Sík Sándor: Az olvasás művészete
A szó azonban csak mintegy atomja, a szólam és mondat csak molekulája a beszédnek, a költői alkotás kisebb-nagyobb egységekből fölépülő még nagyobb egység. Minél nagyobb az egység kiterjedése, annál nagyobb problémája az alakításnak a szerkesztés. A legnagyobb igényű szóművészeti egységben, a drámában egyenesen az a legfőbb formaelv: a szerkezeten múlik a dráma sikerének túlnyomó része. De a legnagyobb egységek alakító elve is ugyanaz, ami az atomé.
Mi a kapcsa a költői alkotás részeinek? – Vegyünk egy egyszerű szerkezetű verset:
Babits Mihály: Ballada Irisz fátyoláról
Megjön a tavasz tarkasága:
fehér pöttyök és piros pontok,
virágos fák, tavaszi gondok,
tavaszi sírok ciprusága,
fehér virág hull barna sárba,
szelet mond az alkonyi pír is;
halálvágy száll a bús muzsákba,
mikor
zöld köntösét cifrázza Irisz.
S megjön a nyárnak tarkasága:
poros utak, száraz porondok,
a kertkarókon piros gombok,
ezüst zápor piros rózsákra,
piros pipacs hullós virága:
minden virág lehull, ha nyíl is;
hajlós rozs érik a kaszákra,
mikor
meleg szemét kinyitja Irisz.
S megjön az ősznek tarkasága:
aranyos lombok, piros lombok,
gyümölcsös berkek, hangos dombok,
sápadt levelek ordas ága,
avarok zörgő pusztasága;
a kósza szél kacag is, sír is:
az estnek rögös ege sárga,
mikor
felhős fátyolát tépi Irisz.
Herceg! hátha megjön a tél is?
Lesz fehérsége, barnasága,
lesz jégvirágos tarkasága,
mikor
fehér gyászát felölti Irisz.
A verset a négy évszak egymásutánja kapcsolja össze. Az első strófa a tavasz tarkaságát és halálízét festi: ezt a színeken keresztül éri el a költő; ezt a célt szolgálja a szivárvány-istennő, Irisz neve is. A többi strófákban ugyanez a hullámzás folytatódik: színek és halálgondolat. Befejező mindig a refrénszerű szó: Irisz. Ennek a versnek szerkesztő elve a tiszta gondolat: értelemmel kigondolt vers. (Az ember első tekintetre nem így gondolná, mert a gondolat köntöse csupa kép; ez világosan mutatja, hogy a köntös és a szerkezet két különböző dolog.) Minthogy a szó elsődleges szerepe, feladata a gondolati-fogalmi hatás, voltaképpen a legegyszerűbb szerkesztési elv a gondolati (logikai) kötés.
Petőfi: Édes öröm, ittalak már… c. versében már más a szerkesztési elv:
Édes öröm, ittalak már,
És hová lett az a pohár,
Amelyből ittalak téged?
Összetörött, cseréppé lett.
Keserű bú, itallak már,
És hová lett az a pohár,
Amelyből ittalak téged?
Összetörött, cseréppé lett.
Fényes nap a szív öröme,
Sötét felhő takarja be.
Sötét felhő a szív búja,
Szellő jön és odébb fújja.
Olyan vagyok, mint az árnyék,
Mintha temetőben járnék.
Elmúlt idő, elmúlt idő,
Te vagy, te vagy a temető.
A temető éjjelében
Bolygótűz az én vezérem.
Múlt napjaim sírja felett
Bolygótűz az emlékezet.
Mozdulni kezd a levegő,
Halk, de hűvös fuvalom jő,
És tőlem suttogva kérdi:
Nem legjobb-e sosem élni?
Ebben a versben tisztán hangulati összefüggés van, nincs gondolati kapocs a mondatok között. Egyetlen figyelmes olvasás elég hozzá, hogy észrevegyük: a vers a képek tengelyén halad. A szerkezet képeken fordul tovább, a képek rokonságán. Ez a képi szerkezet. Az ivás a pohár képét idézi föl, majd az öröm ellentéte idéződik: a bánat. A felhő hozza ismét a rokon képet, az árnyékot, az árnyék a temetőt. Milyen tűz van a temetőben? – bolygótűz.
Vannak azután olyan versek, amelyeknek még belsőbb szerkezeti elvük van: zenei szerkezetűek. Egészen egyszerű, egysejtű példája ennek ez a kis népdal:
Nagyabonyban csak két torony látszik,
De Majlandban harminckettő látszik,
Inkább nézném az abonyi kettőt,
mint Majlandban azt a harminckettőt.
Egy akkord, s benne a belső feszülés: az ellentét. Van benne gondolat is, de bizonyos, hogy a vers nem gondolatból született: van benne kép is, de nem az indítja, mert akkor a majlandi tornyokkal kezdené, hiszen a verset költő katona nyilván azokat látja! Az ellentét azután feloldódik egy sóhajtásban, – ez a zenei szerkesztés a tiszta dal szerkezeti elve.
Ha az előbbi vers egysejtű volt, Vachott Sándor következő kis dala mintegy kétsejtű:
Éjszak felé
Könnyű felhők szállnak,
Ha bánatim
Velük szállhatnának!
De bánatim
Vesztett honért kelnek,
Nincsen szárnyuk
El nem repülhetnek!
(Sóhaj)
Az egyetlen érzelmi akkordot egy megokoló másik akkord egészíti ki.
A leghatalmasabb vers, amelynek felépítése szintén zenei, A vén cigány. Ez egy egész zenekar. Minden strófában új motívumot vet fel. A „Húzd rá cigány” az alapmotívum, ez mindig visszatér a refrénben, és egységbe foglalja a minden versszakban gazdagabbá váló mondanivalót. S mint mindig, itt is jellemző Vörösmartyra a végtelenbe-lendülés:
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett.
Egyszerre az egész élet benne van:
Oda lett az emberek vetése –
Az egyetemes pusztulás képe az egész világon:
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Nyilvánvaló, hogy a jeruzsálemi szentsírra gondol; de ezen a szimbólumon keresztül e gondolat valahogyan végtelenbe nyúlik ki.
A következő strófában az óriási zenekarból, amelyben már az egész természet benne van, kihallik egy hang: a költő saját fájdalma. Itt a találgatással, a kérdések halmozásával lendül ki a végtelenbe. Ezután egészen Vörösmartyra jellemző bizarr gondolatkapcsolással egy új zenei akkord következik: (Kain, Gyilkos testvér botja zuhanása, s arról Prometheus motívuma: Prometheus halhatatlan kínja). Végül a legmagasabbra emelkedik:
A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserü levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy új világot zár magába.
Az „új világ” a végtelenbe való kitekintés az időben. Az utolsó strófában megint odáig jut, hogy „Isteneknek teljék benne kedve.”
A zenei szerkezet azonban nemcsak a verses költészetnek lehet az elve, hanem éppen úgy, mint a logikai és a képi szerkesztésmód, mindenfajta irodalmi alkotásnak. Hogy egy nagyobb lélegzetű és prózai példánk is legyen, vegyünk elő egy lapot egy Gárdonyi-novellából (Csak már a Pesta jönne!) Az öreg Kerülő Szabó halálán van, meggyónt, megáldozott, most fekszik az ágyon és várja a fiát. Az egész novella a népdal szerkesztési elvén épül fel. Ugyanaz a párhuzamosság, ugyanaz a kétütemű ritmuselv működik benne, csakhogy ötször megismételve. Az író leüt egy akkordot: megmutat egy képet, azután hozzáüt egy másik, rokon, de teltebb-hangút: ez az érzelmi kíséret. Ez a kétféle akkord ötször váltja fel egymást. A páratlan ízek ábrázolnak és elbeszélnek, a párosak aláfestenek, értelmeznek: kifejeznek és jelentenek.
I. íz. Az öreg arca sápadt, de nyugodt. A szeme félig be van hunyva.
II. íz. Már ő ezzel a világgal nem foglalkozik többé. Ki tudja, mit lát a haldokló. Mert néz valamit, néz, nyugodtan, mereven. A levegőben talán árnyékok jelennek meg. Úsznak ide-oda, mint a jég a vízben. Talán már szólnak is hozzája, s az öreg kezdi hallani.
III. íz. De ím az öreg egyet pillant, és az asszonyokra fordítja a szemét: Csak már a Pesta jönne!
Jön már, felelik. Az erdőn dolgozott. Fát hordanak.
IV. íz. A nap kisüt a felhőkből, s harmattá változtatja a zúzmarát a fákon. Besüt a pitvarba is. Az öreg nézi a napfényes eget, nyugodtan, mozdulatlanul, mellette az asszonyok ajkán susog a Miatyánk.
Csak a Pesta jönne!
V. íz. Végre lódobogás hallatszik, s a ló megáll a kapu előtt. Pesta jött meg. Csak úgy jött, ahogy a munkában bolt: kurta, avult, rongyos szűrben, kopott, fekete báránybőr süvegben. Barna, zömök ember. A bajusza most is egyenesre van húzva, mintha vasból volna.
VI. íz. Az öreg is ilyen barna, erősbajszú ember volt valamikor. Pesta is ilyen fehér, lógóbajszú öreg lesz valamikor.
VII. íz. Pesta leszáll. Nem szól senkinek. Neki se szólnak. Belép a pitvarba. Leveszi süvegét s az apjához térdel.
– Hát így van kend, édesapám?
– Így – feleli bágyadtan az öreg.
Nézik egymást szótlanul.
Azután az öreg fölemeli lassan és nehezen a jobb kezét, és fiának nyújtja.
– Isten áldjon meg, Pesta!
– Isten áldja meg, édesapám! – feleli a fiú, az öreg kezét a magáéba véve.
VIII. íz. Mennyi munkáról beszél az a kemény kéz! Az egyik félszázad munkájáról, amely már elmúlt. A másik is talán félszázad munkájáról, mely ezután következik.
IX. íz. Akar-e még mondani valamit az öreg?
Nem.
A fiú sem mond neki semmit. Csak néz rá nedves szemmel.
És így nézik egymást, mígnem az öreg szeme elhomályosodik.
X. íz. S a nagy csöndességben, a Miatyánk susogása között elballag az öreg lélek a másvilágra.
Hogy ez a szerkezeti elv milyen páratlan hatásokra képes, megsejthetjük, ha meggondoljuk, hogy ez a szerkezeti elve Cervantes Don Quijoté-jának (Don Quijote és Sancho Pasa ellentétes alakjai egymás mellett), háromféle formában is a Csongor és Tündének, rokon vele a görög dráma szerkezeti elve (a kórus) és a shakespeare-i dráma kettős cselekménye.
A legtöbb alkotásban azonban összekeveredve s különböző változatokban jelentkezik ez a háromféle szerkesztési elv. Vegyünk most egy pár ilyen bonyolult szerkezetű verset. Bonyolultak annyiban, mert a vizsgálat megmutatja, mennyi motívum fűződik benne egybe: de ha olvassuk, természetesen tökéletesen egynek, egyöntetűnek érezzük őket, – hiszen remekművekről van szó.
A tökéletes szerkesztésnek legnagyobb művésze irodalmunkban Petőfi. A zseni ösztönösségével tudja mindig megalkotni a forma és tartalom tökéletes egységét. Egyik mesterműve ennek, a világirodalomban ritkítja párját a szerkezet tökéletessége szempontjából, a Szülőföldemen.
Az első strófa: kép és hangulat. Megüti az alaphangot:
Itt születtem én ezen a tájon
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
„Cserebogár, sárga cserebogár!”
A következő három versszakban gyönyörűen megfigyelhetjük: hogyan hatol az emlékezés egyre messzebb a múltba. Már a refrén is visszavisz bennünket a gyermekkorba. A vers szerkezetében az a csodálatos, ahogyan egyre jobban átlendül ebből az emlékező magatartásból a jelenlétbe.
A második strófa első sorai még mindig szembeállítják a kettőt:
Úgy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
Hej, azóta húsz esztendő telt el…
A harmadik versszak tovább megy:
Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Itt már fél lábbal benne vagyunk a múltban: a régi játszótársak nincsenek itt, de ő szól hozzájuk: már látja őket. Nem őket hívta vissza, maga ment vissza hozzájuk. – De azért még nincs meg a teljes beleélés; még egy utolsó jelen-motívum:
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem…
Ez a tudat egy bizonyos nyugtalanságot visz bele az emlékezés melankolikus nyugalmába; ezzel indul a következő strófa:
Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom.
Most aztán nincs több emlékezés: a költő valósággal végigéli a gyermekkori napot:
Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva…
Megkondul az esteli harangszó,
kifáradt már a lovas és a ló.
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom s félálomban vagyok már…
„Cserebogár, sárga cserebogár!”
A vers kettőssége: a mai emlékezés és az akkori lélek, itt a végén teljesen összefut a dajkadalban. Ebbe a félálomba újra beleolvad a mostani hangulat; a kettő annyira eggyé lesz, hogy a vers ott végződik, ahol a megelevenítés. Szerkezetében ennél tökéletesebbet nem lehet elképzelni.
Vizsgáljuk meg most a szerkezet szempontjából Berzsenyi: A közelítő tél c. versét!
Az első strófa tiszta tájrajz: egy hangulat. De már ez is két ütemű: a két első sor leírással, a két másik tagadással, a hiányok említésével fest.
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
_Nincs_ rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt _nem_ lengedez a Zephyr.
A második strófa látszólag az előbbit folytatja. Mivel ad többet mégis? Az előbbi a táj külső képét adta meg; ez az élet hiányát siratja. De minthogy a költő nem ebben az irányban akarja a verset tovább vinni: az utolsó sor megint leírón állító.
Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
A harmadik versszak lezárja az előbbi szakasz dallamkörét. Visszagondol a szüret örömére, de egyben már fölvezeti tekintetünket a hegyre és a ködre; ezzel többet éreztet meg, mint egy őszi hangulatot: a mulandóságra emlékeztet. Az utolsó sor ezt ki is mondja:
S most minden szomorú s kiholt.
Idáig terjed a vers első része: a hangulat; most következik az alkalmazás. Még mennyiségileg is megvan a művészi egyensúly: 3-3 szakasz esik mind a két félre.
Bámulatosan teszi meg most a költő az eddig fölfelé tett fél hullámot lefelé, a mélybe. Az egyszerű leírástól eljutott a mulandóság gondolatáig. A negyedik strófa filozofál: elsóhajtja a mulandóságot. Persze nem elméleti filozófia ez: a költő a gondolatot szemlélethez köti: a hervadt nefelejcslevél képéhez. Ez nyilván nemcsak úgy előkapott hasonlat, hanem látott kép.
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
Ez a vers azonban nem filozofálni akar; nem az a fontos itt, hogy mindennek meg kell halnia, hanem hogy nekem is meg kell halnom! A következő versszak már az én-re vonatkozik:
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít.
Nem is az a szomorú, hogy elmúlik, hanem hogy olyan rövid volt. Mennyivel mélyebb lelki tájakon járunk már, mint az általános filozofálás!
Végül az utolsó strófa mindkét elképzelhető irányban végigviszi a hangulatot a legtökéletesebb művészetig: elméleti irányban is – eljön a halál, és nincs visszatérés –, de megragadható, érzékletes valóságban is: a csodálatos záró képpel. Ezzel egyszerre olyan élet költözik ebbe a halálversbe, hogy nagyobb már nem is lehetne!
Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!
Csak a legnagyobbak engedhetik meg ezt maguknak: egyetlen versben a leírásból indulva egészen az általános filozofálásig jut – a legnagyobb veszedelme a lírának! – én onnan újra vissza tud térni a legkonkrétebb képig, anélkül, hogy ez kiütne a versből.
Végezetül vizsgáljuk meg Arany Dante c. költeményének egy versszakát. Ez a költemény (talán a legszebb, az olasz mestert legjobban átérző írás, amit Dantéról valaha is írtak) arról szól, ami a Divina Commediában a legmegfoghatatlanabb: irracionális, természetfeletti, az emberésznek hozzá nem férhető, csak a sejtelemben, a hitben, a vallásos élményben megközelíthető tartalmáról. Arany itt megpróbálja kifejezni a kifejezhetetlent, megfogni a megfoghatatlant; teszi pedig ezt nem a szimbolizmus szuggesztív-zenei eszközeivel, mint tennék talán a szimbolista iskola költői, és amint talán könnyebb is volna; nem is az evvel ellentétes módon, fogalmilag próbálván közel jutni, ha nem is magához a természetfelettihez, de annak az emberagyban tükröződő logikai fogalmazásához, ami éppen Danténál talán szintén kevésbé volna nehéz. Arany, a klasszikus költő, a klasszicizmus fensőbbséges művészetével dolgozik, és a nyelvi kifejezésnek mind a négy erejét harmonikusan működteti össze merész céljának elérésére. A mű, amely ebből fakad, látszólag egyszerű, valójában összehasonlíthatatlanul bonyolultabb művészi eljárás eredménye, mint a két másik. Megfigyeléseinknek nincs módja ezt a boszorkányos munkát a maga összetettségében nyomon kísérni, de megfigyelhetjük a szerkesztés csodálatos művészetét. Íme a strófa:
E mélység fölött az értelem mér-ónja,
Mint könnyü pehelyszál, fönnakad, föllebben:
De a lélek érzi, hogy az örvény vonja,
S a gondolat elvész csodás sejtelemben,
Nem-ismert világnak érezi nyomását,
Rettegő örömnek elragadja kéje,
A leviathánnak hallja hánykodását…
Az _Úr lelke_ terült a víznek föléje.
Izgatóan érdekes megfigyelni ennek a strófának belső szerkezeti lendületét: a gondolatok mozgását, emelkedését, a gondolati tartalom teljessé válását, és a tárgynak megfelelően ugyanakkor végtelenbe veszését. Az első mondat (első és második sor) megállapítja Dante világának gondolatilag meg nem mérhető mélységét. Ez a két sor a strófa mozgásának mintegy kiinduló pontja: maga még nem mozog: nyugodt ténymegállapítás. A lélek azonban nem áll meg ennél a ténynél. Az ismeretlen, megismerhetetlen világ vonzást gyakorol rá. A lélek megmozdul: vonatik az örvény felé. Tevékenysége nem megértés (ez lehetetlen), hanem sejtelem, mozgás a mélység felé, amelynek érzi csodásságát, amelyben érzi, hogy elveszti magát, mégis átadja magát neki ellenállhatatlanul. Ezt a bonyolult, nyugtalan, de egyirányú lélekrezgést festi a második és harmadik sor. Erre a lendületes mozzanatra ismét egy nyugvó következik, a mozgásra pillanatnyi nyugvás: a költő két tömött sorban (az ötödik és hatodik sorban) azt a lelki állapotot festi, amelybe a lélek kerül, amikor átadja magát a végtelenség vonzásának. Nyomást érez: nem ismert, csak sejtett világ irtóztató arányaival, ismeretlen és azért félelmetes tartalmával reá nehezedik a lelkére, rettegéssel tölti el: de ugyanakkor boldog is ez a sejtelem; a felsőbb léttel való érintkezés, a feléje való vonzatás lendülete magasabb rendű öröm ujjongását kelti. Ez a borzongó öröm végül is lehetetlenné tesz minden ellenállást, mint valami belső forgószél ragadja magával a lelket (rettegő örömnek elragadja kéje). Ez az utolsó félsor már újra kimozdulás az önszemlélet nyugodtságából; a strófának ez a harmadik íze gyorsabb hullámzással, egy-egy soros váltakozással ismétli meg a nyugvó és lendületes részek játékát. Az utolsó íz (két utolsó sor) ugyanezt teszi, de fordított sorrendben: első fele átveszi az előbbi sor megindult mozgását és egy nagyszerű szimbólummal, a mesés-bibliai szörnynek, a leviathánnak hánykódásában a maga belső viharzását, mintegy az egész mindenség háborgásába hullámoztatja bele (kozmikussá nagyítja), hogy aztán az utolsó sorban az elképzelhető legnagyobb képpel hozza egyensúlyba a külső és belső hullámzást, amikor megérzékelteti velünk az érzékelhetetlent, a mindenségnek minden emberit túlhaladó nyugalmát.
Íme, egy egész kis dráma: nyolc sorban. A legtökéletesebb egyensúly, matematikai viszonyokkal kifejezhető szimmetria, amely mégis misztikus valóságot tartalmaz. Tökéletes zártság, amely mégis kilátást nyit a végtelenbe. Minden szó a maga helyén, lenyűgöző szükségszerűséggel; hozzátenni, elvenni belőle, változtatni rajta lehetetlen, mégis minden szó új akkordot üt meg, végtelenbe zengő hangsort kezd el. A strófa minden íze önmagában teljes, hiánytalanul kifejez egy-egy önálló gondolatot, egy-egy hatalmas életérzést, mégis engedelmesen olvad bele a felsőbb egységbe, a strófa egészébe (mint ahogyan maga a strófa is csak egy íze az egész négystrófás költemény még felsőbbrendű egységének), és így fejezi ki, szuggerál ránk, alkot még önmagában egyetlen érzelmi drámát, egyetlen gondolati épületet, egyetlen nagyszerű emberi valóságot, amely egyszerre egyéni és örök emberi, egyszerre ábrázolás (Dante világa), önkifejezés és sejtelem. Íme, a szó legmagasabb értelmében vett klasszikus kompozíció.