Sík Sándor: Az olvasás művészete
II.4. A ritmus
II.4.1. A ritmus fajai
A vers olyan beszéd, amelyben szabályos hullámzás van. Ezt a szabályos hullámzást nevezzük ritmusnak. A ritmus görög szó, folyást, hullámzást jelent.
Szabályos hullámzást, tehát ritmust a természetben és az élet számos terén is találunk. Ritmikus a parthoz verődő hullámnak, a vágtató paripának, az ereszből lecsepegő csőcseppeknek nesze, az órainga lengése, a vonat kerekeinek zakatolása. Szabályos hullámzást veszünk észre gyakran a távoli hegyek körvonalaiban, művészi épületeken, képeken, a dolgozó munkás mozdulataiban, a táncoló ember lejtésében. A versbeli ritmus mindezektől különbözik: a vers ritmusa az emberi hangnak szabályos hullámzása.
A versbeli ritmusnak legközelebbi rokona az ének és a zene ritmusa. Mindkettő hangoknak (az ének egyenes emberi hangoknak) szabályos hullámzása. A vers mégis két dologban különbözik ezektől is. 1. A versben az értelmes emberi beszéd hullámzása adja a ritmust, míg a zene és az ének nem kívánja meg föltétlenül a hangok értelmes voltát (lehet lalalá-val is énekelni). 2. A zenének és az éneknek a ritmus mellett még egy másik, nem kevésbé lényeges eleme is van: a dallam; a versnek ellenben, ha nem is mindig egyetlen, de legfőbb eleme a hangok ritmusa, ezzel szemben a gondolatok szabályos hullámzása, a gondolatritmus alárendeltebb szerepet játszik.
A gondolatritmus a gondolatok szabályos hullámzása; akár egész gondolatoknak, akár a gondolat egyes részeinek nagyjából egyforma szakaszokban való haladása. Az előbbit megfigyelhetjük a körmondatokban, az utóbbit pl. ebben:
Ebet szőrén, madarat tollán, az embert társán ismerheted meg.
(Közmondás)
Krisztus őket megátkozta:
A fürjet, hogy fönn ne szálljon, csak vetés közt szaladgáljon,
A bíbicet, meg nem álljon, réten, káka közt bujkáljon,
A galambot, búban éljen, bokrok alatt keresgéljen.
(Gyulai: Krisztus és a madarak)
Szorosabb értelemben gondolatritmuson a gondolatnak szabályos, hullámzó megismétlését értjük (parallelizmus: párhuzamosság). Ez a gondolatritmus igen gyakori a keleti népek költészetében, pl. a zsoltárokban; szereti a magyar népköltészet is. Ilyenek:
Repesszük el rabláncukat,
Hajítsuk el igájukat.
(2. zsoltár)
(Párhuzamos gondolatritmus)
Hallottad-e hírét a híres Szebennek,
A híres Szebennek s a híres Mohának,
A mohában lakó: Kerekes Péternek,
S Kerekes Izsáknak, ő felnőtt fiának?
(Kerekes Iszák népballada)
(Halandó gondolatritmus)
Napok jönnek, napok mennek,
De búm csak nem távozik,
És az órák elröppennek,
De sorsom nem változik.
A vulkánok elfáradnak,
De nem az én tüzeim,
Folyók, tavak kiapadnak,
De nem az én könnyeim.
(Kisfaludy S.: Kesergő szerelem)
(Ellentétes gondolatritmus)
A verstanban ritmuson elsősorban hangritmust, mégpedig az értelmes beszéd hangjainak ritmusát értjük.
Bizonyos szabályos hullámázást, – a gondolatoknak, de sokszor a hangoknak szabályos hullámzást is – a közönséges, nem verses beszédben is megfigyelhetünk. Csakhogy ez a hullámzás sokkal szabadabb, szabályossága sokkal kevésbé megkötött, mint a versé. Azért a verset kötött beszédnek, a nem verses beszédet kötetlennek is nevezik. Nevezik a kötetlen beszédet prózának is.
A vers szabályos hullámzása onnan származik, hogy a verses szövegben egyes szótagokat erősebben, nyomatékosabban ejtünk ki (ictus, azaz nyomaték, lüktető van rajtuk), más szótagokat gyengébben, nyomatéktalanul. Az ictust ékezettel szokás jelölni (').
A vers tehát erős és gyenge részekből, vagyis emelkedésekből arsis és esésekből thesis áll. Az emelkedések és esések szabályosan váltakoznak, vagyis a nyomatékok (ictus) egymástól egyenlő időbeli távolságra vannak. Erről meggyőződhetünk, ha bármely vers elmondásakor a nyomatékos szótagoknál egyet ütünk a kezünkkel: pl.:
_Száll_ a madár, | _száll_ az ének
Két fiáról | _szép_ Enéhnek,
_Zengő_ madár | ágról-ágra,
_Zengő_ ének | szájról-szájra.
(Arany: Rege a csodaszarvasról)
Vagy:
_Régi_ di | _csősé_ | _günk_, hol | _késel_ az | _éji_ ho | _mály_ban?
(Vörösmarty: Zalán futása)
(Mikor a verset a ritmus éreztetésével olvassuk: skandálunk.)
II.4.2. Az ütem
Minden nyomatékos szótaghoz szorosabban hozzátartozik egy, két vagy három nyomatéktalan szótag. Egy nyomatékos szótag a hozzátartozó nyomatéktalanokkal együtt egy ütemet (taktus) alkot. Az ütem tehát állhat két, három vagy négy szótagból. Akárhány szótagból állnak azonban egy vers ütemei, a kimondásban az egyik annyi ideig hangzik, mint a másik. Ez az ütemegyenlőség törvénye. Akárhány szótagosak is az ütemek (azaz akárhány nyomatéktalan szótag következik az ictusra), egy versen belül mindig egyenlő ideig tartanak. A következőkben pl. két-, három- és négy szótagos ütemek hangzanak egyforma hosszú ideig:
_Szegény_ ember | _szándékát_ | _boldog_ Isten | _bírja_ (4-3-4-2).
(Közmondás.)
_Ösztövér_ | _kútágas_ | _hóri_horgas | _gémmel_ (3-3-4-2).
Mélyen néz a | _kútba_ | _s benne_ vizet | kémlel (4-2-4-2).
(Arany: Toldi I.é.)
Az ütemet alkotó szótagok hosszúak vagy rövidek. Hosszú az olyan szótag;
amelynek magánhangzója hosszú (pl. kép, áll, hős); vagy amelynek
magánhangzója rövid, de utána hangtorlódás (egynél több mássalhangzó)
következik (pl.: fuss kelt). – Rövid az olyan szótag, amelynek
magánhangzója rövid és nem következik rá hangtorlódás. A hosszú szótag jele:
; a rövid szótag jele: 
.
A magánhangzós végű egytagú szavakat költőink hosszúak is, rövidnek is használják (közös szótag: = ; pl. a, de). Közömbös az egyes verssorok utolsó szótagja; a szükséghez képest ösztönszerűen hosszan vagy röviden ejtjük. Pl.:
Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon
Hazádnak rendületlenül
Légy híve, ó magyar!
Az ütemek jellegét tehát három elem adja meg:
1. A szótagok száma, amelyek alkotják. A szótagok száma szerint vannak két-, három- vagy négy szótagú ütemek. Az ütem nyomatéktalan részét szünet (pauza) is helyettesítheti. Az ilyen ütem tehát látszólag csak egy szótagú. Ilyen pauzás ütem pl. a következő sor utolsó üteme:
_Zöld_ erdőben | _zöld_ mezőben | _lakik_ egy ma | _dár_.
(Népdal)
2. A nyomaték, amely az egyik szótagot kiemeli. A nyomaték helye szerint megkülönböztetünk: ereszkedő vagy emelkedő ütemeket: ha a nyomaték van elől, a nyomatéktalan rész utána, akkor az ütem ereszkedő; ha a nyomatéktalan rész van elől, a nyomaték utána, akkor az ütem emelkedő.
Ereszkedő ütemek:
_Száll_ a madár, | _száll_ az ének
_Sír_ vagyok, | elhul | _lott_ magya | _roknak_ | _sír_ja, | Mo | _hács_ föld.
(Vörösmarty: Mohács)
Emelkedő ütemek:
_Hazád_ | nak _ren_ | dü_let_ | _lenül_
Légy _hí_ | ve, _ó_ | magy_ar_!
(Vörösmarty: Szózat)
3. Az időmérték, vagyis a szótagok hosszúsága. A szótagok időmértéke szerint vannak lassúbb vagy gyorsabb ütemek: ha több benne a hosszú szótag, az ütem lassúbb, ha több a rövid szótag, az ütem gyorsabb.
II.4.3. Verssor és versszak
Az ütemek a versben verssorokká fonódnak össze. A magyar nemzeti versidom sorai többnyire két-, három- vagy négy ütemből állnak; egy ütem csak elvétve szerepel önálló sorként. Négynél több ütemű sor nemzeti verselésünkben nincs; az idegen versekben azonban öt- és hatütemű sorok is előfordulnak (pl.: a hexameter: hatméretű: hatütemű verssor.)
Kétütemű sorok:
Elindul az | Igazság
Vele megy a | Hamisság.
(Gyulai: Igazság és Hamisság)
Háromütemű sorok:
Izabella | királyné | Budában
Azt sem tudja, | Hová lesz | búvában.
(Arany: Török Bálint)
Négyütemű sorok:
Este van, | este van, | kiki nyuga | lomba!
Feketén | bólingat | az eperfa | lombja.
(Arany: Családi kör)
A verssorok néha megszakítatlan folytonosságban követik egymást, legfeljebb – mint a prózai beszédben értelmi egységek után kezdődik újabb szakasz. Ilyen vers pl. A Szegény asszony könyve (Vörösmarty), vagy A fülemile (Arany). A legtöbb költemény sorai azonban bizonyos egyforma terjedelmű szorosabb egységekbe illeszkednek. Ezek a többsorú egységek a versszakok (strófák). Költészetünkben leggyakoribbak a négy-, hat-, nyolcsoros strófák, de előfordulnak két-, három-, öt-, hét-, sőt nyolcsorosnál hosszabb strófák is. Pl. négysorosak a Szózat, hatsorosak A puszta, télen (Petőfi), nyolcsorosak a Toldi versszakai.
A strófa nemcsak ritmusbeli szerkezet, hanem értelmi és hangulati egység is. A művészien szerkesztett versszakban a gondolat is arányosan épül fel, a hangulat híven és arányosan oszlik el; szabályos belső hullámzás, emelkedés és ereszkedés van benne, valami olyasféle, aminőt a körmondatnál figyelhetünk meg. Pl., sok strófa belsőleg két, rendesen egyenlő terjedelmű félre oszlik. Pl.
Száll a madár ágról – ágra,
Száll az ének szájról – szájra.
Fű kizöldül ó sírhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.
Vagy:
De ki vína bajt az égiháborúval,
Szélvészes, zimankós, viharos borúval,
Vagy ki vína Isten tüzes haragjával,
Hosszú, kacskaringós, sistergő nyilával?
Mert csak az kössön ki Toldival, ha drága
S nem megunt előtte Isten szép világa.
Jaj, keserves annak, aki jut kezébe,
Meghalt anyjának is visszarí ölébe.
II.4.4. A magyar nemzeti versidom
Nyelvünk hangbeli gazdagságának, hajlékonyságának egyik legszebb bizonysága, hogy míg más nyelvek többnyire csak egyfajta verselést engednek meg, a magyar nyelv háromféle vers dallamára is alkalmas. Megvan nekünk is, mint más népeknek, a magunk nemzeti versidoma, amelynek ritmusa egy a magyar zene, a magyar tánc ritmusával, és amelynek dallamát a magyar ember tanulás nélkül is megérzi. De tudunk verselni magyarul is úgy, amint a régi görög és latin költők verseltek (klasszikus versidom), és utánozni tudjuk a nyugati (német, francia, angol, olasz) népek verselését is (nyugat-európai versformák) A magyar nyelven való verselés e három lehetősége közül először a nemzeti versidommal foglalkozunk.
Beszédünk – a prózai is – ösztönszerűleg bizonyos, többé-kevésbé egyenlő időtartamú részekre: beszédszakaszokra oszlik. Ezek a beszédszakaszok többnyire úgy alakulnak, hogy a hang ereje 3-4 szótagnyi beszéd után kissé ellankad és csak bizonyos kis szünet után kap új erőre. A magyar nyelvben minden szakasz első szótagján bizonyos nyomaték van, a többi szótag nyomatéktalan. Ezt a nyomatékot zenei hangsúlynak nevezzük.
A zenei hangsúly nem azonos a nyelvtanból ismeretes szó- és mondathangsúllyal. A szóhangsúlytól különbözik, mert az csak a szavak első szótagját teheti nyomatékossá, ez pedig a szó valamely belső szótagjának is adhat nyomatékot (pl. a hosszabb szavakban rendesen az ötödik szótagnak: állhatatlansága, diadalmaskodott). Szóhangsúly a továbbá minden szónak van, zenei hangsúlya viszont minden szakaszban csak egy szónak: a szakasz első szavának (pl. a következő mondatban csak a megjelölt szavaknak van szóhangsúlya: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember.)
De nem azonos a zenei hangsúly a mondathangsúllyal (értelmi hangsúly) sem, mert a mondathangsúly az értelmileg fontos szavak első szótagjait emeli ki, a zenei hangsúly pedig minden zenei szakasz első szótagját, akár van rajta mondathangsúly, akár nincs. A mondathangsúly és a zenei hangsúly (mondatszakasz és beszédszakasz) tehát nem mindig esik össze. A következő mondat pl. így oszlik mondatszakaszokra: Nem tudom. | de azt hiszem, | hogy eljön. – Valójában azonban emígy mondjuk ki (beszédszakaszokra osztva, a zenei hangsúly szerint): Nem tudom, de | azt hiszem, hogy | eljön.
A magyar vers nyomatékát tehát a zenei hangsúly adja. A magyar versidom egy-egy üteme: egy-egy beszédszakasz. Minthogy pedig minden beszédszakasz hangsúllyal kezdődik, a magyar ütem mindig ereszkedő.
A magyar vers akkor szép, ha a zenei hangsúly összeesik a mondathangsúllyal (értelmi hangsúllyal). Szép vers tehát az ilyen:
_Száll_ a madár | ágról – ágra,
_Száll_ az ének | szájról – szájra
_Fű_ kizöldül | ó _sír_hanton,
_Bajnok_ ébred | _hősi_ lanton.
Ha ellenben az értelmi hangsúly nem esik össze a zenei hangsúllyal, akkor a vers kevésbé hangzik szépen:
Ötven-ötven | jó leventét
Kiszemeltek, | _hogy_ követnék.
Érzelem szerint így kellene hangsúlyozni a második sort: Kiszemelték, hogy követnék, – a zenei hangsúly azonban elnémítja az értelmi hangsúlyt.
_Sőt_ hítta az | _ül_dözőket,
Hogy vezesse | _félre_ őket.
(Gyulai: Krisztus és a madarak)
Értelmi hangsúlya: Sőt hítta az üldözőket, hogy vezesse félre őket.
Még rosszabbul hangzik a vers, ha az ütem kettévág egy-egy rövidebb szót, minthogy így a zenei hangsúly még erőszakosabban elválik az értelmi hangsúlytól:
Három árva | _sír_ magában
Elhagyott sö | _tét_ szobában.
(Gyulai: Éji látogatás.)
Ritka vendég | Rácországban
Zsigmond a ki | _rály_, a császár.
(Arany: Szibinyáni Jank.)
Jelesebb költőink verssorainak nagyobb részében összeesik a kétféle hangsúly. Mégis igen sokszor olvasunk efféle kevésbé hangzatos, elnémított értelmi hangsúlyú sorokat. Ennek azonban nemcsak egyes költők pongyolább verselése az oka; nem is csak az, hogy csupa tökéletes hangsúlyozású verssorokat írni nehéz feladat, azért könnyen mesterkéltségre vezetne. Éppen legjobb versművészeink (pl.: Arany) szándékosan is vegyítenek verseikbe efféle gyengébb ritmusú sorokat, mert az ütemeknek állandóan egyforma erővel való hullámzását egyhangúnak és túlságosan erőszakos dallamosságúnak érzik.
A magyar ütemben a hosszú és rövid szótagok szabadon helyezkednek el. A hosszabb ütemek több rövid szótagot szeretnek, a rövidebb ütemek inkább hosszú szótagokból állnak.
Nem szép a két rövid szótagból álló ütem, nehézkes a kettőnél több hosszú szótagot tartalmazó, négy szótagos ütem. Pl.:
Fehér falu | _felett_ | fekete gyász | _borul_.
(Népdal)
Hej mostan | puszta ám | igazán a | puszta,
mert az az ősz | _olyan_ | _gondtalan rossz_ | gazda.
(Petőfi: A puszta télen)
Ellenben igen tetszetős az olyan négy szótagos ütem, amelyben két hosszú szótag két rövidet fog közre (choriambus). Pl.:
_Csillag esik_ | föld reng, | jött éve csodáknak.
Ihol én, | ihol én | pöröllye | világnak.
Sarkam alá | én a | _nemzeteket_ | hajtom,
_Nincs a kerek_ | földnek | ura kívül | rajtam.
(Arany: Buda halála)
A két-, három-, négy szótagos ütemek igen változatosan illeszkedhetnek verssorokká. Vannak két-, három- és négyütemű sorok.
1. Az ősi nyolcas. A sort nyolc szótag alkotja: két négy-négy szótagos ütem (3-3). A legrégibb magyar versformák egyike. Legsűrűbben négyesével alkot strófát, páros rímmel, de gyakran előfordul szakozatlanul (strófákra nem osztva) is. Sűrűn használják a másféle sorokkal összetéve is. Pl.:
_Monda_ Lajos | a nagy király:
Eredj szolgám, | Laczfi Endre,
Küldj parancsot, | mint a villám,
Köss nehéz szab | lyát övedre:
A tatártól | nagy veszélyben
Forog Moldva, | ez a véghely:
A tatárra | veled menjen
Tízezernyi | lófő székely.
(Arany: Szent László)
Az ősi nyolcasnak édestestvére a finnek ősi versformája is, amelyben a Kalevala van írva:
A Kalevala kezdete,
Mieleni minun tekevi,
Aivoni ajattelevi
Lähteäni laulamahan,
Saa'ani sanelemahan
Sanat suasani sulavat,
Puhe'et putoelevat.
| Mostan kedvem kerekedik, Elmém azon töprenkedik, Hogy ím dalra kéne kelni, Ideje volna énekelni Szavaim szétolvadnak számban, Beszédim buzognak bátran. |
2. A tizenkettős vagy Zrínyi-sor (egy hozzá némileg hasonló, francia verssorról alexandrinnak is nevezik). Tizenkét szótag, amelyet a sor közepén egy kis szünet két, hat szótagos félre oszt. Mindegyik félsor két-két ütemből, az egész tehát négyből áll. A félsor ütembeosztása leggyakrabban 4-=, de sokszor 3-3 szótag, sőt olykor 2-4 is, azért ez a forma igen változatos.
Már legrégibb költészetünkben is előfordul, ez a magyar elbeszélő költészet fő versformája. Ebben írta Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem c. költeményét (innen a verssor neve!), ebben Petőfi a János vitézt, ebben Arany Toldijának mindhárom részét. Legtöbbször négy- vagy nyolcsoros strófákban írják, rendesen páros rímmel (régente – pl. Zrínyi – négyes rímmel). Pl.:
Hullatja | levelét | | az idő vén | fája,
Terítve | hatalmas | | rétegben | alája.
Én ez avart | jártam, | | tűnődve meg | álltam,
Egy régi | levélen | | ezt írva ta | láltam.
(Arany: Buda halála)
3. A hatos. A Zrínyi-sor fele: 4-2 vagy 3-3, olykor 2-4. Önállóan is előfordul, de főleg másféle sorokkal összetéve.
Szeretnék | szántani
Hat ökröt | hajtani.
(Népdal)
Leggyakrabban ősi nyolcassal összetéve használják:
Hová, hová, | édes férjem,
megyek a | csatába |
Galambócnál | vár a török,
Ne várjon | hiába!
(Arany: Rozgonyiné)
4. A hetes. Hét szótag: 4-3.
Török bársony | süvegem,
Most élem gyöngy | életem
Balog Ádám | a nevem,
Ha vitéz vagy, | jer velem!
(Thaly: Balogh Ádám nótája)
Ez is leggyakrabban nyolcassal összetéve fordul elő:
Ülj mellém a | kandallóhoz,
Föl van szítva | melege.
Csobáncvárról, | édes-kedves,
Ím halljad, egy | agg rege.
(Kisfaludy S.: Csobánc)
5. Népdalaink igen kedvelik a kilenc-, még inkább a tíz- és tizenegy szótagos sorokat. Kilences (4-2-3, 3-3-3, 4-4-1):
Hortobágyi | pusztán | fú a szél,
Juhászlegény | búsan | útra kél.
(Népdal)
Uccu bizony | megérett a | meggy,
Uccu bizony | rajta maradt | egy.
(Népdal)
Tízes (4-4-2, 4-3-3, 4-2-4):
Itt születtem | én ezen a | tájon,
Az alföldi | szép nagy róna | ságon.
(Petőfi: Szülőföldemen)
Ha látom a | fergeteg | elejét,
Begyűröm a | süvegem | tetejét.
(Népdal)
Tizenegyes (4-4-3)
Már minálunk | verbuválnak | kötéllel,
Elfogják a | szegény legényt | erővel.
(Népdal)
Bús mogorván | ül Petike, | hahaha!
Péter és bú! | a mennykőbe, | Mi baja?
(Vörösmarty: Petike)
A magyar verssorokból nagy változatossággal és gazdagsággal alakultak a versszakok. A sok körül nevezetesek:
1. A Zrínyi-strófa, régi költészetünk uralkodó formája: négy Zrínyi-sor, csoportrímmel.
Isten | haragjának | | én szelleti | voltam,
Mikor ez | világot | | fegyverrel | nyargaltam,
Vér-catarac | tákat | | karddal ároszt | tottam,
És mint egy | villámlás, | | földet | megfutottam.
(Zrínyi: Attila)
2. A Balassa-strófa. A régi költészet egyik kedvelt formája. Megalkotója Balassa Bálint. Kilenc sorból áll: három hatos sorpár, páros rímmel, mindegyik pár után egy-egy hetes, a három hetes közös rímmel:
Vitézek, | mi lehet
Ez széles | föld felett
Szebb dolog az | végeknél?
Holott ki | keletkor
Az sok szép | madár szól,
Kivel ember | ugyan él;
Mező jó | illatot,
Az ég szép | harmatot
Ád, ki kedves | mindennél.
(Balassa: Ének a végekről)
3. A Himfy-strófa. A XIX. század elején alkotta Kisfaludy Sándor: először Himfy néven kiadott könyvében használta. Tizenkét soros strófa, nyolcasokból és hetesekből, amelyek az első nyolc sorban egyenkint, a négy utolsóban párosával váltakoznak.
A bereknek | gyors kaszási
Már utolsót | vágának,
Az árnyékok | óriási
Hosszúságra | nyúlának.
Mi ott járánk, | meg-megállánk,
A rét magas | füvében,
S hogy a bürün | általszállánk,
A folyamnak | mentében,
A folyamba | tekintettünk,
És alattunk | és felettünk
És bennünk is | a menny volt,
S szívünkben szent | tűz lángolt.
(Kisfaludy S.: Boldog szerelem)
II.4.5. A klasszikus vers
Mi teszi a görög verset verssé, vagyis mi adja a ritmusát, mi adja benne a hangsúlyt? – Ugyanaz, ami a magyar verset: a zenei hangsúly. – De innen kezdve teljes az eltérés a kétféle vers között. Minthogy a görög nyelv időmérték-viszonyai – mint a magyaré is – nagyon változatosak, a hangsúly itt is hol hosszú, hol rövid szótagon van. A nyugati nyelvekben ilyen nem lehetséges, mert ott a hangsúly megnyújtja a szótagot, tehát a kétféle hangsúly összeesik. Itt azonban az történt, hogy a görög fül nem tűrte meg a hangsúlyt, csak ha a hosszú szótagra esett; tehát föláldozta az értelmi hangsúlyt és átette a nyomatékot a zeneileg hangsúlyos tagra. Az értelmi hangsúly tehát a görög verselésben egyáltalán nem számít. Olyan nagy a változatosság a hosszú és rövid szótagokban, hogy még akkora szabályosságot sem lehet bennük megteremteni, mint a magyarban, – ez a nagy változatosság természetesen nagy gazdagságot is jelent. Ebből következik a görög versnek voltaképpen természetellenes elve: hosszú és rövid szótagok váltakozása adja a verset, tekintet nélkül az értelmi hangsúlyra, az megzavarná a már bevésődött jóhangzású sémát, s azért – a magyarnak ellentéteként – a görög vers nem is szép, ha összeesik a kétféle hangsúly! A görög vers tehát azt szereti, ha a vershangsúlyozás minél jobban átmetszi a szót:
Régi di | csősé | günk hol | késel az | éji ho | mályban.
A klasszikus vers annál szebb, minél jobban függetleníti magát az értelmi hangsúlyozástól.
A klasszikus versben az ütemet lábnak szokás nevezni. A klasszikus ütem lehet
ereszkedő vagy emelkedő, két- vagy három szótagos. Voltaképpen ereszkedő láb a
trocheus (lejti: a magyar elnevezés egyúttal példa az illető ütemfajra):
Két szótagos emelkedő a jambus (szökő):
Három szótagos ereszkedő a daktilus (lengedi):
Három szótagos emelkedő az anapesztus (lebegő):
Mind a négy fajta lábat helyettesítheti (és az egyhangúság elkerülése végett
sokszor kell is helyettesítenie) a két hosszú szótagból álló spondeusz (lépő:
). A spondeusznak első szótagján van a
zenei hangsúly, (vagyis a spondeusz ereszkedő) ha trocheust vagy daktilust
helyettesít: a másodikon van a hangsúly, (vagyis a spondeusz emelkedő), ha
jambusi vagy anapesztusi versben fordul elő.
A verssorok a lábak összetételéből alakulnak. A hosszabb verssorokban, a sor közepe táján, rendesen rövid szünet van. Ennek neve sormetszet (cezura). A verssorok lehetnek ereszkedők vagy emelkedők, aszerint, amint ereszkedő vagy emelkedő lábakból állnak.
A görög verselésben kétféle szerkezet van: egynemű sorok, amelyek végig ugyanolyan verslábakból állnak, és a vegyes (éneklő beszédű: úgynevezett logaédikus) sorok, amelyekben az egyik ütem aprózódik, tehát trocheusi sorban daktilus, jambusi sorban anapesztus fordul elő.
I. Az egynemű sorok nevezetesebbjei:
1. Legismertebb a hősi epika formája, a hexameter. Hatméretű verssor, mint a neve is mutatja.
Régi di | csősé | günk, | | hol | késel az | éji ho | mályban.
A daktilikus sor megkötése annyi, hogy a daktilust az ötödik lábon nem helyettesítheti spondeusz. A sornak ti. mindig a vége, a kicsengése adja meg a jellegét. (Az utolsó láb csonka.) Ha a többi ütem mind spondeusz is, ez az egy már megadja a sor daktilusi jellegét. A hexameter tehát nagyon változatos versforma: öt lábon változtatható a spondeusok és daktilusok elhelyezése.
2. A másik hátméretű daktilusi sor a pentameter. Csak a hexameterrel együtt fordul elő. Abban különbözik tőle, hogy a közepén sormetszet van, mégpedig úgy, hogy a szünet adja a metszetet. A harmadik láb hangsúlya után van a szünet, s azután ismétlődik másodszor is a sor első fele.
Nemzeti | nagylé | tünk | nagy teme | tője Mo | hács. |
Pentameternek (ötméretű) azért nevezik, mert a régi grammatikusok, akik nem zenei füllel tárgyalták a ritmust, egyszerűen összeadták a két fél lábat, s így kijött az „ötméretű” sor! Ennek is van egy megkötöttsége: a sor második felében nem lehetséges összevonás, azaz spondeusz. Látnivaló, hogy a változatosság távolról sem akkora, mint a hexameternél, mert csak két láb változhat benne.
A hexameter és pentameter együtt a legegyszerűbb klasszikus strófa: a disztichon (sorpár).
2. Jambusi sorok. Ezekben a páratlan verslábak helyett állhat spondeusz: a párosok helyett alkalmazva, a sort nehézkessé teszi. – Nevezetesebbek:
Ötös és hatodfeles jambus:
Ember | vagyunk, | a föld | s az ég | fia.
Lelkünk | a szárny, | mely ég | felé | viszen,
S mi a | helyett, | hogy tör | nénk föl | felé,
Unat | kozzunk | s hitvány | madár | gyanánt
Posvány | iszap | ját szop | va él | degél | jünk?
(Vörösmarty: Gondolatok a könyvtárban)
Ez a forma a magyar verses dráma legkedveltebb versformája. (Drámai jambus.)
Harmadfeles jambus:
A ró | zsa szép | virág | szál,
De tüs | ke szúr | dal á | gán.
(Csokonai: Keser-édes)
Ezt a formát Anakreon görög költő használta bordalaiban, azért anakreoni versnek is nevezik. Nálunk Csokonai Vitéz Mihály írta a legszebb anakreoni dalokat. – Az első ütem néha jambus helyett anapesztus:
Míg Tha | les a | nagy ég | nek
Tüzeit | csudál | va né | zi:
Behul | la egy | verem | be.
(Csokonai)
4. Trocheusi sorok. Ezekben a páros verslábak helyén szép a spondeusz, a páratlanokon rosszul hangzik. Mint önálló forma, a legfontosabb köztük az ötödfeles és négyes trocheus:
Minden | orszá | got be | jártam,
minden | messze | tarto | mányt.
(Vörösmarty: Csongor és Tünde)
II. A vegyes sorok közül nevezetesebbek:
1. Az alkaioszi sor: ötlábú jambus, a negyedik lábon anapesztussal:
Romlás | nak in | dult haj | dan erős | magyar.
(Berzsenyi: A magyarokhoz)
Alkaiosz görög költő alkotása. Mint a jambusi sorokban: a spondeusz a páratlan lábakon szép.
2. Az aszklepiadeszi sor: hatlábú trocheus, melyek közül a harmadik és a hatodik fél láb: a középen metszet (olyanféle, mint a pentameterben). Az első félsorban a második láb, a második félsorban az első láb daktilus.
Hervad | már lige | tünk, | | s díszei | hulla | nak.
(Berzsenyi: A közelítő tél)
Nevét Aszklepiadesz görög költőtől vette. Mint trocheusi sorban: a páros lábakon spondeusz is állhat.
3. A szapphói sor: ötlábú trocheus, a harmadik láb daktilus.
Régi | Jámbor | ság s te a | rany Kö | zépszer !
(Berzsenyi: Jámborság és Középszer)
Nevét megalkotójától, Szappho görög költőnőtől vette. A páros lábakon szebb a trocheus helyett a spondeusz.
4. A glykoni sor: négy trocheus, a második láb daktilus, az utolsó láb csonka.
Tükrét | durva csa | lét fe | di.
(Berzsenyi: A közelítő tél)
Az első láb rendesen spondeus. Ez a verssor önállóan nem fordul elő, csak más sorokkal együtt.
5. A kisebb alkaioszi sor: négyes trocheus, de első és második lába daktilus. Önállóan nem fordul elő.
Róma le | dőlt s rabi | gába | görbed.
(Berzsenyi: A magyarokhoz)
6. Az adoniszi sor: kétütemű trocheus, az első láb daktilussal.
Bükkfaku | pámba.
(Berzsenyi: Jámborság és Középszer)
A klasszikus strófaszerkezetek közül irodalmunkban négy nevezetes:
1. A disztichon (párvers): egy hexameter és egy pentameter összetétele.
Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
(Kisfaludy K.: Mohács)
2. Az alkaioszi strófa: két alkaioszi sor, egy ötödfeles jambusi sor és egy kisebb alkaioszi sor.
Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?
(Berzsenyi: A magyarokhoz)
3. A szapphói strófa: három szapphói és egy adoniszi sor.
Ó ti elrejtett kalyibák lakói
Régi Jámborság s te arany Középszer!
Üljetek mellém küszöbömre: vígan
Látlak, ölellek.
(Berzsenyi: Jámborság és Középszer)
4. Az aszklepiadeszi strófa: három aszklepiadeszi és egy glykoni sor.
Hervad már ligetünk s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
(Berzsenyi: A közelítő tél)
II.4.6. Nyugat-európai versformák
A magyar költők a tizennyolcadik században a nyugati népek (németek, franciák, olaszok, angolok) versformáit is eltanulták, és nagy sikerrel honosították meg irodalmunkban. Ezek a formák a magyar költészetben igen nagy fontosságra jutottak, mert meghonosításuk óta költőink ezekben írják verseik legnagyobb részét.
A nyugati verselés lényegesen különbözik a magyar nemzeti versidomtól, de a nyugati népeknél lényegesen különbözik a klasszikus verseléstől is. A nyugati népek verseinek ritmusa ugyanis a szóhangsúlyon alapszik. (értelmi hangsúly) A szóhangsúly náluk hosszúvá teszi a szótagot; ott tehát a hangsúlyos szótag hosszú, a hangsúlytalan rövid, így a hangsúlyos (hosszú) és a hangsúlytalan (rövid) szótagok váltakozásából keletkeznek jambusi, trocheusi, daktilusi, anapesztusi sorok, meghatározott szótagszámmal.
Ilyen valódi nyugat-európai verseléssel nálunk csak elvétve kísérleteztek. Pl. ilyen németes (hangsúlyos) daktilusi sor:
Napsugár | _ne_ hajlongj, | _hagyj_ fel a | _bók_kal!
(Torkos László)
Ez a fajta verselés azonban a magyar fülnek mesterkélten hangzik. A magyarban ugyanis a hangsúly nem nyújtja meg a szótagot.
A mi költőink a nyugatról eltanult sor- és strófaszerkezeteket nem a nyugati költészetben szokásos verseléssel írják, hanem a klasszikus költészetből tanult időmértékes verseléssel. A mi nyugat-európai verseinkben nem hangsúlyos és hangsúlytalan szótagokból alakulnak az ütemek, hanem (a hangsúlyra való tekintet nélkül) hosszú és rövid szótagokból. A magyar nyugat-európai versekben tehát ugyanolyan verslábak (jambus, trocheus, daktilus, anapesztus) szerepelnek, mint a klasszikus verselésben, csakhogy nem görög sorokat (hexameter, stb.) alkotnak, hanem a nyugati költészetben járatos sor- és strófaszerkezeteket. Minthogy pedig ezek a formák majdnem mindig rímesek, a magyar nyugat-európai verselést időmértékes-rímes verselésnek is szokás nevezni.
Irodalmunkban tehát kétféle verselés van: nemzeti és idegen; az idegen verselés azonban kétféle versformában használatos: klasszikus (rímtelen) és nyugat-európai (legtöbbször rímes) formában.
A nyugat-európai versek skandálása nem okoz nehézségeket, ha a görög formájú verseken már jól begyakoroltuk az időmértékes ritmust. A nyugati versek ezzel szemben csak új sor- és strófaváltozatokat hoznak.
A tapasztalat szerint a legkönnyebb a trocheus skandálása, minthogy nagyon közel áll a nemzeti vershez (két trocheus sokszor a csalódásig hasonlít egy négyszótagú ütemhez), Petőfi trocheusi verseit (pl. Szép ha | zámba | isme | rősök | mennek), önkéntelenül magyarosan skandáljuk: Szép hazámba | ismerősök mennek. Nem nehéz a daktilusi és anapesztusi versek skandálása sem (Szeptember végén, Czuczor Szondija); ezek ritmusa ugyanis olyan pattogó, hogy azonnal megérezzük, megjegyezzük magunknak. A legnehezebb a magyar verssel ellenkező jambusi ritmus megérzése, ezt a magyar fül nehezen szokja meg. Márpedig verses költészetünk nagyobb fele (még legmagyarosabb költőinknél is, pl. Petőfinél) jambusi formájú.
Ilyen nyugat-európai formák például a következők.
Daktilusok:
A rad | ványi sö | tét er | dőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében
„Íme bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!”
(Arany: Tetemrehívás)
Anapesztusok:
Mily had | kel a dré | gelyi völ | gyön elé
S vet vérszemeket hegyi vára felé?
Ádáz Ali tábora csattog alatt,
Rombolja tekékkel a sziklafalat.
Vaj lészen-e hős
Oly bátor, erős,
Kit nem tud ijeszteni veszély, baj,
Nem hat le szívére haláljaj?
A vár kicsiny, ellene nagy sereg áll,
Hódolnia kell, vele szembe ha száll.
(Czuczor: Szondi)
Trocheusok:
Búsan | elfe | lejtve!
Sasként egyedül
Puszta sátorában
A vén Toldi ül
(Vörösmarty: Az ősz bajnok)
Mit ne | kem te | zordon | Kárpá | toknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
(Petőfi: Az Alföld)
Jambusok:
Ki hall | ja meg,
Hogy szenvedek,
Hogy szűm beteg?
A rengeteg.
(Vörösmarty: Madárhangok)
Hazád | nak ren | dület | lenűl
Légy híve, ó magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
(Vörösmarty: Szózat)
Isten | veled, | hazám, | bátrak | hazá | ja!
Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek!
Gyermekreményim s bánatim tanyája.
Isten veled, én messze elmegyek.
Ha visszatérek, boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon.
(Eötvös József: Búcsú)
A különféle hosszúságú és ritmusú sorokból szerkesztett és különféle rímelhelyezésű strófák változatossága szinte kimeríthetetlen. Írják azonban költőink a nyugat-európai ízlésű sorokat szakozatlanul, sőt rímtelenül is.
A sokféle nyugati strófaszerkezet közül, amelyeket költőink meghonosítottak, említésre méltó az olasz szonett, terzina és stanza, meg a német nibelungi strófa.
A szonett a legkimértebb formák egyike. Tizennégy sorból áll (legtöbbször ötös és hatodfeles jambusokból), két négysoros és két háromsoros strófából. Az első strófának ölelkező rímei ismétlődnek a második strófában. A harmadik és negyedik versszak rímelése valamivel szabadabb. A szonett tartalom tekintetében is szigorú szabályokat követ. A magyar költők újabban valamivel szabadabban írják: a második strófában nem ismétlik az első versszak rímeit, sőt nem egyszer az ölelkező rímelést keresztrímmel helyettesítik.
Orgona Bár holtra metszé kertész görbe kése, Még édesíti a fanyar szobát, S a hűs homályon úgy remeg tovább illatja, mint halk húrok reszketése. Ám olykor egy-egy függöny rezge rése A lila fürtön arany fényt dob át, S felgyújtja, mint egy nagy, kevély opált, Melynek szikrázva szédít színverése. Oh én szerelmem, kit sok ferde kés Már halni vágott: bú és szenvedés, Oh édes emlék, te is így jelensz meg: Olykor: sóhajtó illat, hűs zene, És olykor: tágranyílt opál szeme Egy-egy felfénylő, drága, ritka percnek… (Tóth Árpád)
A terzina, Dante Isteni Színjátékának versformája, három hatodfeles (olykor ötös) jambusi sorból álló strófa. Az egyes strófákat a rímelés egymásba fűzi. Íme Dante nagy költeményének első két versszaka:
Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrű, kusza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
(Babits Mihály fordítása)
A stanza nyolcsoros strófa, amelyben ötös és hatodfeles jambusok váltogatják egymást.
A nap hanyatló félben vala már,
Az égen semmi felhő, semmi rojt,
Csupán ott hamvasabb a láthatár,
Hol a menny széle a földhöz hajolt:
Néhol sötétes lombokat csinál –
Mely a redőtlen éggel összefolyt –
Egy lomha füst, gyér kunyhók vándora,
Vagy messzi utak fellengő pora.
(Arany: Bolond Istók)
A nibelungi vers négy jambusi sorból álló strófa: a sorok tizenhárom szótagosak, a hetedik után pauzával.
Mátyás király nem értett honn ülni kényesen,
Értett a harci ménen megülni győztesen.
S ha harci nem valának, bársony nyugágy helyett
Mátyás király kezébe bírói pálcát vett.
(Garay: Mátyás király Gömörben)
II.4.7. Az idegen versidom megmagyarosodása
Az idegen versek ritmusa olyan nagyon különbözik nemzeti versidomunktól, hogy a magyar fül tanulás nélkül nem is érzi őket versnek. Minthogy azonban a nemzeti ritmus a vérünkben van, azért az idegen verseket is nagyon sokszor némi magyaros hangsúlyozással olvassuk. Még inkább dolgozott ez a magyar ritmusösztön költőinkben, idegen versidomú verseik írásakor, ennek hatása alatt az idegen formák a magyar verselésben az idők folyamán némileg megmagyarosodtak.
Ez a megmagyarosodás csak igen csekély mértékben következett be a daktilusi és anapesztusi verseknél, mert ezeknek lüktetése oly erős, majdnem erőszakos, hogy a vele nagyon nem egyező hangsúlyozást jóformán elfojtja.
A trocheusi versek megmagyarosodása úgy történt, hogy a trocheusi sorok át-átcsendülnek a magyar ütemek zenéjébe. A trocheus ugyanis, mint láttuk, nagyon közel áll a magyaros vershez. Azért a trocheusi verseket legtöbbször akaratlanul is magyarosan ütemezzük, – így írták őket költőink is. A Himnusz pl. negyedfeles és hármas trocheusokban van írva: s önkéntelenül úgy skandáljuk (és a vers nem mond ellent), mintha hetes és hatos (4+3-as és 4+2-es) magyar sorokból állna. (Isten áldd meg | a magyart, stb.)
A jambusi versek más, bonyolultabb módon magyarosodtak meg. Minthogy a tiszta jambus zengése (nyomatéktalan kezdet, minden második szótagon ictus!) a magyar fülnek idegenszerű, túlságosan kimért, és hamarosan egyhangúvá válik, azért költőink mindjárt a nyugat-európai formák meghonosítása után ösztönösen elkezdték a rideg jambusokat spondeusokkal, pyrrichiusokkal, sőt – főleg az első lábon – trocheusokkal is vegyíteni. A szavakat pedig a legtöbbször úgy helyezték el, hogy a jambus ictusa egyszer, esetleg többször is értelmileg hangsúlyos szótagra esett. Tették ezt költőink részben tudatosan, részben művészi ösztönből. Ezáltal a jambus elvesztette eredeti kimértségét, a magyar ritmusérzék számára hangzatosabbá, kedvesebbé, magyarosabbá lett. Ezek a sorok a szó szoros értelmében voltaképpen nem is igazi jambusi versek többé, inkább csak jambusi lejtésűek: jambusi jellegüket csak a sorvég, és egy, olykor két tiszta lábnak erős jambusi nyomatéka biztosítja. Ez a jambusi lejtésű vers a nemzeti formákkal szemben is, a tiszta időmértékes verselésű idegen formákkal szemben is sokkal nagyobb változatosságot és szabadságot enged, a költő mondanivalójához és hangulatához amazoknál hajlékonyabban simul. Innen van, hogy egész újabb költészetünknek ez lett uralkodó versformája: „egymagában oly gyakran használják költészetünkben, mint a többi versfajokat és a magyar versformát is összevéve.” (Négyesy)
Ahol pedig az értelmi hangsúly nem esik ictusos (hosszú) szótagra, ott éppen ez a kétféleség ad a fülnek kellemes játékot: kétféle lüktetés kergetőzik a versben, egy időmérték szerinti (a jambusé) és egy mondathangsúly szerinti (az értelmes olvasásé); a kettő közül hol az egyik, hol a másik erősebb; a másik bujkál, de azért színezi, kedvesebbé teszi a zenét.
Horváth János ugyanezt a tüneményt másképp magyarázza: szerinte a magyar fül az idegen ritmusú verssorokra „rámintázza” a magyar ritmust. Az iskola számára az elméleti megokolás, illetve magyarázat nem fontos: a tényt magát kell megfigyeltetnünk és megéreztetnünk, hogy ez a jambusinak látszó vers valójában a magyar versérzéknek egy érdekes fejlődési formája.
Íme néhány példa. A dőlt betűs szótagok mutatják a jambusi szkémát; a vastag betűvel szedett szótagok jelölik a jambusi sorokban meghúzódó, sokszor az előbbivel összeeső magyar hangsúlyos ritmust:
_Legyek_ | fa, _me_ | _lyen_ vil | lám _fut_ | _keresz_ | _tül_,
Vagy _me_ | _lyet_ szél | _vész_ csa | var _ki_ | _töves_ | tül;
_Legyek_ | kő_szirt_, mit a | hegy_ről_ | a völgy | be
Eget- | _földet_ | rázó | menny_dör_ | gés dönt le…
(Petőfi: Egy gondolat bánt engemet)
Sűr_ű_, set_ét_ | az éj,
Dü | _höng_ | a dé | li szél.
Jó Bu | da_vár_ | ma | _gas_
Tor_nyán_ | az érc | kakas
Csiko | rog é | lesen.
(Arany: V. László)
II.4.8. A szabadvers
Még egyfajta verseléssel kell szembenéznünk, amely századunk első évtizedeiben elég fontos szerepet játszott: ez az úgynevezett szabad-vers. Ha verstani kérdésekben általában nagy a bizonytalanság, akkor itt tökéletes tájékozatlanság uralkodik. (Pintér Jenő pl. nagy irodalomtörténetében Ady – éppen nem szabad-verses – költészetét mindenestül szabad-versben írottnak mondta!)
Amit szabad-versnek mondanak, az nem egyféle tünemény. Két szélsőséges esetét vehetjük fel: Az egyik egy bizonyos – rendesen jambusi – ritmikai séma, nagyon szabadon kezelve. Tehát az időmértékes verslábak szabad vegyítése, eltérően a görög vagy nyugat-európai sémáktól. A legrégibb példája ennek talán Rajnisnak egy verse: ilyen szabad ritmussal próbálja Mózes hálaénekének fordításában a bibliai szöveg gondolatritmusát megközelíteni. Nagy szerepe van Petőfi romantikus korszakában. Az őrült pl. jambusokat vegyít anapesztusokkal.
A XX. századi szabad-vers ezzel szemben voltaképpen tiszta próza („prózavers”), tehát a versritmust teljesen kizárja. Egy amerikai költő, Walt Whitmann hatására született meg (Fűlevelek). Ez a fajta „vers” csak abban különbözik a prózától, hogy a gondolatoknak bizonyos versritmusra emlékeztető üteméhez igazodik. Ezt azonban akárhány nagy prózaírónál is meg lehet találni. Az expresszionista líra formaromboló törekvéseinek kapóra jött ez az irányzat. Egyetlen magyar költő van, aki meg is maradt ennél a formánál: Kassák Lajos. Legmagasabbra Kosztolányi emelkedett. (Meztelenül c. kötete). Csakhogy ez a „prózavers” annyira ellentmond a vers lényegének, hogy a maga tiszta mivoltában nagyon kevesen tudták megvalósítani: igazi költő meg nem állhatja, hogy ritmusemlékeket ne vegyítsen bele. Így született meg aztán a szabad-versnek egy sereg egyéni formája, amelyben a kétféle elv vegyül (Füst Milán).
Csattanós példája annak, hogy csínján kell bánnunk a „szabad-vers” fogalmával, Babits: Húsvét előtt c. verse. Ezt mindenütt szabad-versnek szokás elkönyvelni. Valójában pedig egy pindarosi görög séma tökéletes követése, tehát az elképzelhető legnagyobb kötöttség! Azonban ez a zene olyan bonyolult, hogy magyar fül már nem is érzi annak, így lehetséges a csalódás.
A hozzá nem értő azt gondolná, hogy szabad-verset igen könnyű írni, csak el kell hanyagolni a ritmus törvényeit, holott nem így van. Szabad verset – hogy igazán vers legyen – csak olyan ember írhat, akinek van akkora erejű mondanivalója, amely kötött ritmus nélkül is megtalálja a maga dallamát. A formák széttörését csak az engedheti meg magának, aki föltétlenül uralkodik rajtuk: csak az tud magának új formát teremteni. Gyenge költő kezén a szabad vers dallamtalan, nehézkes erőlködéssé, lapos, döcögős prózává silányul. A szabad-vers tehát a legnehezebb formák egyike. Innen van, hogy mesteri művészettel készült szabad-vers cégére csak a művészi tehetetlenség és üressé eltakarására szolgál.
Miután így végignéztük a verselés különböző fajtáit, hangsúlyoznunk kell, hogy a különböző versformák között a költő természetesen nem ötletszerűen válogat. Nem minden versforma alkalmas mindenre. Minden versnemnek, ütemfajnak, sor- vagy strófaszerkezetnek megvan a maga külön zenéje, hangulata, íze. A nyugodt, lassú elbeszélő költészet pl. a hosszú és mégis változatos sorokat szereti (hexameter, Zrínyi-sor); a magasan szárnyaló gondolati költemények az ünnepélyes, hosszabb, jambusi sorokat; a könnyed, rövid dal a friss, pattogó magyar sorokat (nyolcas, tízes, tizenegyes), a rövidebb, dallamos jambust és trocheust. Izgatott lelkiállapotot kifejező költeményekben (Az őrült), szeszélyes, tréfás versekben (A fülemile, A bajusz), hangfestő költeményekben (Vörösmarty: Madárhangok) változó hosszúságú sorok követik egymást. A versforma tehát mindig a tartalomhoz simul. Nem is szabad azt gondolni, hogy a költő lelkében előbb van meg a gondolat, aztán okoskodással keres versformát. Tartalom és forma egyszerre születik, egymástól elválaszthatatlan. A magyar nyelvnek nagy dicsősége, hogy versformáinak bámulatos gazdagságával mindennemű gondolat és érzés számára bőségesen nyújt engedelmesen simuló, zengzetes formát.