Sík Sándor: Az olvasás művészete

II.2. Az írói nyelv

Ha a szabatos névvel akarjuk illetni azt a művészetet, amelyet a régiek olyan szívesen neveztek – minthogy festeni és zenélni is tud – a legtökéletesebbnek, akkor voltaképpen szó- vagy nyelvművészetről kell beszélnünk. Anyaga, amelyből belső törvényei fakadnak, az értelmes emberi hang: a nyelv. A múlt században még általában úgy vélték, hogy a szó maga csak közvetítője a költészetnek, a költészet igazi anyaga: a szó közvetítette képzeleti kép. Ma már kimutatták, hogy a költészet művészi hatása nem a képeken múlik, hanem magán a nyelven. Ez a megállapítás természetesen nem azt jelenti, hogy a szó nem kelt bennünk képzeleti képeket is, ezek a képek azonban sem nem járnak szükségszerűen együtt a szó hatásával, sem nem ezek alkotják a költészet tulajdonképpeni és elsődleges hatóeszközét.

A szó nem szorul képre ahhoz, hogy tökéletesen művészi hatást tegyen. Lehet, hogy valamikor, a nyelv őskorában jobban telítve volt a nyelv szemléletességgel, képekkel: erre nem egy jelenség vall, a nyelv eredetéről szóló feltevések egy része ezekre a jelenségekre épít. Ma azonban az emberi szellem elvonó képessége annyira ki van fejlődve, hogy a szó képzeleti működés nélkül is tökéletesen meg tudja valósítani közlő és kifejező feladatát, és pedig nemcsak a szürke hétköznapi beszédben, hanem a legragyogóbb költői előadásban is. Hogy egészen perdöntő példára hivatkozzunk, gondoljunk Berzsenyinek erre a strófájára:

    Romlásnak indult hajdan erős magyar!
    Nem látod, Árpád vére miként fajul?
    Nem látod a bosszús egeknek
    Ostorait nyomorult hazádon?

Ha ráeszmélünk arra az élményre, amely végbemegy bennünk a strófa hangos olvasására (a verset igazán csak akkor foghatjuk fel, ha hangosan olvassuk, némán olvasva nem a verset kapjuk, hanem csak a kottáját), kénytelenek leszünk megvallani, hogy alig vannak benne a szó érzéki értelmében vett képzeleti képek. Ki az, aki ezzel a négy sorral kapcsolatban látna valamit? Pedig a költő egyenesen hivatkozik látó tevékenységünkre (Nem látod, Árpád vére miként fajul?), de vajon látjuk-e igazán képzeletben ezt a „fajulást”? Lehet-e ezt egyáltalán látni? A strófa egyetlen képe: a „bosszús egeknek ostorai” e haza fölött: de vajon látjuk-e ezeket az ostorokat, mikor a verset olvassuk? Nyilván ezek sem látható ostorok? A kép is, az egész strófa is egészen más úton akar hatni: ez a hatás a képek hiánya mellett teljes és tökéletes.

II.2.1. A szó négyféle értéke

Miben áll hát a költői szó művészi hatása? A szónak a költészet szempontjából négyféle értéke van, mintegy négyféle tartalmi rétege. Ha kimondom ezt a szót: furulya, és megfigyelem, hogy milyen hatást tesz rám ez a szó, a következőket veszem észre:

1. Legközvetlenebbül egy hallási (akusztikai) benyomást kapok: fülem felveszi a hangot. Ez az érzéki benyomás kellemesen vagy kellemetlenül hat rám. Ez a szó első rétege.

2. Az érzéki benyomás hatására megjelenik tudatomban a szó jelentése. Minden szó hagyományos jel, amely bizonyos hangbenyomásokat bizonyos jelentésekhez kapcsol. Ez a jelentés mindennapi, szürke, általános, elvont: fogalom. Ez a fogalmi működés a szó hatásának második rétege. A szó felidézi bennem a furulya fogalmát: azt, amit minden magyarul tudó ember gondol, mikor ezt a szót hallja, azt, ami minden furulyával közös, és a furulyát megkülönbözteti mindentől, ami nem furulya.

3. A szó hallatára azonban valami képféle is támad bennem. Az egyik emberben egy határozott, valóságos furulya képzeleti képe jelenik meg, a másikban valami furulya-féle, egy bizonytalan, körvonalszerű alak. Ez az élmény-mozzanat a szót befogadó lélek típusa szerint igen különböző határozottságú és világosságú lehet, de mégiscsak valami képszerű. Ez a szó harmadik rétege.

4. Végül valami érzelmi, hangulati velejárója is van a szónak. Részben a szó hangalakja (amelyben van valami hangutánzás), részben a hozzá fűződő emlékek és társítások (talán egy gyermekkori emlék, talán egy falusi élmény) érzelmi színezetet adnak a benyomásnak.

Ez a négyféle érték, ez a négyféle működés a szóművészet alapja. Ha kimondom ezt a verssort:

    Este van, este van, ki-ki nyugalomba…

hallok egy kellemes zenei valamit: ez a hallási, akusztikai hatás. Megértem a verssor értelmét: gondolok valamit: ez a szó jelentési, fogalmi értéke. Látok is valamit: az egyik ember talán hazafelé ballagó munkást, vagy földművelőt, a másik talán gyermekeit pihenni hívó anyát, a harmadik talán valami ilyenfélét, a negyedik másfélét, – de valami, legalább elmosódott képzeleti szemlélet aligha fog hiányozni benyomásukból: ez a képi érték. A gondolati és képi mozzanatnál is erősebb a verssor hangulati hatása: a csendes, fáradt esti békesség hangulata lepi meg lelkünket: ez a vers érzelmi értéke.

Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a szónak ez a négyféle értéke csak a versben jelentkezik. A művészi próza a maga módján ugyanezt a hatást éri el. Olvassuk el hangosan Mikesnek ezt a mondatát:

    Már úgy szeretem Rodostót, hogy nem felejthetem Zágont.

A legközömbösebb olvasásban is kellemesen hat a fülre, a két arányos félre oszló mondat hangbenyomása félreismerhetetlen. Egyidejűleg meg is értem, mit akar mondani az író. Érzem is a honvágynak, a csendes fájdalomnak és a fájdalma fölé emelkedő humornak azt az egyszerre mély és játszi hangulatát, amely olyan jellemző a Leveleskönyv nagy írójára. És látom is magam előtt a rodostói parton mélázó magyart. (Lévay ismert elégiájának hatása alatt valószínűleg, amint „egyedül hallgatja tenger mormolását”.)

Ez a négyféle hatás, ennek a négyféle értéknek egymással való összekapcsolódása: ez a nyelvművészet, ez a költészet formálásának elve. A művészi nyelv éppen abban különbözik az egyszerűen csak közölni akaró, közönséges beszédtől, hogy a közlésen, a gondolati rétegen túl muzsikál is, hangulatot is szuggerál, képzeletet is mozdít.

II.2.2. A nyelvbeli kifejezés

A nyelvek e négy lélektani, illetőleg művészi rétege közül kettő nyilvánvalóan az érzéki valóság síkján mozog: a hangbenyomás és a képzeleti kép. A másik kettő, a fogalmi és a hangulati elem viszont a szellemi világból való. E közt a két elem közt a költészetben egészen sajátságos viszonyt állapíthatunk meg: a szellemit a nyelv csak érzékileg tudja kifejezni, az érzékit viszont csak szellemileg.

A szellemit (gondolatot, érzelmet) vagy úgy fejezhetem ki, hogy kimondom, tehát hangbenyomás útján közvetítem, vagy úgy, hogy képpel világítom meg, tehát látási (képzeleti) közvetítéshez folyamodom. Mikor Petőfi szóval akarja kifejezni az Alföld iránti szereteté, ezt kétféle módon teszi. Egyrészt kimondja:

    Szép van, Alföld, legalább nekem szép!

Másrészt képbe öltözteti:

    Lenn az Alföld tengersík vidékin
    Ott vagyok honn, ott az én világom,
    Börtönéből szabadult sas lelkem,
    Ha a rónák végtelenjét látom

Az érzéki jelenséget viszont csak szellemi úton közvetítheti a nyelv: megnevezem (fogalom, gondolat), – vagy ha ezt túlságosan elvontnak találom, akkor jelzőt vagy határozót teszek hozzá. Ez részben maga is fogalmi jellegű, részben – és ez a többlet a fogalommal szemben – érzelmi velejárójával segít a fogalomnak. Ha pl. futó embert látok, és ezt az érzéki benyomásomat szóval akarom visszaadni, megnevezem és azt mondom: fut. Ha ez nem elégít ki, hozzáteszem, hogy lélekszakadva fut: Ez a határozó nem tesz képi hatást a „lélekszakadást” nem lehet látni, hanem azt az érzelmi kíséretet közvetíti, amely az érzéki jelenséggel velejár.

A nyelvben azonban a szavak nem elszigetelten, nem egyes szavakként lépnek öntudatunkba, hanem a legkülönbözőbb kapcsolatokban, a mondat, a szólam, a nagyobb kifejezési egységek (strófa, szakasz, motívum) szervességében. Egy ilyen kisebb-nagyobb szerkezeti egység pedig rendszerint mindkét fajta elemet magában foglalja: az érzéki jelenséghez már az észrevevés mozzanata hozzáfűzi az értelmet, a gondolati és érzelmi mondanivaló pedig majdnem mindig külső tárgyra is irányul.

Ha azonban azt kérdezzük, hogy a szó négyféle értéke, négy rétege közül a nyelvi kifejezésben melyik a döntő, habozás nélkül azt kell mondanunk, hogy a gondolati elem, mert ehhez képest az érzéki nyomás csak előkészítő, – a képi és érzelmi pedig: követő, illetőleg kísérő jellegű. Legjobban mutatja ezt, hogy a jelentés a majdnem egyformán hangzó, tehát hallási értékre körülbelül egyenlő szavak hatását is megváltoztatja: egészen más a hatása a tűz, mint a bűz szónak. A költői alakítás alapproblémája tehát: a gondolatot, amely adottan elsődleges, de művészileg kevésbé jelentős, úgy rejteni el a másik három réteg mögé: képbe, zenébe, érzelmi kíséretbe, hogy csak ezeken a művészileg értékesebb közegeken keresztül hasson. Íme a szóművészet lényege: hatni a gondolattal, de nem mint gondolattal, hanem mint gondolati zenével, képpel, hangulattal. És: hatni a gondolatra, is fülön, képzeleten, érzelmen át. Ha így van, akkor a költészet elsősorban nem ábrázoló, sem nem kifejező, hanem jelentő művészet. A gondolatnak, a fogalmi élménynek már önmagában is mindig van bizonyos egész vonatkozása: fogalmunk akkor van egy jelenségről, ha felismertük mivoltát, azaz megláttuk helyét a többi fogalmak összefüggéseiben. A költészet azonban nemcsak ilyen elvont és távoli értelemben jelentő. Van egy olyan jelentésvonatkozás is, amely bizonyos értelemben még fogalomelőtti, de a fogalomnál mindenesetre mélyebbről érinti az egészet: ez a hallási benyomás. A hallási benyomás a művészi nyelvalakításban legtöbbször ritmikusan átformálva, megnemesedve, átszellemesítve jelenik meg, még pedig nemcsak a verses, hanem a prózai beszédben is.^[10] A ritmusnak azonban van valami egyetemes értéke, valami olyan jellege, ami a világerők áramába vonja az embert. Ez tehát a költészet jelentéstartalmának másik alapja. Minthogy pedig gondolat és hallási benyomás nélkül nyelvi élmény nincsen, ez a kettő a maga, „kozmikus sugaraival” átjárja az érzelmi és képi rétegeket is. Így azt kell mondanunk, hogy a költői alakításban többé-kevésbé a nyelvnek mind a négy rétege jelentés értékkel van telítve. Hogy ezt az igazságot egy elemi példában szemléltessük, vegyünk elő egy egészen kisterjedelmű költői alkotást. Arany János Sejtelem c. négysoros versikéjét, amely Hátrahagyott Munkáinak Rögtönzések, strófák, sóhajok feliratú részében található, az Évnapra c. alatt összegyűjtött születésnapi rögtönzések utolsó darabjaként. A költő ezt a kis remeket 1882. március 2-án, hatvanhatodik születésnapján írta.

    Életem hatvanhatodik évébe'
    Köt engemet a jó Isten kévébe.
    Betakarít régi rakott csűrébe,
    Vet helyettem más gabonát cserébe.

Jelentéktelen rögtönzés, kedves, öreguras tréfa, semmi több! – mondaná az ember első tekintetre. Ha azonban alaposabban belemerülünk ennek a négy igénytelen sornak vizsgálatába, lassanként rájövünk, hogy ez a kis vers a maga nemében tökéletes remekmű, amely sokkal többet tartalmaz, mint sejtenők. A következőkben szeretnénk leásni ennek a kiterjedésében oly szerény kis műnek alsóbb rétegeibe, és így napvilágra hozni a majdnem semmitmondó felszín alatt rejlő értéket. Vezetőnk ebben a munkában egyedül a nyelvi forma lesz, amely a maga egyes sugaraival voltaképpen egyedül képes megvilágítani a műnek szerényen elrejtező értékeit.

A felszín annyit mutat: Egy öregúr a halálra gondol: úgy érzi, hogy a következő évben meghal, és az élet napirendre tér felette. Ennyit mond a vers, ha csak a mit kérdését teszem fel vele szemben. Ha azonban a hogyan oldaláról is vizsgálom, mindjárt föltűnik a költemény verstani különössége: mindenekelőtt a négyes rím. Mire való az a furcsa, elavult, szinte komikusan ható forma? Ha engedem magamra hatni a verset (természetesen hangosan olvasva), azonnal észre kell venne, hogy a költő éppen ezt a furcsa, ezt a komikus hatást akarja elérni. A négyes rím ma mesterkélt játék, – de hiszen a költő éppen ezt akarja: játszik a halál gondolatával. Négyes rímben írni költői tréfának hat: a költő tréfálkozik a halállal. Ezt a játékosságot még jobban aláhúzzák a három szótagos, kínrímre emlékeztető rímek: főképp a második rímpár (csürébe-cserébe) szinte bohócosan csilingel. Ez a játszi hang azonban valami nagyon komoly dologra mutat rá. A költő azzal játszik, ami minden, csak nem játék. Azzal tréfálkozik, ami a legkomolyabb: a halállal. Ez a jó kedv, a szó betűszerinti értelmében halálos komolyságot takar: ez az igazi „mosoly könnyek közt”: a mély humor.

De honnan ez a humor? Honnan meríti erejét az öregedő költő, hogy ilyen felülről néz a halálra? Megfelel erre a kérdésre a költemény képeinek jellege: a kévekötés, a csűr, a betakarítás, új magvetés. Ezek a földművelő, paraszti életképek ellenállhatatlanul a falusi magyar lelkivilágának levegőjét éreztetik. Csakugyan a magyar paraszt a maga józan, csendes, szemlélődő bölcselkedésével ilyenféle rendületlen nyugalommal, tréfára hajló (de persze valójában igen komoly) lekicsinyléssel emlegeti a halált a maga közmondásaiban, tréfálja ki a maga meséiben. Arany, a „népi-sarjadék”, vérében, gyermekkori emlékeiben, öregedő szüleinek tűzhelye mellől hozta magával ezt a fölényes-humoros halál-filozófiát. Ezért is szól a halálról a népdal hangján, a népdal ritmusában, háromütemű tizenegyes sorokban (be takarít régi rakott csűrébe, mint: Az Alföldön juhászlegény vagyok én.)

Azonban Arany gondolkodását, Arany lelkivilágát, nyilván csak nagyon csekély mértékben határozza meg népi származása. A Dante, a Bolond Istók, az Enyhülés, az Őszikék költője természetesen egyebet is gondol, mást is érez a halál arca előtt, mint a falusi padkán pipáló, sütkérező öreg paraszt. Ez a négysoros vers ebből a többől is megmutat valamit. A jó Isten kévébe köti: tehát nem lesz egyedül, – ott, ahová menni kell, mások is vannak, sokan vannak: régi, rakott csűrébe takarítja: nem most történik először ez az eset, nem is utoljára: vet helyére más gabonát cserébe; ez a más gabona, ha majd kisarjad, nyilván megint csak így fog járni, az is csak kévébe köttetik, és a régi csűrbe kerül. A cserébe szó, amely látszólag helyén, csak rím kedvéért áll a sor végén, talán a legfontosabb szava a versnek: ez szuggerálja a dolog folytonosságának, nemzedékek kicserélődésének, természetes megismétlődésének sejtetését. Világtörvény munkál itt: a költői filozófusi nyugalommal érezteti velünk a halál nagy törvényében való megnyugvását. Ami a nép emberénél veleszületett józanságból, vérében rejlő nem-izgulásból, talán ősöktől örökölt fatalizmusból, sőt talán némi érzéketlenségből és lomhaságból összetevődő közvetlen visszahatás, az a halálhoz közeledő Arany Jánosban: egy hosszú pálya gazdag tapasztalatkincséből, sokrétű európai kultúrából, egy kifelé szürke, de mélyében annál gazdagabb, érzékenyebb, bonyolultabb belső élet elcsitulásából kialakult felsőséges filozófia. Mondhatnók: a szó nemes értelmében vett életbölcsesség.

De még ez a filozófia sem végső szava a versnek. Még ez a réteg is mélyebbre enged pillantani önmagánál. Ennek a négysoros összetett mondatnak egyetlen alanya van: a jó Isten. Arany életfilozófiája a vallásos gondolatba torkollik. Az Isten ebben a versben nemcsak a képes kifejezés egyik eleme, hanem a mondanivaló legmélyebb rétege. Az az Arany János, aki a zsoltárokon tanult írni-olvasni, aki mint költő is elsősorban a Bibliából táplálkozik, aki a Fiamnak szóló verset, az Itthon-t, a Honnan és hová?-t írta, a maga gondolatépületének tornyáról nem felejtette le a keresztet: végső szava a nagy kérdésekre, végső megnyugvása a nagy nyugtalanságok után, ha néha ülve, habozva, halkan is, de végül mégis csak az Isten neve. „Én őt meg nem tagadom. – Mit hisz a tudós? Ő lássa” – írta öt évvel halála előtt. Az örök élet gondolata, bár ebben a négy sorban egy szóval sincs megemlítve, mégis ott rejlik ennek, a kis versnek a mélyén is. Halálsejtelem, elborongás, játsziság, humor, lemondás, filozófia, vallásos megnyugvás: egy egész ember, egy egész világérzés.

Íme, így fonódik egybe a költői hatásban hangbenyomás, kép, gondolat, érzelem.

II.2.3. Nyelvi ábrázolás

Most pedig felvethetjük a kérdést: hogyan ábrázol a nyelvi művész? Nyilvánvaló, hogy a nyelvbeli ábrázolás nem lehet olyan közvetlen, mint az ábrázoló művészé, pl. a festőé. Még csak az: sem mondhatjuk egyszerűen, hogy a nyelv a külső képet képzeleti képpel adja vissza, hiszen láttuk, hogy ez a képzeleti mozzanat a nyelvi hatásnak csak egyik, sokszor nagyon alárendelt rétege: a szó világa más világ, mint a képé.

De ha a nyelv az ábrázolandó jelenségről nem is adhat közvetlen képet, mégis ad vagy legalább adhat valami képfélét is, fogalmat is, érzelmi értesítést is, és ez a háromféle hatás együttesen hordozza az ábrázolást.

A mondottak bizonyítására vegyük ismét Petőfi Alföldjét. Hogyan ábrázolja Petőfi az Alföldet? Kétségtelen, hogy a versek képzeleti képei még nála, a világirodalomnak talán legnagyobb nyelvi leíró művészénél sem versenyezhetnek érzéki szemléletességben nemcsak a valósággal, hanem még egy harmadrendű festménnyel sem. Ezek a képek azonban ábrázolásának csak egyik, a dolog természete szerint nem legfontosabb rétegét teszik. Igen sokat hozzáad a képi elemhez a gazdag gondolati közvetítés:

    Felröpűlök ekkor _gondolatban_,
    Túl a földön, felhők közelébe.
    S mosolyogva néz rám a Dunától
    A Tiszáig nyúló róna képe.

A Dunától a Tiszáig nyúló róna képét valóban nem látni, igazában még csak elképzelni sem, hanem csak elgondolni lehet. De látásnál a képzeletnél többet mond az érzelmi teltség, amely Petőfi leíró költészetének legcsodálatosabb eleme.

A költészet ábrázoló feladatai azonban csak másodsorban leíró természetűek. A költő mindenekelőtt embert ábrázol, és pedig inkább a belső, mint a külső embert. Minthogy nincs kötve a képi visszaadáshoz, ezt a nem-érzéki valamit is éppoly szabadon, éppoly tökéletesen és ugyanazokkal az eszközökkel tudja ábrázolni, mint a szemléleti jelenséget. Ennek ábrázolására vegyünk szemügyre egy eleven példát.

Toldi szerelmének végén olvasunk egy strófát. Toldi táncáról. Miklós már végigküzdötte és végigszenvedte szerelmének tragikus történetét. Már minden elmúlt, Piroska meghalt, a harci kalandok lezajlottak, kész élete már csak mint múlt sajog vissza, ami még előtte áll, az már nem az élet, nem az ifjúság; ami még lelkét eltölti: a múlt szépsége és szomorúsága. Leszámolt az élettel. De most egy pillanatra majdnem elfelejtkezik fájdalmáról. Húgának, Anikónak lakodalmát üli.

    Anikó, fehérben, mint egy virágos fa.
    Ott forog, a vánkost feltartja magosra,
    Lesi csalfa szemmel, kit hívjon? Ne hívjon?
    „Csók, násznagy uram!” Ne csak mindig vívjon.
    „Mondom én!” mond Toldi – „férfi kell már ennek,
    Olyan asszony ez, kit jó, ha sűrűn vernek –”
    Csókra magát mégis, táncra is elszánta:
    Halkan, öregesen, násznagyosan járta.

Miklós előtt a viruló Anikó: szép, mint a fiatalság, mint a szerelem, mint a jövő; de ez a szépség Miklósnak szomorú, mert ez a jövő már nem az ő jövője, ez már egy másik nemzedék, más érzésekkel, más szerelemmel, más szépséggel. Az idézett strófában ez a két világ szorul szembe egymással. Az első négy sor Anikót festi: fehérben, mint egy virágos fa; lehet-e tökéletesebben elénk állítani ennél a képnél a mennyasszonyt, az üde, tiszta, gyümölcsözést ígérő szépséget? De Anikó nem a menyasszony, ő a fürge, okos, pajzán Anikó, aki egy percig sem tud nyugodtan maradni, aki mindig tréfán töri a fejét, akinek túláradó vérmérséklete, csak cselekvésben megnyilatkozni tudó érzése nem tudja tűrni a szomorú hangulatot, nem tudja tisztelni még Miklós bánatát sem. A költő hozzáillően, cselekvőleg, tánc közben hozza elénk: forog, magasra tartja a vánkost, pajzán szeme kikeresi a körülállók közül a borongó Miklóst és kiszámított pajkossággal a maga kedvesen erőszakos, ellenállhatatlanul bájos módján hívja táncra.

A strófa második fele Miklóst mutatja meg. Mindarról, amit az előbb lelkiállapotáról mondottunk, semmit sem szól a költő, mégis mindez és ennél sokkal több benne van a következő négy tréfás sorban. Benne a múlt minden emléke és szomorúsága, benne a fiatal szépségben való gyönyörködés, és benne a kettőnek tökéletes összeolvadása: az Arany Jánosra oly jellemző vígan-szomorkás hangulatban, egy magasrendű humor egységében. Miklós mintha egy percig haboznék, de aztán egy hirtelen lelki rándulással lerázza magáról legalább egy pillanatra azt, ami fáj: elszánja magát a táncra, tréfás szavakkal védekezik fájdalma ellen, és beleveti magát a körülötte hullámzó vidám boldogságba. Táncol, de hogyan táncol! A strófa utolsó sora, a maga három határozószavával a legcsodálatosabb sorok közé tartozik, amelyeket valaha magyarul leírtak: négy egyszerű szóban páratlan igazsággal és szépséggel fest egy egész bonyolult lelkiállapot, egy hosszú, gazdag élet eseményeinek leszűrt eredményét, egy férfiélet fordulóját, visszatekintéssel a múltra és kitekintéssel a jövőre, szomorúságot és vidámságot, sóhajtást és mosolyt, egy egész kis világot.

Hogy hogyan tudja a költő tisztán nyelvi hatásokkal megadni a történeti korhangulat érzetét, erre Arany János Szent Lászlójának utolsó strófáját idézzük.

A magyarok megvívtak a tatárokkal: Szent László holtteste felkelt sírjából és győzelemre segítette őket. A piacon egy öreg tatár elmondja a népnek a csodát.

    S az öreg tatár beszédét,
    Noha kétség nincs felőle,
    Bizonyítá a templomnak
    Egy nem-szavajátszó őre
    Hogy három nap a sírboltban
    Lászlót hiába kereste:
    Negyednapra átizzadva
    Találtatott boldog teste.

A jelenet minden ízében középkori. Magunk előtt látjuk a tenger nézőt, amint hallgatja az „elaggott, sírbahajlott ősz tatár” elbeszélését: szörnyülködve, mégis boldogan, talán fejcsóválva, de azzal a feltétlen hittel, amely a középkori tömegre oly jellemző: keveréke az egyszerű, gyermeteg hitnek, a teremtő, fiatal képzeletnek és a barbár korból fennmaradt, borzongó babona-emlékeknek. Kétség nincs, a csoda a mindennél nagyobb, mindennél kedvesebb, a középkori ember lelkét mindennél jobban foglalkoztató csoda, azonnal talál hiteles tanút. Előáll a sekrestyés. Ha valakinek kétsége volna a csodában, itt a hiteles bizonyíték: nem akármilyen ember, hanem hivatalos személy, félig-meddig egyházi ember, hiszen a templomhoz tartozik; nem is ismeretlen ember, nem idegen, nem hirtelenkedő ifjonc: mindenki ismeri, nem-szavajátszó ember. Az őr elmondja a bizonyítékot. Mint az ilyen tekintélyes egyéniséghez illik, nem fantasztikus dolgokat beszél, nem olyant, amihez képzelődés férhet, nem is olyant, ami felkelthetné a kérdést: hát más miért nem látta? Azt beszéli, amíg maga látott, aminek megállapítására ő az illetékes: a test három napig nem volt található. S most következik az utolsó mondat, az egészen középkori, mert egészen naiv, de ugyanekkor egészen kézzelfogható, szinte naturalista ízű motívum: a holttest negyednapra átizzadva feküdt a sírban. Ez az utolsó két sor talán a legtökéletesebben középkori az egész költeményben, nemcsak tartalmában, hanem nyelvében is. A szenvedő ige (találtatott) bizonyos egyházias, és pedig tekintélyszerűen, mintegy hivatalosan egyházias színt ad a mondatnak, a test boldog jelzője pedig a népies áhítatnak szent elérzékenyedését érezteti. Íme, egy tökéletes korkép, külső megjelenésében, lelki tartalmában, érzelmi színezetében hiány nélküli művészettel megfestve: mindez nyolc sorban, néhány ige és melléknév sajátos használatával: a stílus művészetével.

A költő nyelvi alakításában egyformán fontos szerepet játszanak a legkisebb nyelvi egységek és a legbonyolultabban összetett nyelvi jelenségek.

II.2.4. A hangok

A nyelv legkisebb egysége a hang. A költői alkotások felületes élvezője nem is gondolja, hogy a művészi hatásnak mennyi értéke rejlik már maguknak a hangoknak megfelelő használatában és egymáshoz viszonyításában. – Egészen más az olyan szó zenéje és hangulata, amely tele van magánhangzókkal, mint az olyané, amelyben sok a mássalhangzó. Más és más a szavak hangulata és zenéje aszerint is, hogy milyen magasságú magánhangzók, milyen képzésű mássalhangzók szerepelnek benne. Így például a hőbörtös egy árnyalattal komikusabb hatást kelt, mint hóbortos, – dobog más hangulatot idéz, mit topog, – prücsök mást, mint tücsök, – szisszen mást, mint libben. A költő művészetében a különböző képzésű mássalhangzók és különböző magasságú magánhangzók összhatása árnyalja az érzelmi élményt. Arany következő három sora pl. nemcsak egy látási benyomást ad vissza a fül számára tökéletesen, hanem a velejáró érzelmi kíséretet is, mégpedig részlet-árnyalatokig ható finomsággal és pontossággal:

    Lágyan zsongó habok
    Ezer kis csillagot
    Rengetnek a Dunán.

Az első sor lágy hangjai (gy, zs, g, b) a lágyságnak, a folyékonyak (l, a két n) a hab mozgásának, a mély a és o hangokkal együtt a zsongásnak hangulatát idézik: a második sorban a csillag szó a csillagnak érzelmi képét is hozza, a sziszegő (z, sz, cs) és a magas e-k, i-k együtt a rezgését: a harmadik sor hangutánzó szava (rengetnek) valahogyan a rezgéshez a hullámmozgás érzését társítja s ezt erősíti a magas és mély hangok szabályos eloszlása is: három magas, három mély (a,u,á): a sok a pedig, főleg a sor második felének mély hangjaival együttesen: a fényrezgés pillanatnyi benyomásai után a nagy folyó méltóságos, lassú, jelentős mozgását szuggerálja. Íme a melódia a költészetben.

Vagy gondoljunk Berzsenyi: A közelítő tél c. versének első versszakára: az elmúlást jelző, őszies hangulatot a mondanivaló borongóssága mellett igen-igen elősegítik a szövegben gyakran előforduló sziszegő mássalhangzók (sz,s,z,zs), s a ropogós r-ek:

    Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.
    Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
    Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
    Közt nem lengedez a Zephyr.

Hasonlóképpen őszi hangulatot, de most nem is annyira annak elmúlás-ízét, mint magának az ősznek, ennek a szeles, szeszélyes évszaknak a zenéjét idézi fel Ady alábbi strófája:

    Tél-támadás: őszi lugasban,
    Légy zümmög, árván, messze-messze.
    Sajgó mezőt felhő ereszt be
    S dong az össze-vissza-szél.

Miből szövődik össze ez a hasonlíthatatlanul finom zsongás? – A ritmus hajlékony árnyalatai mellett mindenesetre a hangminőségek mesteri váltakozása hozza létre. Így pl. a második sor eleje és vége magas hangú, a súlyosabb közép mélyhangú: Légy zümmög, árván, messze-messze: é,ü,ö, (á,á) e,e,e,e. – Ugyanebben a sorban gyönyörű a hangulatszínező mássalhangzók – főleg a zsongó orrhangok és az élesebb sziszegők – egyensúlya is. A hatáshoz erősen hozzájárul az első sor tompa betűríme: tél-támadás, a hangfestés (zümmög, dong, össze-vissza-szél), s az egész strófa pompás zenei elosztása: végső akkordjában szinte érezzük, halljuk a fel-alá rohangáló szelet: össze-vissza-szél.

A Szeptember végén második strófájának első sorát így boncolgatja Kosztolányi: „Elhull a virág, eliramlik az élet… – Amilyen könnyed ennek a sornak a külső idoma, éppoly súlyos a belső értelme. Úgy tűnik el szemünk elől a mozzanatos igéjével, mint aranygyík az őszi avarban. Valami zizegést hallunk, levelek csörgését, s már nincs is ott. Ez az ellentét azonban inkább azonosság. A könnyed külső idom a súlyos belső tartalmat jelképezi. Maga az élet is oly gyorsan iramlik el, mint ez a sor. Zene és értelem egyet jelent. Nyugtalanságunkban kutatjuk, micsoda vegyi hatások hozhatják létre ezt a zenét, s mint vakmerő természettudósok, szétbombázzuk a sor atomjait, a betűket is, 27 betűből áll ez a sor, 12 magánhangzóból és 15 mássalhangzóból, de a mássalhangzók között 8 folyékony mássalhangzó is van, amely inkább a magánhangzókkal tart rokonságot, a szöveget 6 l lágyítja és 2 r. Így tehát a magánhangzók száma voltakép 20, a mássalhangzóké pedig csak 7. Majdnem háromszor kisebb. Talán innen magyarázható, hogy az a sor annyira szökell, illan és röpül.”

II.2.5. A szavak

A hangok tehát – amelyből szavainkat összeállítjuk – igen sokszor a maguk zenéjével is kísérik a szavak fogalmi s hangulati jelentését. A szó azonban a költészetben nem önálló jelenség: hatása attól függ, hogy milyen környezetben áll, milyen más szavak veszik körül, milyen értelmi egységnek, milyen szemléleti képnek, milyen hangulati összefüggésnek elemeként szerepel. Van a szavaknak bizonyos állandó értéke is, de a költészet számára ez kevésbé fontos, sokkal lényegesebb a helyzeti értékük. Ez a szó pl. anyám tökéletesen másként hat a következő mondatok mindegyikében: Meghalt szegény anyám, – anyám az ablakban üldögél, – anyám gyermekkori képe, – ég a ház, ébresszétek föl anyámat! – „úgy anyám, kecsegtesd ölbeli ebedet”, – „Hajnalka volt az édesanyám, hajnalra születettem én”, – „Miért aggódol lelkem, jó anyám, hogy kenyeretek barna, emiatt?” – „Anyám, anyám, édesanyám, Gyulainé édesanyám. Én elveszem Kádár Katát, jobbágyunknak szép leányát…” A végtelenig lehetne szaporítani a példákat. A szó értéke attól függ, mi a szerepe a nyelvi képzelet alakító munkájában. Megtalálni a látomás számára az igazi, az egyetlen szót, – a szót, ezt a szürke, adott, századoktól és embermillióktól elkoptatott jelet, egy bizonyos kapcsolatban újjá, egyénivé, ragyogóvá tenni, – váratlan, soha nem hallott, páratlan és nagyszerű valamivé alakítani, ez voltaképpen a költő művészete.

II.2.6. Hangsúly és sebesség

A szavak helyzeti értéke azonban nem az egyetlen, amivel a költő új színt érzelmi kíséretet, fontosságot vagy mellékes szerepet tud adni egy-egy szónak. Mindnyájan ismerjük – saját tapasztalatunkból – a köznapi nyelvnek azt a tulajdonságát, hogy a fontosnak tartott, lényeges elemet kiemeli, nyomatékosan ejti, hangsúlyozza. A költő – és pedig elsősorban a vers-költő – művészetében nagyon jelentős szerepe van a hangsúlynak: szuggerál, érzelmi s egyben értelmi élményt sugároz felénk. Persze ehhez megfelelő fogékonyságra van szükség, s ennek első feltétele a versélvezés legelemibb szabályának megfogadása: a verset, minthogy nem a szemnek, hanem a fülnek szól, hangosan kell olvasni. Így hangsúlyt – tehát nagyobb hangerőt – biztosít egy szónak sokszor már az is, ha a sor legelején, máskor ha a legvégén, vagy a metszet előtt vagy után, vagy erős ütem elején helyeződik el. Persze a jelző hangsúly szempontjából sokszor egy szónak számít jelzett szavával, a névelő, névutó a nevével, kiemelő indulatszó kiemelt szavával, stb. Figyeljük meg pl. a következő strófában, hogyan kényszerít rá bennünket a költő, hogy minden lényeges szavát hangsúlyosan ejtsük, – mégpedig egyiket erősebben, mint a másikat.

    Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,
    Ihol én, ihol én, pöröllye világnak.
    Sarkam alá én a nemzeteket hajtom,
    Nincs a kerek földnek ura kívül rajtam.

Az utolsó két szó egy másik módjára is rámutat a hangsúly-kikényszerítésnek: a köznapi szórend megváltoztatására, az inverzióra. A szokatlan elhelyezés egymaga is erőt, jelentőséget ad a szónak: ez az inverzió értelme. Mennyivel nagyobb súllyal mondjuk ki a balsors szót – és mennyivel jobban megillet bennünket a történelmi magyar szenvedés átérzése! – a Himnusz ötödik sorában, hogy a balsors szó és az egész jelzői mellékmondat elébe van vetve a főmondatnak! Prózában így volna: Hozz víg esztendőt rá, akit régen balsors tép. – A versben mennyivel erőteljesebb:

    _Balsors_, akit _régen tép_, 
    Hozz rá víg _esztendőt_!

Ugyancsak erőt kölcsönöz a szónak, ha rímbe kerül, viszont meggyengíti erejét, ha a rím hatását letompítja az értelmi egységnek, az elkezdett gondolatnak a rímen túlnyúlása a másik sorba (enjambement). A Reményhez (Csokonai) utolsóelőtti sorában a Lillák szónak az ad mindennél nagyobb nyomatékot, hogy feltűnő erős csengésű rímnek lesz ráütő (tehát fontosabbik) fele, és éppen ezáltal érezteti meg, hogy ez az egész költemény legfontosabb szava, az egész érzelmi élmény magva:

    Bájoló lágy _trillák_,
    Tarka képzetek.
    Kedv, remények, _Lillák_,
    Isten véletek!

Viszont a legerősebb rímcsengést is letompítja, hogy a sor végén nem zárul le a mondat vagy a szólam: a fülnek, az értelem kényszerétől ragadva, nincs ideje megállni nála, nem élvezheti ki egész erejében csengését. Pl. Babitsnál:

    Csak menni, gondolom, egyre menni,
            szálló nap után
    Suhanni, zöldszínű tenger lombok
            közt fulladozó
    Faluig szállani, minden gondot
            elhullatozó
    Lélekkel…

Az eltompított rímek fojtott zenéje a vers lihegő, lázas, loholó hangulatát festi.

A hangerővel való érzelemkifejezés egy másik eszköze a költészetben a ritmus rákényszerítő erejének kisebb vagy nagyobb foka. Már az egyes ritmusfajták sem egyenlők ebből a szempontból. Egyes fajták, pl. a hexameter, a disztichon, az anapesztus, a népdalformák, még a trocheus is, sokkal erősebben érvényesítik a maguk zenéjét, mint a jambus, vagy a bonyolultabb görög szerkezetek. A népdal-ritmusú verseket szinte nehéz nem énekelve vagy legalább nem pattogtatva mondani: ezt legjobban mutatja, hogy mikor olyan helyre bukkan az ember, ahol a vers hangsúlya értelmileg hangsúlytalan szótagra esik, vagy a magyar verselésben oly gyakori lábmetszetekhez ér (ahol az ütem elvágja a szót), a magyar gyermek önkéntelenül a ritmusnak engedelmeskedik, nem az értelemnek, és habozás nélkül így olvas:

    Ötven-ötven | jó leventét
    _Kiszemeltek_, | _hogy_ követnék
    Ritka vendég | Rácországban
    Zsigmond a ki | _rály_, a császár,

A ritmusnak ez az ereje az értelem rovására érvényesül, de az érzelem javára.

Szerepe van a költő alakító művészetében a gyorsítás vagy lassítás különböző eszközeinek is. Gyorsabb vagy lassúbb olvasást szuggerál már az értelem is: harci jelenetet vagy vidám, tréfálkozást tartalmazó sorokat ösztönszerűen gyorsabban olvasunk, mint nyugodt leírást, bölcselkedést vagy bánatos elmélkedéseket. Ugyancsak ösztönösen szabályozza a hallási élményt a sorok, strófák, szakaszok terjedelme. Hosszabb sorokat lassabban olvasunk, mint kurtákat, hosszabb strófákat lassabban, mint rövideket. A versbeli tempódiktálás legfőbb eszköze azonban a ritmus. A megindult ritmusfolyam a maga gyorsabb vagy lassúbb jellegét akaratlanul is rákényszeríti a fogékony olvasóra. A rövid szótag kiejtésére nagyjából félannyi idő kell, mint a hosszúra: minél több a rövid szótag az ütemben, annál gyorsabban, – minél több a hosszú, annál lassabban mondjuk. A magyar nemzeti versidom, minthogy ütemében nem a szótagszám, hanem az időtartam van meghatározva, kiváltképpen alkalmas a gazdag tempóváltozatok halmozására. A magyar ütem egy szótagból (szünettel) négyig, sőt kivételesen ötig is terjedhet. A két- (és egy-) szótagos ütemek lassítanak, a három-, négy- (és öt-) szótagosak gyorsítják a tempót. Utolérhetetlen művésze ennek Arany János. Az Egri lány III. része pl. két-, három- és négyszótagos táncoló ütemeivel a gyorsításnak és lassításnak bámulatos szépségeit és gazdagságát tárja elénk:

    
    Rozgonyi


püspök


palotája


nyitva,


    
    Négy sor ab


lakkal


kivilágo


sítva.


    
    Magyar ott a


lengyelt


szívesen


látja,


    
    Új isme


rőse,


régi jó ba


rátja.

A költő lassító eszközeinek egyike a szünet is. Gyakran megesik, hogy egy-egy verssor utolsó lába csonka, a Himnusz páratlan sorainak utolsó üteme pl. csak fél-trocheus:

    
    Isten


áldd meg


a ma


gyart >


    
    Jó kedv


vel, bő


séggel,


    
    Nyújts fe


léje


védő


kart,>


    
    Ha küzd


ellen


séggel!

A hiányzó ütemrészt ilyenkor kitöltjük szünettel: az egyszótagnyi időrészt időileg úgy fogjuk fel, mint a két szótagúakat.

II.2.7. Költői ismétlés

Az emberi természet alapvető tulajdonsága, hogy minden olyan jelenséget, eseményt vagy élményt szeret megismételni, amelyet kellemesnek, jónak vagy egyáltalában belső tartalmai, érzelmei szempontjából megfelelőnek talál. Maguknak az érzelmeknek pedig legegyszerűbb kifejezési eszköze az ismétlés: a szenvedő ember ugyanazt a jajkiáltást, ugyanazt a nyögést, sóhajtást, az örvendező, ujjongó ugyanazt a felkiáltást, kurjantást, stb. a végtelenig hajlandó ismételni. A kisgyerek, ha egyszer rábukkant egy szóra, egy mondatra, amelybe bele tudja önteni érzelmét, nem unja meg azt ismételni. A primitívek, az egyszerű népek költészetében óriási teret foglal el a szavak, sorok, strófák ismétlése. Vannak költeményeik, amelyek nem is állnak egyébből, mint ismétlésből. Ide tartozik a homéroszi költemények vagy a székely népballadák (pl. Júlia szép leány vagy Kerekes Izsák) ama szokása is, hogy ha több személy többször ugyanazt mondja el, azonos szavakkal teszi ezt. De alkalmazza az ismétlés eszközét a legmagasabb rendű költészet is. – Ady pl. egyenesen tudatosan használja az ismétlést, mintegy megerősítendő, hangsúlyozandó a mondanivalóját.

    Sem utódja, sem boldog őse,
    Sem rokona, sem ismerőse,
    Nem vagyok senkinek,
    Nem vagyok senkinek.
    Vagyok, mint minden ember: fenség,
    Észak-fok, titok, idegenség.
    Lidérces messze fény.
    Lidérces messze fény.

Az ismétlés a költői hatásnak talán legegyszerűbb eszköze, mégis bámulatos változatossággal lehet alkalmazni (hang-, szó, motívum-, jelző-, sor-, félsor-, sorpár-, rím-, dallam-ismétlések). Ady egyik nagymestere ezeknek a hatásoknak. Néha meglepő hatásokat ér el vele: pl. az ilyen párhuzam:

    Se terv, se kedv, se pénz, se asszony,
    Álomporoktól zúg a fejem,
    Nincs, ami Párisban marasszon,
    Nincs, ami életben marasszon.

Az utolsó mosoly c. versének minden sorát megismétli, és mégsem lesz mesterkéltté, ellenkezőleg: az ismétlés különös, mély zengést, egyszerre ünnepélyes és fájó árnyalást ad az egésznek:

    Oh, nagyon csúnyán éltem,
    Oh, nagyon csúnyán éltem:
    Milyen szép halott leszek,
    Milyen szép halott leszek.
    Megszépül szatír-arcom,
    Megszépül szatír-arcom.
    Mosoly lesz az ajkamon,
    Mosoly lesz az ajkamon.
    Üveges nagy szememben,
    Üveges nagy szememben.
    Valaki benne ragyog,
    Valaki benne ragyog.
    Mosolyos, hideg ajkam,
    Mosolyos, hideg ajkam:
    Köszöni a csókodat.
    Köszöni a csókodat.

Az ismétlés voltaképpen sohasem egyszerű ismétlés. Még ha önmagában nem tartalmaz is új elemet, új a helyzeti értéke, mert valami olyan után jön, ami előbb nem volt: más a viszonya az előzőkhöz és következőkhöz, mint első ízben volt. Ha csak azt mondom kétszer egymás után: Én vagyok! Én vagyok! Már akkor sem egészen ugyanaz az érzelmi velejárója a másodiknak, mint az elsőnek. Amikor tehát Ady másodszor mondja ki ezt a mondatot, hogy „Oh nagyon csúnyán éltem”, akkor abban már érezzük azt is, hogy egyszer már mondta, s így ezzel (a másodikkal) az előbb mondottat aláhúzni, hangsúlyozni akarja. Azért az ismétlés mindig hoz érzelmi tekintetben valami árnyalatilag újat, ha mást nem, legalább erősödést: a puszta megismétlés is növeli az érzelmi élmény erősségét. Sehol sem érvényesül ez olyan világosan, mint a jó refrénes költeményekben (refrénnek általában a szabályszerűen visszatérő versszak-részeket nevezzük: egy vagy több szót vagy sort), mint pl. Arany Ágnes asszonyában, vagy Petőfi Nemzeti dalában, ahol a refrén valósággal a görög tragédia kórusához hasonló, drámailag változatos érzelmi kíséretként követi a vers menetét. Máskor a refrén alakja is megváltozik: egy szó kicserélődik, egy jelzőt erősebb vagy más színű helyettesít, hosszabb refrénnél (pl. két sorosnál) egy rész (pl. az egyik sor) mássá lesz. De ha alakilag azonos marad is, értelme úgyis akárhányszor megváltozik. Néha egyenesen csattanóan ellentétes értelemben ismétli az előző formulát, jóízű komikummal. Pl. Szabolcska e versikéjében:

    Teljes egész életemben
    Nem gyűlöltem, csak szerettem,
    Minden embert, minden sorban,
    Ha leány volt, annál jobban!
    Még se tudott engem senki,
    Csak megcsalni, csak rászedni
    - kinevetni alattomban.
    Ha leány volt, annál jobban!

Az ismétlés formái beláthatatlanul változatosak. Már az egyszerű egyes hang vagy hangcsoport megismétlése is érzelmi hatású. Ez a hatás persze más hatáseszközökkel együtt igen különböző lehet. Az V. László következő helyén a két alliteráció (szókezdő hangok megismétlődése, összecsengése.) félelmesen hat!

    Sűrű setét az _éj_,
    Dühöng a déli _szél_.

A bajusznak (Arany) e pompás alliterációi a hangutánzásnak ellenállhatatlanul komikus érzelmi kíséretet adnak:

    Fő a fürdő, _forr_ az üst,
    Száll a szikra, _fojt_ a füst.

A Zúg-zeng a jégcimbalom (Ady) alliterációira szinte végigfut rajtunk a hideg téli Budapest éjszakai borzongása:

    Mért is növünk nagyra,
    Behavazva, fagyva,
    Ha a hideg Duna zúg?

Olykor bizonyos hangcsoportok ismétlésével ér el a költő érzelmi hatást. Így játszik Vörösmarty egy hangutánzó hangcsoporttal a Délszigetben:

    Hej, ziv, ziv, zivatar vagyok én, fiva a zivatarnak!

Voltaképpen hangcsoport-ismétlés – sőt a legfontosabb és leggyakoribb hangcsoport-ismétlés – a rím is, a rímmel azonban külön foglalkozunk.

Különös ereje van egyes szavak ismétlésének. Valószínűleg benne rejlik ebben a titokzatos hatásban egy ösztönös emlékezés is az egyszerű, primitív kultúrák szómágiájára, amely a szónak, a névnek varázslatos jelentőséget tulajdonított: pl. az ellenség nevének kimondása egyenlő volt elképzelésük szerint annak ártalmatlanná tételével. S érvényesül benne egy lelki alaptulajdonság is: tudatunk a kielégítő, megkönnyebbítő élményben mintegy megkapaszkodik, nem akarja elengedni, időzni kíván mellette. Ha öntudatlanul dúdolni kezdünk egy dallamot – amely nyilván kifejezi akkori lelki hangulatunkat – olykor órákig nem tudunk megszabadulni tőle. Az ismétlődő szavak ilyen kielégítő, gazdag szavak, telített kifejezések, azért ragaszkodunk hozzájuk, játszik velünk az érzelem: önmagát szemléli, éli ki, élvezi bennük. Ilyen telített, sokatmondó érzelemkifejezések a népdalban a virágnevek: az egész értelem bennük van: egy egész természetérzést sűrít magába a román népdalokat kezdő frunza verde (zöld lomb) formula. Az ismétlődő szónak kísérteties példája Babits Fekete országában a szinte már rögeszmeszerűen visszatérő fekete szó.

    Fekete országot álmodtam én,
    ahol minden fekete volt,
    minden fekete, de nemcsak kívül:
    csontig, velőig fekete,
    fekete,
    fekete, fekete, fekete,
    Fekete ég és fekete tenger,
    Fekete fák és fekete ház, stb.

Még inkább áll mindez a több szóból álló, ismétlődő telített kifejezésről. Nemcsak a strófa végén fordulhat elő (refrén), hanem a strófa (vagy szakasz) elején vagy belsejében is. Ilyen A walesi bárdok háromszor ismétlődő Edward király, angol király léptet fakó lován szólama, vagy a Budai Ilona c. székely balladában: a Mönyön, mönyön, mönyön sürü rengetegön motívuma.

Vannak versek, főleg dalok, amelyek voltaképp nem is egyebek egyetlen refrénnél. Az első strófa oly tökéletes telítettséggel fejezi ki az érzelmi tartalmat, hogy minden lényeges változtatás csak kisebbítheti a hatást és az élmény belső igazságát, azért a második (esetleg még több) versszak egy-egy szó vagy sor változtatással ismétli az elsőt, – persze így is tud mást mondani. Így ez a remek népdal:

    Elindultam szép hazámbul,
    Híres kis Magyarországbul.
    Visszanéztem félutambul:
    Szememből a könny kicsordult.
    Elindultam szép hazámbul,
    Elbúcsúztam a mátkámtul,
    Visszanéztem félutambul:
    Szeméből a könny kicsordult.

A szoros értelemben vett refrén ritkán haladja meg az egy vagy két sort – kivéve az éneklésre szánt verseket, ezek szeretik a bizonyos tekintetben önálló refrént. Remeke ennek Vörösmarty Keserű pohár c. bordaláé:

    Gondold meg és igyál,
    Örökké a világ sem áll,
    Eloszlik, mint a buborék,
    S marad, mint volt, a puszta lég.

Nagyobb terjedelmű alkotásokban sorok ismétlése helyett gyakrabban találkozunk motívum-ismétléssel. Motívumnak (indíték) az elbeszélő és drámai műfajokban az eseménysorozatnak egy-egy viszonylag önálló részét nevezzük. A modern regényirodalomnak kedvenc eszköze az ilyen motívumismétlés, amely a zenei dallam-ismétlés édestestvére (pl. az angol Huxley, s a német Thomas Mann; a mi irodalmunkban Krúdy Gyula.)

II.2.8. A rím

A vers lényege a ritmus. A ritmus egymagában is verssé teszi a beszédet. A versek egy részében a ritmuson kívül a dallamosságnak még egy másik elemét is megfigyelhetjük: a rímet. A rím a szótagok összecsengése: azonos vagy rokonhangok ismétlődése, tehát a hangcsoport-ismétlődés klasszikus formája.

    Szülőföldem szép _határa_
    Meglátlak-e _valahára_?
    Szóla Hunor: Hej ki _tudja_.
    Merre van a hazánk útja?

A rímelő szótagok időmértéke egyforma: nem rímelhet tehát rövid szótag hosszúval. Így nem rímek ezek: lova – róva, kerék – kérek, stb. A rím összecsengése jobban kiemeli a ritmust, elősegíti a sorok egységbefűződését, kellemesebb hangzásúvá, zeneibbé teszi a verset. A rím legtöbbször a sorok végén csendül fel. Sokszor előfordul azonban a sorok közepén is. Ez a középrím nagyon erősíti, csilingelővé teszi a vers dallamosságát.

    Hej, ki _hozza_, kormá_nyozza_
    Ide azt a gályát?
    Vagy már _senki_ meg nem _menti_
    Magyarok királyát?
                             (Arany: Rozgonyiné)

A rím akkor a legszebb, ha az összecsengő hangcsoport összes hangjai megegyeznek. Ez a tiszta rím.

    Mert e nép eperszem volna harangjának,
    Rosszul karjától úgy elhullanának,
    Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon,
    Hogy ezer pogányt vert egy álcsonttal agyon.
                             (Toldi, III. é.)

Az olyan rímnek, amelyben csak a magánhangzók azonosak, asszonánc a neve. Az asszonánc annál szebb, minél közelebb áll a tiszta rímhez, azaz minél rokonabbak benne a mássalhangzók is: pl. foghang foghanggal rímel. Főleg az utolsó mássalhangzó rokonsága kívánatos. Jó asszonáncok:

    Vagy sohasem láttál olyan forgó_szelet_,
    Mint az, aki mindjárt megbirkózik _veled_.
                             (Toldi, I. é.)

    Étel, ital _álom_:
    Szükséges e _három_.
                             (Közmondás)

Gyengébb (mert a mássalhangzók közt semmi rokonság nincs):

    Szépen süt le a hold Nagyfalu tornyára,
    Gyepszélen fehérlik Toldi Lőrinc háza.
                             (Toldi, IV. é.)

A rím lehet egy, két vagy három szótagú:

    Fortuna szekerén okosan _ülj_,
    Úgy forgasd kerekét, hogy ki ne _dülj_.
                             (Faludi: Forgandó szerencse)

    Egy szegény nő, Isten _látja_,
    Nincs a földön egy _barátja_.
                             (Vörösmarty: Szegény asszony könyve)

    Izabella királyné _Budában_
    Azt sem tudja hová lesz _buvában_.
    Két ellenség két felől _szorítja_,
    Szívét a gond száz felől _borítja_.
                             (Arany: Török Bálint)

A három szótagnál hosszabb rím – sokszor már a három szótagú is – legtöbbször mesterkélt. A mesterkélten előrántott szavakból szerkesztett tiszta rímet tréfásan kínrímnek is nevezik:

    Bár sort sor után _apróz_, a
    Verse mégis csupa _próza_.
                             (Arany: Báró Kemény Zsigmondhoz)

A rím akkor szép, ha lehetőleg tiszta, ha újszerű, ha alkotó szavai tartalmilag különbözők és súlyosak, – Az elkoptatott, sokszor hallott rímek unalmasak, nem gyönyörködtetnek (halál – talál; ég (főnév) – ég (ige) stb.) – A tartalmilag különböző szavak (más – más értelmű szavak, különböző mondatrészek) alkotta rím azért szép, mert az ilyen rím, a hangbeli megegyezés mellett tartalmi különbséget hoz, és ez az ellentét meglepetést szerez, amely kellemesen hat ránk. Nem nagyon szép rím az olyan, amelyben egyforma mondatrészek rímelnek (ige igével, főnév főnévvel), még gyengébb az olyan, amelyben azonos rag vagy képző rímel (ragrím). Néha azonban a költők – ha mondanivalójuk úgy kívánja – szándékosan használnak ilyen „gyengébb”, tompább rímeket, hogy elkerüljék a túlerős csengés – bongást.

Nagy költőink megmutatták, hogy a magyar rímelés akkor a legszebb, ha a költő változatosan rímel, vagy ha a különböző fajta rímeket művészien vegyítve használja. Arany Toldijának legtöbb strófája kitűnő példa erre.

    Toldi György veresebb lőn a főzött ráknál,
    Homályosan látott a szép napvilágnál,  (ragrím)
    A faragott képek táncoltak körüle,  (ellentétes
    Csak kicsibe múlt el, hogy le nem szédüle  és tiszta rím)
    Aztán egy hidegség végigfutott rajta,
    Fázott, mégis izzadt: elsápadt az arca,  (asszonánc)
    Elsápadt, hogy annyi vér se maradt benne,  (ellentétes
    Mennyi egy szúnyognak egyszer elég lenne.  és tiszta rím)
                             (Toldi, VIII. é.)

A rímek elhelyezésében költészetünk nagy változatosságot mutat. Leggyakoribb forma (főleg a népköltészetben) a páros rím. (A rímek elhelyezését betűkkel szokás jelölni: a páros rím képlete: aa, bb, cc stb.) Páros rímű pl. az egész Toldi, ilyen a Rege a csodaszarvasról, A szegény asszony könyve, a Hadnagy uram, stb.

Régi költészetünk igen kedvelte a négyes rímet (a a a a), később azonban, egyhangúsága miatt, a költőink elhagyták ezt a rímelést.

    Mit tudtok, ti hamar halandó emberek,
    Ha lángképződés nem játszik veletek?
    Az nyit mennyországot s poklot előttetek.
    Belenéztek mélyen, s elámul lelketek.
                             (Vörösmarty: Tündérvölgy)

Művészi rímelhelyezés a keresztrím (a b a b)

    Isten, áldd meg a magyart
    Jó kedvvel, bőséggel,
    Nyújts feléje védő kart,
    Ha küzd ellenséggel…
                             (Kölcsey: Himnusz)

Igen sűrűn előfordul félrím is: csak a páros sorok rímelnek, a páratlanok nem (x a y a)

    Hazádnak rendületlenűl
    Légy híve, ó magyar;
    Bölcsőd az s majdan sírod is,
    Mely ápol s eltakar.
                             (Vörösmarty: Szózat)

Előfordult költészetünkben a visszatérő rím (a a b a – pl. Arany: Zách Klára) és a ráütő rím is (a a b b b – Arany: Both bajnok özvegye.) Igen művészi a Balassa-strófa (a a b c c b d d b) és a Hímfy-strófa (a b a b c d e e f f) rímelhelyezése. Újabban gyakori az ölelkező rím (a b b a – Arany: A fülemile első négy sora).

II.2.9. Szó és szólam

A szónak négyféle értéke – értelme, képi tartalma, zenéje és hangulata – nem abszolút, hanem viszonylagos. Függ a szónak és a szólamnak a versben elfoglalt helyzetétől. Voltaképpen nem szavakban gondolkodunk és beszélünk, hanem egységekben, szólamokban. A szót csak mesterséges elvonással tudjuk különválasztani a szólamtól. (Más szempontból már érintettük ezt a kérdést a szavak helyzeti értékénél.) Jobban tudunk tehát megfigyeléseket végezni, ha az egész szólamot vesszük vizsgálat alá. De hogy a szónak mennyire megvan ez a sokféle értéke, azt minden jó vers szavankénti elemzése is megmutatja. Így értjük meg Gautiernek, a nagy francia költőnek mondását: „A költészet semmi más, mint ragyogó szavak keresése.” Ez persze túlzás a költészet nemcsak ragyogó szavakból áll, de semmi sem tartozik hozzá azoktól függetlenül. (A rossz költőnek egyik fajtáját éppen arról lehet megismerni, hogy szürke.) Kazinczyéknak egyenesen elvük volt, hogy a költészetben önmagunkban is „előkelő” szavakkal kell szólni, nem a közönséges nyelven. Petőfi már ellene mondott ennek az elvnek: egy óriási lépéssel közeledett a közönséges beszédhez; azt a még nagyobb művészetet valósította meg, hogy közel marad a közönséges nyelvhez, és mégis ragyogó szavakat tud találni! Ez az ellentét mutatja meg legjobban a szavak viszonylagos értékét: Petőfi közönséges szavainak, ott, ahol állnak, nemes, előkelő jellegük, fényük van.

Ismertjük a Szózat kezdetét: „Hazádnak rendületlenűl légy híve, ó magyar!” Miért rendületlenül? Nem tudjuk – éppen itt különbözik a költészet a nem-költészettől: „rendületlenül” nem „erősen” vagy „kitartóan” stb. Képpé és zenévé teszi ez a szó a mondanivalót. A Himnuszban: „Hozz rá víg esztendőt” „Év” és „esztendő” közt a jelentésben semmi különbség. De ez a zengő és hosszú szó egészen másképp hangzik, mint az év. Ez „ragyogó szó”, az „év” nem. Hogy miben van a ragyogás, végül is nem tudjuk megmondani: ez az a titokzatosság, amely a művészettel velejár. Az „esztendő”-nél úgy látszik, hogy elsősorban a hangzás hordozza ezt a titokzatos hatást, mert valami határozott képi elemet nem kapunk. Ezt a hiányt pótolja a jelző! A „víg esztendő” együttesen fejezi ki azt, amit a költő mondani akar. Ebben már benne van a jó termés, vidám szüret, aratás… nem a szóban van benne, de mégis mindezt fölveri bennem.

Sokkal többre megyünk azonban, hogyha egész szólamokat nézünk. Vegyünk három nagyon ismert példát:

„Este van, este van: ki-ki nyúgalomba!” (Arany: Családi kör) Hogy ennek mi az értelme, az nem szorul magyarázatra. De már ez az értelmi réteg képi hatást is tesz: az ismétléssel, kihagyással (tudniillik „megy”, illetve „menjen”… már mint nyugalomba). Mi a képi eleme, mit lát az ember maga előtt? Előttem a szántóföldről fáradtan hazaballagó emberek, növekvő árnyékok jelennek meg. Másnak esetleg a sötétséget szuggerálja, stb. Mi a hangulata? – Fáradtság, kimerültség. Az s-ek sóhajtásjelleget adnak a sornak.

„A szél áthozza idegen sírokról – Hozzám a rózsák illatát” (Reviczky: Temetőben). – Az értelem világos. Képek: régi sírokat és hervadó rózsákat idéz fel bennünk bágyadtságával. Hangulati tartalma: az elmúlás. Valahogyan a közelítő halál van benne. A sziszegő, zizegő hangok a szelet, az elhervadt virágokat végigborzongató szelet idézik.

„Ülj mellém a kandallóhoz. – Fel van szítva melege.” (Kisfaludy S. Csobánc) – Az értelem és a kép félreérthetetlen. – Hangulat: maga a meghitt családiasság. Ehhez hozzátartozik a vers egyszerűsége is. S talán még az is, hogy a feleségének mondja a költő.

Természetesen ezek az értelmezési kísérletek mind csak megközelítések. Ha meg lehetne mondani prózában azt, ami a versben van, akkor a költő úgy mondta volna meg, és nem írt volna verset. Nem is egyébre valók ezek a próbálkozások, csak hogy kit-kit segítsenek ráeszméltetni arra, ami olvasáskor lelkében lefolyik.

II.2.10. Stílus és stilisztika

A nyelvi stílussal, annak problémáival, természetével egy egész külön tudományág, a stilisztika foglalkozik. A stilisztika feladata annak megfigyelése, hogy milyen eszközökkel és milyen törvények szerint fejezi ki a nyelv a gondolatot és érzést. Tárgykörébe tartozik tehát mind a beszélt, mind a leírt (nyomtatott) nyelv. A stilisztika problémái így állandó érintkezésben vannak a nyelvtan, az irodalom és a lélektan problémáival.

A stilisztika elsősorban a stílus általános kérdéseivel és követelményeivel foglalkozik, nem egy írónak vagy írócsoportnak stílusát elemzi, hanem a stílussal kapcsolatos általános irányelveket vizsgálja.

A hagyományos stilisztika különböző stílusfajokról beszél. E stílusfajok megkülönböztetésének alapja az, hogy milyen célt szolgálnak. Nyilvánvaló, hogy egészen más stíluseszmény szerint ír vagy beszél az, aki egyszerűen közölni akar valamit, aki gondolatait csak világosan megértetni akarja, mint az, aki az ismeretközlésen túl gyönyörködtetni is kíván, aki esztétikai élményt is akar nyújtani. Ezek szerint szokás beszélni a jó vagy helyes, és a szép vagy művészi stílusról. Minthogy beszédünknek és írásunknak elsősorban az a célja, hogy megértessük magunkat, a jó stílusnak világosnak és szabatosnak, nyelvtanilag helyesnek és magyarosnak kell lennie. Ennek az eszménynek felel meg általában a jól írt tudományos művek stílusa. Ezzel szemben azonban az írásművek, amelyek a művészi stílus eszményét követik (az irodalmi művek), tartalmuk pontos közlésén kívül előadásukkal is lekötnek, képzeletünket is munkára indítják, írójuk érzéseit lelkünkbe is átültetik. A művészi stílus mindezt a hangzatosság, a szemléletesség és a fordulatosság eszközeivel éri el.

1. A művészi stílus első törvénye a hangzatosság. A jóhangzásról bizonyos fokig már maga a nyelv élete is gondoskodik (a mássalhangzó torlódások eltüntetése a kölcsönszavakban, a hangzóilleszkedés törvénye a ragok és képzők megválogatásában, stb.) Vannak azonban ezen kívül is követelései. Elsősorban kerülni kell az egyhangú beszédet. Ilyen egyhangúság: az egytagú szavak halmozása, a túlságosan hosszú szavak használata, az azonos magánhangzók és az azonos mondatrészek halmozása.

A hangzatosság törvénye azonban nemcsak az egyhangúság kerülését kívánja. A hangok művészi használata bizonyos lehetőségeket kínál a lelkivilág kifejezésére is. Ahogyan a zene tisztán dallamokkal képes bizonyos érzések tolmácsolására, a beszéd stílusának is módja van erre, különösen ott, ahol a versritmus segítségével is felhasználja. A hangzás erejével az olvasó képzeletét segíti az író. Példákat erre bőven találunk Arany Regg és estjének elemzésnél.

De összefügg a hangzás az érzésbeli tartalommal is. A nagy indulat apróbb egységekre, darabokra, szavakra tördeli a beszédet (l. Kosztolányi novelláját), a nyugodt, elbeszélő hangulat lassú, nagyjából egyenletes terjedelmű mondatokat kedvel. (1. Toldi mondatainak jórészét). A hangutánzó szavak (csörren, durran, csilingel, puffan) hangzásukkal is éreztetik azt, amit jelentenek.

2. Az író képzeletünkre is hatni akar, ezt a szemléletesség eszközeivel éri el. A stílus ilyen képzelet-megmozgató és gyönyörködtető eszköze a megszemélyesítés: életet tulajdonít az élettelen vagy nem emberi életet élő tárgynak. Tehát az élettelent élőnek, cselekvőnek veszi: „Nagy kolonc köszönget a kút méla gémén” (Arany), „nyöszörög a kútgém betegen” (Arany), „beteg, haldoklik az esztendő” (Petőfi), „sír bennem a lélek” (Arany), „gondolataim jönnek-mennek” (Petőfi). Az egész gondolatsoron végighaladó megszemélyesítést allegóriának nevezzük. Tompa Mihály a szabadságharc utáni szörnyű tompultság napjaiban fel akarta ébreszteni honfitársai hitét a nemzet jövőjében, minthogy azonban ezt nyíltan nem tehette, megszólaltatja a biblia Simeonját, a Jézus születésére váró öreget, ennek ajkán hirdeti a reménységet: hogy „e feltűnt év rejti, hozza ama napot, az én napom” (Új Simeon) Arany János ugyanebben az időben a haza fájdalmáról és az elnyomó hatalom kegyetlenségéről akar írni: megírja tehát Ráchel siralmát, a bibliai asszony keserű panaszát.

A hasonlat két dolog párhuzamba állítása valamelyik közös tulajdonságuk alapján: Pl. „Mint sok őrtűz setét éjjel, lobban a láng szerteszéjjel” (Arany): „Mint kiűzött király országa széléről, visszapillant a nap az ég pereméről” (Petőfi). A hasonlat persze nemcsak a szemléltetést szolgálja, hanem a mondanivaló érzelmi tartalmának közvetítését is.

Ha az író nem állítja párhuzamba a két dolgot, hanem az egyiket egyszerűen azonosítja (vagy egészében, vagy csak egy kiemelt részletében) a másikkal, átvitelt (szóképet) használ. A szókép voltaképpen rövidített hasonlat: a mint elmarad belőle. A szemléletes szó hallatára legtöbbször már nem is gondolunk a szó eredeti jelentésére. Mikor Toldiban a kulacs nyakáról olvasunk, nem gondolunk emberi nyakra. Mikor Adynál ezt olvassuk: „Vagyok… fenség, Észak-fok, titok, idegenség” – nem gondolunk az északi fokra, sem királyra, csak a képek hangulati kísérete ragad meg bennünk.

Az átvitelnél tehát a szó bizonyos jelentésváltozáson megy át. Ez a jelentésváltozás azonban nem állandó, mint a szavaknak a közhasználatban létrejövő jelentésváltozásai: a szó nem vesz fel teljesen újabb jelentést, hanem csak alkalmilag – az alkalom ihletből – használja az író a megváltozott jelentésben.

Az átvitel vagy hasonlóságon, vagy értelmi összefüggésen alapszik. A hasonlóságon alapuló átvitelt metaforának nevezzük. Pl. „Már a nap is lemenőben tüzet rakott a felhőben” (Arany). „Kinézek én, benéz a hold szobámnak ablakán” (Petőfi). „Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek” (Vörösmarty).

Az okozati kapcsolaton alapuló átvitelt metonymiának nevezzük. Ilyen okozati összefüggés van az anyag és a belőle készült mű között: „Acélt ragad” (Czuczor), „császár udvarában talpig vasban vagyok” (Népdal): az ok és következménye között: „Az Isten haragja megütött egy hajdút” (Arany), „ittam volna inkább a halált” (Petőfi): a tárgy és jellemző tulajdonsága (járuléka) között. „Fényesebb a láncnál a kard” (Petőfi).

A faji összetartozáson alapuló átvitelt a synekdochénak nevezzük. – Ilyen összetartozás alapján mondhat az író: faj helyett nemet: „Nyelvel a kuvasz is” (Arany): faj helyett egyént: „Ébredj nagy álmaidból, ébredj, Árpád fia” (Bajza): az egész helyett a részt: „Mintha más mezőkre vágyna” (Arany): határozatlan helyett valami határozottat: „Nincs tenyérnyi zöld hely” (Arany).

Ha az író nem nevezi meg a dolgot, csak más szavakkal jelöli meg (valami tulajdonságával), körülírást használ. Pl. „Én is odavaló vagyok, ahol az a csillag ragyog” (Népdal). – A körülírás egyik faja a példázat, amikor az író valami szólással vagy ismert esettel jelzi a tulajdonságot vagy cselekvést: Te se vagy jobb a Deákné vásznánál. Tengődik, mint a Toldi lova. A körülírás vagy valami hangulati (pl. gúnyos) megvilágítást ad a megnevezett dolognak, vagy kiemeli, erősebben hangsúlyozza, jobban megvilágítja, esetleg egyéníti a megnevezendőt.

Mind az érzelemkifejezésnek, mind a képzelet megmozgatásának fontos eszköze a jelző. Már maga az egyszerű meghatározó jelző is egyénileg színezheti a jelzett szóban megnevezett személyt vagy dolgot (Bence, a hű szolga; Toldi György bosszantó népe közé dobta). De még gazdagabb eszköz a költő kezében az úgynevezett díszítő-jelző (epitheton ornans), amely nem a szabatosabb megjelölést, hanem egyenesen a képzelet és az érzelem megmozgatását célozza, – illetve a képzelet és érzelem izgalma láttatta meg a költővel. Ilyenek: „Lelkemben égtek kis rőzse dalok, füstösek, furcsák, búsak, bíborak” (Ady) – „lángsugarú nyár” (Petőfi): ilyenek a régi hősköltemények (Homérosz) úgynevezett állandó jelzői: messzelövő Apolló, bíborszínű tenger, fürtös achájok (Homérosz) – párducos Árpád, deli Hajna (Vörösmarty).

A költő néha azzal erősíti a képzeleti hatást, hogy időben vagy térben távol eső dolgokat idéz fel: ezt a megjelenítést látomásnak, víziónak nevezzük. Ilyen látomással indul meg Arany János Toldija, Vörösmarty is így idézi elénk a honfoglaló magyarságot a Zalán futásában:

    Látom, elől kacagányos apák s heves ifju leventék
    Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni.

Az elképzeltetésnek egyik esete az, amikor az író megszólítja hősét, hogy mintegy egészen az olvasó elé hozza. Ez a megszólítás (apostrophe): „Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?” (Arany)

3. Az író érzésének ereje, belső izgalma a mondatszerkezeten is megérezhető. Fájdalmának, szomorúságának, vágyódásának, haragjának vagy fölháborodásának hatása alatt bizonyos szavakat ismétel, a beszédet szóelhagyásokkal teszi lüktetőbbé: a beszédet felkiáltások, kérdések szakítják meg. A stílusnak ez az író érzésvilágához való alkalmazkodását fordulatosságnak nevezzük. A szóismétlést olykor fokozás hangsúlyozhatja. Fokozás pl.: „Mert szeretem, hőn szeretem, imádom gyalázatában is nemzetemet.” (Petőfi) – Az érzés erősebb, lüktetését érezteti a kötőszó-elhagyás, a mondottakat hangsúlyozza a kötőszóhalmozás. „Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert!” (Arany) – „Most tél van és csend és hó és halál” (Vörösmarty). – Az érzés helyében az író gyakran csonka, befejezetlen mondatot használ (kihagyás, ellipsis): „Én paraszt, én?…” (Arany). – A hangsúlyozás eszköze az ellentét is (antithesis): „Hazánk szentje, szabadság vezére, sötét éjben fényes csillagunk” (Petőfi). – Ha az ellentét olyan dolgokat kapcsol össze, amelyek egymást rendesen kizárják, paradoxon a neve: „Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában” – (Kölcsey). A szórendnek az érzelem kifejezése kedvéért való megváltozást inversiónak nevezzük: pl. „Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt” (Kölcsey).

A művészi stílusnak is – mint a helyes stílusnak – legalapvetőbb követelménye azonban a szabatosság. Szabatos akkor lesz a stílusunk, ha sem többet, sem kevesebbet nem mondunk, mint amennyi a magunk megértetéséhez szükséges. A szabatosság ellentéte: a szószaporítás (pleonasmus), a szavak felesleges halmozása; a kétértelműség (ambiguitas), amikor a szükségesnél kevesebbet mondok; a pongyolaság: ha nem nevezzük meg találó szóval a fogalmakat. Pongyolává teszi a stílust a sok és felesleges közbevetés, az alárendelt mondatoknak függő mondatokkal való megszakítása, a felesleges szavak (pl. izé, úgy-e, hát, akkor, tudniillik), az azonos dolognak más szóval való felesleges ismétlése, a határozott néven-nevezés helyett a szükségtelen körülírás.

---

10. A ritmusról a következő fejezetben lesz szó.