A lélek néha visszájára fordul,
kisértenek az elfelejtett évek,
egy régi emlék föléled a múltból,
s arcunk fakó lesz, falnál is fehérebb.
Egy villanás, egy ellopott tekintet
felforgatja, megfogja szíveinket,
s amit egyszer eltemetett a távol,
visszahozza az idő távlatából.

Már éled is az alkony lomha teste,
ködbe vesznek a budai hegyek,
karácsony este borul Budapestre,
benépesednek az utcák és terek.
A városon át vert hadak vonulnak,
egy ló nyerít, a hídra ágyút vonnak,
a Duna zajlik, hullámzik sötéten,
gépek moraja hasít át az égen,
s szitál a hó. Ez volna hát karácsony?
Kis fény szűrődik át a templomrácson,
oltár fölött Mária szíve vérzik,
s arcán a könnyek peregve futnak végig.

Még látom a Villányi-uti fákat,
a sötétben vonuló katonákat,
körülöttünk a gyűrű most bezárult,
Vecsés felől dörögnek már az ágyuk.
Míg szánakozva nézem őket tétlen,
kezem ökölbe zárul észrevétlen.
Valamit felold bennem ez az emlék,
nincs fájdalom, kín, mit el nem viselnék,
a szorongás szívem markolta, tépte
s nem magamért: érettünk hulltam térdre.