túlzó, de nem hamisít, s bármennyire csapong, a keserű igazságtól el nem tér. Amit talán zsenialitásban veszt, etikai, erkölcsi ereje által visszanyeri. Néha érzelmességgel párosul. De azért néha könnyed, és van mosolya is. Szinte látni, mennyire érzi az író a gúnyolt állapotok tarthatatlanságát.

Ez az érzet bizonyos tekintetben alakjai rajzán is tükröződik, s a humornak némi csillámlását veti rájok. Nyúzóra például lehetetlen haragudni. Rosszaságánál még nagyobb mulattató tehetetlensége. Tengelyinek végre mégse árthat, s Viola is kisiklik kezei közül. De mily kitűnő ivó, jóízű kártyás!

De Eötvös szatírája nemcsak részletező, hanem kimerítő is akart lenni. Már említém, hogy a Reformban a megyerendszer, s akkori társadalmunk hibáinak leltárát találhatjuk. A regény a leltár képes kiadása. Az a jegyzék, ez az album. Rajzolva vannak benne a szolgabírói „igazságszolgáltatás”, egyáltalán a hivatalnokok önkényeskedése, jobbágyok nyomora, a kegyetlen végrehajtás, a csodálatos megyei pártélet, korteskedés, tisztújítás, zsidóüldözés, főispáni fogadás, statáriális bíróság, azután a megyei reformerek és szónokok, pénzügyi tekintélyek és hülye angoloskodók, majd a megyei atyafi uralom, hivatalnokok megvesztegethetősége, a börtönrendszer, a polgári s büntető törvénykezés minden csodája. Szóval nincs társadalmi hitványság, politikai bambaság, közigazgatási visszaélés, melyet Eötvös regényéből kifeledne. Olvasó! ebben a teljességben gyilkos kegyetlenség rejlik.

Gyakran játszik tárgyával, mint macska az egérrel. Például nevetséges visszaélések, szembeszökő igazságtalanságok mellett látszólagos okokat hoz föl, amelyeket néha sértő kedélyességgel hosszasan fejteget. „A külföld gúnyosan szól alkotmányunkról! Nemességünk adómentességét említik! Mintha bizony minden polgárosodott népnél nem lenne szokásban, hogy az elaggott katonák közköltségen tartatnak, s mintha nem volna természetes, ha a magyar nemzet is nagy rokkantját, ki századok előtt érte küzdött, szintén ingyen tartja, s vajon a nemzet elvénült rokkantja nem nemességünk-e?” Ez a tétel a Reformban Werbőczy népéről tudományosan be van bizonyítva. A regényben szatirikus kérdés alakjában szerepel. – A regény minden lapján találni hasonló példákat. Azt hiszem, ezerszer tűrhetőbb a nyílt támadás, mint a szatírának e hadi csele.

Más tekintetben is nagy ereje van A falu jegyzője stílusának. Hasonlatai nagyobbára „alkalmaik”, csupa „tényeket” tartalmaznak. Például: „Soha a világ legnagyobb szónokának beszéde ily hatást nem tőn még, mint Porváron Nyúzó ez egyszerű szavai. Midőn egy év előtt a nagy rablás után, mely a porvári vásáron elkövetteték, kisült, hogy az csupa nemesek által vitetett végbe, sőt az orgazdák közt két tekintetes úr is találtatik: az egész megye csodálkozott. A táblabíró sereget bámulat lepte meg az utolsó törvényszéknél is, midőn egy földesúr harmincéves pörében halálos ítéletet akarván mondani, a főügyész panaszkodva jelenté, hogy az alperes tavaly meghalt: de így Porváron nem csodálkoztak még akkor sem, midőn Karvaly a győri ütközet hírét negyven mérföldnyiről másodnap meghozá.” E körmondat magában foglalja a Taksony megyei „botránykrónika” egy részét.

És most szívesen megengedem, hogy a regénynek hiányai vannak. Szerkezete kifogásolható, fejlesztése mesterkélt. Némely helyen elavult, érzelmes részei is inkább unalmat, mint megilletődést keltenek. Azt is elhiszem, hogy a címszerinti regényhős dróton mozog, az író nemes érzelmeinek, demokratikus irányának fogasa. Csak azért él, mert az írónak rajta kell bebizonyítania: hogy európai ember, a művelt demokrácia híve, kinek meggyőződései vannak, a megye glóbuszán helyet nem találhat. Ezért megy annyi kínon keresztül. Mintegy hivatalból issza meg azt a keserű poharat, amelytől az író nemzetét meg akarta kímélni. Azért készült, hogy szenvedjen.

De hát minden kifogás mellett is – Taksony megye klasszikus megye marad: oly harcok színtere, melyek a nemzet művelődési történetében is fordulóra esnek. A magyar embernek nem szabad felednie Porvárt és Garacsot, hol az emberiség jogai, a demokrácia elvei nevében a szatíra fegyverével sújtották le a haladás ellenségeit.

Eötvös és társai fosztották meg az elavult rendszert elméleti támaszaitól, s újra Eötvös az, ki most a nemzet érzelmét kelti fel ellene, s a „megyés” társadalmat a nemzet képzelmében is tönkre teszi.

III.3.10. Móricz Zsigmond: Tündérkert

Ha Eötvös hűen ábrázolta a maga korának társadalmát minden hibájával, magatehetetlenségével, akkor ugyanolyan nagy ábrázolója volt Móricz Zsigmond a XX. század eleje magyar társadalmának. Eötvös az eszmék felől közeledett a valósághoz, Móricz Zsigmond az ösztönök felől. Mind a ketten tele voltak javító szándékkal, reformtörekvésekkel; világlátásuk azonban más és más. Eötvösnél gyakran találunk idealizált, eszményített alakokat, a gondolkodó háttérbe szorítja benne a realista művészt: Móricz ezzel szemben naturalista módon lát és rajzol, néha egyenesen túloz a valószerűségben is.

Regényei közül nem társadalmit, hanem egy történelmit – egyik fő művét – választunk: ennek levegője, emberábrázolása azonban ugyanaz, mint a saját korával foglalkozóké. Íme Rónay György elemzése a Tündérkertről:

A hatalmas Erdély-trilógia első regénye Báthory Gábor erdélyi fejedelemségét s Bethlen Gábor ifjúkorát kelti életre. Báthory Gábor zsarnoksága – mondja a történetíró Szekfű Gyula – „magasabb politikai célok nélkül egy születésénél, vagyonánál, sikereinél fogva elbizakodott ifjú ember szenvedélyeinek zabolátlan kifejezése volt. A fiatalember sem érzéki indulatain nem tudott uralkodni, s ezzel magyar urakat, szász polgárokat asszonyaik becsületében sebzett meg, sem gőgjén és hirtelen haragján, mellyel már attól sem riadt vissza, hogy fejedelem létére saját kezűleg vágja le hajdúvezérét, Nagy Andrást, akinek különben árulásait és gyilkosságait megbocsátotta. Feleségétől elválva, közbotrányt okozva él tanácsosai feleségeivel.” Öt és fél esztendős uralkodása – 1608 márciusától 1613 novemberéig – a szenvedés, zaklatottság és megpróbáltatások, külháborúk és belső villongások áldatlan és keserű kora Erdély számára.

Móricz Zsigmond regénye híven követi a történelem menetét, nem talál ki mesét, nem költ alakokat: az adatokat telíti élettel, az alakokat kelti élő jellemekké, hatalmas és lenyűgöző valószerűséggel, a valóság páratlan telítettségével.

Ez Báthory Gábor: „A keleti úr Attila-álma burjánzott benne: lóháton végigrepülni a rongy embervilág hátán.” „Nem arra kell neki a háború, hogy nyerjen vagy a vant védje: csak arra kell, hogy dühét, erejét, fiatal lobogó fantáziáját kiterjeszthesse.” Szenvedélyes és fantaszta, nincs reális érzéke, indulata túlragadja a valóságon: „hiányzott benne a nyugalom s a higgadtság: azt hitte, valamit elképzelni, az már végre is van hajtva”. Indulata és fantáziája ragadja kalandból kalandba, vállalkozásból vállalkozásba. Erdélyben, a realitás kicsiny határai közt sehogyan sem fér el ez a túláradó, fergeteges természet: egy egész világ kell neki. Szorongatott, apró hazájában világ elseje akar lenni, roppant impérium ábrándját kergeti. Ráront a Havasalföldre, benn van Radul székhelyén: sebbel-lobbal indult hadjárata, nagy világnak rohanása már fele útján megáporodik, aztán belefúl a sárba: serege szétzüllik, hajdúi megszökdösnek, ő maga rongyos, ízetlen s ingerült szerelmi hálóba bonyolódik: ha nincs mellette Bethlen, a józan reálpolitikus, talán haza se keveredik. De alighogy Szebenbe ér, már újabb tervek rajzanak benne, minden eddiginél merészebbek. „Mit tudsz te arról, mi volt az én álmom – mondja Bethlennek. – A szabad s független Erdély, amely mint egy vár áll a világ közepén, s szövetségese minden szomszéd hatalom: Oláhország, Moldva, Lengyelország s Magyarország. Környöskörül sík országok, s közepén a büszke vár, az erdélyi hegyek belsejében a magyar fajtának boldog tündérkertje.” S Bethlen bólint rá: méltó terv a legnagyobb fejedelemhez is: s ha végrehajtják, századokra biztosítja a magyarság sorsát. Csak egy hibája van: az, hogy nem lehet végrehajtani. De Báthory nem ismer lehetetlent és nem riad vissza semmi kockázattól, hogy féktelen temperamentumát kiélje. A tündérkert közben véres mocsárrá, sivár, kiégett pusztává züllik: mindegy, Ő – él. Törni-zúzni, ha nem sikerül, s akkor is, ha egy nép, egy ország adja meg az árát. S ha nem megy némettel, menjen törökkel, ha nem megy azzal se, menjen mindkettő ellen: törökhöz állni, birodalmába olvadni, belülről mállasztani széjjel. S tiporni közben lányt is, asszonyt is, ölni, öletni, harácsolni, falni, bort nyakalni, tobzódva roppant erőnket mutogatni, míg egyszerre minden össze nem omlik, s be nem telik fejünk fölött a bosszú. Amikor katonái lemészárolják Kendy összeesküvőit, mikor magyar magyart öl halomra, Báthory megtelik lendülettel, „sohasem érezte még életében így az erőt s hatalmat, emberek ölik egymást érte, fegyverek ropognak őérte, s csak érte, most vágott neki a kevély jövőnek, embereknek, országoknak, Istennek, világnak, babonás izgalommal, varázsló büszkeséggel várta a viadalom végit, s az meg is jött, nemsokára hordani kezdték a setét katonák a leölt urak testét az udvarra.”

Csak két emberen nincs hatalma ennek a fejedelmi vadnak. Az egyik a felesége, Palotsay Anna, a hideg, tiszta, kemény asszony; a másik, aki csodálja tehetségét és szánja tehetsége rontásra fordultát: Bethlen Gábor. A kettejük vitáiban a magyarság két arca vitázik: a fantaszta, lángtermészetű, hódító szomjú, erején fölül vállalkozó, Attila-álmú, meg a józan, számító, valósággal leszámoló, szerényen építő a keményen megtartó. Ebben a két roppant arányú jellemben Móricz Zsigmond a magyarság egyik lényeges, exisztenciális kérdését ragadja s egyéníti meg.

Van a regénynek egy szélesebb, az egyénin túlmenő problémája is, amikor társadalmunk szerencsétlen alkatát, azt a tragikus szakadékot érinti, mely urat és pórt elválaszt. Ebből a szembenállásból következik, hogy a nép elnyomói ellen a zsarnokkal szövetkezik, s a zsarnok a népet játssza ki a hatalmára veszélyes urak ellen. „Báthory Gábor volt az első fejedelem erdélyi földön – jegyzi meg Bethlen –, aki észrevette, hogy a szegény nép nyomorúságban van és ez nem jól vagyon… Amilyen könnyű volt egyre több s több hatalmat adni azoknak, akiknek máris sok hatalmuk volt, olyan lélegzetmegállító a jognélküli népek fölemelése… A kevés hatalom szétdarabolja a birodalmat: a sokaság hatalma eggyé kovácsolja.” Csakhogy Báthorynak voltaképpen nem a nép kell, nem a földjén szabadon s emberül élő munkás, aki úgy gyarapítja nemzetét, hogy maga is gyarapszik; az a szabadság, amit ő ad a népnek, csak cserélése a szolgaságnak, urak szolgájából zsarnok katonájává. Ahogy a csellel megvett Szeben ablakából kitekint, nagy diadalérzéssel, mert az imént rendelte el, hogy aki székely jobbágy hadba indul vele Radul ellen, nemességet kapjon, s elrendelte mindezt az ellen, aki valóban szívén viseli a nép sorsát, s akinek épp a nép érdekében való ellenkezéstől fél: Bethlen ellen, hogy „fölgyújtsa mögötte az erdőt s az benne égjen”, – ahogy ott alátekint a meghódított városra, azt gondolja: megtörte a szászokat, meg fogja törni a nemességet is: „s akkor a háta mögött lesz a néhány kiváltságos helyett a tömeg, a Dzsingisz kán s az Attila tömege, mely felsodorja a népeket a világ minden tájáról, az elnyomottak, a megtöröttek, akikből hadsereg nő egy csapásra s előtte, utána, szavára, parancsára, királyi botjának intésire száguld le az Al-Dunára, el a fekete hegyekre, el Konstantinápolyba…” – a nép helyett horda, szabad emberek helyett vak tömeg, mindenen átgázolva az ő zsarnoki szavára. Pedig – ez is Bethlen Gábor figyelmeztetése –: „nem az a fejedelem dolga, hogy az országot kergesse, mint a négy lovat: hanem az, hogy pásztorkodjon a ménes mellett, s hagyja azt a jó legelőre menni.”

Bethlen Gáborral Móricz Zsigmond a maga korát is inti, – a kort (1922-ben jelenik meg a regény), amelyben az ország, megtépetten és nyomorultan, mint a Báthory Gábor szegény, megkopasztott Erdélye, azokat a nagyhatalmi ábrándokat látszott tovább álmodni s játszani, amelyek majdhogy a sírját meg nem ásták; romantikus turáni illúziói és mítoszai közt megfeledkezve arról is, hogy csak a „sokaság hatalma” ad valódi erőt és nyugalmat, – a sokaság hatalma a sokaság javára, mert ez a sokaság a nemzet, nem pedig az urak, és nem is a fejedelem. Nemzetté tenni a népet: ez volt Eötvös József eszméje, ez a Móricz Zsigmond Bethlen Gáboráé is.

III.3.11. A novella

Voltaképpen epikus műfaj, eseményeket mond el, embereket, emberi életeket rajzol. Mindezt azonban nem a nagyepika széles, nagylélegzetű módszerével, hanem apró, jellemző képekkel, sűrítve mondja el. A novella, éppen úgy mint a ballada, a dráma szerkesztéselvét kívánja: mindennél fontosabb a megfelelő sűrítés, tömörség.

Egy-egy jellemző helyzetet ragad meg az ember vagy az emberek életéből: ezt a helyzetet azonban úgy ábrázolja, hogy sokkal többet mond, mint a csak szóban forgó események. Egy mozzanatban megérezteti a hős, sokszor a hősök s általában a hősökhöz hasonló minden ember életét. A novella elsősorban jelentő műfaj, mint a dráma. Levegője van: atmoszférája; s gyors eseményfejlesztése. Mindenütt rövidség, tömörség.

Hasonlóképpen a drámával való rokonságát mutatja az a mozzanat, hogy a novellaírót elsősorban nem hőse élettörténete vagy egy életszakaszának eseményei, hanem sorsa érdekli. Ez a sors természetesen lehet a legegyszerűbb, a legközönségesebb, s egyáltalában nem fontos, hogy tragikus legyen. Ha pl. a hős sorsában humoros vagy komikus elemeket vél fölfedezni az író, akkor humoros vagy komikus lesz a novella is.

A novella sűrítő szerkesztésmódja természetesen sokkal érzékenyebb az esetleges idegen – pl. lírai – elemek jelenlétével szemben, mint például a regény. Ez persze nem azt jelenti, hogy a novella nem tűri el lírai elemek, utalások, hangulatfestés, stb. jelenlétét, hanem, hogy nagyon is megkívánja azoknak szerves, a mű főmondanivalójához simuló voltát. A jó novellában nem lehet elkalandozni.

Persze mindezek általánosságok. Aszerint ugyanis, hogy mennyire érvényesülnek vagy nem érvényesülnek egy novellában a fenti szempontok, illetve hogy mennyiben hajlik a dráma, vagy ellenkező esetben a puszta rövidrefogott mese, ill. regény felé: igen különböző válfajai jöhetnek létre ennek a zárt és kötött műfajnak. Vannak olyanok, amelyek leginkább a meséhez, az anekdotához állnak közel. Könnyed, kedélyes hangon elmondanak valamilyen történetet tömörebb, kiélezettebb formában, drámaiság, atmoszféra azonban kevésbé van bennük. Jókai, Mikszáth, Móra Ferenc, Gárdonyi a mesterei ennek. A másik véglet természetesen az, ahol éppen a drámaiság, az atomszféra, a balladás légkör uralkodik. Kemény Zsigmond, Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Kosztolányi novellái jórészt ilyenek. Alig-alig nevezhetjük viszont – legfeljebb csak terjedelmében – novellának a modern szórakoztató elbeszélésnek nagy részét, amelyek voltaképpen nem is irodalmi művek.

A magyar novellairodalom művelői közül egyik legnagyobb Kosztolányi Dezső. Fürdés című novelláját fogjuk elemezni.

III.3.12. Kosztolányi: Fürdés

Egy apa – név szerint Suhajda, valami szegény hivatalnok – bosszús fiára, Jancsira, aki elbukván latinból, nem tanul a pótvizsgára. Egy harmadrendű balatoni fürdőhelyen nyaralnak, s az apa büntetésből eltiltja a fiút a fürdéstől. Rövidebb huzavona, s főleg Suhajdánénak a fia melletti állásfoglalása után mégiscsak kiviszi magával Jancsit fürdeni a büntetési idő lejárta előtt. A fiú félénk, félszegen viselkedik: apja érzelmeit akarja kikémlelni előbb. Az apát viszont bosszantja fiának ez a hunyászkodó tutyimutyisága: gyávának, ügyetlennek gondolja. Nem elég, hogy buta, még félénk, esetlen is. Beledobja a vízbe. A víz nem mély, a fiú jól tud úszni, hamar kikecmereg. Azután még egyszer beledobja. Most azonban már nem bukkan fel Jancsi. Keresi, keresik. Már csak a hulláját találják.

Ennyi az egész történet. Egy balatoni szerencsétlenség, egy véletlen, egy család tragédiája. Mindez perzselő nyári délután, s minden megtörténik egy félóra alatt: „fél háromra járt” – írja Kosztolányi a novella elején, – „még három se volt” – mondja az elbeszélés utolsó mondata. A szereplők: Suhajda, a felesége, a fia, a fürdősasszony, egy legény, aki csónakot javítgatott a szerencsétlenség idején, egy orvos, két csendőr, a tömeg a megtalált halott körül, s a többi szegény tisztviselő: a nyaralók a faluban. Ez a váz: a történet s a történetben szereplő emberek. Kosztolányi azonban nemcsak embereket és eseményeket, hanem rajtuk keresztül egy egész kis világot zárt be ebbe a novellába. Szinte semmi sem hiányzik ahhoz, hogy mindezt valóságnak érezzük, pedig mindenre csak utalás történik, minden csak megvillan, s robogunk a végső tragikum felé. Pontos realitás, nyomasztó atmoszféra és tökéletes stílus: íme, ami néven nevezhető Kosztolányi művészetéből.

A külső, a hősöket körülvevő világból nem rajzol sokat, de amit megrajzol, azt oly valószínűen s oly plasztikusan, hogy szinte magunk előtt látjuk. Ott vagyunk mi is ebben a kis falucskában, a kánikula fehér izzásával magunk körül. Ki ne emlékezne a fullasztó nyári napokat felidéző képre: „A meszelt kunyhók, a kukoricagórék, a homok keretében minden fehérnek látszott. Még az ég is. Az akácfák poros lombja pedig olyan fehér volt, akár az írópapír.” – Mindnyájan sokszor láttuk ezt. – Vagy: ebédutáni hangulatkép nyaralókkal a hűvösben. „Künn az udvarban eperfák alatt nők, férfiak egy ingben, mezítláb görögdinnyét, főtt kukoricát rágcsáltak.” Éppen ilyen sokatmondó és lényeget megragadó a jellemzése is. Csak egy-két szót szól, és máris él, pillanatnyi lelki helyzetével együtt, az alak. Pl. Jancsi, amikor először elébünk lép: „Vékonyka gyermek volt, haja rövidre nyírva, nullás géppel. Piros tornaing rajta, vászonnadrág, lábán bőrsaru. Pislogott az apja meg az anyja felé.” – Három, nem is hosszú mondat, s külsőleg, belsőleg él az alak. Nem ilyen sunyin, moccanás nélkül szokott figyelni minden gyerek, amikor apa, anya róla vitatkoznak? – Vagy az apa, aki nyíltan nem mond igent, de nem bánja, ha a fia mégis vele megy. Nem ad igazat a feleségének, de nem is ellenkezik:

„Az apa tétovázni látszott.

Anélkül azonban, hogy bármit mondana feleségének, megállapodott egy köszmétebokor mellett, mintha késlekedő fiát várná. Majd nyilván mást gondolt. Kiment a léckapun. A tó felé igyekezett, valamivel lassabban, mint máskor.”

De nemcsak az egyes alakok: előttünk áll az egész család, ez a jellegzetesen középosztálybeli család is. Jancsinak nincs kedve, hajlama tanulni, nem való értelmiségi pályára. A szülők erőltetik, de a fiú még pótvizsgára sem tanul. Emiatti dühében az apja azzal fenyegeti, hogy lakatosinasnak, bognárnak adja. A középosztálybeli gyerekek megszokták már ezt a fenyegetést, a szülők azonban csupán mint megfélemlítő eszközre gondoltak erre: egyébként tűzzel-vassal csak keresztül szokták erőszakolni az iskolán szerencsétlen fiúkat. Mert a cím, a rang, a diploma, ez az ideál… Kosztolányi mindezt megérezteti, anélkül, hogy ki is mondaná, az alakok viselkedésével, hanghordozásával, magatartásával.

Legnehezebb beszélni a novella atmoszférájáról, s azokról az eszközökről, amelyekkel ezt megteremti. Pedig ez a fojtott levegő az, ami már az első mondatnál érezhető, s tart mindvégig, az utolsó mondatig. Az elbeszélő egyetlen arcizma sem rándul, sehol egyetlen írói közbeszólás, hangulatkeltés, felkiáltás. Mindent pontosan, szabatosan, néhol részletezve mond el, s mégis az egész novella fölött ott lebeg ez a nyomasztó végzetszerűség: érezzük, hogy valami történni fog, bár fogalmunk sincs még – s az író egyáltalában nem célozgat rá –, hogy mi.

Stílusa maga a klasszikus tökéletesség. Mondatai általában rövidek, csiszoltak: szinte mindegyik remeke a prózai ritmusnak. „Fehéren sütött a nap” – kezdi, s a hangnem voltakép mindig ez marad: egy-egy nem is túlságosan kirívó, meglepő jelző vagy határozó (mint itt a „fehéren”) ad az egyszerű mondatoknak annyi színt, a leírt jelenségeknek annyi pontosságot. Néha egy igével teszi egészen érzékletessé a képet. A fiú például amikor futott, „tapsikolta a port”. Másutt a vízből jön ki: „két öklével nyomigálta a szemét, mert nem mindjárt látott.” – Vagy: az apa keresi a fiát: íme az izgalom, a félelem, a sikertelenség, a reménytelenség riadtsága, s a már jelentkező lelkifurdalás mind-mind stilárisan érzékeltetve:

„Kereste-kereste, mindenhogyan, az iszapba hasalva, könyökölve guggon, újra és újra, körbe forogva, oldalt billenve, módszeresen számon tartva minden helyet.”

III.3.13. Kisebb epikai fajok

Az epikai műfajok kialakulása folyamán az eposz és regény mellett kisebb műfajok is jöttek létre, bennük egyrészt átmenetet láthatunk e két jelentős műfaj között, másrészt azok egy-egy jellemző sajátságának megvalósulását.

A novella verses megfelelője a költői elbeszélés. Utolérhetetlen remeke Vörösmarty Szép Ilonkája. – A kisebb tanító célzatú elbeszéléseket tanító meséknek nevezzük. Keletkezésük a népmesével esik össze, de virágzásuk egyes írók nevéhez fűződik, akik az állatok sorsával, beszédjével példálódzó népmese motívumait a maguk friss képzeletével gazdagították, átformálták (Aisopos, Phaedrus, Lafontaine, nálunk Fáy András). Az idill azokból a mutatványos tréfákból nemesedett költői műfajjá, amelyeket a görög nép mulattatására vándor mulattatók rögtönöztek falusi környezetben. Az egyszerű életnek ez a megjelenítése ihlette meg a görög Theokritos lelkét, aki idilljeiben a pásztorok és a kisvárosok lakóinak életét ábrázolta. Később álpásztorkodásba fulladt a műfaj. Ma általában az egyszerű emberek derűs életét festő művet nevezik idillnek. A mi költészetünk legnagyszerűbb ilyen természetű idillje Petőfi Téli esték-je és Arany Családi köre. Az idillel rokon műfaj a genrekép, amely egy-egy embertípust mutat be, valamint az életkép, amelyek tárgya a való életnek egy-egy jellemző jelenete. A legszebb magyar prózai idilleket, genreképeket és életképeket Gárdonyi Géza írta (Az én falum).

---

13. Greguss Ágost meghatározása („dráma, dalban elbeszélve”), mint Ortutay Gyula kimutatja, nem feltétlenül érvényesül minden egyes balladában, – vannak inkább drámai, inkább epikai és inkább lírai jellegű balladák. „Az egyes balladákra alkalmazva ez a meghatározás túlságosan nehézkes és merev. A ballada műfajának egészére azonban föltétlenül érvényes.” (Buday-Ortutay: Székely népballadák, 40.)

14. Az itt következő egyes elemzések a tárgyalt műveket rendszerint egy vagy egy-két szempontból tárgyalják. E szempontok megválogatásában az a szándék vezetett, hogy a különböző műfajok darabjai együttesen lehetőleg valamennyi lényeges szempont alkalmazására példát nyújtsanak.