Sík Sándor: Az olvasás művészete
A szó négyféle rétegének egymáshoz való viszonya az egyes alkotásokban igen bonyolult. Legtermékenyebbnek ígérkezik a képi elem vizsgálata. A stilisztikai kifejezés erre: a szókép. Általános felfogás szerint a szóképek a költői ábrázolás, a szemléletesség eszközei: elénk állítják, foghatóvá teszik a mondanivalót. Csakugyan: az a magyar költői iskola – a nemzeti klasszicizmus: Petőfi és Arany iskolája –, mely stilisztikánk kialakulása idején a példákat szolgáltatta, elsősorban erre használta a képeket. (Még itt is lehet különbséget tenni: Petőfi képei elsősorban festőiek (képszerűek), Aranyéi plasztikusak (szoborszerűek). Azonban bármilyen jogosult is ez a felfogás, nagyon egyoldalú. Nemzeti klasszicizmusunknak ez a realisztikus, szemléletes stílushagyománya nehezítette meg formai oldaláról legjobban az Adyval fellépő stílusreformot. Adynak és Vörösmartynak remek olyan képei vannak, amelyek alig-alig nevezhetők szemléletesnek. Gondoljunk csak a Zalán futása kezdő soraira:
Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Vajon ezek az irreális képek „szemléletessé” teszik a dicsőséget? De ki tagadná a kép szuggesztív erejét és remek voltát? Csupa kép, minden sorra jut belőle egy, és csupa merőben nem-szemléletes kép. Ki tudja elképzelni a bús feledékenység koszorútlan alakját? És mégis képzelhető-e teltebb, művészibb, magával ragadóbb költőiség? – Adynak Az ős Kaján c. verse tele van ragyogó képekkel: vannak köztük szemléletesek is, de a többség nem az. A képnek tehát még egy más funkciója is van: nemcsak fest, hanem szuggerál is. Nem az érzékekhez szól elsősorban, még csak nem is a képzelethez, hanem az érzelemhez.
A szókép egyik funkciója nyilvánvalóan a szemléletesség, míg a másik az úgynevezett szuggesztív funkció: az érzelmekre való hatás. A szókép lényege tehát egy kisebb nyelvegységben (versben, prózai szövegrészletben) megvalósítani a nyelvművészi formálás lényegét: a szellemi és érzéki elem egybeforrasztását. Ez az egybeforrasztás háromféleképpen történhetik, és ezért a szóképnek esztétikai szempontból három fajtája képzelhető.
Az egyik eset az, amikor az ábrázolási (szemléletes) elem az uralkodó; a második, amikor vagy a kifejezés, vagy a jelentés, tehát a szellemi (nem-szemléletes) elem az uralkodó; a harmadik eset pedig az, amikor mind a két elem egyformán jelentős. E három tipikus eset: a kép, a jel, a jelkép.
A három típus egymáshoz való viszonyának jellemzésére vegyünk például három költeményt, amelyek jelentési és kifejezési tartalma egészen rokon: a negyvennyolcas szabadságharc bukása utáni évek szomorú hangulata. Tompa költeménye A madár, fiaihoz ennek a kornak klasszikus allegóriája.
Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?
Vagy ha elmult, s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!
Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad;
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben másképp szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek'…
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!
Hozzatok dalt, emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirúl:
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld újra felvirúl.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesitvén:
Fiaim, csak énekeljetek!
A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyü szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte,
Úgy tennétek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserélve…?
– Fiaim, csak énekeljetek!
A vers nem a madárról és a fiairól, hanem a hazáról és a költőről szól; a tartalmát tevő érzelmi és jelentési mondanivalónak a madár-kép csak jele. Itt a nem szemléletes (szellemi) elem mellett a szemléletes (érzéki, ábrázolási) elem csak alárendelt szerepet, csak a közvetítőnek a szerepét játssza. Ilyenkor a látható, hallható, tapintható valóság a művész szemében csak arra jó, és a befogadó élményben látszólag csak az a feladata, hogy előhívja azt az érzelmet, amelynek kifejezése, vagy azt az értelmi mondanivalót, amelynek hirdetése a művész tulajdonképpeni törekvése. Ennek a mondanivalónak az elmondásához, a befogadó tudatába való átviteléhez azonban érzékelhető eszközökre van szüksége a költőnek. Az érzéki, a szemléleti kép ilyenkor csak eszköze annak a szellemi, nem szemléletes tartalomnak, amely a művész lelkét eltöltötte az alkotás idején, és amely a művész szándéka szerint a befogadó lelkét is el kell hogy töltse művének újraéledésekor. Minthogy azonban, ha csak eszközként is, de mégis kénytelen igénybe venni célja elérésére a szemléleti valóságelemet, mégsem hiányozhatik művéből az ábrázolás tartalmi mozzanata, csakhogy az most nem képe, csak emlékeztetője, előidézője: jele a szelleminek. A madár a hazának, a fiak a költőknek jelei.
A jel magának a gondolatnak erejével akar hatni elsősorban; a kép csak arra való, hogy ezt a gondolatot – elvont gondolatot – közvetítse. Ezt a képet használja a művészi, szónoki és értekező próza (logikai kép). Ilyenek pl. Pázmány szemléletességtől és érzelmi tartalomtól duzzadó, de mégis elsősorban az észnek szóló képei: „Szerelmes atyámfia, ne csudálkozzál, ha néha mi is megélesítjük az penna orrát, megemlegítjük az téntát.” Ennek az elsősorban jelentős szóképfajtának az úgynevezett logikai képnél valamivel bonyolultabb formája az allegória: pl. az előbb idézett A madár, fiaihoz c. vers. A kép itt is gondolatot szolgál – amint azt az előbb már meg is világítottuk –, de azt viszont úgy szolgálja, hogy egyszersmind el is akarja rejteni, tehát kétszeresen hangsúlyozni, – mint ahogyan csendes beszéddel még jobban magára vonja a figyelmet az ember, mint a nagyon hangossal. Az elrejtés szándékát néha külső kényszer magyarázza, mint a szabadságharc utáni hazafias allegóriákban, néha azonban egyszerűen bizonyos művészi szemérem. Gyönyörű modern példája ennek Kosztolányi Zászlója:
Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.
Mindíg beszél.
Mindíg lobog.
Mindíg lázad.
Mindíg önkívületben van
az utca fölött,
föllengő magasan,
egész az égben,
s hirdet valamit,
rajongva.
Ha már megszokták és rá se figyelnek,
ha alszanak is,
éjjel és nappal,
úgy hogy egészen lesoványodott
s áll, mint egy vézna apostoli szónok
a háztető ormán,
egyedül,
birkózva a csönddel és a viharral,
hasztalanul és egyre fönségesebben,
lobog,
beszél.
Lelkem, te is, te is –
ne bot és vászon –
légy zászló.
Gyulai Pál költeménye, a Szüreten, nagyjából ugyanazt a hangulatot fejezi ki, mint Tompa előbbi verse. A vers önálló értékű, színektől, hangulattól átitatott, külsőleg tökéletes igazságú képet ad. Egy szomorú szüret képét és hangulatát. A kép azonban – anélkül, hogy a költő bármit is hozzátenne – mint kép érezteti meg velünk azt a sok el nem mondott érzelmi és gondolati mondanivalót, amely voltaképpen megmagyarázza, miért olyan szomorú ez a szüret.
Szüret-e ez vagy talán tor?
Hallgatunk, pedig fogy a bor,
És sohajtunk, mint körültünk
A süvöltő őszi szél;
Jól illik, hogy ide ültünk,
Hull reánk a falevél.
Hajdanában nem így volt ez,
Hűn megmondja, bárkit kérdezz:
Pezsgett a szív, szólott a hegy,
Milyen vígan, mily nagyot!
A hegy hallgat, a szív szenved,
A lőpor meg elfogyott.
Komoran ül a vén gazda,
Nincs már többé vidám napja.
Rajta még a régi mente,
Régi kedve nincs sehol,
Ajkán egy-egy „teremtette”,
De sem tréfa, sem mosoly.
Rá-ráhúzzák a cigányok,
De a tánchoz senki sem fog,
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjúsága a vidéknek –
Hol és hol nem – odavan.
Fa alatt, a dombok alján,
Ül, mereng egy fiatal lyány,
Szeméből könnyet törül ki,
Már rég menyasszony szegény.
De sírját sem tudja senki,
Hol nyugszik a vőlegény.
Az unalom egymáshoz űz,
Leülünk, hol lobog a tűz,
És beszélünk a múltakról,
A szó gyakran megreked…
Lelkünk hosszan el-elgondol
És felszítjuk a tüzet.
Köd a völgyben, éj a bércen,
Már a tűz is alvófélben.
Halvány hold és sötét árnyak
A felhők közt odafenn…
A halottak fel-feljárnak,
Sok a sír a völgyeken.
A képben magában egyetlen vonás sincs, amely mást akarna jelenteni, mint amit mond: a kép mint ilyen, hordozza a jelentést. Ez az eset, amikor a közvetlen esztétikai élményt teljesen vagy majdnem teljesen kitölteni látszik a kép: a szemléleti vagy (olvasott alkotásoknál) a képzeletben szemléletivé lett jelenség. Az érzelmi kifejezést és a jelentést ez a kép mintegy mellesleg, „magától” hordozza és közvetíti. A szellemi és érzéki, a nem-szemléletes és a szemléletes elem összefüggésének ebben az esetében a szellemi mozzanatot az ábrázolás mint kép tartalmazza.
Ennek a szemléletes szóképnek klasszikus mintája a homéroszi hangulat, amelyben a nyelvi hatás négy rétege közül a képi elem az uralkodó. A költő szemmel láthatólag ráfeledkezik arra képzeleti képre, amelybe gondolata öltözött, gyönyörködik benne és részletesen kifejti. Az ilyen kép a szemléletesség maximumával hat, amikor halljuk vagy akárcsak olvassuk is. Valóban határozott, a festői vagy a szobrászi jelenséghez hasonló kép támad bennünk. Mikor Arany híres hasonlatát olvassuk a hímszarvasról, kit vadász sérte nyíllal, akkor csakugyan magunk előtt látjuk a szarvast:
Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyíllal,
Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival,
Fut hideg forrásnak enyhítő vizére,
És ezerjófüvet tépni a sebére;
Jaj! de a forrásnak kiszáradt az ágya,
Az ezerjófüvet írul sem találja,
Minden ág megtépte, tüske megszaggatta,
Úgyhogy még aléltabb most az istenadta.
Arany nagy epikus költeményei, mind a három Toldi, a Buda halála, stb. tele van ehhez hasonló plasztikus képekkel. Mikor Petőfi szappanbuborékhoz hasonlítja a napot, és elmondja róla, hogy egy „óriás fiú kifújja reggel keleten, s szétpattan este nyugaton”, bármilyen bizarr és szertelen ez a kép, látjuk magunk előtt az óriás fiút – persze ki-ki a maga módja és mértéke szerint.
Az előbbi két, szabadságharc utáni költeménnyel szemben Vajda János Virrasztókja képviseli a harmadik módot, a jelképet.
Itt a nagy halott előttünk,
Kiterítve mereven.
A hideg, a téli éjben,
Csillagoltó sötétségben
Mi vagyunk még éberen.
A sirásban elfáradt már
Valamennyi jó rokon.
Talán mi sem volnánk ébren,
Hanem mert a torban, éhen
Rágódunk a csontokon.
A csontokon sem rágódnánk,
De hát – ez a kenyerünk.
Nem maradt ránk dús örökség:
Fizet minket a nemzetség.
Ha sírunk, énekelünk.
Már maholnap ez se kell majd.
„Elég volt a gyász, a dal.
Ami megholt, föl nem támad.
Haszontalan minden bánat!
Hajrá étel, dal, ital!”
Ilyen szelet hallunk is már.
Ki legtöbbet örökölt,
Annak van a legjobb kedve;
Ott van a múlt elfeledve,
És eladva az a föld.
Hol pihennek a nagy ősök,
Kik szerezték vérökön
Azt is, amin ők mulatnak…
Idegenek jól aratnak
Vérben ázott térökön.
Ők alusznak szépen, mélyen;
Ébren már csak mi vagyunk.
Ők alusznak s nem álmodnak;
Mi virrasztunk ébren, haj csak
Ébren is mi – _álmodunk_.
Álmodunk mi hihetetlent,
El se merjük mondani.
A holt szeme félig nyitva:
_Hátha meg nem volna halva_,
S lehetne még valami…
A nagy tenger-éjszakába
Ki-kinézünk olykoron,
Mert nem tudjuk, hány az óra,
Hallgatunk a kakas szóra,
Merengünk egy csillagon.
Jó reménnyel, vak reménnyel,
Hogy ha megvirradna már!
De a hajnal csak nem pirkad,
S amit látunk, az se csillag;
Bolygó fény, vagy fénybogár!
És csak oly csöndes ne volna!
De ez úgy fojt, úgy ijeszt…
Dalunk is már egyre fárad,
Alig ad még bátorságot…
Égen-földön semmi nesz…
Szempillánk is csuklik immár…
S ha az álom elnyomott,
S mi is alszunk, boldog Isten!
Akkor aztán késő minden –
Mozdulhat a tetszhalott! …
A kiterített nagy halott, a kísérteties éjszakában virrasztó utódok, a maguk elesettségével és mégis titkos reményével: mindez önmagában is tökéletes hatású kép; tökéletes művészi élvezéshez semmire sem kell gondolni, ami a képben érzékileg kifejezve nincs. És mégis lehetetlen meg nem érezni, hogy a halott: Magyarország képe, és a virrasztók, a halott szemének kinyílása is mind jelent is valamit, többet a szavakban elmondottnál; ezt a jelentést (főleg a részleteket) azonban inkább érezni lehet, mint határozott fogalmakkal kifejezni. Itt az ábrázolás oly hűséges, gazdag és hatásos, hogy teljes mértékben megragadja azt a szemlélőt is, aki valamilyen okból nem volna fogékony a kifejezésbeli és jelentésbeli tartalom iránt. Viszont az érzelmi tartalom vagy a jelentésvonatkozás olyan hatalmas erővel szól a műből, hogy hatalmába keríti az érzéki jelenséggel szemben gyengeségből érzéketlen szemlélőt is. Mindkét tartalmi elem önálló értékű, az egésznek legmélyrehatóbb és maradandóbb értékét azonban a kettő együtt adja meg, mert ez a kétféle hatás nemhogy gyöngítené, de ellenkezőleg, erősíti egymást. A befogadóban, de nagyon sok esetben magában az alkotóban is: kép és jelentés, kép és érzelmi tartalom kettőssége nem is lesz tudatossá. A kép mint kép jelent, a jelentés és érzelem felolvad a képben. Ha az első megoldási módot képnek, a másodikat jelnek neveztük, akkor erre a harmadikra szinte önként kínálkozik a jelkép műszava, hiszen itt az ábrázolás csakugyan egyszerre kép is, jel is.
A szóképnek ebben a fajtájában tehát egyesül mind a kétféle hatás, és érvényesül a szókép mindkét funkciója: a szemléltető és a szuggesztív hatás. A hangulattól tökéletesen átitatott, tökéletes szemléletesség képeire valamennyi nagy magyar költőből bőven idézhetnénk példát. Íme Juhász Gyulának Néha éjjel c. költeménye:
Éjszaka néha fölréved az ember.
Az ember, aki nemsoká öreg lesz,
S míg el nem nyomja újra lassú szender,
A gondolata motoszkálva tesz-vesz.
_S mint hirtelenül villant gyufafénynél_
Egy tájat lát, mely szűz hóba csillan,
Két fiatal lányt csengő szánka mélyén
S köztük magát, megittasodva, ifjan.
Oly _lehetetlen távoli_ e táj már,
Oly _hihetetlen fiatal_ ez emlék,
Csak jobban érezd most, ami reád vár,
Jönni feléd a romlás fejedelmét.
Fejed befúrod a párnádba fájón,
Rövid fohászt sóhajtasz fázva, félve
S a táj, a lányok, ifjúság a hóban,
Aléltan hullanak az örök éjbe.
Gyönyörű kép van a közepén. De már maga az, hogy „gyufafénynél” látja a tájat, elveszi a valószerűségét. „Lehetetlen távoli – hihetetlen fiatal!”: ezekkel újra meg újra azt teszi. Éppen ezzel az irrealitás világába való átültetéssel fejezi ki a hangulatot. – S álljon itt még szemléltetőül egy újabb Vajda János-idézet, a Harminc év után c. verse csodálatos befejező strófája, a sivár életére visszatekintő ember tompa kétségbeesésének, „az el nem nyert éden fájdalmának” páratlan képe:
Így ül a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült, nagy tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli, sötét erdő alatt,
Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak…
A szemléletes és nem-szemléletes elemek egymáshoz való viszonyában a két legfontosabb eset a jel és a jelkép. Irodalmi megjelenésekor a jelet allegóriának, a jelképet szimbólumnak nevezik. Igen fontos, hogy ezeknek valódi természetét s egymáshoz való viszonyát ismerjük, hiszen az irodalomban mind a kettő igen gyakori jelenség.
a. Az allegória, mint láttuk, egy értelmi, logikai kép, amely éppen annyira képi, mint amennyire elvont jelenség. A mondanivalót itt egy jel közli, s ezt a jelet értelmi, logikai társítás kapcsolja a mondanivalóhoz: tudjuk (nem pedig érezzük!), hogy valami mást akart mondani. Az előbb említett Tompa-féle allegóriában, A madár, fiaihoz címűben, megfigyelhettük ezt a jelenséget, s ha most ennek alapján az allegória lényegét keressük, akkor azt három mozzanatban foglalhatjuk össze:
1. Az allegóriában egy kép (a madár és fiai) áll előttünk, amely mást mond, mint amit mutat (nem a madarakról van szó!): valamire emlékezetet, valamit kifejez, ami nem ő (a haza és a költők.).
2. Ez a más (a haza stb.) a fontos, s a kép (a madár és fiai) nem fontos, csak eszköz a másnak kifejezésére.
3. Hogy mit akar mondani az allegória, azt tudjuk: értelemmel ismerjük fel, nem érzéssel.
Az allegóriánál tehát kettős átszerelést kell végrehajtani: a költő az érzelmet először az értelem síkjára vetíti át; majd az értelmivé formált érzelmet szemléleti síkra viszi: a gondolatnak képet keres. Ugyanezt teszi az olvasó, a hallgató is, csak megfordítva: a kép mögött a gondolatot keresi, s csak amikor ezt megtalálta (amikor a madárnak és fiainak képében felfedezte, hogy tulajdonképpen mit jelentenek) akkor ébred fel benne az érzelmi elem is (a haza sorsa stb.)
Az allegória igen veszélyes műfaj, mert az értelmi elem túlságos ereje minden művészi hatást leronthat. Éppen ezért általában ritka a tökéletes, művészi allegória, de nagy művészek, akikben nagyon erős az érzelem és nagyon erős a művészi alakító erő, kikerülik a veszedelmet. Gondoljunk Dante, Vörösmarty, Baudelaire allegorikus verseire.
b. Ha mármost az érzelmi mondanivaló és a kép közé nem furakodik be az értelmi elem, hanem a kettő közvetlenül kapcsolódik, akkor nem allegóriáról, hanem szimbólumról van szó. A szimbólum természetét a maga valójában ezek után úgy ismerhetjük meg, ha az allegóriával vetjük össze.
1. A szimbólum első és fő jellegzetessége, hogy míg az allegória csak jelzi, jelenti, utalással jelöli meg tartalmát, a szimbólum a szó teljes értelmében ábrázolja. Kép és jelentés egybeolvad benne. A kép nem áll külön a mondanivalótól, mert a jelentést a művész nemcsak úgy hozzáfűzi, hanem benne látja. A kettő egyszerre, egy villanásban nyilatkozik ki előtte. A jel és jelentés, a mondanivaló és kép kettőssége elmosódik a szimbólumban. A kettő valójában nem is kettő, hiszen a költő nem úgy kapcsolt össze kettőt, hanem egy víziót lát és láttat, érez és éreztet a szuggesztív képben velünk is. Olvassuk el Ady Jó Csönd-herceg előtt című versét:
Holdfény alatt járom az erdőt,
Vacog a fogam, s fütyörészek.
Hátam mögött jön tíz-öles
Jó Csönd-herceg,
És jaj nekem, ha visszanézek.
Óh, jaj nekem, ha elnémulnék,
Vagy fölbámulnék, föl a Holdra:
Egy jajgatás, egy roppanás,
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.
Miután a verset elolvastam és elgondolkozom, hogy mit is akart mondani, utólag megpróbálhatom kihüvelyezni a kép mélyén rejlő gondolatot, és bizonyos, hogy ott rejlik benne a gondolat is. De a költő nem egy gondolatot akart „beletitkolni” a képbe, hanem egyet érzett, látott a maga módján: a háta mögött csörtető Borzalmat és a belső borzongást: „Jaj nekem, ha elnémulnék!” – és ezt érzem, – és csak ezt érzem – én is, amíg átengedem magam a vers hatásának.
A képnek és a jelentésnek a szimbólumban való e belső egységéből folyik az a másik jellemző vonás, hogy a kép önálló jelentőséget, önmagában való értéket nyer benne, – ellentétben az allegóriával, ahol a kép jelentőségét csak a jelentésbeli tartalom adja. Minthogy pedig a kép önérték, s költő minden erejét beleadja annak tökéletessé tételébe, mintegy megadja a módját. E közben persze már nem gondol az elvont jelentésre, így a kép belső törvényszerűsége önállósul s olyan részleteket is megkíván, amelyek az elvont mondanivaló szempontjából nem volnának fontosak, sőt ahhoz esetleg nincs is közük. A képet részletező, elevenítő mozzanatok egy része nem hozható közvetlen jelentési vonatkozásba a gondolati tartalommal: nincsen jelentésbeli megfelelője. A mű igazi szuggesztív hatását legelsősorban éppen ezek a minden jelentési célszerűségtől szabadon lebegő, részben érzelmi mélységből, részben a kép belső törvényszerűségeiből született elemek biztosítják, mert ezek egyenesen, hideg fogalmi közvetítés nélkül, érzéki és érzelmi kifejező erejükben hatnak az érzelemre. Vajon mit jelent Ady előbbi versében a Csönd-herceg tíz-öles jelzője? Kétségtelenül érezzük, hogy fontossága van: a Borzalom nagyságát érzékelteti velünk, de ugyanúgy lehetne helyette más, ugyanolyan értékű jelző is, vagy akár el is maradhatna. A kép talán kevésbé volna plasztikus, a mondanivaló azonban nem szenvedne hiányt. Vagy mit jelent Ady másik híres szimbolikus versében Az ős Kajánban a csusszanó palást, a rossz zsaket vagy az a motívum, hogy Ős Kaján a költőnek vállára üt? – Tompának A madár, fiaihoz c. versében a madárnak is, fiainak is, a fészeknek is, a nagy viharnak is, a madárfiak más vidékre költözésének is, az egész kép minden egyes részletének megfelel egy-egy külön részletmozzanat a jelentésben is (a haza, a költők, az elbukott szabadságharc, a kivándorlók, stb.).
Az allegória gondolatból született, mindvégig gondolatot közvetít, ezért egyenesen a gondolatra is akar hatni: képi elemében csak annyiban gyönyörködünk, amennyiben megértjük gondolatkifejező érzékét; érzelmi hullámait csak annyiban tudjuk fölvenni, amennyiben a jelzett gondolat érzelmi hullámokat ver bennünk. A szimbólum ezzel szemben nem gondolkozásunkhoz szól, hanem az érzelem átjárta képen át érzelmünkhöz és képzeletünkhöz, és csak ha képzeletünk tele van már a képpel, érzelmünk pedig körülhullámozta azt, akkor sejtjük meg a többletet, amit a kép meg akar velünk éreztetni. Az allegória gondolatot akar kelteni, a szimbólum látomást.
A költő zenévé és képpé formálva éli át a világot, – önkéntelenül, nem eltökélt mesterséggel; adva van ez számára már művészi munkája anyagában, a nyelvben. Azt a készséget, amelynek segítségével a költő ezt az alakítást végbeviszi nyelvi képzeletnek nevezzük. Ennek a nyelvi képzeletnek két alakító elve a képteremtés és a ritmus.
A verses szöveget csak akkor éljük át valóban, ha érezzük a ritmust. Ezért a legfontosabb a helyes ritmusérzék; ez csírájában mindenkiben megvan, tehát gyakorlás segítségével fejleszthető. A ritmusérzék öntudatos neveléséhez szükségünk van a verstan, a verselmélet ismeretére.