A szamár búsan bólogat.
Rád csillag rég már nem tűz…
Csak sivatag terül, a vad,
körötted, édes Szent Szűz…

Oly messzi, messzi elmaradt
az otthon és a béke,
csöndes szobád és Názáret
jó ismerős vidéke.

…József előrement, a hű,
utat kémlelni árván.
De elrekesztett utat mind
az Úr, vagy tán az Ármány.

Kegyével teljes ki valál,
már nem találsz kegyelmet…
Az Istent vitted… S hallgat, nézd.
Alszik, mint megvert gyermek…

A szent éj, csillag, Betlehem
mögötted vérbe fulladt.
Most kicsinyednek vére is
óh, kell talán az Úrnak?

Hallod? Sakála hogy' vonyít
a fagyos éjtszakának…
Nem látod? Villognak szemek,
suhannak gonosz árnyak…

S ha sikerül? Ha út nyílik?
Vár földje Egyiptomnak,
sötét varázsok, mágiák
hol fojtogatva nyomnak.

Egyiptom jő, az idegen,
hol te vagy idegen nép.
Ország országnak lök tovább…
Kinek kell kóbor vendég?

És Názáret… már sohse lát,
út visszafele nincsen.
Óh, nem tesz Fiáért csodát
a csodák Ura, Isten.

A száműzött, a hontalan
kőkenyerét kell enned.
Éh-lágerből rabszolga léssz,
és még örülsz e kegynek.

…A Kisded alszik öleden…
Mit tudsz majd Néki adni?
Hisz rád maradt… S csak gyűlölet
les rá, egy sivatagnyi…

Egy oroszlán most felüvölt,
s hangjában minden rém bőg,
nyíl zúgásától atomig…
Szirénák, lánggal égők…

S most: néma csönd… Vak háborúk
között a csönd nem mélyebb…
Remegsz… S álmában reszket Ô,
a te kicsinyke Véred…

Most egyedül a szívednek
halk dobbanását hallod,
s a kis Szívét, kire már les
a Lándzsa, tőrök, kardok…

Hét tőr – emlékszel? – Ôvele.
Hát itt van most e jó seb…

*

„Kelj, Mária! Már hív az út
s Egyiptom!” – kiált József,

s a bucka hátán köntösét
már hajnali szél fújja,
mint zászlót, amely fönnragyog,
s mártírok, hősök, angyalok
hadát már gyűjti útra.

1950. január 1.