A fény, a félelem, az angyal
eloszlott már az égi hanggal,
     nem zeng a mennyei torok –
de szívükben még száll a langy dal
     s csak állanak a pásztorok –:
     „Megszületett királyotok!”

Hej, mire várunk? Útrakelve
siessünk áldott Betlehembe!
     – s botunk már indul is sután;
az egyik még kinyúl a lenge
     bárányfelhős barik után
     s meghajlít egyet a nyakán.

Mennek a tág, visszhangos éjben,
ők a földön, szemük az égen,
     mennek s nem értik: mint lehet,
hogy őket szólította, éppen
     őket, az édes izenet –
     Teremtőnk! vajon mit jelent?

Mit higgyenek? – bús, senki népek,
kik aklos legelőkön élnek
     s ruhájuk bolhákkal tele –
Szájukon nem volt más, csak ének
     s szívükben gyapjak melege –
     ily kegyet érdemelnek-e?

Ég! mért nem üzentél azoknak,
kik szentírások közt borongnak?
     Azok megértik hangodat.
Mért nem a díszes gazdagoknak:
     vihetnek ajándékokat –
     A pásztor mit ért meg s mit ad?

Így mennek, némán, tépelődve –
s most már lenéznek, le a földre,
     hol görcsös árnyuk hánytorog –
Így mennek ők, így mindörökre,
     zavartan, hogy ez mi dolog –
     a szent, a bundás pásztorok.