Se hold, se csillag fenn az égen,
Eltünt az éjnek méla boltja;
A bűn a földet, mint koporsót,
Fekete bakacsinba vonta:
Pont sincs, hová reményevesztve
Az ember bús szemét meressze.

De a Sátán lát a sötétben,
S minden gonosz fülébe hallik –
Meghallja Heródes parancsát
S kéngőzös szája röhejbe vonaglik:
„Lelöktél Isten! Jó, nem bánom,
Hát úrrá lészek e világon!”

Szívekre vág egy kalapácsnak
Izzó szikrát verő ütése…
Halálosnak gondolta minden –
És – halleluja! – mégse, mégse…
Sőt ott, hol a szuroksötét volt,
Kristályosan dereng a mennybolt.

Az Úr szeme villan ki rajta:
Nagy égő rózsa fenn az égen.
Fényében a Három király
Egy rozzant istállóhoz mégyen;
És onnan, onnan gőgicsélve
Hallatszik a kisded beszéde:

„Azért küldött – Atyám – a földre
Hogy minden bajnak – kútforrását
A gonoszságot – eltöröljem”…
Az édes hang lesujtja a Sátánt,
De angyalkart zendít meg az égen
S hozsannát az ember szívében!